– Óaaah, jaj de szorít! Istenem, meghalok, a szívem, jaj, kiszakad! Nincs itt ebben a házban senki, aki segítsen? – préseli ki magából a férfi eltorzult arccal. – Gyerünk a kocsihoz! Nem, nem lennék képes vezetni, még fának mennék. Nem mindegy, te barom, hogyan halsz meg, de mindjárt, ha nem teszel valamit? Szorít, szorít, hú, de nagyon! Kaporszakállú Nagyisten, segíts, nem hiszek nagyon benned, de most segíts, vagy megdöglök!

A zihálás miatt szaggatottan, ijesztő hangsúlyozással buggyannak ki belőle a szavak.

– Segítened kell, olyan fiatal vagyok, nem halhatok meg, mi lesz a gyermekemmel, mi lesz Zsuzsával, hiszen most kezdődne csak igazán! Ne! Neee! – mormolja egyre erőtlenebbül.

– Futás, na, gyerünk, itt a kórház a következő sarkon, oda kell érnem, o-da kell ér-nem! Jó, nem futva, de szaporán. Jaj, nem bírom! Mit bámulsz, te ökör, szívrohamom van, tudom. Nem láttál még szívinfarktust? Te hülye, inkább segíts, hogy odaérjek. Nem segítesz, mi? Félsz az eltorzult pofámtól? Fáj nagyon, nem érted?! Csak szaporán, szaporán.

– Eloldalogsz, ugye? Ez a felebaráti szeretet, hát hol a segítség? Menj az utamból te önző dög, mert itt halok meg! Na, nyissa már, nyissa már, hol a kardiológia? Gyerünk, félre az útból, nekem infarktusom van, tudom, tudom! Hol az ügyeletes orvos?

– Doktor úr, mi ez?! Meghalok? Ne hagyja! No, vége. Jaj, nem megy tovább, vigyázz! Lám, a napvilág fénye ponttá zsugorodik, és itt a sötétség.

A Maros körülölelte kemping mellett betonkerítések, dibdáb épületek között a bútorgyár kárpitos üzemében a szakik csak bámulják, ahogy ajkai közé kap vagy húsz szöget, és mint a fegyverropogás kopog a kalapács, egy-kettő, a huzat a helyén. (Ez a fickó veszélyes, olyan gyorsan dolgozik, hogy csak rontja a mi helyzetünket, fene vigye, de azért meg kell hagyni, jó munkás.)

– Domnule, hagyja már abba egy kicsit, hívják az osztályvezetőségre, ahol az elvtársak elbeszélgetnének magával. Lehet, hogy kiemelik, aztán nem rontja nekünk itt az esélyeinket tovább.

– Nem mehet el, nem mehet el, nem me-het el.

A doktor szinte dühös mozdulatokkal nyomja a mellkast, verejtékcseppek gördülnek le a homlokán, közben zihálva kérdezi: feltöltve, feltöltve? Gyerünk már! Két hideg, ragacsos fémtalp a mellkason, a monitor magas hangon vonyít – megint a vég, libben el a sötétségbe…

– Szóval maga el akarja hagyni a hazáját, holott itt ette a román kenyeret, s tisztességes szakmát adtunk a kezébe, beletanult a bútorkereskedésbe is, jó káder lett! S még mellé Magyarországra települne? He?! – A rendőrtisztviselő színlelt haragja alig leplezi az arcára kiülő öröm öt, boldog a zsivány, hogy egy magyarral megint kevesebb. Még szidalmazza az előtte álló nyúlánk férfit, de adja a kitöltendő papírokat. Másnap ki is rúgják a gyárból. Nem számít, hogy egyedül neveli a kislányát, mert az anyja elszökött.

A homály oszlásával kesernyés, égett szag terjeng az őrzőben. Hófehér arcú emberek sürgölődnek az ágy körül, riadt tekintettel méregetik sápadt arcát, infúziós vezetékkel jön valaki, szúrja a karba. Érdekes, nem érzem – állapítja meg, majd megint jön az émelyítő érzés, a világosság ismét halványul és kihuny…

– Üssed már, üssed már! – hallatszik az elkeseredett hang, miközben a képernyős műszer megint élesen vijjog.

– Na, hát itt van újra, lehet, hogy végem van? Zsuzsikám, menj ki szépen, jó? Motyogja elkent hangon a férfi.

És a bizonytalanság, mikorra lesz meg a papír, mikor indulhat a megszabott mennyiségű ingósággal, igaz, mit is vihetne innen. Csak a leánykáját, igen. Hát a Mama, meg a testvérek? Majd jönnek ők is idővel.

Közben egyre erősödve hallja újra a körülötte ügyködők fojtott beszédét: Mi lesz már itt, harmadszor fibrillál, gyerünk, nyomjad, hozzatok bikarbonátot, lidocaint, mennyi az oxigén? Ki csökkentette? Megölöm! Várj, ne nyomd! Ködön át érzékeli, hogy a feje fölötti műszerre merednek. Az egyik nővér arcán könny csorog, és ismét felüvölt a riasztó.

– Na, atyaisten, hát ezt akarod, nincs kegyelem, hát nem volt elég az eddigi nyomorúság? Akkor miért alakult így? Csak elhúzni a mézesmadzagot, végre elindulni, megmutatni, mi is van a fejemben, mit tudnék elérni most? Mire volt ez jó, ha most vége? Mi lesz a leánykával?!! Verjen meg téged az Öregebb Isten, de ez marhaság, az Isten önmagát nem verheti meg! Nem, nem halhatsz meg, Csaba!

A ködfoltos lankán szorosan álló fenyők között a lelkek aggodalmas arccal szemlélik a hágót jelző sötét torkú ösvényt, amelyen a Kalamona közelít kicsi lován. A nyereg mögött vasfenekű rácsos edényben tűzláng imbolyog, mellette báránybendőben víz locsog, a kápán a dudából a ló mozgására rövid, sivalkodó hanggal szökik a levegő, s a patkó földszagot vet föl.

A közeli tisztáson kopjafákkal tűzdelt sánctól védve a máglya körül varkocsba font, kékesfekete hajú, metszett szemű, szíjas vállú emberek kuporognak, s hallgatják a látó t:

Ez az ember megmarad a Világisten akaratából,
Földanya, Tűzanya segítségével, hajj!
Űzze gonosz Kalamonát a Földerő, a Vízerő,
Vetem a vizet a tűzre – enyészik el,
Vetem a földet a tűzre, fojtódik el, hajj!

A földön ülők hujjogatnak, üstöküket rázzák, s a látó lassan forogni kezd körbe-körbe. Lóbőr dobja gyomrot rengetően dübög, csontlánca csattog, a fejére szíjazott turulkoponya szemürege jóslóan mered. Rikkantgat, majd hab ömlik száján, elterül a porban, s a tűz a fojtás alól fellobban. A férfiak ökleiket gyúrva fogukat csikorgatják, az asszonyok, a gyermekek hangosan sírnak. Így hát a Kalamona az ösvényen egy ködfoszlányba menekül lángtalanul, egyéb híján is.

A férfi újra hallja: Nézd meg a pupilláját! Messziről, a műszer felől az immár egyenletes csipogás hullámokban jut el érzékeihez. A futkosás elül körülötte. A doktor vállai közé süppedt arccal a kijelzőre mered, fejét időnként le-föl mozgatja bíztatóan, talán így akarja a görbéket, nyomásokat a megfelelő sávba terelni. Arca öreg, pedig fele olyan idős sem lehet, mint páciense.

Adjatok neki még morfiumot! – jut el a hang a férfi meggyötört agyáig.

A fenyvessel ölelt réten patak szalad át. Partján virul a puszpáng, a gólyahír. Csoportban hajladozik a pipacs, virít a bojtorján, a szagos müge.

A tocsogókban békák kuruttyolása versenyez a hőséggel daloló kabócák reszelésével. A félárnyékban mohaágyon Csaba nyúlánk teste, éjfekete hajában vadvirágkoszorú, körötte rengő keblű leánykar lejt körtáncot. A fák között a látó két karját kitárva toppant ide s oda, révült tekintettel a Fennvalót idézi:

Ember, ébredj fel, hajj!
Csodaszarvast nem űzhetsz
A Holdon túl sem,
A Napon túl sem,
A csillagok messze legyenek tőled,
Kelj fel hát!

Az ágy körül a leány fűzér egyre gyorsuló forgással repül körbe-körbe, hajuk kibomlik, ruhájuk leomol, szűzi verítékük messzire vetül, s űzi a rontást el. A körbe most már fényes izmú ifjak is belépnek, párok burjánoznak, erejük delejező robbanásban egyesül, így az élet dús védelmet kap. A körtánckar a fenyves felé libben, s tűnik el a fák csúcsa felett.

A bútorgyár igazgatója nagy disznófej. A sorozatos tivornyáktól kialvatlan szemében örökös gúny táncol. A sok repi konyaktól rezes az orra. Nem fogsz ki rajtam, öregem. Igen, a szállítások rendben, a prémiumot felvettem, még akkor is, ha te engem büdös magyarnak gondolsz. Miért nem találsz megfelelőt a magad fajtája közül? Na, most majd kirúgsz. Sebaj. Megyek Magyarországra! Majd ott megmutatom, mit tud a székely, s ha még örmény felmenői is vannak – villantja szemét a „főnökre”, de szája csukva marad.

Zötykölődnek a vonaton, valahol a szerkocsiban kevéske holmijuk. Kicsi lánya a sok izgalomtól, sértegetéstől elaludt. Időnként ökle összeszorul, arca pirul – talán a szekussal, a vámossal perlekedik álmában – serdülő önérzetével.

Teteje

– Isten hozott benneteket! – mondja az áttelepült jó pilóta komája, aki ellátja pénzzel, majd helyet kapnak egy Pest közeli falucskában. Innen jár be, ügynökösködik, ízlelgeti a szabadságot, próbál rájönni, mi a különbség az ántivilágbeli és a mostani iparkodás között. Hamar rájön, hogy a sikeres változatokban semmi!

Hát akkor itt az ideje, hogy a faipari kereskedésben szerzett tapasztalataimat – amelyeket „a proletárdiktatúra és a létező szocializmus objektív törvényszerűségei” igen cirkalmasra bővítettek, megtűzdelve a sok csibész, ingyenélő, feljebbvaló örökös akadékoskodásával – immár a magam szakállára kamatoztassam. Nézzük csak, mit ajánl itt ez, és hova kell azt továbbítani.

– És hol a haszon? – mondja fennhangon, majd elhalkuló vihogással emeli sörös poharát szájához.

– Rendben, ezt a házat megveszem, nem baj, ha az úszómedence nem készült el. Úgysem ilyen formájút szerettem volna.

– Ugyan lányom, még csak negyedik éve dolgozunk együtt, várjál már egy kicsit azzal az új házzal! Mi lesz az én „öreg” autómmal? Nem kell vajon a vejemnek? Remélem, igen, mert ha Spanyolországból visszajövök, veszem az újat. Ja, Zsuzsikám, drága feleségem, el ne felejtsd, hogy az irodába új számítógépek és klíma berendezések kellenek!

– Hogy van kedves Fazakas Úr? Tudja, hogy négyszer akart itt hagyni bennünket? A sors azonban megkegyelmezett Önnek!

Na, azért a doktor úrék is tettek valamit, gondolja. A sors, hogy a fene vinné már megint, a sors! Végtelenül kimerültnek érzi magát, szólni sincs ereje, csak bólogat, várja az émelyítő érzést megint. A fiatal doki, mintha csak tudná, mire gondol, bíztatja: most már nem lesz baj, ugyan szívinfarktust kapott, de az elhalás, úgy néz ki, nem nagy. Nyugtatja, szépen rendbe jön egyszer.

– Igen ám, de ki végzi el a sok-sok teendőt? Ez itt nem kérdés most, Te, örülj, hogy élsz, és nem vitt el Kalamona, az ördög idő előtt! Bizony eszerint nagy szükség volt a látóemberre. Is.

– Micsoda, hogy hat hétig a lábadozó kórházban!? Az lehetetlen! Bár nagyon is lehetséges, ne feledd, hogyan érezted magad pár héttel ezelőtt! Így hát nincs Karácsony, sem szilveszter, hanem a szanatóriumban kuksol, s tanulmányozza a sorstársait. Ki éppen hogy vánszorog, ki nagyszájú, kicsinyíti baját önmagát bíztatóan, ám a következő pillanatban levegő után kapkod, kékül el.

– Ha ennyit ér a sok labdacs, pirula, akkor nekem se nagy a jövőm. Ugyan már, ha küllemre sem vagyunk egyformák, akkor azonos bajaink is máshogy alakulnak, igaz-e? – elmélkedik, miközben bajt szimatol, csak nem tudja, honnan érkezik.

– Ne, ne hozzatok tyúklevest, ne is gyertek! Dehogynem, jöjjetek már, vigyetek haza innen, mert szenvedek az egyedülléttől, és félek. Nővérke, az nem lehet, hogy a doktor nem rendelt nekem valami nyugtatót! Szétsül a fejem a tehetetlenségtől. Már régen dolgoznom kellene! Ügyeim rendezetlenekké válnak, ami öl meg! Bocsánat, itt az altatóm, köszönöm!

A tömjénfüstön át a viaszgyertyák fénye sárga ködbe vonja a festett szenteket. Az öregharang egyet kondul, a hang rezegve ütődik a padoknak, s akad el a szenteltvíztartó peremén, melynek nyitott fedele homorulatában régi örmény szentemberek néznek az örökkévalóság vizébe. A homályban a faszobrok lassan, méltóságteljesen a levegőbe emelkednek, és elhelyezkednek a tabernákulum feletti márványpárkányon, ahol már várja őket a látó, kezében nadragulya főzetes fakupa. Mely azután körbejár, és a tanácskozás kezdetét veszi.

– A Csaba gyerek rendesen részt vett a tűzszentelésen, vízszentelésen – recsegi egy repedezett arcú Szent János –, tehát bűntelen. A tűz és víz hallatán a látó bólogat, lám, nem változott semmi, csak itt nem kötelező a főzet – van helyette bor. Továbbá részese az isteni, a kozmikus kinyilatkoztatásnak, ami teljes akaratszabadságot biztosít számára, tehát birtokában van mindennemű malasztnak és teleorganikus szubtraktív képességnek, amely elengedhetetlen a szubjektum teljes mértékű kibontakozásához. Ámen! A szent ezután már csak csavarulatos, fakóbarna szakállába motyog valamit: „S önűb men, ertese immes, sönűb men.”

A nagy alázattól meggörbült hátú, redőzött ruhájú szent, Jeromos ingó fejjel, hadonászó kezekkel a következőket mondja:

– A Csaba fiú, bizony, amikor nem volt több, mint nyolc éves, télen a mellig érő hóban gázolva vitte el a kemencében sült kenyeret a keresztanyjának a harmadik utcába. Mellhártyát is kapott, hat hétig fektették a kemence mellett a melegben, hogy meg ne haljon!
Az öreg szemét ekkora önfeláldozás felidézésére könnyek öntik el, s halkan mormogja a feloldozás szavait, miközben a többieken hordozza tekintetét, mintegy bíztatva őket: látjátok, nem lehet semmit felróni e derék embernek.

– Igen ám, de serdülő korában a leányok domborulatait méregette fellobbanó tekintettel igen gyakran az iskolában. Később kötelességének érezte, hogy lehetőleg mindegyiket levegye a lábáról! – nyilatkozza egy piruló arcú nőangyal, és nem folytatja. Láthatólag küzd magában, hogy e szavak után csak elmarasztalót mondhatna.

– Ugyan, ez miért lenne baj? – rikkant a helyhez nem illően a látó, szavai ide-oda ütődnek a boltívek alatt, a helyükön maradt szentek arcán rosszallás fut át.

Nagyot húz a főzetes edényből, szemét pára lepi el, majd szúrós tekintettel delejezni kezdi a tanácsnokokat, miközben arra készül, ő foglalja össze e lélek sorsát meghatározó döntést – bár a felnőttkori „ügyekről” még szó sem esett. Igaz, mindenki tudja, rendes, szorgalmas ember…

– Bizony, münk mind látjuk, ez a férfi igen jelesen tűri az ördög támadásait, s ugrál a lét és nem lét mezsgyéjén ide s oda. Ehhez szinte táltosi adottságok köllenek, vagyis akkor helyes a dörgés, ha kicsit feddjük, de meg is tartjuk – nyilatkozik a látó.

A gyülekezet (kongregáció) tagjai már nem figyelnek, mindenki a helyére vágyik vissza, erősen lankad bennük a lelkekért érzett felelősség, tehát a látó akarata érvényesül. A nagyharang kimérten hatot kong, s átszűrődik a hang:

– Na, hogy aludt ketteske?

Teteje

– Szóval mi maradt el? Mondjátok már!? Járt valaki Csehországban? Intézte a félbe hagyott megbeszélést? Nem!? – hangja kezd vészjóslóvá válni, a lánya, az asszony csak vonogatják a vállukat, Zsuzsa csendben pityereg, veje arca bíborvörös. Lánya dacosan felszegi fejét, szeme összeszűkül, odamondana, de átvillan, min is ment keresztül az apja, és hallgat, csak toppant egyet.

