"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ » Parapszichológia Könyvtár « ]
» keret nélkül «

[ előre » ]

Vassy Zoltán

Asimov és más tudósok a parajelenségekről

- Asimov on Parapsychology -

1992.

Van Amerikában egy tudósokból, bűvészekből és újságírókból álló szervezet, a Committee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal (CSICOP), közelítő fordításban: Bizottság a paranormál állítások tudományos vizsgálatára. Valójában nem konkrét vizsgálatokkal foglalkoznak, hanem a parajelenségként eladott cirkuszi, orvosi és egyéb szemfényvesztések racionális bírálatával és ellenpropagandájával. Például nyilvános bemutatókon bizonyítják, hogy számos "igazi" bűvész minden olyasmit meg tud csinálni, amit a híres parafenomének: kanálhajlítást, zárt borítékban zsebre tett szövegek kitalálását, szike nélküli műtétet manilai stílusban és így tovább. Ennek a társaságnak a tagja Isaac Asimov is.

Egyszer a szemére vetették: hogy lehet, hogy ő nem hisz ezekben a "tudományos eretnekségekben", mikor pedig lépten-nyomon ír róluk. És egyáltalán, a könyveiből úgy látszik, igazán nyitott minden új, még ismeretlen természeti és emberi jelenséggel szemben - miért pont azt nem hiszi el, hogy egyik ilyenként mondjuk Uri Geller kézrátétellel el tud indítani lejárt órákat, vagy hogy Nostradamus négysoros jóslatai valóban történelmi eseményekre utalnak, nem pedig csak kellően homályosak efféle értelmezéshez. Asimov válasza igen tanulságos és egyben jellemző a tudósok gondolkodásmódjára. Ami nem csoda, hiszen - mint az elég közismert - ő nemcsak remek író, hanem saját szakterületén jó nevű kutató is.

A tudományban, mondja, alapvetően kétféle "eretnekséget" kell megkülönböztetnünk.

Az egyik típus belülről, magában a tudományban merül fel, olyan új elgondolások formájában, amelyek pillanatnyilag nem férnek be az épp elfogadott elméleti keretek közé, de önmagukban észszerűek, belső logikai szerkezetük racionális és ellentmondásmentes, megfelel a tudomány jól bevált normáinak. Asimov ezeket "belső eretnekségnek" nevezi. Róluk gyakran kiderül, hogy egészben vagy részben igaz, és az addigiaknál mélyebb ismeretet szolgáltatnak a valóságról, sőt épp az adott elméleti keretek kitágítása révén további fejlődés forrásává válhatnak. Híres példa Einstein 1905-ben felállított hipotézise a fény kvantumos természetéről: a nagy tekintélyű Planck professzor még 1913-ban is azt mondta, Einsteint akadémiai tagságra javasló beszédében, hogy ez a hipotézis a fiatal kolléga egyetlen, megbocsátható tévedése volt. Aztán további nyolc év múlva Einstein épp ezért a tévedésért kapott Nobel-díjat.

Isaac Asimov

Az ilyen "belső eretnekségek", még ha tényszerű igazságukat vitatják vagy tagadják is, a szakmai közvéleményben rendszerint gondos figyelemre és rokonszenvre számíthatnak, hiszen minden kutató örül, ha a természetről alapvetően új dolgokat tudhat meg, egyelőre akár még igazolandó hipotézisként. És ha történetesen kiderül, hogy az illető gondolat ugyan a logikáját vagy a kreatív ötletességét tekintve magas színvonalú volt, ám nincs összhangban a tényekkel, és ezért el kell vetni, általában akkor is elismerik mint szellemi teljesítményt.