Ez így nem lesz jó, de nem ám! Hát nem értitek, ha nincs folyamatos kapcsolattartás, oda minden, amit eddig elértünk! Át kell tekintenem a folyó ügyek állását, és kiadom a teendőket! – cikázik a fejében, de nincs ereje hangoskodni.

A hajsza kezdetét veszi ismét. Vigyázat, a fejbőre zsibbad a bal füle mögött. A bőséges ebéd után, amit az irodában az új takarítóleányka főz – de finom, a mindenit – feszül a gyomra, és villanásra, mintha az előző nyomorúság készülne ismétlődni! A mellkasán átviharzik egy nagy, nyomásszerű érzés, mintha valami óriási súlyt eresztettek volna rá egy pillanatra.

Az áldóját, Csaba, a látó megmondta, büntet is, ereszt is!

Akkor gyerünk azonnal a doktorhoz. Annyira képiesen mondja el neki az átélt eseményt, hogy másnap már a vizsgáló asztalon találja magát, ahol filmre veszik, hogyan áramlik a vér a szívet tápláló erekben. Úgy, hogy az egyik legfontosabb érben sehogy, mert az az infarktus során elzáródott! Ott a szíve izmai nem is húzódnak rendesen össze, csak sántikálnak.

Hát, mit lehet itt tenni? Várni az újabb infarktust? Abba hagyni mindent? Kímélni magam a végtelenségig? Beülni a karosszékbe, sipkával a fejemen bámulni a televízió képernyőjét? Na, azt nem!

Kérdezi a doktort, mi a jövő.

– A megoldás a műtét – mondja. – De hogy miféle, azt majd elmondja a szívsebész tanár, aki operálni fogja!

Tanár, no fene, kell nekem valami hóbortos hentesféle?

Átvillan rajta, ami az irodában legutóbb történt, majd mindjárt alább is adja.

– Tudja, kérem, itt olyan megoldásról van szó, amely még nem mindennapos gyakorlat – magyarázza a szívgyógyász. – Menjen el hozzá, ott megtud minden fontos részletet.

Megy vissza a kórházba, amely olyan régen épült, amikor még az előtte húzódó széles úton alig néhány társzekér és kirándulókat szállító gumirádlis fiáker haladt el a Városliget felé. Milyen nyugodt idők lehettek, gondolja fejét vakargatva, miközben számlák adatai kergetőznek a fejében. Bevétel-kiadás, bevétel- kiadás.

Korán érkezik. Megy a katéteres laborba, s keresi az asszisztenst, aki segédkezett a vizsgálatakor.

– Mondja csak, Icuska, miféle ez a doktor?

– Menjen, kérdezze Annát, ő dolgozott vele korábban a nagyműtőben. Vele igen jól jár, nekem elhiheti, gyors, mint a villám, és mindig jókedvű – mondja. Ettől önbizalma gerjed kissé.

Leül a szobája előtt, amikor egy titkárnőféle toppan elé:

– A tanár úrnak váratlanul a műtőbe kellett mennie, szíveskedjék itt várni!

– Elnézést kérek! – hallja, s előtte egy középkorú, fiatalos arcú, barnás fekete hajú, fehérköpenyes alak. – Végtelenül sajnálom, nem szokásom bárkit is megvárakoztatni. – Na, ez rokonszenves! – Fazakas úr, ugye? Parancsoljon belépni! Tessék helyet foglalni!

Kis szoba, a sarokban íróasztal, egyik falon különböző pecsétes okmányok, a másikon erdélyi táj, kikládikus szoborkép, másutt ívelt sarokpolcokon régi sebészeti eszközök, egy görög szobor – Aszklépiosz. Miró-, Dalí- és Picasso- reprók.

–A részleteket ismerem – a hang határozott, erélyesnek is mondható –, ezért most csak azokat a teendőket ismertetem, amelyek a beavatkozás megértéséhez szükségesek.

Ekkor a betegre pillant, s a tekintete ellágyul, bizonyára felidéződik benne, amit a szívgyógyásztól hallott vele kapcsolatban.

–Tudja, kérem, számba véve a hasonló esetekből – s itt gyors, leíró kézmozdulattal elnézést kér a szó használatért, amellyel jelzi, ő is utálja a betegek helyzetét esetként tárgyalni – kialakítható műtéti stratégiákat, magamnak sem szeretnék más alaphelyzetet, mint az öné!

Ez bevált trükk lehet a bizalom gerjesztésére?

– Miért? Azért, mert nagy valószínűséggel elvégezhető a szív vérellátásának fokozása úgy, hogy az a beavatkozás közepette rendre dobog, vagyis nem kell szívmotorra kapcsolni önt, aminek vannak előnytelen hatásai. Természetesen ez bizonyos feltételek között lehetséges, amelyeket valójában csak a műtőben lehet meghatározni, amikor a mellkas már nyitva van.

Szétterpesztett bordák gótikus ívei, tüdők rózsaszín párnái, bőnyék, izmok feszülő szalagjai, nagy erek pálya hálózatai, légutak hengerded csövei, s a szív, a szív burkában, mint rejtélyes, öklömnyi erőmű, lélek temploma, öröm-harag székhelye, haj dumba, dumba, dumba, hajj dumba hajj!

Szívesen,
Szív hasad,
Szívből szól,
Kőszív reped,
A szív megszakad.

Dumba, dumba, dumba, hajj dumba hajj, hajj! A látó homlokán mély barázdák gyűlnek, szeme alatt árok sötétül, szopja hatodik ujját, és válla közé ejtett fejét lassan ingatva, roggyant térddel a tüzet kerülgeti. A Fennvalót idézné, hogy segítsen, dobjáért nyúl, hogy kedveskedjék Neki, de nem jő a megerősítés. Erre nincs tanács. A szívhez nyúlni nem szabad, nem szabad! Na, akkor segítsen az Új-isten! Jézusszíveistenfiamáriaaranyházfrigynekszentszekrényeelefántcsont torony! Jaj, segíts, rikkantja, s dobbant nagyokat, üti, csépeli a dobját, s vágódik el nyüszítő sírás közben, mert meglepi a feneketlen félelem. Nyöszörögve kúszik a tűzhöz, s lesi a parázsban felbukkanó kozmikus formákat, jelet vár kétségbeesve, s rántja el hirtelen nagy fájdalommal megpörkölődő öklét.

A szív teljes melegével,
Kitárulkozó szívvel,
Alázatos szívvel,
Szívélyesen,
Szív szerint.

Dumba, dumba, dumba hajj!

Lassan, kimérten beszél, ez jó. Gerjed a bizodalom a műtétre váró férfiban.

– Mi is a menetrend? Nos, ha lehet, hetekkel a műtét előtt gyűjtjük a saját vérét, hogy idegenét ne kelljen kapnia. A műtét előtti napon fekszik be, akkor a nővérek elmondanak minden – a kezeléssel kapcsolatos – teendőt. A műtét utáni két napot az intenzív osztályon tölti. Természetesen nem olyan állapotban és viszonyok között, mint amiről rossz emlékeket őrizhet, ugye. Azt tudja, hogy a beavatkozásról semmilyen fizikai emléke nem marad, tehát azokról a részletekről, amelyek az altatás alatt történnek, csak érdeklődésének megfelelő szinten szeretnék beszélni. Az altatás csoda: minden fontos szerv működését nyomon követi a kolléga. És ébreszti majd, amikor eljön az ideje.

Ezt hallgasd, te látó: lám még nálad is vannak ördöngősebb emberek!

– A műtét lényege az, hogy a mellkas belső felszínén, a szív közelségében futó – és eredeti feladatában nélkülözhető, sajátos tulajdonságú, nagy vérszállító képességű eret – a szívizomzat táplálására fogjuk úgy, hogy az elzáródott szív sajátér ép szakaszával összeköttetésbe hozzuk.

Ábrát vesz elő, amelyet korábban készíthetett, s jól mutatja az elmondottakat.

Felvágják a mellkasomat a nyakam gyökétől a gyomorszájamig – ejha! – ijed meg a férfi.

A doktor mélybarna szeméből megértés és szeretet sugárzik. A „műtétre ítélt” férfi megnyugodva indul haza.

– Jöhet a csata! – kiáltja színlelt bátorsággal, alig tudja elnyomni egyre erősödő izgatottságát.

Teteje

A beszélgetés után a doktor sokáig ül íróasztala mellett tűnődve:

Korosztályod bélit készülsz operálni! Rád mikor kerül sor? Mi? És megint valami különös, eltérő megoldást akarsz! Miért is? Hát már elfelejtetted a lázadás keserveit? A középszerűek leplezetlen irigységét és gáncsoskodásait?

Nem érted, te őrült, a szabadsághoz teljes függetlenség kell, talán alapvetően anyagi, amely azután könnyedén elégíti ki változó-fejlődő igényeidet. A nélkülözés kicsiholhat ugyan eredeti gondolatokat, de azok kissé gyanúsak, a különösség szintjén állnak, az alkotás alsóbb vonulatán kapják meg idővel helyüket. Igaz ez? Figyeld ezt a konformista ihletést! Mert akkor például Villon kicsoda? Olyan réteg alak, rablóféle, fél zseni? Hová akarsz kilyukadni? Homályosan érzel valamit, ami kiteljesítésre vár, de a gátlás erős: az okfejtés jobbára senkit sem érdekel. Ha esetleg igen, akkor is mihez képest? Milyen alapon? Kihez viszonyítva? Meg akarod méretni magad? Kivel? Kik a bírálók? Na és lényed melyik részét téteted mérlegre? Talán szellemi befogadó képességedet? Esetleg konkrét szakmai tudásodat? Egyébként is, milyen módon hitelesített, átszabott, megszabott, megerőszakolt értékrend szerint? Szakmai, egyéni, társadalmi stb. értékrend, bla-bla-bla.

Igaz, ha nagyon kínoz kifelé fordult egyéniséged, energiáid jó részének felhasználásával találhatsz fórumokat. Újságok, televízió, rádió. Úristen, jaj, ne! Találhatsz, ahol valakik gyűrött-korcs személyiségük önreklámozó közbeiktatásával valamiféle torzót csinálhatnak belőled, ami csak pillanatos kép lehet. Hol van a tartós, megbízható, érzékelhető hátterű, rendszeres visszajelzés? Hű, barátom, de jól csinálod! Ki mondaná ezt érdek, várt előny reménye nélkül?

Igaz, értékes közeg híján teremthetsz valami ilyet – erőszakoltan, amelynek választott, hamis tagjai azután ajnároznak, dörgölődznek, és olyan szépen hazudnak, hogy szinte kielégülsz –, miközben a hányinger környékez. Hiszen hamisságuk kétségtelen.

Mi most már akkor a lehetőség? Magadba zárva mindent – a felszínt jól eligazgatva – oszd meg világodat egy igazira, mely környezeted számára érzékelhetetlen (lét egy: L1) és a jól láthatóra (lét kettő: L2)! De akkor melyik szabadságodról beszélsz? Abból is kétféle kell? Igen, s akkor futtathatod a két létezést egymás mellett! Az elképzelt táplálja a valóst. Az utóbbi földhözragadt kínjai megszépülnek, könnyebbé válnak a kívánt, az alig elérhető fényében! Szép, művi tudathasadás, gyönyörű!

– Húzd már meg azt a kampót! – az indokolatlanul türelmetlen hang visszazökkent L2-be. Nem én okozom a késlekedést, a műtét nem attól nem halad, mert én rosszul húzom a kampót. A rutinhoz szokott kolléga nehezen birkózik meg a már újabb tapasztalatokat igénylő variációval. Azért operál, mert megszokta, no meg a sok befolyó jövedék, azt úgy meg lehet szeretni.

Te maradsz egy helyben, mert hogy nem üvöltesz együtt a (korcs)farkasokkal, hát nem lehetsz a kivételezettek között. Tárgyiatlan bűntudatot tartanak fenn benned, hogy fejlődésedet akadályozzák. Így kényelmes. Ny ilván attól érzik többnek magukat, ha bizonyos szakmai teendőktől elzárnak. Ennek az aljas gyakorlatnak megjön az eredménye: kialakul a hűbéri rend. Vagyis: dörgölőddz, magasztalj (nem létező vagy megkopott képességeket emlegess birtokukként), a kezdetben hevesen támadó hányingert le lehet küzdeni, megszokni nem – és akkor részesül(het)sz. A teljes kiszolgáltatottság oly gyönyörű képe!

Igaz, a két létforma összekeverése nagy veszély, mert ha az eszményibe feledkezve részedről egy érinthetetlent valami találó kritika ér, azt büntetés követi. Nem operálsz, földönfutót operálsz. Majd kézhez veszed havi (éh)béredet, amely egyszerűen csak nem elegendő népes családod eltartásához. Igaz, te barom, hát képes vagy lázadásoddal veszélyeztetni édes gyermekeid fejlődését, ölni meg jó feleséged kedves gondtalanságát?! Mert a gondokból az következik, azok meg a tengelyakasztásokból, s azok ismét a létezés síkjainak összekavarásából. Nem szabad! Tehát idomulj, helyezkedj! Hiszen az omni(im)potens „mester” markában vagy! Igaz, most kell a gyermekeknek a ruha, a drága gyümölcs, most kell a számlákat fizetni, de most kell a nyugalom, az arányosság, a békesség is! Már megint?! Hát ez utóbbiak nem az eszményi létsíkban lelhetők csak meg? Mikor jegyzed már meg? Csak szeretném valahogy átcsempészni azokat ebbe, ide, na! Igen, nincs egyéb lehetőség, mint megtanítani ivadékaidnak és asszonyodnak az L1-L2 rendet. Jó fejük van, már csak megértik.

Vagy pedig a rossz kör megszakítható! Lépj ki az egészből! Légy a magad ura! Micsoda?! Hogyan?! De hát, kérem szépen, én nagyon szeretem a betegeket, tisztelt kegyelmetek! Én nem akarom feladni a műtő nyugalmát, a gyógyuló betegből áradó, hála gerjesztette karizma érzését! Akkor vagyok földöntúli, akkor, bocsánat, bevallom, boldog vagyok! Gyönyörű kapcsolatban állok újraszülető embertársaimmal. Mit ördögi módon mérgez, sárba ránt a bankjegy száraz zörgése, mint a hála kifejezésének legocsmányabb módja, L2 kicsikarta elfogadási kényszere. Attól is, aki szegényebb, mint a templom egere? Hiszen ezt ismered! Attól nem, jaj, nem! Pedig L2 rombolja tartásod. Vonz a csillogás, ösztökél a szerzés ördöge.

Ilyenkor aztán menekülés: kézen fog Hügeia – peploszán átsejlenek a nehézkedéssel pimaszul dacoló, ellipszoid vonalon ringó, súlyos keblei –, és visz. A tholosz melletti lugasban pí nea ágyra fektet, homlokomat simogatja, s bársonyhangon körverset mond – ajkai mindenféle kéj vonalait formázzák.

A s zto án Aszklé piosz beszélget kigyúlt homlokú ifjakkal a gyógyítás isteni voltáról. Érvek, ellenérvek visszhangzanak a márvány falakon, -oszlopokon, így fejlődik a nézet, harmonizál az Ész. Megnyugodva veszem a Nő kezét enyémbe, s arcom alá helyezve azt elönt a biztonságérzet. Fenyőillat keveredik a tenger morajlásával: a két érzékszervre ható inger békességgel erősíti egymást.

– Húzd meg már azt a kampót! – a hang türelmetlen, részvétlen. Rendreutasító, helyet ismételten kijelölő. Tudomásul veszed, de nem hat már. Szívócső behelyezése, öltések, bőrvarrat – a lehetőségeid, túl az érdemi részen. Aztán, ha operálsz, a türelmetlen nem-asszisztálás, amely pontosan azt a látszatot kelti, mintha nem tudnád, mit kell tenned, holott a segítség hiánya akadályoz. Vagy pedig az intés: Nem kell olyan gyorsan! Lassabban! Pedig tudod, a megállított szív kórállapot. Azt mielőbb meg kell szüntetni, és az a jó, ha mielőbb újra indíthatod – isteni képesség… nem? A szívet dobogásában leállítani, majd újra indítani… Később rájössz, azért int az „öreg” lassúbb tempóra, mert akkor világossá válik mindenkinek: altató orvosoknak, asszisztenseknek, műtősöknek, és persze a kollégáknak is, talpraesettebb (jobb?) vagy náluk, na! Nos hát, ne kavard létsíkjaidat, hanem azonosítsd a célszerű-megfelelő magatartásformákat. Igaz, e gyakorlat kialakítása, hibátlan művelése biztosan kóros, de kényszer.

– Végül is a jelzett kettős értelmezés fényében szabad maradhatsz – vígasztal Eraszisztratosz, és bíztat, a finomabb módszert megadja hamarosan.

És jön a peregrinus élet Angliában, majd Hollandiában idegenként, de sok szakmai gyarapodással, gyermekeid világlátásával, nyelv ismeretszerzéssel és olyan boldog anyagi léttel, amely nyitja az elmét, lendületet ad a friss gondolatoknak. Meg is lesz az eredmény: minősítés az Akadémián egy jó munkatárs szíves támogatásával. Csakúgy, mint az előrelépés – néhány tanult intelligenciájú kartársam támasztotta hátráltatás sorozat ellenére. A riválist bármi áron, de akadályozni kell! „Tisztelt tudományos rektor helyettes úr! Nevezett kolléga disszertációjának anyaga nem a saját tevékenységéből származik, csatolt dolgozatait nem mutatta be kiadásuk előtt. Az értekezést nem olvastam, de annak tudományos értéke felől kétségeim vannak…” – szólal fel az öreg valószínűleg egyik felettem lévő, bennem riválist látó, kedves kolléga unszolására. A „kifogásokat” elmondhatta volna a házi védésen is, amihez persze nem volt bátorsága. Ha nem olvasta, véleményét mi alapozza meg?! Ordító ostobaság, vegytiszta aljasság és sötét hazudozás. De már hatástalan: a műtő személyzete szeret, a betegek keresik a kezem általi gyógyulást. Óriási lendülettel végzem és élvezem a műtéteket, könnyűt, bonyolultat egyaránt. Az eredmények jók! Bizony jók hosszú időtávlatban is. Ez megnyugvás, örömittas lét: a gyógyítás élvezet, bódító élvezet.

– Nincs tehát más teendő, Fazakas úr, mint a megadott időkben bejárni vérgyűjtésre, mert abból a harmadik már ki is jelöli a műtét napját.

Vér csorog csodaszarvasos kupába, nem alvad meg a turul könnyétől, s a látó a Fennvalótól kérdi, ki is az a Hügeia? S megy a tűz mellé dobbal engesztelni a felső világ urát, fogja jól ennek a doktornak a kezét, hogy ne legyen immár baj s szomorúság. Lassan-halkan dübögteti, ivócsanakjába csak kevés főzetet önt, szívja be a föld édes szagát, karját feje alá helyezi s bóbiskol el, szeme előtt Hügeia keblei ringanak.

– Hogyan is indítsak? – töprengek, mert mélyen megindított e korombeli ember kálváriája, kell, hogy sikerüljön a szívtüdő -pumpa nélküli megoldás! Igen, s a többiek? Mit szólnak, ha kudarcot vallok? Ne légy kishitű! Nem az első, s eddig mindig rendben ment mindegyik. Na, de a többiek, nem is ismerik ezt a módszert! A kétkedés újabb hulláma önt el, az önbizalmat gonosz emlékek rombolják:

– Te, ne rendelj gyógyszert! – kissé bizonytalanul mondja Idős a vérig sértő mondatot, szemében a korábban őt ért megaláztatások visszfénye rebben. Miért próbálkozik ezzel? Elégtétel volna? Velem szemben, aki L2 idevaló fegyvereivel sakkban tartom? Gunyoros felhangú hízelgés, szituációs gerinctelenség, harsogó szembedicsérés. Talán érzi, meghaladtad nézeteit, ezért annál inkább ragaszkodik öreg – végül is valahol igaz – sztereotípiáihoz, amelyek azonban már jottányit sem visznek előbbre. Irigyli határozottságodat, olvasottságodat, kapásból elutasítja véleményedet tapasztalatlanságodra hivatkozva, és azt azonnal a maga régmúltba vesző gyakorlatával állítja szembe. Ami persze titokzatossá, megszépítetté, küzdelmesen egyénivé alakított. Mit is akarhatsz ezzel szemben a magad egyértelmű, ésszerű ötletei vel?

De hát hol van itt a s ztoa csendes, ihlető közege? Az érvek, az új nézetek ütköztetésének szép lehetősége? Ugyanakkor az Idős által félig kifejtett gondolatok elbizonytalanodva, abba hagyva – rendszerint akkor, amikor konkrét ismereteket kell az alátámasztásukra segítségül hívni, amelyek mostanra már az emlékezetben elhalványultak –, hibásan idéz ve nagy bajt hozhatnak alkalmazójuk fejére. Benned pedig a felismerést: No, ez biztosan nem így van! Ezért aztán a spontán indított beszélgetések a tekintélyelv unalmas, de biztos érvrendszerének zsákutcájában halnak el. Kényelmetlenséget, feszengést, szégyenérzetet hagyva hátra – benned (!). Elsiklik a tények felett, a nyilvánvaló kudarcot valami bornírt tréfával üti el. Igaz is! Mit akar ez a kellemetlen alak? Mi a célja? Meg akar szégyeníteni? – kérdezik egymástól, és vonulnak gyorsan egy akolba, hátukat egymásnak vetve védekező n. Hát persze, azt teszed, te, magad ölője, hívod fejedre a bajt! Nem állhatod meg, hogy ne indítsd be az undok, ördögi kört ugrálva létsíkjaid között? Te becsületbarom?!

– Te, ne rendelj gyógyszert! – hallod ismét. Így elháríthatod e szörnyű felelősség terhét. Negatív módon bizonyítod az öreg kolléga fontosságát. Ő a gyógyszerek alkalmazhatóságának nagy eldöntője! Rendelésük elhatározásának ura!

A felszólítás azonnal L1-be lendít. Engedelmesen fejet hajtasz, bár egy pillanatra megrohan a lázadás vörös vértolulása.

Szerencsére a szabályozás tökéletes, máris Epidauroszban vagy. Sétálsz kart karba öltve Aszklépiosszal, aki nyugodt egyszerűséggel beszél a véralvadás gátlás javallatairól. Körültekintően, kristálytiszta rendszerben taglalja az alkalmazhatóság területeit, azonnal megjegyezhetően. Boldogan figyelsz, építed elmédbe a tanítás fennkölt, gyönyörű módszerét. Az átadás nagy felelősségét. Mennyire hatásos a tudást övező szerénység, megalapozottság! S a vitára ösztönzés, amely az ortodoxia legbiztonságosabb ellenszere! Jól kiépített érvrendszer segítségével lehet ellentmondani. Ha az érvelés megállja a helyét, az alapötletbe nyomban beépül, nyilván teljesebbé is teszi. Teljesen érdektelen, melyikünk gondolata volt. Hiszen az eszmecsere eredménye végre is a gyógyítást szolgálja.

Az árnyat adó fenyők mögött a tenger kék sávja nyugtatja a szemet, a zöld lankán nimfák készülnek szórakoztatni ruganyos tested immár, elméd meggyúrása után.

– Igen, akkor is dobogó szíven végzem az áthidalást, a „szakmai ellenállás” vagy legalábbis közöny ellenére. Így célszerű.

Látod az irigy tekinteteteket, a nem leplezett, kudarcodat vágyó arcjátékot. Bizony, neked mindig többszörösen meg kellett harcolnod igazadért, jól megfontolnod minden tettedet, ha a balvégzetet el akartad kerülni. Hiszen három erős akaratú bátyád kritikái pergőtüzében nőttél fel.

…Vasárnapi ebédre készülődünk. A reggel csöndes. A gyerekszobában a serdülők nehéz kipárolgásai, a konyhában a lány egyik hokedli alól húzza ki az összekötözött lábú jércéket. Szegény szárnyasok zöldes, hengerded ürülék csíkokat hagyva, riadt szárnyveregetéssel mentenék magukat. A forró víz a kopasztáshoz halkan zubog. Résnyire nyílt ajtón lesem, a lány szenvtelenül élesíti a kést a fenőn, majd egy gyors mozdulattal hátra feszíti a csirke nyakát. Villanásnyi húzással vágja el a torkát. Enyhe émelygést érzek, amikor vérét csorgatja a tálba. A kimúló állat még meg-megrándul. Gyorsan végez a többivel is, az alvadó vért egy mozdulattal önti a serpenyőben üvegesre párolt hagymára. Megsüti, gyorsan kavarja, s a finom illatok az émelygést bennem nyálcsorgássá változtatják.

– Nem a tiéd! – vesz észre a Juli. – Édesapádnak viszem, na, igen. Szeret az ágyban reggelizni. V igyem a gyomorkeserűs kupicát is!
Amikor visszajön, egyből a forró vízbe mártja egyenként a szárnyasokat, majd megfosztja mindet. A vizes tollnak undorító szaga van. Ekkor már értem, rántott csirke lesz petrezselymes újkrumplival. Összefut a nyál a számban, de tudom, csak egy pohár vizet ihatok, mert gyónni és áldozni fogok a kilenc órás diákmisén. Előre vigyorgok, mert a plébános úr gyóntat majd, akinek nagy vérmes szeme és sokszoros tokája átlátszik a gyóntató rácson. Mindig azt kérdezi, milyen csúnya szavakat mondtam. Amikor sorolom az ártatlanabb trágárságokat, kéjesen felnevet. Ugyan még csak nyolcéves vagyok, de azt is kérdezi, vannak-e parázna gondolataim. Azt sem tudom, mi az, de mert hangjában izgatott remegés bujkál, mondom sorra, hogy igen, benéztem a Réfi Zsuzsi inge alá, meg a fodrász Évica cicijét is megpróbáltam megfogni. Hangosan felnevet, majd szigorúvá vált arccal tíz Miatyánkot, tíz Üdvözlégyet, és tíz Hiszekegyet ró rám. Hiába mondom, amire ezekkel végzek, már rég túl vagyunk az áldozáson. És édesanya mérges lesz, ha nem veszem magamhoz az Úr testét. Ami nem tudom, hogy lehet egy ostyában, de mindegy. De addig ki kell kenni a fehér magas szárú cipőt Szilviával. Régi fogkefével szépen sikerül. A térdzokni gumija kicsit gyenge már, ezért járáskor a bal lábamon lévő mindig lecsúszik. Az elsőáldozós, fehér matróz ruhám még jó rám, a széles fehér masnik – amelyek a gombok helyett vannak – gyönyörűek. A bátyáim, mind a három, „igazi” tengerész ruhát öltenek. A kabátkához rövidnadrág párosul. Az oldalvarrás mentén, a nadrágszár alján három apró gyöngyház gomb. Majd nekem is lesz, Szimi nénitől. Szimi néni, a varrónő remekei. (Szimi néni úgy tudja újjá varázsolni kifordítással a nagyapa zakóját, hogy édesapától meg is kérdezik a hivatalban, hol vette ezt a kitűnő angol szövetet? Az anyag legalább ötven éves.) A matrózruhához kerek, kék sapka is van, elöl aranyhorgony a homlok felett, hátul két kék, vágott farkú, nyaktőig érő szalag. Igaz, mindig csiklandozza a fiúk nyakát. Na meg a többi srác kuncogva mutogat rájuk, micsoda sapka! Minket mindenki megnéz a templomba menet. Édesanya gyönyörű szép, fehér szoknyájában, ízléses kis kalapjában. Barna szeméből végtelen jóság árad. Retiküljében kiegyenesítve lapul a száz forintos, amit nedves ruha alatt gondosan kivasalt, hogy ropogós legyen, mintha nem is használták volna még. Az adakozó kosárba kerül majd, hiszen első vasárnap van. Ez igen sok pénz lehet, mert tudom, hogy Miklósi bácsinál, a trafikosnál húsz fillérért húsz S tolwerket vagy tíz fruttit lehet kapni. Az öreg zsidót mindenki szereti. Különösen a nagy srácok, mert szombaton zárva tart, így a lehúzott, hullámos bolti redőny a „fodrászuk”. Az esti össztánc előtt cukros vízzel megnedvesítik a hajukat, hátra fésülik, majd egymás mellett terpeszállásban lehajolnak, és fejüket nekiszorítják a redőnynek. Mire a hajuk megszárad, fésülés után mindegyiké gyönyörű hullámos…

Édesapa akkor is komoly arcot vág, ha nincs oka rá, összevonja szemöldökét, és ettől – azt gondolhatja – még tekintélyesebb. A mise után – nem tudtam áldozni, mert nem értem a feloldozó imádságok végére – az orgona illatú Delej utcában édesapa méregeti a Tóth kertvendéglője, kocsmája előtti sörös hordókat. Tudja, friss csapolás van, ezért meghívja a szerényen mosolygó édesanyát egy pikolóra. A sör Kőbányáról érkezik szombaton gyönyörű, mívesen szerszámozott muraközi lovak húzta kocsin. A kocsis ostora mesterien fonott bőrszíj, kezdetén piros-fehér-zöld bojtok, a nyél markolata apró gyöngyös rézdrót tekervény. Barnállanak a dagadt hasú hordók, s a nagy bőrkötényt viselő kocsis két gerendát fektet a kocsi végére, s azokon ereszti le nagy gonddal. Egy éjszakát nyugszik a sör, hogy a szállítás okozta habzás lecsillapodjon. Jó, de vasárnap délelőtt fél tizenegykor? Beülünk, mi igazi málnaszörpöt kapunk. Ha megkocogtatod a poharat, illatos ízfelhő csap az orrodba. Az asztaloknál jórészt a templomból jövők foglalnak helyet. Édesanya a sörtől jókedvre derül, elmúlik enyhe szorongása, am elyet a mai ebédvendég okoz.

A meghívott az elnyűtt zakójú, dohánybűzt árasztó tanfelügyelő, aki apánk rosszallása ellenére egyik cigarettáról gyújt a másikra – az ebédlőben! –, és szívja, de egyből tüdőre! Ettől rettenetes köhögési roham fogja el. Cékla fejjel fuldokol, édesanya a kezét tördeli. Én ülök hozzá legközelebb: nem titkolt kajánsággal hatalmasakat csapok a hátára. A végén a koszos zsebkendőjébe üríti szörnyű hurutjait. Nem túl étvágygerjesztő, nem ám! Pedig a terítés gyönyörű: harsogó damaszt abrosz, rajta édesanya kézimunkája rátétként, apró tálkában kicsi szirmos, tavaszi virágok és a hiányos, ezüstnek ható alpakka evőeszköz – ami megmaradt a háború után. Nagy, öblös leveses tálban gőzölög a mély sárga újházi tyúkleves. Úgyis tudom, hogy a vendég kapja a mellhúst és a májat. Az utóbbi olyan finom! Kicsit szárazan omlik szét a szádban, amit aztán szétolvaszt a sárga leves. Közben Hugó bácsi (a szép hangú tanügyis) érdeklődve hallgatja a königraetzi csatáról szóló beszámolómat. Lelkesedtem, de nagyon a 48-as szabadságharcért a nagy Graczát bújva. Mert a poroszok jól megadták a kegyetlen osztrákoknak – fejtegetem –, így most mi könnyebben viselhetjük el a megelőző Bach -korszak borzalmait. Heten ülünk az asztalnál, balra mellettem egyik bátyám, aki leplezetlen irigységgel néz és cöcög, szemében a kérdés: „ Honnan tudod te ezt, hiszen még nem is tanultok történelmet?!” És akkor meglep a bizonytalanság: Talán hibás dolgokat mondok? Nem, mert a felügyelő megdicsér, és kérdezi, mit zongorázzon nekem ebéd után? Általában a „Ramona, te gyönyörű, te csodaszép”-et játssza és énekli, mert édesanyának az tetszik. Én is azt kérem. A dal végén mindig egy oktávval feljebb szeretné befejezni az utolsó hangot a nagyobb hatás kedvéért, miközben a felfelé menő futamból kifelé csapó kézzel nyomja el a rendszerint fellépő, görcsös köhögést, ami rázza és rángatja, homlokán ujjnyi ér dagad ki, feje lilában játszik, míg ismét nem kap most már mind a négy fiútól nagy ütéseket a hátára. Később elalszik a fotelban, időnként felhorkan, ekkor álmában nyögdécselve hangosakat szellent. Ez gusztustalan, jókat nevetünk rajta a gyerekszobában, ahová áthallatszik létezése a zongor aszobából. Nem haragszom rá, mert dicsérete erősítette nem túl nagy önbizalmamat. Na, ez most kétségtelenül előny, igaz, Aszklépiosz?

Teteje

– Hol vagy Csaba? – kiáltja Zsuzsa, miközben a zeneszobában árad atérhatású muzsika (Bocelli), a férfinak borsódzik a háta, amit erősít az önsajnálat is: „ Holnap megyek, engem operálnak!” Felpattan, végig járja a szobákat. Mit keres koraeste a hálószobában?

– Nem, most nem akarok a szoláriumba feküdni! – csapja be egy másik helyiség ajtaját. Leszalad a garázs szintre, mintha szaunázni akarna, de azt egyébként sem lehetne, a doktor megmondta. Megy egy szinttel feljebb, rakja meg a tüzet a kandallóban, talán majd a parázs játéka megnyugtatja. A fa illata eszébe juttatja Vásárhelyet, a Mamát. Már alig látja a lángokat, mert facsarodik a beteg szíve, és mélyről jövő, elfojtott nyögéssel sír.

– Még jó, hogy a feleségem nem látja! Hova is lenne a nagy férfi bátorságom? Na, de mi lesz evvel a nagy házzal, ha értem elküld a Fennvaló?