A másik típust, Asimov kifejezésével a "külső eretnekséget", olyan irracionális, a tudomány gondolkodásmódjával eleve ütköző elképzelések jelentik, amelyeket a bennük hívők szeretnének a tudomány tekintélyével igazolni, követelve, hogy azokat vegyék a tudósok is komolyan. Ide alapvetően a cirkuszi paramutatványoknál nagyobb jelentőségű, azaz sok embert érzelmileg mélyen érintő témák tartoznak, például a lélekvándorlás vagy a spiritiszta szeánszok túlvilági üzenetváltásai. Tapasztaljuk azonban profánabb kuriózumokkal kapcsolatban is (pl. jeti, idegen űrlények, ártalmas földsugárzás vagy épp az említett parafenoménszámok), hogy a róluk szóló híradásokban a tudományosnak ható zsargon éppúgy tipikus, mint a célzás bizonyos laboratóriumi vizsgálatokra vagy a panaszkodás afölött, hogy az ilyen irányú kutatást mennyire megnehezíti a tudósok többségének szűk látókörű, dogmatikus kételkedése. Asimov ezekről tényleg elutasítóan vélekedik: szerinte semmi értelme, hogy a tudós és a tudomány az ilyesmikkel szemben is nyitott legyen. Tőlük ugyanis - ellentétben a "belső eretnekségekkel" - nem várhatjuk a racionális tudás kibővülését, épp azért, mert ők maguk alapvetően irracionálisak.

Természetesen Asimov sem tévedhetetlen; attól, hogy ő mondja, még nem biztos, hogy csak a tudományon belüli eretnekségek lehetnek új igazságok csírái, míg a tudományon kívüliek haszontalan és illuzórikus babonák. Ha azonban kicsit belegondolunk abba, hogy mi a tudomány és mire való, ítélete elég megalapozottnak bizonyul.

Isaac Asimov

Itt nincs hely rá, hogy a tudomány minden idevágó sajátosságát számba vegyük, de nem is kell. A lényeget megvilágítja Asimov egy másik gondolata, az Alapítvány sorozatból. Emlékeznek, az első kötetben szerepel egy "tudományos vallás": szabályait a tömeg a megértés igénye nélkül, dogmaként követi, ám maguk a szabályok egy tudóscsoport átgondolt munkájával készülnek, a rendelkezésre álló legfejlettebb tudomány és technika alapján. Mikor e vallás révén az Alapítványnak sikerül a környéken egyeduralmat szereznie, az író hozzáteszi mintegy magyarázatul: a tudomány-vallás legfőbb előnye az, hogy működik. Más szóval, a tudományt az emberiség mindenekelőtt arra használja, hogy a világról megbízható ismereteket szerezzen, amelyek nem függnek hittől vagy szubjektív ítélettől, és ezért a gyakorlatban sokkal érdemesebb rájuk támaszkodni, mint másféle úton (például misztikus megvilágosodással vagy költői megérzéssel stb.) szerzett ismeretekre.

A tudománynak ez a megbízhatósága két módszertani alapkövetelményre épül: arra, hogy az ismeretek szigorú logikájú rendszert alkossanak, amelynek elemei sokirányú kapcsolatokkal biztosítják egymás érvényességét, és arra, hogy a levont következtetések összhangban legyenek a tapasztalati tényekkel. Az Asimov-féle belső és külső eretnekség abban különbözik egymástól, hogy ezzel a rendszerrel milyen kapcsolatban van. Ha azon belül jelent ellentmondást, azt meg lehet oldani a rendszer fellazításának veszélye nélkül: az új gondolatról eldönthetjük, hogy megfelel-e a tapasztalatnak, és ha igen, tisztázhatjuk, milyen módon illesszük be a rendszerbe, akár annak megváltoztatása árán. Persze úgy, hogy a rendszer a változás után logikailag ellentmondásmentes legyen. Így legalább olyan megbízható marad, mint amilyen a "belső eretnekség" megjelenése előtt volt. Ezzel szemben ha olyasmit tennénk hozzá, amit nem tudunk a már meglévő ismeretekkel egyértelműen egyeztetni, azzal csökkentenénk a rendszer belső összetartását és így megbízhatóságát. Márpedig mivel az egész tudomány mindenekelőtt arra való, hogy megbízható legyen, ilyet tenni a legnagyobb badarság volna.

Itt még vitatkozhatnánk sok részletkérdésen; például hogy ki és hogyan dönt egy-egy konkrét újdonság "belső" vagy "külső" jellegéről, és mi garantálja, hogy a döntés reális, vagy hogy miért gondolják a tudomány képviselői, hogy ami az ő rendszerüknek ellentmond, az biztos nem igaz és így tovább. Ezeket a kérdéseket valószínűleg érdemes is megvitatni, különösen a társadalom fejlődésének egy ilyen, viszonylag átmeneti és ezért az átlagosnál több lehetőséget nyitva tartó szakaszában, amiben ma Kelet-Európában élünk. Most csak egyetlen tényre hívnám fel a figyelmet, mert erről történetesen konkrét adatokkal is rendelkezem.

 

A tudósoknak arról a "dogmatikusan elutasító" magatartásáról van szó, amivel bizonyos parafenomének propagálóinak nyilatkozatai szerint ők a parajelenségeket fogadják. Mivel én magam néhány ilyennek számító jelenséggel foglalkozom a tudomány szervezett keretein belül, és őszintén szólva a munkámmal szemben efféle elutasítást az utóbbi években nemigen tapasztaltam, kíváncsi lettem rá, hogy általában a magyar tudósok az általam művelt területről hogyan vélekednek. Végeztem tehát egy kérdőíves felmérést, amely a magyar tudományegyetemek és akadémiai intézetek kutató beosztású dolgozóira terjedt ki, véletlen mintavétellel átlag minden tizedikre. Az eredmények részletesen megtalálhatók a Pszichológia című folyóirat 1991. első negyedévi számában "Véleményfelmérés magyar tudósok körében a telepátiáról és rokonjelenségeiről" címmel.

A kérdőívhez mellékelt kísérőlevélben az "érzékszerveken kívüli érzékelés"-t a következő módon definiáltam: "Emberek olyan (valóságos vagy feltételezett) képessége, amellyel az ismert érzékszervek igénybevétele nélkül tudomást szereznek más emberek gondolatairól, tárgyak bizonyos tulajdonságairól vagy eseményekről. A mindennapi életben az érzékszerveken kívüli érzékelés ember és ember közötti fajtáját általában telepátiának nevezik. Egy nálunk kevéssé ismert rokonjelensége (clairvoyance, magyar neve nincs) olyan tárgyakról szerzett információval kapcsolatos, amelyek minden érzékszervi megismerés elől el vannak zárva. Harmadik, viszonylag ismertebb fajtája, amely időben későbbi eseményekre vonatkozik, a prekogníció, vagyis olyan jóslás, amely nem alapul ismert tényekből kiinduló következtetésen."

A telepátia létezéséről kapott vélemények eloszlását a mellékelt ábra mutatja (vízszintesen csíkozott oszlopok). A lehetséges vélemények a következők voltak: a telepátia létezése a/. megállapított tény; b/. valószínű; c/. bizonytalan; d/. nem valószínű; e/. lehetetlen. (Szerepelt egy "nincs vélemény" válaszlehetőség is, de ezt most elhagyom, hogy az eredmények összevethetők legyenek a megfelelő külföldi felmérések eredményeivel, ahol ilyen lehetőség nem volt. A százalékértékek ezért nem egyeznek meg az eredeti közleményben szereplő értékekkel.)

Az érzékszerveken kívüli érzékelés másik két fajtájára együtt kérdeztem rá; a válaszok százalékos megoszlása az ábra függőlegesen csíkozott oszlopaiban található. 1973-ban a New Scientist folyóirat körkérdést intézett (nagyrészt tudományos kutatókból álló) olvasóihoz általában az érzékszerveken kívüli érzékelés létezéséről, ugyanezekkel a válaszkategóriákkal; ennek eredményét mutatják az ábra üres oszlopai. 1979-ben pedig amerikai tudományos kutatók között végeztek felmérést, szintén pontosan ugyanezeket a kategóriákat alkalmazva; az ott kapott válaszok eloszlása az ábra kockás oszlopaiban található meg.