Azt a látó nem engedheti, ugye? Egyezés van a szentekkel, nem igaz?

Borzolja a kiterített hargitai medve feje búbján a szőrt, és hagyja, hogy itatódjanak fel szomorúsága könnyei rajta.

...A papa a vendéglője felé karikázik nagy lendülettel, szálfa egyenesen ülve a drótszamáron. Az öreg saroképületet mindenki csak úgy ismeri, mint a Kancsó kocsmát, amely annál azért sokkal több, mert itt a népek mértékletes poharazgatás közben módszeresen megtárgyalják a kisváros ügyeit. Amikor vitára kerül a sor, és az érveléshez már-már a bicskákat kell elővenni, akkor Fazakas papa született diplomataként meg kora tekintélyével, hatalmas tenyerét figyelmeztetően felemelve rendet parancsol, amit jórészt mindenki elfogad a szálfa termetű, villogó szemű örménytől. Aki nem, az máris az utcán találja magát, folytathatja a vitát a pocsolyákban ázó lócitromokkal, mert akkora lendületet kapott a küszöbön.

– Lám, őt is a szíve vitte el, igaz, jóval hetven fölött! Mi is lesz most már velem, ilyen fiatalon?

Nem tud haza gondolni, semmi sem érdekli. Amikor a szekrényes szobában meglátja a rendben kikészített kórházi holmikat, elfogja a rémület. Ugyanakkor gerjed benne az elszántság is, mint a gimnáziumi verekedések előtt. Akaratlanul ökölvívó állást vesz fel, fejét a nyaka közé húzza, bal ököl az arc előtt, a jobb szurkál, bele a levegőbe.

– Kit akarsz te kiütni? Talán bizony azt az undok-fekete, büdös-patás ördögöt, nemde?

Meglátja mindenre elszánt ábrázatát a szekrényfal tükrében, elneveti magát. Egyet-egyet biccent, lazítja karizmait, nagyot fúj csücsörített szájjal, harciasan körülnéz, és elindul pizsamát húzni.

A nagy, fehér homlokú hegyek karéjában egymást szemmel tartva lélegzenek az apró falvak. Patyolatfehér templomtornyaik, mint figyelmeztető ujjak emelkednek a házak fölé. A fenyők csúcsai süveges arcokat formálnak, aggódó tekintettel lengedeznek a nemere hideg leheletére. Az erdő alján felvonyít a toportyán, üvöltése vészjósló n visszhangzik a párás völgyben. A látó a parazsat faggatja, a felizzó, kihunyó pernyeformákat elemzi, fejti ki jelentésüket: Csaba jusson túl a nagy bajon, bizony.

Teteje

A zöld csempés műtőben a tisztaság éles illatai. Hófehér szagok között a műtőasztalra fektetett férfit hatalmas bálnaszem-lámpák figyelik, delejezik. De melegítik is, ami mindenkinek jólesik, mert igen hideget fújnak a steril lyukak a mennyezetből. A műtőasztalt műszertornyok állják körül, villogó jelek, csíkok futnak, halk szuszogás hallatszik az egyikből, asztalokon fecskendők tűi csillannak vészjósló n. Arrébb kerekeken álló, plasztik csöveket morzsoló, görgőpumpás szörny duruzsol várakozó n. Egy nagy asztalon műszerek hada sorakozik tervezett rendben. Az erős világosságban szinte dicsfény övezi mindet.

– Ezekkel fognak bennem kurkászni – szakad rá a félelem. – Nem fogom kibírni, az már biztos, sok ez már nekem! Hagyjatok békében! Na, ne hagyd el magad, az Isten áldjon meg, jó kezekben vagy, meg segít a látó is, tudod, egyessége van a Fennvalóval, próbálj hinni, Csaba!

– Hadd aludjak már – motyogja nehezen forgó nyelvvel. Hatnak az előkészítő gyógyszerek. Zöldbe öltözött, maszkos alakok sürögnek hangtalanul körülötte. Mindegyik szép. Csak a szemüket látni, mind bíztatást sugároz.

Bejön a Tanár úr, feltartott, nedves keze csillog az erős fényben, mintha áldást osztana, mondja: – Minden rendben, Fazakas úr! Máris elalszik, nemsokára ismét beszélgetünk az intenzív osztályon. Rendben? – hangja természetes, bizalmat ébreszt. Szeme villanásával utasít, a beteg tompuló agyával még érzékeli: itt rend van, és ez megnyugtató.

A látó faggyúszagú bőröltözékét levetve, szamárhugyos, kancatejes hévízzel töltött dézsában cserágakkal csapkodja inas testét. Bőrét mentalevéllel dörzsöli, majd színfehér gyolcs köpenyt ölt magára, amelyet ezüstveretes övvel fog össze. Éjfekete varkocsai csillannak a fényben, befont szakállában borostyángyűrűk szikráznak. Hügeiába karolva vezeti az istennőt a fenyőillatú, puha, bárány bőrrel borított nászágyhoz. Keze hátát ruganyos keménységgel, ritmikusan simogatja az isteni kebel szférikus ívmozgása. Lopva odatekintget, látja a bimbó s udvara fokozatos előemelkedését, mely szinte átböki a selyemfinom peplosz szövetét. Ömlik az erő az ágyékába, szinte haladni sem tud már tőle. Meredő tagja-feje a lépések ütemére nagy köröket ír le gyolcs köpenye alatt. A verőfényes, virágos mező közepén, az egyesülési nyoszolya körül szemlesütve állnak a templomi szentek. Jeromos magában beszél, a nőangyalok égő arcán szemérem és vágy küzd egymással.

– Szép! – vigyorog magában a férfi. Hasonlót érez odalent, mint a látó, és mielőtt az álom elnyeli, még érzékeli: a vizelet katéter teheti ezt vele…

Jódbarna bőrbe hasított egyenest villant a szike, türemkedik elő az aranysárga szövet, apró erekből rubin vér csillan a harsogó fényben. Tűzkés zárja el a szivárgást kesernyés füstté váló erővel. Nyílik a mellkas az elektromos, fogazott kés harapása nyomán. Átsejlik a szív selyemfényű burkán: tiszta ütemre húzódik össze, ernyed el. A legmegbízhatóbb élő anyag: ünnepélyes, szép. A védőburok felhasítása már merénylet, de elkerülhetetlen.

A szív mozgása erélyes, ám nem a rekeszi felszínen. Itt sántikál, kínlódik, szenved az izom csodamű. Mellhártya nyílik, finom erezete áttűnő, szinte látni benne a vörös vérsejteket. Előbukkan a mellkas belső felszínén az ÉR, amely az éltető, selyembársony belhártyájú anyaér: táplál, tágít, véd…

Hattyúnyakmozgással készítem elő a lüktető eret – apró oldalágait leheletfinoman szorítom le kicsi fém kapcsocskákkal – majd ezt az érelmeszesedéssel szemben védett ős eret izmos-bőnyés nyelén az elzáródott szívérhez irányítom, amelyet gyengéden rögzítek, mintegy elkülönítem az összehúzódó kamrától. A befogadó koszorúér állaga jó. A nagyítószemüveg jól mutatja a felhasítás után az ép belvilágot. A kutasz azonosítja az elzáródás helyét. Az áthidaló ér végszája mint csókos ajak forr a befogadó érhasítékhoz a pókháló vékony fonal ölelő öltései nyomán. Szép, gyönyörű. Túláradó öröm dagasztja mellkasomat, szinte révületbe kerülök.

A szív részleges béklyózásából feloldva vidáman dobog, a ritmusgörbe barátságos: élettani. Hosszú percek után mintha a korábban renyhén mozgó terület is erélyesebben mozogna… Persze ezt akarom látni: majd a szívultrahang -vizsgálat igazolja napok multán, ugye?

Boldog ernyedés önt el, mosolyogva kérem a tanársegéd urat, hogy cseréljünk helyet, zárja ő be a mellkast. Figyeljetek! EKG -felvétel, enzim tükör, kisadag béta blokkoló, sajátvér visszapótlása! Ugye?

Leírom a beavatkozást a műtőnaplóba, és megyek a szobámba. Hosszasan ülök, tekintetemet Aszkl épioszra függesztve várom a megerősítést, miközben önbizalmam gerjed. Várd ki a végét, Te! Majd ha már elhagyta a kórházat, avagy ha már munkáját végzi hetek, hónapok óta – panasz nélkül –, akkor talán örülhetsz, s elégedett lehetsz.

Egyenletes, csipogó, majd erősödő hang jut el a füléhez. Ezt ismeri már, akkor jót jelentett, biztosan most is, élénkül fel.

– Hű a ménkűbe! Nyom a mellkasom, ólomsúllyal – de ez nem az a facsaró, lélegzetelállító forma, amelyik az infarktuskor volt.

A torkában cső, erre figyelmeztette a tanár, emlékszik.

– No, akkor szuszogni nagyokat, igaz, akkor jobban nyom a mellem…

– Kér fájdalomcsillapítót? – hajol fölé az angyali arcú, mosolygós nővérke. Szépen domborodik a hófehér inge elől (H ügeia?), s ettől (is), meg hogy lám, él, bizodalma éled, egyre növekszik!

Szívja és fújja a levegőt a csövön át, várja, hogy végre kihúzzák, és akkor majd mond egy hegyeset! – gondolja. Miért is? Mert tömörödik benne a jó erő. Nem bír magával az örömtől.

– Mert élek, mert a nővér kedvesen magyarázza a műtét fontos részeit – milyen szépen egybecseng a tanár korábbi tájékoztatójával! Csaba, ez óriási!

Buzdul fel. Már nem is fáj a sebe, hetykén forgatja a fejét, nézi a többi ágyon fekvőt. Lélekben noszogatja mindet, hogy gyógyuljanak úgy, mint ő!

A látó szarvasgidabőr ingét simítgatja, egyengeti rajta a színes rojtokat, majd szakállát újra fonja – markában csörögnek a borostyángyűrűk. Ezúttal ezüstfüggőket elegyít a három varkocs közé. A középső végén parányi harangocska csilingel. Ünnepre készül. Régi szárítású, zsenge fagyal ágakból gerjeszt tüzet, amelynek hófehér, tiszta lángja méltóságteljesen emészti el a rávetett borókamagot, tejszerű ködbe vonva a gyülekezetet. A szemet csípi a fanyar füst, de inkább az öröm omlasztja a könnyeket. A Csaba megél! Körbejár a fenyővizes tülök, s a látó dobjával a Fennvalót idézi meg:

Dumba, dumba, dumba hajj!
A szív megél,
A Magasságos kegyelmes,
Csanakvér hull, csepeg el,
Turul őrzi, s tartja meg,
Dumba, dumba, dumba hajj!

A lóbőr dob dübögésére ütemet vesznek a férfiak, és egyenes derékkal, nagyokat dobbantva követik a látót a tűz körül. Éjfekete szemükben erős bizodalom lobog, izmaik feszülnek, akár a világ ellen is. Az asszonyok meleg, büszke tekintete követi őket, a gyermekek felpattanva sorolnak a körtáncolók mögé. Az emberfolyam szívalakot formáz a tűzláng körül, s a közerő lüktetve terjed szét. A fenyők lombjai között Szent Jeromos dadogva lelkendezik Csaba sorsán a többi szentnek. Arrébb Aszkl épiosz merül el a márványasztalára helyezett műtéti leírásban. Hügeia liliomporos méhviasszal dörzsöli be csípőjét, végig keblei dombját-csúcsait, és édes hangon hívja gerjedt öllel létsíkjába most már a doktort…

Teteje

Az orvos prüszkölve, fejét rázva csapatja le a vizet testéről, ernyedten a sikertől. Öröm uralja el, amint friss lepedőbe burkolódzva lép ki a fürdőszobából, és készül hívni az intenzív osztályt, hogy érdeklődjék az új ember állapota felől. A sztoán Aszklé piosz H ippokr atésszel tárgyalja az „esetet”: No, hallod, a szívhez nyúlt, s nem vitte el H adész, de azonnal… Fejét kibontva a harsogó szövetből, hátrahőköl: Hügeia áll előtte elefántcsont színű, lágy hullámú ráncokba szedett peploszban. A tanár vibráló orrlyuk kal, tágra nyílt szemmel néz végig tökéletes alakján. Közben olyan erővel telik meg hímtagja, hogy szinte megtántorodik. Ez érthető, a gimnáziumban a „versenyt” mindig ő nyerte, amikor a méretek viadala zajlott. A biológia szertár belső ajtófélfáján berajzolt vízszintes vonalon a legtávolabbi harántnyesés az övé volt – az ajtóra „ösztökélésképpen” Anita Ekberg Trévi- kutas képe volt rajzszögezve.

A feltűzött, sűrű, csigás, barna hajkorona alatt a tökéletes ívű homlok hatalmas, dióbarna szemekhez vezet. Közöttük a finom vonalú orr elnyúlt, kéteper dús ajakra mutat. A száj kissé nyitva, a rést izgő-mozgó, mélyvörös nyelv tölti ki. Az áttetsző, mohafinom szövet ráncai közül emelkednek elő az üderózsaszín bimbók a gömböt formázó, hatalmas keblek futáraiként, szinte átbökve a kelmét. A csípő amf ora vonala a dús ölbozót íve, a szent selyemalagút felé mutat. Felnyög a hím benne, határozatlan mozdulattal igyekszik ágaskodó tagját a lepel alá szorítani. Hügeia közelebb lép, ettől a férfierő tovább buzdul, amit az Alkotás e különleges lénynek adományozott, szinte szétfeszítve a bőrszöveteket. Átfut az agyán: szép tagunk az egyetlen hengeres szervünk, amely többszörös térfogat növekedésre képes. Persze ez nem véletlen, a sokasodást szolgálja, mellérendelve a kéjt, a nagy kéjt, a nagyobb kéjt s a legnagyobb gyönyört. Amikor elhomályosodik minden, a gerinc ívben feszül, és a párja a szép nőstény gyönyörű puhaságával, ívelt rugalmasságával befogad és újra befogad. A testi és szellemi mámor agykérgi kivetítése óriási, és azonos mezőben helyezkedik el, érdekes, nem? Alig észrevehető biccentéssel tiszteleg az Alkotónak, aki ily szellemesen komponálta meg az embert… olykor orgasmus pangalacticushoz vezethet a Jupiter- szimfónia IV. tétele is.

Kissé meglepődve látja, hogy az isteni lény megoldja gyolcsát, amely szabaddá teszi egyik csodás kebelét. Ez a szó tökéletesen leírja, mi a különbség egy rengő, rugalmas, pimasz és méretes emlő és a mell között. A lepel fennakad a másik ágaskodó bimbóján. Őrület, ebből időelőtti robbanás lesz – gondolja. Hügeia eléje lép. Bársonyos hangon, félig suttogva kérdezi:

– Mondd, te kedves ember, megnyalhatom a nyelved?

Mintha áramütés érte volna, de nyitja ajkát, finom, izmos, mozgékony, kissé sós test fonja körül nyelvét, s fokoz za érzékei felhorgadását szinte az elviselhetetlenségig. Gyűrűszerűre formálja száját, hogy szívhassa e tömör húst, de az erre ki-be jár, mint az, na, az! Őrülten élvezve a helyzetet, bizsergő fejjel érzékeli, hogy egy finom, viasztól puha, párnás-kicsi kéz megragadja priapuszi tagját, és húzza, vonja lágyan-lassan. Jó uram, segíts – nyögi az orvosember-emberorvos. Majd az isteni lény, az ős nő, az érzék, az arány és árnyalat istene, a hím egyik kezét a selyem barlanghoz vonja, amely buzog, hártyafényszerű síkossággal ragyog. A másikat duzzadó kebléhez irányítja. A kéz próbálja átfogni, de csak a harmadát éri át. Tudod, kis unokám: egy női kebel nem lehet elég nagy! – mondta nagytata huncut mosollyal úgy kilencvenhez közel. Felnyög a férfi, s tapintja a gótikus ív felső csúcsán lévő magocskát, mely feszül és finoman lüktet. Sóhajtva térdre rogy, nyelvével keresi ezt a kis ruganyos duzzanatot. A nő elernyed, majd ágyékát előrelökve remegő hangon kérleli: M ég, óh méég! Szívd, és a nyelved – suttogja elfeledve isteni stallumait. Az orvosember minden tudását beveti, vigyorogva használja ajkát, hogy eleget tegyen a homonkulusz nyomásának. De ezt az isteni hetérát nem azért tanították ki az emberi élet egyik legfontosabb foglalatosságának művészetére, hogy itt most kudarcot valljon. Ezerszer a fejébe verték az Ol ümposzon: a lényeg a kéj elodázása, ha lehet, az eszméletvesztésig. Ezért aztán szívesen, elvonva magát a hím odaadó ügyködésétől, most ő ereszkedik térdre és néz szembe a nagy, vörös-sáncos taggal. Hogy is mondta Zeusz? Ne izgulj, légy olyan, mint a n im fák, s tudd: amit magadnak kívánsz, azt tedd ezzel az orvoshímmel is! Ugyan közénk törekszik és dacol a halállal, ráadásul embereket von el H adésztól.

– Ó, ezt nehezen fogadom be, akkora – mondja Hügeia, de végül szent mosollyal körülöleli nyelvével, és kényeztetni kezdi a méretes tag fejét, hogy könnybe lábad a szeme. A tanár tűnődik, ez nincs benne az élettanban. Felötlenek benne az athéni múzeum vázái, amelyek a maguk valójában ábrázolnak hasonló, igencsak energikus jeleneteket. Ez bizony talán nem célszerű… de segít, hogy gyűjtse a magot nagy számban a lövelléshez. Igen! Ám ezt nála az istennő jobban tudja, mert felnézve rá egy ponton abbahagyja a szájművészetet, s na végre, a kereveten hátra dőlve ösztökéli a tagot a helyére, a bársonyrésbe. Itt aztán teljesül az egyesülés harmóniája! Lök, szív és viszont – valahol feltűnik Szent Jeromos, irigyen nézi őket: Ó, én is ezt szerettem volna mindig!

Az ágyék mélyén megmozdul a kéjmaghullám, erősödik, gyűlik a kitöréshez. A légzés szaporább, a nőstény félisten figyel, tudja: megszegni készül a törvényt – halandó vetné belé magvát. Őt is elönteni indul az édes élvezet, gyönyörbarlangja a végletekig felajzott hímtagra feszül, fonódik, s amikor érzi azon a kéj mindent elsöprő hullámát, hirtelen kivonja magából. Gyönyörködve nézi, amint lövell és lövell, a hasára, keblei közé hullámokban hullik a sűrűn folyó apai magáradat. (Coitus interruptus orbitalis et intergalacticus giganteum et magnificum facta est.)

Borzongva nyitom ki szemem, nedves lepedőbe burkoltan a kicsi, kényelmetlen kanapén. Fázom. Úgy látszik, elszenderedtem. Bizsergető álom nyomai illannak el, édes, meghatározhatatlan érzést hagyva maguk után.

Az elsőévesek ismerkedési kirándulásáról zötykölődünk hazafelé az egyetem buszán. Az utolsó pihenő egy egri borpincében zajlott, ahol mindenki kellő bátorságot meríthetett a kiruccanás eredeti célját beteljesítendő. Végre elszánom magam, hogy odaüljek Marcsika mellé, a sofőr ajtó melletti lépcsőre. Itt csak egyetlen halovány kék lámpa világít igen sejtelmesen. Már az indulás napján felfigyeltem erre a lányra. Feltűnt gyönyörű szeme. Később, amikor harmadik fiunkat várta, együtt láthattuk: a knosszoszi palota delfines freskóin lévő leányalak egyike volt ilyen. Sűrű, hullámos, barna hajkorona alatt a tökéletes ívű homlok hatalmas, dióbarna szemekhez vezet, amelyek között a finom vonalú orr elnyúlt, kéteper dús ajakra mutat. Még a kiránduló holmi alatt is felsejlenek duzzadó, a melltartó béklyóját nehezen tűrő, hatalmas keblei. Ezek nem mellek, tényleg, hanem keblek! – lelkendezem kigyúlt arccal. Lejjebb erős, széles csípő, és a kiránduló nadrág dús combokat sejtet. Valami atavisztikus hang szól bennem, igen, a puszta fizikum alapján : Az ideális nőstény, kissé túlhangsúlyozott idomaival. No, ez csak az egyik alapkérdés, hívom elő kissé borgőzös fejemből a másik nemmel szemben támasztott „princípium hármast”. Ugye – hukk –, ott kell legyen MINDENEK FELETT a jó természet-kedvesség-vidámság, az intellektus-árnyalatok-finomságok iránti érzék és a ráció is szépen az előbbiek által kicsit hátrébb hessegetve. De ha kell, hát legyen helyén az esze! – csapok a levegőbe.

Pedig még meg sem szólítottam. Az évfolyamnál négy évvel idősebb vagyok. Nem vettek fel, mert már három bátyám járt akkor egyetemre, gondolom, ügyelni kellett a „munkás-értelmiségi” arányra. A gyermekklinika – ahol a felvételizés zajlott – KISZ -vezér tanársegéde meg is mondta, hiába kapok jeleseket a szóbelin, sok jóra ne számítsak… Úgyhogy a boncsegéd, tanszéki munkaerő és mezei honvéd minden tapasztalatával felvértezve, Cadou, Micheux és Supervielle szürrealizmusának meghökkentő erejével kívánom lenyűgözni ezt az érdekes lányt. Az ember különös erővel műveli magát – az egyetem előtti kényszer várakozási időkben –, mintha ez számítana az egy tenyérben tartott szalonna-kenyér-cseresznyepaprikát késheggyel szeletelgető hórukk emberek között a gyógyszergyári raktárban vagy a katonaságnál. Ja, október 15-én hívtak be – édesanya névnapján. Pőrén álldogálsz a kaszárnya labdarúgó pályáján felállított sátrak egyikében. A metsző szél átfúj rajta. Gülüszemű, dagadt hadtápos leplezetlenül legelteti tekintetét a fiatal férfitesteken. Autógumiból kivágott, büdös papucsot vágnak eléd, majd valami fehér port hintenek hajítva nemes hajlataidba, s kaphatod az angyalbőrt. Mindegy, mekkora, majd egymás között kicserélik – vihogja az arcunkba a ferdeképű… Édes istenem, hová kerültem? A körlet őrség helye mint egy bolsevik szentély – ha egyáltalán lehet ilyen. Az emelvényt, amelyen az őr silbakol, a 19–20. század nagy teoretikus bűnözőinek képei övezik: Marx, Engels, Uljanov. Ez utóbbi Lenin néven vált politika kriminalisztikai figurává. A zubbony szinte olyan, mint az orosz katonáké. S a légkör, no, az rideg, ostoba, embertelen. A Magyar Néphadsereg tisztjeit orosz minta szerint képezik. A lényeg: az ember nem számít.

– Akarod hallani egy novellámat? – ülök le mellé magabiztosan, önkéntelenül leszegett fejjel, nehogy megérezze alkoholos leheletem. Csak ekkor jut eszembe, a boros pincében mindenki lelkesedéssel poharazott. Ő is. Rám emeli őskrétai szem ét, én máris elmerülök a nyugtató meleg barnaság tengerében, de ragadozó módjára érzékelem szeme rebbenését. Nem elutasító, nem az, hála istennek.

– Szóval akarod hallani egy novellámat? – szólok most már kissé megnyomva a szavakat, mert le akarom nyűgözni.

– Persze, szeretném, de mondd csak, hogy is hívnak?

Nesze neked te „tapasztalt” ökör! Be sem mutatkoztam! Még szerencse, hogy ég az arcom a jó bikavértől, így már elvörösödni sem lehet.

– Tarr Ferenc vagyok, G1.

Bólint, olyan fejtartással, amit nem lehet tanulni.

– Kristóf Mária, D2.

A betűkódok a tancsoportunkat jelölik. Ebből mindjárt tudom, az „első tanfolyam félbe” jár.

– No, halljam.

Előadom a „zsengémet”, am ely valami kollégiumi szobába tervezett légyottról szólna, ahol a fiú igyekszik nagy rendet csinálni, mire az imádottja megjelenik, aki váratlanul be is lép. Az ágy szélén gyűrött alsónadrágot fedez fel, amiért a fiú úgy érzi: nagy hátrányba kerül, vívódik magában, lehet, hogy ezért visszataszítónak találja őt a leány, aki viszont a kinti locs-pocs miatt le akarja venni a csizmáját, persze, tessék, és a poén: jaj, büdös a lába!...

Várom a hatást. Marcsika ismét rám néz, érzem, delejez, majd mézédes és vidáman csengő hangon tudatja:

– Már ne is haragudj, de én ekkora marhaságot még életemben nem hallottam!

Ragyogó, gondolom, a kezdet óriási! Persze a bor túlérzékennyé is tesz, így hát megsértődöm, eloldalgok…

Az intenzívről megnyugtató híreket kapok. Lélegeztető cső kihúzva, fájdalomcsillapítás rendben, az úr igen élénk, már próbálkozott Orsi nővér méretes kebleit megfogdosni…

Az álom gyűrűző nyomai bukkannak fel ismét. Eszembe jut a hímtagról valami. Négyen ülünk, fiúk az öntöttvas kádban a kerti játszadozás után. Én ülök a lefolyó dugóján – mint mindig. Fejemre szabályos ütemben langyos-hideg víz csöpög a rézhenger víztárolóból. Édesanya sorba véve csutakol minket. Előbb a kemény szappannal, amely a sebesüléseket, duzzanatokat érintve fájdalmat okoz – jaj, ott ne, jaj, ott fáj! –, majd szivaccsal. Amikor nekem kell felállnom a szappanozáshoz, bátyáim kórusban csúfolnak: Bitumen tökű, bitumen tökű! Azért, mert szokatlanul sötétbarna, szinte fekete a berendezésem. Sírva fakadok, erre édesanya kiparancsolja őket a kádból. Így enyém az egész. Boldogan lubickolok a piszkos, szappanhabos lében. Majd zuhanyozás, és a nagy, keményített vászontörölközőbe csavarva édesanya a hátán cipel a gyerekszobába.

Harsogó fehérben megyek fel az őrzőbe, ahol a hatból öt ágyon fekszenek frissen operáltak. A félig leeresztett redőnyök haránt árnyékcsíkokkal szabdalják a testeket. A lélegeztető gépek halkan szuszognak, a gyógyszeradagoló fecskendők olykor-olykor pittyegnek. A nővérek kiszámított mozdulatokkal mennek egyik ágytól a másikig. Szakadatlanul. Mérnek, számolnak, edényeket ürítenek, infúziót cserélnek, megbeszélés nyomán gyógyszer adagot változtatnak, beírnak az észlelőlapra. A legtöbbjük arcán üdvözült félmosoly, bíztatás a beteg felé – még ha alszik is. Angyalok. Szinte elérzékenyülök láttukon. Lelkiismeret -furdalásom van: mit is tehetnék értük többet, mint egy-egy konferenciára vendégül láttatom őket valamelyik cég révén. Hiszen a maguk erejéből nemigen jutna ilyesmire. Gyalázat!

Munkaszobámba visszatérve valamelyik igazgatósági irodából levetett, minden ember-anatómiai ismeretet nélkülöző „mester” által készített fotelbe ülök – nincs pénz a főorvos úr szobaberendezésére, sem ma, sem holnap… Bach jól hangolt zongorára írt darabkái szólnak Glenn Gould dünnyögésével. Nézem az ablak előtti, száz évesnél öregebb, nemes akácfa tömör törzsét s kecses lombozatát.
Merengve vizsgálom finom ujjaimat, erős kézháti vénáimat. Ja, igen, ezekkel végezted a gyönyörűséges műtétet. Az opust. És megint újszerűen. Az érintett feltétlen javára. Nem is használom immár a beteg szót. Hiszen a szív, a SZÍV vérellátása tartósan helyreállt.

Igen, igen. Akaratlanul is kihúzom magam a kényelmetlen ülő alkalmatosságban. És mert nem érkezik semmilyen lelkendező – akár számításon alapuló – elismerést közvetítő telefonhívás, mérhetetlen magány érzése telepszik rám. A magas falakkal keretezett szoba zsugorodó cellaként hat. Önkéntelenül összehúzom magam, reménykedő tekintetem a készülékre függesztem. Igen, már híre ment a bravúrnak! Tényleg az? Nem csak te gondolod annak? Igen, tárgyilagos kollégáim közül a jóérzésűek lelkesen örvendezni készülnek a siker felett! Ugye?

Ugyan, csak te értékeled fel az új módszert! Légy szerény, ahogy mindig is voltál! Most már üresen pereg az idő, Bach biztos-nehéz ütemszerkesztése elringat. Legyintek, és előre magam elé idézem a holnap reggeli konferenciát, ahol a mély-merev, öregebb kollégák majd felelőtlenségnek nevezik a módszer alkalmazását, s Te ekkor leopárd mozdulatokkal elhagyod a tanácskozó termet…

Teteje

Fazakas úr négy nap múltán elhagyhatja a klinikát – a mellkasi seb bőrvarratai idővel felszívódnak. Nincs több kellemetlenség. Az ellenlábasok arcán már örökre rögzülnek az irigység félreérthetetlen ráncai.

Két hét után irodájában dolgozik. Gőzerővel. Szeretethullámai agyon kényeztetnek. Erőtlenül tiltakozom, amikor gyereke kitalálja, a vezérigazgató úr csak luxus kocsin járhat. Ha ő úgy, akkor a drága doktor is. Bár van egy tizenhárom éves, tankszerű Volvóm – még Angliából hoztam, semmi baja, de hát lehet itt ellenállni? Így kerül alám a csoda autó – miután addigi spórolt pénzecskémet azért átadom az „üzletembernek” –, „kölcsönként”. Lehet, hogy nem volt szüksége rá, de ezt akkor nem tudtam. Élvezem a tágas, bivalyerős kocsit. Persze a munkatársak csak ámulnak megint, az irigység immár nyíltan a felszínre tör. Hogy a fenébe csinálja? Négy gyerekéből három egyetemista, a feleség röntgen orvos. Ennyi honorárium nincs!

Idővel azután Fazakas úr házi szolgájaként kezel. Megadom az árát az aránytalan „ajándékozásnak”! Nem is bírom tovább, mint kilenc hónap. Olykor emlékeztetem, nem a csicskása vagyok. Soha fel sem vetem, mit is köszönhet a jól sikerült műtétnek. Na, egyszer csak elég lesz! Elég! Visszaadom a garázsban tartott, igen keveset használt járművet. Elviszem veje kertjébe, és leteszem, iratostul.

Várok, hátha visszakapom a „kölcsönt”. Hát nem kaptam. Soha.

A nőangyalok mind ismételgetik a karzaton: Mindkettő bűnös, sönűb Szent Jeromos szerint, aki dadog és olykor visszafelé beszél. Az orvos szenvedjen a nagyravágyása miatt, csak bűnhődjék a „drága bérletért” – pénze elvesztésével. A pénzembert pedig ölje a lelkiismerete, ha van még neki, hosszasan. Ölje, amiért nem becsülte a helyén az orvostanárt.

Károly testvéremtől kapok egy igen aprócska autót. Tényleg, talán nem is létezik annál kisebb! Csak lendkerekesnek hívom. A kontraszt ordító. Csendes bűntudatban és önsajnálatban telnek a napok. A klinikán nem könnyű használható lódítással előállni, hova is lett a csodagép…

Az intenzív osztály egyik emeleti ablakából látni a Széchenyi fürdő ónkupolás csarnokait. Egyébként a reggeli megbeszélés pontosan úgy zajlott, ahogy várható volt. Néhány félbizonytalan megjegyzés az „öregek” részéről a módszer „veszélyeiről”. Az kevésbé érthető, hogy ha semmi tapasztalatuk sincs a módszerrel, hisz meg sem próbálták, honnan tudnak a veszélyeiről?! Színtiszta megrögzöttség, ésszerűtlenség, ugyebár. Így hát nem is bosszankodom. Felötlik bennem a „Szecska” láttán, hogy olykor a nyári szünetben néhány napra Pesten ragadtunk testvérek. Elképzelhetetlen volt, hogy a sokévi bajai, Duna menti nyarak után ne lettünk volna naponta víz közelben. Nos, fürdő nadrág fel: kék vászon gatya, a fecske, oldalt két madzaggal a megkötésre. És ami a serdülőknek fő szempont: a szép micsodád felett a korctól alá, a lábad közéig egy kétujjnyi, fehér csík… Ez igen jól mutat, ha szép domborulatú leánykar vonul a medence felé: a csík is mintha szélesedne – előre felé… Irány a 25-ös villamossal a Városliget, mezítláb. A tuján az olajos, léc-bordázott padló nyomja a talpad. Néhány vénkisasszony rosszallóan néz. A vonaljegy 50 fillér, az uszoda diákjegye 3 forint. A pénz Károlynál van nejlonzacskóban. A nagymedencében versenyúszás a négy fiú között, majd jól kihűlve irány a brűg, a 38 fokos meleg medence. Az én jó Miklós testvérem kuporogva egyszer csak – sunyin – szellent egyet, mi meg a felbukkanó buborékokból jövő szagot tüdőzzük. Nagy lökdösődés, szitkok. Majd a viccek. Milyen a f.ng a strandon? Blü-blü-blü-blü-blü, mutatja be Károlyka szépen emelkedő, dallamos hangon. Röhögés. Na, és a buzi fing? Paaah! – mondja Gábor ernyedt szájjal és nyüglődő fejhangon, majd jót nevet. Miklós megismétli elcsukló hangon, „fransziásan”: büzefeen. Még nagyobb nyerítés, a víz csapkodása és a másik lenyomása a víz alá. Jómagam kényszeredetten vihorászok, mert nem értem, bár első gimis vagyok. Csak harmadikban magyarázta el az egyik osztálytársam, amikor valakiről az osztályban már akkor tudni lehetett, hogy az, szegény. Undorral vegyes kíváncsisággal szemléltem őt attól kezdve, de nagyobbrészt csak sajnáltam.