A négy felmérés eredménye olyan hasonló egymáshoz, hogy gyakorlatilag azonosnak tekinthetők, tendenciájukban mindenképp. Teljesen nyilvánvaló, hogy bár a vélemények bizonyos mértékig megoszlanak, egyértelmű elutasításról szó sincs. A tudósok többsége a telepátia és rokonjelenségeinek létezését legalábbis valószínűnek tartja.

Egy másik kérdés szerint ezeknek a jelenségeknek a tudományos kutatása a/. fontos; b/. szükséges; c/. fölösleges; d/. káros. Itt még jobban kiderült, hogy a tudósok gondolkodásától távol áll a dogmatizmus: még azok is sokan az első két kategóriát választották, akik kételkednek a szóban forgó jelenségek létezésében. Ismét elhanyagolva a "nincs vélemény" válaszokat, az érzékszerveken kívüli érzékelés tudományos kutatását a válaszolók több, mint fele fontosnak és 39%-uk szükségesnek tartotta. A "fölösleges" és "káros" válaszok aránya együtt kevesebb volt, mint 10%. Az idézett külföldi felmérések szerint a kép ebben is nagyon hasonló az itthonihoz.

Mindez természetesen azokra a feltételezett parajelenségekre vonatkozik, amiket átlagemberek tapasztalnak mindennapi életükben, és amiket a parapszichológia tudományos ágának képviselői laboratóriumi kísérletekkel is kutatnak. Az ilyen kutatások eredményeit, Asimov kifejezésével, nyugodtan nevezhetjük belső eretnekségeknek. Eretnekségek, mert egyelőre nem illeszthetők be a természetről eddig szerzett ismereteink rendszerébe, és belsők, mert racionálisan, a rendszerbe való beillesztés igényével kezelik őket. Egész más a helyzet a varietéműsorok "telepatikus" mutatványaival. Például amikor a parafenomén bekötött szemmel kitalálja a közönségnek felmutatott számjegyeket, ahogy nemrég Ignatyenko mester tette nálunk nagy sikerrel. Arról nem végeztem precíz felmérést, hogy az ő "telepátiáját" a tudományos kutatók hány százaléka hitte el, de az általam ismertek közül gyakorlatilag senki, úgyhogy ebben a kétkedés valószínűleg sokkal szélesebb körű, mint általában a jelenség létezésében. Többen kapásból kitaláltak (-tunk) nem is nagyon bonyolult ötleteket arra, hogy a mester miféle bűvésztrükköt alkalmazott. (Mindez nem vonatkozik Ignatyenko hipnózisszámaira: ezekben a kiválasztott személyeket minden bizonnyal tényleg hipnotikus állapotba hozta néhány másodperc alatt. Ez nem igényel semmiféle paraképességet, mert több száz ember közt mindig van néhány, aki nagyon könnyen hipnotizálható. De természetesen kell hozzá tehetség meg tapasztalat, hogy kapásból ki tudja az ilyeneket választani.) Egy másik fenoménnek egy diákklubban tartott hasonló műsora után, amikor előadást tartottam részben ugyanazoknak az egyetemistáknak, megszavaztattam őket egy kérdőívvel, hogy szerintük valóban telepátiának voltunk-e tanúi, vagy az öregúr csak bűvészkedett. A többség az utóbbi esetet tartotta valószínűnek. Láthatjuk tehát: Asimov nincs egyedül sem azzal, hogy elfogadja még érthetetlen jelenségek lehetőségét, sem azzal, hogy nem méltatja tudományos figyelemre a cirkuszi szemfényvesztéseket. Mindkét beállítottság jellemző a kutatókra általában. Hogy miért nem nyitottak új dolgokkal szemben, azt legfeljebb azok kérhetik számon tőle és a tudósoktól, akik a nyitottságot összetévesztik a hiszékenységgel.

[forrás: MEK]

» Parapszichológia - Parapszichológia és tudomány viszonya az ezredfordulón

Kirlian

Kérlek támogasd a Parapszichológia Könyvtárat!
(Please support the Parapsychology Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Psi Phi

Top


         

                         

 
[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 01-01-2012