Délután törülközővel a válladon haza, ugyanúgy. Hajt az éhség. Édesanya a bableves mellé három serpenyőben egyszerre süt vagy száz palacsintát, hozzá lekvár, cukros kakaó, tejfölös túró. Nem marad egy sem.

Az őrzőben három nehéz beteg fekszik. Kitérni nem lehetett operálásuk elől: „az utolsó esély megadásának” hordozói vagyunk, ugyebár. És neked „szép feladat” – hiszen ki más végezze a műtétet, mint a főnök. Tiéd a diadal és olykor a keserű vég okozta kínlódás is. A levegő nehéz a hőségtől, nehéz az életükért küzdők kipárolgásaitól. Egyikük – műbillentyűt, koszorúér -áthidalásokat kapott, és az elhalt bal kamra rész kimetszésében is részesült – homlokán gyöngyözik a veríték, lecsurog a szemgödrébe, nyílván csípi a bőrét. Szólni nem tud a lélegeztető csőtől. Nedves gézlapot veszek, és letörlöm. Hálásan villan a szeme. Eltűnődöm: évek alatt sem sikerült elintézni az őrző klimatizálását – bezzeg az igazgatói irodákban finom hűs uralkodik… Bosszúsan legyintek, amikor a monitoron vészjósló ritmuszavar görbéi jelennek meg. Nézem az észlelő lapot, bizony alacsony a kálium szint! Hívom a nővért, aki a meleg miatt ugyancsak lengén takargatja előnyeit. A látvány atavisztikusan tompítja korholásomat: Hányszor, de hányszor megbeszéltük az ionpótlást a nagy melegben!! Drága Gabika! Késő! A monitoron a szív rendszertelen összehúzódását mutató jelsorozat indul, a vérnyomás meredeken zuhan. A fejtámlát kirántom a beteg mögül, felnyalábolom a kissé vézna testet, most már Gabi nővér is elemében van – érezve a mulasztás súlyát, tolja a beteg alá a kemény lapot. Ugrom a mellkasra. Összenyomom ritmusosan, vigyázva a friss csontszétvágásra, hogy egyben maradjon, de a szív összenyomatása legyen hatékony. Két gramm káliumot, 100 milliliter bikarbonátot az osztóba, 100 százalék oxigént a lélegeztetőn át! Gyorsan Gabikám! – hangom nyugodt, de veszettül dobol a halántékom. Defibrillátort! Töltse fel 300-ra! Félre! Szedd szét a pészméker zsinórt! Gyerünk! Ütés! A monitoron egyenes vonal, a riasztó egy hangon vijjog. Újabb mellkas összenyomások, kézi lélegeztetés ballonnal a mellkas nyomások szünetében: négy-egy, négy-egy, négy-egy, majd újabb ütés. Lassú kamrai ritmus indul, de nincs vérnyomás mögötte. Kapcsold rá a pészmékert, 90 ütésszám percenként! Csöpp lett a bal kamrája az elhalt rész kimetszése után, nem szabad túlfeszíteni… Gyerünk! A nyomás görbe lassan emelkedik, majd végtelennek tűnő idő után szép „felszökkenő-púpos” lesz. A szembogarak szűkek. A beteg meg is emeli a szemhéját. Hall engem, Bodoki úr? Hunyja le a szemét, ha érti, amit mondok!

A kamraremegés végtelenül hosszúnak tűnt, a fali óra mintha megállt volna: pedig az egész nem volt több három-négy percnél! Jól van, ez szép volt! Vegyétek vissza az oxigént, Dopamin 200, vérgáz, ion, pH- kontroll azonnal! Órás vizelet, vérvesztés -ellenőrzés, mellkasröntgen! Elernyedve, de boldogan megyek a nővérszobába, és az üvegen át figyelem a beteget! A nővérek ott rajzanak az ágy körül. Perceken belül tiszta huzat, lecsutakolt beteg, szép rend övezi a visszatért embert. Kap egy kis altatót, nem kell, hogy emlékezzék…

A lányok visszatérnek az észlelő ablak mögé. Csendben méregetjük egymást. Tiszta szemükben még ott a riadalom, és Gabikáéban a rémület. Sóhajt szegény, lerogyik a székre. Öt napon belül harmadszor van tizenkét órás szolgálatban. Finom kis pofikáján a fáradtság lenyomata, szeme körül a kialvatlanság sötét árnyai.

– Jól van, na! – fordulok hozzá.

– Igaz, jobb az ilyet megelőzni, nem igaz Gabikám?

Szegény, lehajtja a fejét, majd csak rázkódó váll át látni, amint a sírás hullámai törnek rá. Vigasztalni próbálom. Lelkiismeretes, jó szakember. Azt is tudom, a fizikai kizsigerelés lassan elemészti hivatástudatukat. Vitázhatok az intézetvezetéssel. Az ég szerelmére! Becsüljük meg fizetésükben is ezeket a kiváló embereket! Magyarázat mindig van. Ilyen-olyan megszorítások. A fenét, azért a főigazgató a saját cégétől az intézet bérelte szuperluxus kocsival jár… Okádhatnékom van… Hol vagyunk már a „beteg érdeke a legfőbb szempont” elvétől? Legyintek, amit szegény nővér félreért, hirtelen feláll, és akadozó hangon mentegetni kezdi magát. Ellágyulok, s megsimogatom a buksiját, mire szinte nekem dől a megkönnyebbüléstől. A pillanatnyi testérintkezés – semmi érzéki nincs benne, bár súlyos és híresen tömör keblei ingerlőek – feloldja az ijedtséget, és a felszabadultság fényes könnyétől nedves lesz a szeme. Hálásan tekint rám, tudom, ezentúl még jobban fog igyekezni.

Szobám felé menet még mindig zakatol a szívem, összevont szemöldökkel, öntudatlanul méregetem az utamba kerülő tárgyakat, büszkeség feszíti a mellemet, s valami hatalom féle érzés buzdul bennem, amit azonnal elkerget az alázat, és csendben mormolom: Köszönöm Uram!, miközben tekintetemmel a mennyezet felé fordulok…

A szobában még most is Bach szól – bekapcsolva maradt a lejátszó. A nyugalmat árasztó zene magába burkol, és eltűnök e zseni hangharangjában.

A nyári meleg nem szűnik a kora esti órákban sem, eltűnődöm a bajai nyaralások egyikén: mezítláb igyekszünk a Pázmány utca porában a Sugovicára. A gázgyár melletti homok égeti a talpad, lábainkat kapkodva futunk a hűsítő vízbe. A nagyobbak Szentjánoson vannak, a Nagy- Dunán. Pecáznak. Izgat a fogás. Utánuk eredek. Két bátyám és két unokatestvérem áll egy kavicsos öböl sodrás felöli oldalán. Fenekeznek. Testvéreimnek nagyszerű pecabotjai vannak. A házunkban lakik a tőrvilágbajnok, a Rejtő Ildi.
Tőle vannak letört végű vívótőrök. A markolatvédő leszerelése után csak egy farúdba kell becsavarni, és rászigszalagozni a damil futtatókat. Egyszerű racsni, végólomsúly, és kész a világ legjobb fenekező botja. Végének finom rezgése jelzi a kapást. Kis lótetűkkel törpeharcsáznak. A lótetűket a disznóól vályúja alól lehet kiásni. Egyre -másra kapják ki a húsz-huszonöt centis „törpéket”. A Nagymiki botján két horog is van. Egyszer csak kapás! Beakaszt. Húzza. Forr a víz, csapkodás, máris a parton a két törpeharcsa. Mulatságos, hogy az egyik épp hogy megvan tíz centi, a másik pedig hatalmas példány, legalább harminc centi. A kisebbiket visszadobja, hadd nőjön még. Mindenki egyetértően bólint. A halakat egy vastagabb damilra fűzik fel a kopoltyún keresztül. A horgászzsinór végén keresztbe odacsomózott fadarab akasztja meg a halfűzért. Nemsokára méter hosszú már a vízbe rakott zsákmánysor. A jó kapás miatt nem akarják abbahagyni. Megbíznak, hogy vigyem haza az eddigi fogást. Ott majd az Ilka megtisztítja a halakat, és délutánra, a hőség csökkenésével el is készülhet a halászlé. A nagy ház a Dunától vagy két kilométerre van. Megkapom a Nagymiki 28-as férfi kerékpárját, amelynek kormányára van vetve a halfüzér. Büszkeség fog el, hogy bringázhatok. Persze a jobb lábamat át kell dugni a váz alatt, hogy elérjem a pedált. Így a bicikli kicsit jobbra dőlve halad, de jól.

A papok temploma előtt azonban baj történik! Elszakad a damil, és a síkos halak szana-szerte csúsznak a lócitromos, bazaltkockás úttesten. Jaj, most mi lesz? Próbálom összekötözni a horgászzsinórt, felfűzni ismét a „törpéket”. Ekkorra már három szekér és a tejes autó torlódik össze a halak miatt. Végül egy bunyevác asszony siet a segítségemre, és füles kosarat ad, hogy abba gyűjtsem össze a kis harcsákat. Májd elhoz a szerb templom melletti utcába vissza a kosár. Jó? Megköszönöm, a kormányra akasztom a kosarat, és megkönnyebbülten karikázok hazafelé…

Bodoki úr spontánja kiváló, extubáljam? – kérdezi lelkesülten Gabi nővér telefonon az újraélesztés után vagy három órával. Természetesen, MOST NEM! Persze, hogy bent vagyok még a klinikán. Elmúlt már este nyolc is. Igen, hazaszólsz: K ésőbb jövök, újraélesztettünk, igen, sikerült. Szegény feleségem megint magára marad. Egy fiú van már csak otthon a négyből, s ő is a maga útját járja egyetemista társaival…

Ücsörgöm a kényelmetlen fotelben. Fizikai nyomoromat még fokozzák a ki tudja, miért, de éppen most feltoluló gondolatok: Tényleg, miért annyira orvosellenes a társadalom? Az én példám nem elég? Reggel fél héttől itt vagyok. Hat órát álltam a műtőben, késő délután újraélesztettem. A „házban” rend van. Ettem egy halas kenyeret, ittam rá ásványvizet. Porhüvelyem rendben. Az agyam tiszta, a lelkem, na, az bolydult. Miért is? No, fáradsz így estére, ugye, te? Különben nem tennél fel ilyen naiv kérdéseket! Kit érdekel a te szorgalmad? Kinek hír a te szellemi és morális rendszereteted? Hír az bárhol is? Eltelt tizenöt év, s a felvetések ugyanazok maradtak. Ja, mert „megéri”! Mi?! Bodoki úr hálája? A műtéti előkészítés során, amíg közérthetően magyarázom a műtét lényegét, a sovány ember az ágy szélén ül, sokszor mosott, elnyűtt, enyhe penészszagot árasztó, vékonyka köntösében. Éjjeli szekrényén barna bőrtokban Szokol táskarádió, hátuljára befőttes gumival rögzített két laposelem… Ráncoktól szabdalt arccal, göbbedt háttal ücsörög, a hallottak nyomán nagyokat bólint, szeme idegesen ugrál, s végre kiböki:

– Tudja, tanár úr, én úgy kerültem ide, hogy a másik klinikán előre megmondták, mibe kerül a műtét! Higgye el, annyi pénz nincs is! El is jöttem onnan. A szobatársam, egy katonatiszt meg levelet írt a miniszternek a „műtét ára” dolgában, segélyért. Mi lett vele? Nem tudom. Magáról meg tudjuk, hogy a szegény embertől nem fogad el egy fillért sem! Ugye, így van?

Mérhetetlen düh fog el. Igaz, ebből a beteg semmit sem lát. Nagy zavaromban csak annyit vagyok képes kipréselni magamból:

– Kérem, én elsősorban gyógyítással foglalkozom, s nem kereskedő vagyok!

Lélekkufárt akartam mondani, de nem voltam biztos, megérti-e. Látszik, hogy megkönnyebbül, s szinte vidáman szól utánam:

– Köszönöm, akkor holnap találkozunk a műtőben!

– Az biztos, Bodoki úr! És ne feledje, az ébredés után nagyokat lélegezni a torkában lévő csövön keresztül!

Vörös arccal, elkomorulva megyek a folyosón. A nővérek összenéznek, mindenkinek hirtelen dolga akad az ágyak mellett…

Igen, már az egyetemi rendszer! A következő gondolatok tárgyilagosak – védekezem. Egy korábbi vitafórumon elmondott gondolataim töredékei rohannak meg. A felvetett témák látszólag összefüggéstelenek. Azért, mert a mögöttes problémák ad hoc keletkezése fényesen igazolj a a jelenlegi egészségügyi vezetés kétségbeejtő hozzá nem értését, az „egészségügy mint organizmus” csakúgy, mint tárgya, az ember teljes félre ismerését, s a felvetett kérdések valóban összefüggéstelenül lepik meg a hívatásban tevékenykedőket. Így a válaszok sem rendszerezhetők az észszerűség szabályai szerint.

Vagy pedig nagyon is céltudatosan gerjeszti a két, orvosi diplomával is rendelkező, embergyűlölő miniszter a káoszt, és rontja le e fenséges elhivatottság tárgyi, szellemi és lelki struktúráit! A ki nem mondott cél dermesztő – lásd a 90-es évek első harmadában keletkezett, a magyar nemzet jövőjét felvázoló gondolatokat.

Azzal kezdődött, hogy a bérenc tollforgatók szómágiája átszerkesztette az „egészségügyi közbeszédet”. A jól megtervezett, „szakértők által megalapozott”, alattomosan kivitelezett szöveges támadás immár kimosta a közértelemből az egészségügy alapjait képező fennkölt elveket.

Lássuk először azonban a fogalmakat – motyogom a lépcsőn lefelé! Az egészség mint alapelv. Mint minden emberi tevékenység a priori feltétele. A konvencionálisan értékelhető testi és szellemi munka, alkotás nélkülözhetetlen alapja – de ez igaz a művészetekre is. A fizikai és lelki egyensúly eredője.

Mi történt az elmúlt évtizedekben a közösség nevelése terén e tárgyban? Miként őrizhető meg a testi jólét? Hogyan kerülhetők el a betegségek? Mit jelent az egészséges test és lélek az anyagi és szellemi javak kiteljesítésében?

Az ép test ideája az oktatás semmilyen szintjén nem kapott kellő figyelmet! A testkultusz, lásd példának okáért a klasszikus, görög atléta szobrokat, éppen csak ébredezőben van a jómódúak körében. Ellenben a tömeg számára tornaterem nélküli tornaórák – heti egyszer, a közösségi sportpályák bezárása, a sport minisztériumi szinten való képviseletének megszűntetése, s ennek összegző végeredménye: az utolsó sorkatonai szolgálatra összeírás alkalmával a tizennyolc éves férfi lakosság közel fele fizikailag alkalmatlannak minősült! Ez az! Dörzsölték a tenyerüket a kiagyalók, ez már valami! Ehhez párosul az ideák (hit) nélküli, látszat közösségi élet a városokban, amelynek kötelező „hangulat fokozó” elemei a cigaretta, az alkohol és a drog. Elképesztő statisztikai adat ötlik fel 2006-ból: 28 milliárd szál cigaretta fogyott hazánkban – s ebben nincs benne még mintegy egyharmadnyi többletként a csempész áru! A felnövekvő ifjúság nagy része már rendszeresen fogyaszt alkoholt, és legalább a fele kipróbálta a drogot.

Vagyis – fűzöm tovább egyre dühösebben – a leendő értékteremtő korosztály nemcsak számarányában kicsi, hanem egészség értékelő képessége is – az előbbiek szerint nem mindig önhibájából – rossz. Következik ebből, hogy idejekorán megbetegszik. Fokozza a társadalom terheit a már igen rossz népegészségügyi mutatókkal rendelkező, idősebb korosztályokkal együtt (szív- és érrendszeri betegségek, magas vérnyomás, cukorbetegség, vesebajok, kedélybetegségek). Hány honpolgárt is érintenek ezek a bajok? Tessenek figyelni, kedves magánbiztosítók! – mondom félhangosan a lépcsőfordulóban. Az összlakosság 25 –28 százalékát! Vagyis minden negyedik magyar valamilyen idült betegségben szenved – s tengődik állástalanul, vagy kegydíjnak is alig nevezhető nyugdíjon. No, ők aztán nem fognak különbiztosítást kötni internetes kórházi ágyért…

Ki lát a legnagyobb hatást kiváltani képes televízióban egészség megőrzéssel foglalkozó kampányfilmeket, sorozatokat, akár csak reklámokat? Tűnődöm. Hol vannak a mindenkori Egészségügyi Minisztérium elsődleges betegség megelőzést célzó rövid és hosszú távú programjai? – kérdezem egyre fokozódó dühvel.

Mikor szállt rá a nevezett főhatóság a kedélyipar (dohány, alkohol) extraprofitj ára azért, hogy pénzalapot teremtsen a bizonyítottan használatukhoz köthető betegségek (tüdődaganatok, alkoholizmus) kezelésére?! Ha már a költség vetésből nem tudott soha – vagy utasításra nem is akart – egy részarányaiban méltányos alapot megszerezni?

Mintha nem lenne közhely, hogy a megelőzés ezred annyiba kerül, mint bármely betegség kezelése. Lásd Norvégia, Finnország betegségi mutatóinak változását az elmúlt harmincöt évben!

Egyre izgatottabb leszek, és észre sem veszem, hogy az előcsarnokban a látogatók köszönését nem fogadom, hanem gesztikulálva haladok a szobám felé.

Így tehát az egészség, mint az ember legfontosabb értéke – a lelki jólét, amelynek alapja valamilyen hit (e másik összetevő feltételeinek taglalása megér egy újabb misét) – a köz számára súlyosan viszonylagossá vált, elértéktelenedett, s ebből eredően azok is, akik a zzal foglalkoznak. Fáradtság fog el, érzem, nincs sok rendszer torlódó gondolataim között. De csak rángatnak tovább az előtoluló adatok, jelenségek.

Az egészség megőrzése a kisebb és nagyobb fizikai és lelki közösség (család, társadalom) összetartó erején is múlik. Ez a szolidaritás. Igaz, látó? Az együvé tartozás érzésének rombolása közvetett vagy közvetlen módszerekkel tehát egészségkárosító hatású. A globalizmus és az individualizmus éltetése rövid úton – a kedélyjavítók útján – nagy valószínűséggel elidegenedéshez, fizikai, lelki megbetegedéshez vezet.

Pedig a közösségi erő atavisztikus! Hogyan is áll ez az egészség tekintetében? Eszembe jutnak a delfinek.

Az öreg, tüdőbeteg delfint a csapat fiatal tagjai párosával, egymást váltva oldalról megtámasztva fenntartják a víz felszínén, különben megfulladna. Teszik ezt addig, amíg lélegzik… Mi ennek a „célszerűsége”? Mi ez? Erkölcs, lelkiélet az állatoknál? Szolidaritás. Bizony, ez fejlődött tovább az ősközösségi ember életében is: a vadászni képtelen – akár beteg –, de egykor hasznos öreget sem hagyta magára a közösség, amíg értelme ki nem hunyt…

Ma az ördögi megújítás jegyében a megemelt számú krónikus kórházi ágyakra gyűjtik az időseket az otthonápolás kivitelezhetetlensége okán – hiszen a család intézménye módszeres rombolás tárgya –, és a megszokott környezetéből kényszerűen kiragadott öreg beteg látványos gyorsasággal meghal. A fizikai ok: felfekvés, tüdőgyulladás, fertőzés következtében. Mindezt sietteti a nyomorult környezet okozta lelki megrázkódtatás, a fölöslegesség érzése. A megfelelő ápolás igen drága, a nővérek száma pedig kevés. Szándékos ez? Persze, hogy az. Piaci alapon, ugyebár, csökken a nyugdíjasok száma, akik amúgy is „versenyképtelenek”, csak koloncot jelentenek a pénzimádó, fiskális szemléletűek számára.

Egészség és szolidaritás – ismételgetem szinte imamalomszerűen. Kiderül, mennyire összetartozó fogalmak a civilizált ember gondolatkörében. Látjuk, transzcendens, nem célszerű elemek is tarkítják. És akkor még nem esett szó az egészség fenntartóiról, helyreállítóiról. Kik ők?

A nővérek, az asszisztensek, a műtősnők, az orvosok minden szakág képviselőiként. Ők a szolidaritás legfőbb megtestesítői. Remélem, az egészségügyön kívüliek számára is mond talán valamit  Aszkl épiosz, Hippokr at ész, Eraszisztratosz, Celsus, Szent Ferenc, Vesalius, Harvey, Semmelweis, Florence Nightingale, Hugonnai Vilma, Banting, Sabin neve, és sorolhatnánk még azokat, akik hivatástudatuk és elkötelezettségük hallatlan erejével korszakalkotó módon, gyökeresen megváltoztatták egyes betegségek lefolyását, s ezzel az emberi életet hosszabbították meg feltétlenül javult minőséggel.

Ki tudja azt, hogy az említett nagyok örökösei a mai világban egy szakmai élet során éveket vannak távol a családjuktól (ügyelet), s ha velük vannak is, szabad idejüket is át- meg átszövi az aggódás a betegekért. Ez a 24 órás vagy élethosszig tartó betegekkel levés el is emészti őket idő előtt. Itt a hivatástudattal rendelkezőkről van szó, nem pedig az egészségügy kufárjairól. Nos, az előbbiekről hol hallunk a botránykeltésen kívül?

A művelt országok be is látják az „egészségügyi munkaerő” rendkívüliségét, és megfelelően próbálják kompenzálni annak résztvevőit: magas fizetések, korai nyugdíj lehetőség, közösségi gondoskodás.

Miért nem látja a pénzszemléletű kormányzat, hogy az egészségügyet nem lehet a fentiek szerint piaci alapon működtetni? Miért nem érzékeli a szaktárca sem, hogy az orvos-beteg viszony tele van immateri ális elemekkel, amelyeknek nincs pénzügyi megfelelőjük. A jó nővért, orvost jellemző empátia fél gyógyulást jelenthet. Ezt hogyan mérjük?

És itt vagyunk a már említett ostoba fiskális szómágiánál, amely kezdetleges, primitív módon leszűkítette a gyógyító-beteg kapcsolatát az „adok-veszek” ugyancsak kezdetleges, primitív viszonyára.

A szobában még mindig nagy a meleg, a hűtőből ásványvizet veszek ki. Igaz, van mellette egri leányka is. Megcsap a kísértés, milyen jó lenne most egy kisfröccs (vagy házmester?) – na, de vezetni kell még haza, haza. Lezöttyenek. A gondolatok tovább motoszkálnak a fejemben. Kezdek becsavarodni?

Ebben a megújításnak hazudott káoszban mi is a beteg? Nos, elő a bikkfanyelvvel, és kóstolgassuk a meghatározást: a beteg „költségérzékeny, egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő választó”. Ja, igen: és a gyógyítás minden elemében a bajmegállapítás, a kezelés, az eredményesség sóvárgása kínjaival megvert, lelkiismeretes, egész életén át tanuló orvossal együtt bizony csak szolgáltatás! Persze a gyógyítók: a nővérek, az orvosok pedig a „szolgáltatók”. Csakúgy, mint a pucerájos, a borbély, a suszter – tisztelet ezen iparosoknak ugyanakkor.

Tovább a röhejes szótárral! Eszerint, az orvos, a nővér ugyebár, nem lehet egyéb, mint „piaci szemléletű, profitorientált egészségügyi szolgáltató ”, akit az ostobaság tobzódásának eredményeként a papírízű bürokraták rendeletei a pénztárgép mellé ültetnek, és számsorok oszlopai, kódok halmazai alá temetnek el, s immár nem is láthatja a beteget, csak annak erejéig, hogy lajstromozza a bajait. Tudatja a kibillent lelki és testi állapotban l évővel : hát, kérem szépen, volt egy EKG – kassza csenget –, egy vérnyomásmérés – kassza csenget –, egy laborvizsgálat – kassza csenget –, az annyi, mint annyi, végeztem! Vizitdíj befizetve?! Na, és mennyit fizet a parkolásért? Ja, háromszor annyit? Na, tessék, lehet viszonyítani, mi mit is ér.

Szomorú és egyúttal elfogadhatatlan! Közvetlen pénzzel való foglalatoskodásra kényszeríteni a fehérköpenyeseket. A főnővér reggelente kazettával járja a kórtermeket, és gyűjti a kórházi napidíjat. Undorító!

Zúgjon a feje a főorvosnak a HBCS- pontoktól, a német pontoktól – s persze profitorientált módon – számolja ki az osztály „fedezeti pontját a közvetett és közvetlen költségek egészségtelen aránya ismeretében”. Bértömeg index, casemix index, ágykihasználtság, százalékok és egyebek. A torzulásokat természetesen ellensúlyozza elbocsátásokkal, ezzel is tovább terhelve maradék kollégáit. Eközben 40 –50 százalékos elvonás teszi lehetetlenné a munkát: a pénz a hónap közepére elfogy, betegeket felvenni nem lehet, állapotuk romlik, s később már sokkal többe kerül a meggyógyításuk, vagy meghalnak.

Felötlik, milyen bizarr lenne, ha egyszer csak a kórház egészségügyi finanszírozási osztályvezetőjét felszólítanánk: Uram, a beteg a műtőben, izolálva, altatva! Szíveskedjék a műtétet elvégezni!

Mert ebben a nyomorult világban az egészségügyis ugyebár munkaideje töredékében gyakorolja csak a hívatását, egyebekben piacgazdaságot tanul, miközben éhbérért próbál naprakész lenni szakmai kérdésekben is. Egyre jobban belelovalom magam, felpattanok és félhangosan mondom:

Kérem, kedves piac orientált felsőbb gazdasági és egészségügyi vezetők! Tudják-e önök, hogy ma egy kórházi osztályvezető főorvosnak a bértáblán havi fizetésének végösszege –amikor nyugdíj felé közelít – valahol egyezer és száz euró körül van? Adózás előtt! Tudják-e önök, hogy egy kórházi közalkalmazott, osztályvezető főorvos havi vezetői pótléka tizennyolcezer forint körüli? Már megint bruttó? Vagyis a teljes adózott jövedelme kb. hatezer -ötszáz euró évente. Egy hasonló státuszú kollégáé Európa boldogabbik felén ugyanennyi – HAVONTA! Mondjuk, egyetemi éveit is számolva, negyven évi munkaidő után. Ez maga a botrány!

Ne próbáljon senki a hálapénzre hivatkozni, mert a magyar egészségügyiek túlnyomó része tisztességes, becsületes ember, és kristálytisztán látja betegei nyomorát. Ne hivatkozzon itt senki közgazdasági becslésekre, hogy évente hány tíz-, meg száz milliárd forintot tesz ki a honorárium országosan. Honnan tudják, mit becsülnek? Ugyanakkor miért nem lehet – ha már megbecsülték az adózók orvosoknak, nővéreknek juttatott összegét – az államkasszából, javadalmazás formájában odaadni azt az érintetteknek?! Ha így történne, azt követően bárki, aki a betegtől pénzt fogad el, számoljon a következményekkel: diploma elvonás és börtön. Bizony, ez ennyire egyszerű! Jól is működik minden civilizált országban. Rövid úton eltűnnének a „nagy tanárok” és praktizőrök. Meg is szűnne a szakmai közösség immár végletes megosztottsága. Istenem, de szép is lenne! – sóhajtom.

Valóban, először tessék megfizetni a „profitorientált szolgáltatókat ”. Na de magas színvonalú munkát elvárni kizsigerelt, anyagi gondokkal küzdő egészségügyiektől, az maga a cinizmus teteje! Eszembe jut a minap olvasott hír. Hazánkban már fokozatosan közelítették az állami alkalmazásban lévő mérnökök, közgazdászok, ügyvédek javadalmazását az európai uniós átlagbérekhez. Jelenleg a becslések szerint megközelíti azok 60 százalékát. És az egészségügyieké? Nincs a 10 százaléka sem! Pedig eltelt közel húsz év a „szabad piaci berendezkedés” kebelén.

Most, amikor haszonelvű magánbiztosítókat készül az orvosi diplomával (is) – de megnézném az orvosegyetemi leckekönyvét! – rendelkező gazdasági miniszter „bevonni a gyógyításba”, mégis mire számít? Hol vannak a korszerű kórházak nem többszörösen elavult műszerezettséggel? Hol vannak a naprakész, korszerű ismeretekkel bíró orvosok? Hol vannak a hivatástudattal, lelkierővel felvértezett, fiatal ápolónők? KÜLFÖLDÖN!

Kikkel akar szerződni, kiktől akar „szolgáltatást” vásárolni a magánbiztosító? Ny ilván azokkal, azoktól, akik megmenekültek a szándékoltan viharszerű gyorsasággal végrehajtott létszám leépítéstől – akik között sok éppen nem feltétlenül szakmai képességeinek köszönheti állásban maradását. Ezért aztán szinte bármilyen feltételt elfogad…

Most már – fáradtságom ellenére – egyre gyorsabb léptekkel járok fel s alá.

A helyenkénti szellemi tőkehiány mellett ott lesznek a sokszor kapcsolati tőkére alapozott, nagyon eltérő felszereltségű kórházak, osztályok. Hogyan lehetséges így garantált színvonalú szolgáltatást tervezni? A magyar egészségügyből a 90-es évek közepe óta folyamatos tőke kivonás zajlik, amit kizárólag a magyar szellemi tőke tudott bizonyos szintig ellensúlyozni. Most hogyan lesz? – félig már üvöltve kérdezem a falaktól. Kint teljesen besötétedett már, az utca moraja is elülő félben.

Tudja-e ez a szolga (miniszter), avagy akár az egészségügyis, hogy milyen a magyar kórházak avultsági szintje? Tudja-e, hogy az orvoskar korcsoporti eloszlása milyen? Jelentősen elöregedett. Tudja-e, hogy a korszerű ismeretekkel rendelkező orvos milyen magánköltségek nyomán válik azzá, ami? Tudatában van-e annak, hogy vannak olyan nővérképző helyek, ahol évek óta nem lehet jelentkező híján évfolyamot indítani? Avagy, ha egy ilyen osztály képzése véget ért, azt azonnal tanárostól elviszi bármelyik nyugat-európai kórház?

Hogy mégsem omlott össze még mindig az ellátás, az kizárólag a meglévők áldozatosságának, magas erkölcsiségének és hivatástudatának a következménye. Meglátom magam az ablak visszfényében, és majdnem elnevetem magam. Csak folytatom tovább!

Azt már tudjuk, kedves miniszterek, hogy a magyar betegellátásra meglévő 1500 milliárd forint egyhatodát óhajtják az öt-hat magánbiztosító között elosztani profitképpen évente. Na de mit tennének ezek a széplelkek bele a rendszerbe? Ki beszélt már arról, hogy milyen valódi befektetésre készülnek? Milyen módon díjaznák a „szolgáltatás” bármely szintjén l évőket? Mit tartalmazna a „biztosítási csomag”?

Egyáltalán, e száztíz éves társadalmi szerződés befizető felével – kedves miniszterek, önöknek magyarázatképpen: a magyar társadalommal – ki vitatta, tárgyalta meg elképzelésüket? Tudatom önökkel, hogy az 1500 milliárdban benne van az én hozzájárulásom is, amit negyven év alatt befizettem. Igénybe vennem, hál’ i stennek sohasem kellett eddig.

Tehát önöknek egyszerűen nincs joguk rendelkezni a magyar haza tagjainak egészségük megőrzésére, illetve helyreállítására félretett pénze felett. Nos, ez ilyen egyszerű. Hátrébb az agarakkal!

Zihálva ülök le. Elkomorulva Bodoki úrra gondolok, apró, soványka testére, rebbenő tekintetére, beteg szívére. Meszes koszorúereire, elromlott billentyűjére, szívizma elhalt részére. Kibírta a műtétet. Nem „öltem meg”, hogy apró teste erejét szinte felemésztő terhelés alá vetettem. Vagy hagytam volna őt „élni”? Hogy ülve kapkodja a levegőt elkékült fejjel az ágyban, és várja a megváltó halált? Bizony, ismerem a defenzív, „nagytanári” gyakorlatot is: „Sajnos az ön állapota olyan előrehaladott, hogy nem bírná ki a műtétet! Bízzuk a Jóistenre a sorsát!” Hány ilyen elutasított beteget operáltam? S hány épült fel rendben? A többségük. Remélem, az idegtépő műtétet követő izgalmak után csak megél és felépül ez az apró ember.

Kavargó, „nem orvoslással kapcsolatos” gondolataimat száműzöm a fejemből azzal, hogy az íróasztalhoz ülve jegyzeteket készítek a másnapi műtét egyes fontos lépéseiről. Hasonló a feladat a soványka emberéhez, csak itt két billentyűt kell kicserélni, és legalább négy „új ér áthidalást” képezni. Milyen módszerekkel lehet a szív terhelését a legkíméletesebben megoldani? Csökkenteni a szív oxigén nélküliségének időtartamát. Igen, ez a legfontosabb! Akkor a koszorúér- áthidalásokat dobogó szíven végzem. Nem emlékszem a kéthegyű billentyű záró képességére – lehet esetleg plasztikát végezni? Feltelefonálok az osztályra. Kérem a nővért, olvassa be az echó s leletet.

– Jaj, a tanár úr még itt van?

– Igen, igen, de megyek már!

Hazafelé az autóban csend, a forgalom is elült. Halkan nyitom az ajtót. A hálószobában már sötét van. Jó, hát majd reggel találkozunk. Az étkezőben a jégszekrény tompa kiíró fényei mellett ülve harapok valamit. Zuhany, fogmosás. Ágyba kúszás. Ó, milyen nehezek a tagjaim, nyögve fordulok a bal felemre. Elaludni nem tudok. Szinte bosszant a közeli egyenletes szuszogás. A másnapi műtét részletein tűnődöm. Csak legyünk túl rajta. Imádkozom: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Vigyázz az „égiekre” – halottaimra – : édesanyára, édesapára, papókára, Kálmánkára, Himfy Feri bácsira, Pösze nénire, Leventére, Szabolcsra, A-ra a purgatóriumban, Sanyi bácsira, Gonda Pistára, Hosszú Mancira, Ucira, Zsuzsa nénire. És itt a földön az öregekre: Dedácskára, Klári nénire, a 97 éves tántira. Pörére, Erzsike nénire és a 94 éves Gonda Laci bácsira. Ügyelj az én feleségemre, hogy bírja az én nyűgjeimet, vigyázz Danira és családjára, Bencére, hogy többet tudjon a három gyerekével lenni, Marcira és feleségére, két gyerekére, különösen Tündére, hogy végre szólaljon meg ( kétéves), és járjon szépen, valószínű, autista szegényem, s még Ferkóra is (ezek a fiaim), s a bátyáim családjaira, meg a sógornőim családjaira, de az egész szegény magyar népre, no, engem se hagyj el! Mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel, ámen. A végét már szakaszosan mondom az ébrenlét és alvás mezsgyéjén felriadva…

Az utolsó kép lassan homályosul el: Marcsikával a gólyabálon, a Gellértben. Mintha a novellás fiaskóm meg sem történt volna.

Jaj de szép! Gótikusan ívelt arca csodálatosan kiemeli ezúttal kisminkelt szem ét. Persze, az önmag ában is bámulatos, mondhatnám, nem sokat ront rajt a a csillogó máz. A szemhéj színei ruhájával egyezőek. Halovány kék, térdet takaró, harangszerű ruhában, a köldök felett ívelt „aranyláncocska” a szöveten nem fűzött derékkal, amely csodásan kiemeli két felkarja közötti előnyeit és szépséges medencéjét. Már most egy aranyos, kuporgó kis magzatkát képzelek el benne…

Megígérem, sokat táncolunk majd, és feltétlenül hazakísérem. Persze a vékonypénzű diákságnak méregdrága a hely.

Igen, a pénzt meg kell becsülni! Micsoda öröm volt, hogy az első „sikertelen” felvételim után az egészségügy közelében tudtam maradni, mert J. H. professzor felvett boncsegédnek az egyetem re. No, csak „bent” vagyok, ha nem is diákként. S jó pénzért. Ott állsz előtte reggel hétkor a hatalmas professzori szobában, nézed, amint átöltözik fehérbe (?), s hallgatod: No, mágá orvos ákár lénnyi? Jó, majd támogátjuk jövőre. Hevesen bólogatsz, hálát érzel. Persze semmit sem tett, miért is tett volna egy elbukott felvételizőért? A bonctermi halottbűzt megszokni nem lehet. A háztartási zsineg hosszú, lapos tűvel a kezedben V alakban fércel ed össze a felhasított testet, a koponyabőrt. Ádáz harc folyik az egy épületben lévő Igazságügyi Bonctan boncmestereivel, ki öltöztesse az elhunytakat, mert abban van a sok. Nekem az is megteszi, ha vasárnaponként bemegyek megetetni a kísérleti tengerimalacokat, három napival több a fizetés. Utálatos épület. A kihalt, széles lépcsőházban hármasával szeded a harmadik emeleti állatházig, hogy mielőbb odaérj. Félelmetes. Egyszer felpillantva a második emeleti oszlopokkal ívelt keresztfolyosóra, egy fehér klepetusban, alvósipkával a fején némán elvonuló alakot pillantok meg! Uram Jézus! Ez kísértet! Dadogva mesélem el másnap az öreg boncmesternek, mit láttam. Vigyorogva adja tudtomra, ja, ő csak az Ö. prof. Itt lakik az intézetben. Fene vinné a nyugalmát itt a tetemek között?! De hát a pénzt meg kell becsülni, s csak rázod a fejed, és legyűrve atavisztikus félelmedet, majd’ minden vasárnap – még mise előtt – mész etetni a kedvesen füttyögető „guinea pig eket”. Igen, a pénzt meg kell becsülni.

A zsebpalackban jófajta szilvóriumot hozok, am elyet a pincérnél rendelt és hamar kiürített, egy szem ásványvizes palackba töltünk. Így szabadon poharazunk. Nem is érti a további rendelésekre hiába váró pincér egyre magasabb jókedvünket. Az emeleten a tanári kar rázza a rongyot. A táncparkett felé haladva láthatjuk, vannak, akik tokajit isznak üvegszámra. A rangkülönbség okozta dühöt frappánsan ellensúlyozza Z. Laci, aki demonstrátor a kémia tanszéken. Illatszerszóróba öntött indol és scatol lapul a zsebében. Véletlenül? Ártatlan arccal sétál a lakomázó felsőbb osztály asztalai között, miközben a zsebéből kikandikáló szórófej ballonját jól összenyomva hamarosan hamisítatlan flatus szag terjeng az előkelők között.

Hamiskás mosolytól kísért elégtétellel könyöklünk a karzaton, figyelve a rosszalló pillantásokat, amelyekkel egymást illetik a nagyok. A sok nehéz szesz okozta nemtörődömség miatt elvétem Marcsika hazakísérését… Többedmagával taxival jutott haza.

Reggel háromnegyed hétkor már fehérben az őrzőben nézegetem Bodoki úr észlelő lapját. A beteg csövön van, már nem kell a lélegeztető gép. Leletei jók, kevés enzimcsorgás van, a szívteljesítmény kevéske dopamin mellett jó.

– Extubálják! – kérem.

Szólok a frissen érkezett nővérnek, aki közben átvette a beteget az éjszakástól. A kicsi ember szeme hálásan csillog, látszik, nagyon szeretne már valamit mondani.

– Majd a lélegeztető cső kivételeután, Bodoki úr! – és lépek a következő ágyhoz.

Vissza-visszanézek az újéletű betegre, s tömörül bennem az önbizalom a mai műtéthez. Lám, milyen egyszerűen függenek össze a lélek dolgai: az eredményesség erőt szolgáltat, s legyűri a mindig kétségeket ébresztő, hullámzó önbizalom gyengeséget. Azt persze a lelkiismeret örökös kétségei táplálják, nem a felkészületlenség vagy a szaktudás hiánya. Ej, de irigylem a mindig „nagypofájú, nagymellényű” kedves munkatársaimat, akiket ilyen kétségek sohasem gyötörnek. Aztán éles helyzetben mindig felszínre bukkannak felháborító hiányosságaik. A különös az, hogy az ilyen alkalmak soha nem vezetnek meghunyászkodáshoz vagy szerényebb viselkedéshez. Másnap mintha mi sem történt volna.

A reggeli konferencián erőt kellett mutatnom. Az egyik műtétre referált billentyű beteg operatőre olyan mértékű tájékozatlanságot árult el a feladat alapvető adataival kapcsolatban, hogy el kellett vennem tőle a műtétet. Majd magam végzem el a nehéz délelőtti után. Dobol a halántékom – a kedves kolléga helyett – a rám törő szégyenérzet miatt. Hát mi ez? Ennyire egyszerű a feladat? Vagy ő talán annyira felvértezett, hogy nincs szüksége rákészülni a műtétre? Vagy talán nem az én módszerem az egyedül üdvözítő? Ezt nem is gondolom, de vannak mindenki számára egységesen kötelező minták.

Igen, igen, az önbizalom már megint.

Zsivajgó gyerekhad űzi a labdát a városkúti erdei iskola focipályáján. Ide küldött harmadik elemista koromban engem is a jóságos rendszer, mint családom negyedik gyermekét, egy kis hegyi levegőre. Érdekes, most ugyanabban a völgyben lakunk, néhány telekkel lejjebb. Az erdei iskola épületeit azóta lerombolták, és rezidenciák nőttek ki a földből. Jórészük lakatlan.

A hálótermekben emeletes vaságyak, a matracokból a tiszta huzat ellenére enyhe pisi szag árad. A kék mackónadrágos, vad tekintetű Práter utcaiak hangoskodnak, csak úgy záporoznak a ronda szavak. Ezekért nálunk a kertben kitiltás járna. Megrettenve utasítom el a focizni hívást, pedig szeretem rúgni a bőrt. Kétlábas vagyok, és ezt jól lehet használni a kapura lövésnél: a kapus sohasem tudhatja, melyikkel lövöd rá a labdát. Az épület ellenkező sarkánál álldogálok, az ereszcsatorna mellett. Haza szeretnék menni! A pályáról ideszűrődő trágár beszéd tovább gerjeszti bennem az elhatározást: írok édesanyának, hogy beteg lettem, jöjjön értem. A pályabíró miért nem szól rájuk, hiszen tanár? Talán ő is szereti a mocskos beszédet? Most már biztosan tudom, hogy vasárnap, ha jönnek látogatni a szüleim, hazamegyek velük. A tanórákon a rekedt hangú vagányok örökké zavarják a tanítást. Ha kiküldik őket – felsősök –, az én helyemen fújják a füstöt. Cigarettáznak! Végre eljön a vasárnap! A focipálya mögötti fáról látni lehet a fogaskerekűt, amint kapaszkodik fel a hegyre. Na, ezzel jönnek! – mondom úgy tíz óra tájt. De nem jönnek! Már az ebédelés is befejeződött, még mindig nem! Visszamegyek a helyemre, ijedten arra gondolok, talán nem is jönnek! Értem. Végül szegény édesanya betoppan. Hoz otthoni ételeket, kapok egy Balaton szeletet is. Arcán az örökös gond ráncai s a mérhetetlen fáradtság. Alsósokat tanít, de van hét magántanítványa is. Máshogy nem élnénk meg édesapa sovány hivatalnoki fizetéséből. Igen, eszembe jutnak a gazdag tanítványok, a „Vizinyúlnak” csúfolt buta kölyök, aki annyit bosszantja édesanyát a sötét agyával. Az izgő-mozgó, apró Lacika, ő meg képtelen odafigyelni… Nem említem már, hogy haza szeretnék menni, a másik hetet majd csak kibírom – itt az épület sarkánál ácsorogva.

Szegény Édesanyán jár az eszem. Elszégyellem magam, hogy nyafogok itt az üdülőiskolában, amikor neki mennyivel rosszabb sora volt alig idősebb korában. Az édesanyja fiatalon meghalt, az édesapját – elveszítve mindenét Trianon után – leterítette az alkohol. Házukat gazdag és kegyetlen anyai rokonok foglalták el. Két kisebb testvére meghalt. Ferike vakbélgyulladásban. A haldokló, kilenc éves fiúcskát édesanya cipelte a hátán a kórházba, de már nem tudtak segíteni rajta. Pancikát tüdőgyulladás vitte el.

Egyetlen megmaradt fiú testvére Pesten járt a kereskedelmibe bentlakással. Egyik gazdag nagynéni házában húzhatta meg szegény édesanya magát. A verandán kapott ágyat. A sokablakos helyiségben télen olyan hideg volt, hogy szegény reszketve csiholt némi meleget a dunna alatt. A reggelre odakészített mosdótálba belefagyott a víz. A könyökével kellett beütnie a jeget, hogy arcát, tagjait megmoshassa. Egyik reggel ott találta holmiját összepakolva, és mondták, mehet az apácákhoz. Taligára téve cókmókját jutott el a zárdába. Ott végezte el a tanítóképzőt. Sokat tűnődtem később is azon, ha nem kapott volna olyan erős hitet a Mi asszonyunk rend nővéreitől, nem biztos, hogy kibírta volna azt a hányattatást és nagy részben nyomorult életet, am elyet el kellett szenvednie. Annak ellenére, hogy emberfeletti küzdelmet vívott a szépért, a jóért és a becsületes életért.

Ha rosszalkodtunk, azt mondta, jó, most elmegyek. Mi pedig rémülten igyekeztünk rendet rakni a gyerekszobában, hogy jöjjön vissza. Nem tudtuk, csak a templomba ment erőt gyűjteni. Olykor próbáltam az istenességben a kedvében járni.

Így az adventi időkben egyedül jártam a rorátéra ministrálni. A hajnali csikorgó hidegben nehéz volt felkelni. Le kellett győzni a félelmemet, hogy nem leszek képes a nehéz, dúsan faragott misekönyvtartót a jobb oldalról – imbolyogva le az oltárlépcsőn, térdhajtás, introibo ad altare Dei, majd fel – a bal oldalra átvinni a jobb belső ministráns feladataként. Emlékszem, úgy hét éves koromban elkéstem egy reggel, és el is felejtettem otthon a kisdolgomat elvégezni. Bizony az ott történt meg az oltár aljában. Még szerencse, hogy a bolyhos mackónadrág felfogta a nedvet, amely azután a mise végére csonttá fagyott… Féltem is a plébános úrtól, ha ő misézett, mert mindig haragosan sziszegett rám, hogy még öntsek a borból a kehelybe, de ne annyi vizet!

Teteje

A reggeli beteg megbeszélés a szokásos mederben zajlik. Az ügyeletes elmondja az éjszaka eseményeit az osztályon, a lábadozó részlegen történtekről. Az őrzős ügyeletes pedig betegenként összefoglalja az intenzív osztály dolgait. Itt ugyan már volt kora reggel részletes vizit, de azon általában csak azok a sebészek vesznek részt, akiknek operáltjai fekszenek ott. A fiatalabbak ambícióját úgy is le lehet mérni: beérkeznek-e erre a „hajnali” tanácskozásra. A közömbös és a védett korban lévő kollégák leplezetlen unalommal hallgatják a más betegével kapcsolatos fejtegetéseimet, ami roppant visszataszító. Nem tehetek sokat velük szemben: megörököltem őket az előző főorvostól, és ha most tanácsolom el őket, sehol sem kapnak állást, meg hát gyermekeik, családjuk van…

A napi műtéti programban négy beavatkozás szerepel. Az operatőrök hagyják, hogy beosztott orvosuk ismertesse az előzményeket. Az operáló orvos csak a műtéti megoldást részletezi. Olykor – miután magam részletekbe menően ismerem mindegyik esetet – kérdést teszek fel az operáló orvosoknak nem közvetlenül a műtéti technikával kapcsolatos, de a beteget érintő dolgokban. Szinte előre félek az elégtelen válaszoktól. Igen, hosszú lesz az út, amíg motiválható ifjakra lehet lecserélni ezt az indolens társaságot…

Ifjak, ifjúság és tiszta remények. Mariskámmal a havas budai hegyekben kirándulunk az ő több száz, ritka mini üveg gyűjteménye nagy-nagy kárára. Legalább húsz apró palack lapul a zsebemben: Ballantine’s, Cointreu, Bailey’s és sok egyéb klasszikus nedű. Csak nyeletnyi mind. A csípős időben fenemód jól esik. Már a harmadévet tapossuk együtt az egyetemen. A vizsgaidőszakban ritkábban találkozunk, mert ő Budán, én Pesten… A 63-as villamos visz el hozzá a Nagyvárad tértől a Moszkva térig. Mindössze jó egy óra. Az érkezés a lényeg persze. Kipirult arccal érkezünk vissza, hozzá. Szobája otthonos és elkülönült, így élvezhetjük a fizikai összetartozás mindenféle változatát. Teljes természetességgel öleljük egymást, annyira szeretem. Amikor csókot nyom, mit nyom, szív húsos-duzzadt ajk ával az orcámra, nyelvével megcsiklandozva arcbőröm, olyan bizsergés szalad végig a gerincemen, mintha tényleg áramütés ért volna. Közben olyan ártatlan tekintettel vizsgál, hogy el kell nevetnem magam. Emlékszem az elsőre két éve, a szilveszteri buli végén, amely a nővére lakásában zajlott. Nagy vigasság után V. Andris minden áron a kádban akart aludni teljes ruházatban, átölelve a zuhanyrózsát… Akkorra már kialakult egy hat- hét tagú kompánia, akikkel rendre összejártunk.

Miután ketten maradtunk, a természetes, tiszta szemérem szépen oldódott. Kissé kótyagosan még dolgozott bennem, itt te vagy az idősebb, hát tapasztaltságot kell mutatnod. De mifélét, ha nem volt ? Ez a drága, kedves lélek olyan természetességgel forrt össze velem, ami legfőbb bizonyítéka kell legyen az egyesülés vérpiros pecsétjével rajtunk, hogy mi tényleg egymásnak rendeltettünk. Jaj, milyen „ósdi, megmosolyogni való” gondolat! Pedig igaz.

A következő napokban órahosszat tartó telefonálások, a vizsgatételek átbeszélése, amiért a kedves gyermekorvos papa szabályosan kiborul, mert a foglalt vonal miatt nem érik el kis betegeinek a szülei. Gondolom, egyelőre nem vagyok a szíve csücske… Sokszor az az érzésem, a leány okosabb nálam. Persze igazi nő, ha valami nem érdekli a szaktárgyak közül, hát akkor olyan sötétséget mutat, amitől dührohamot kapok…

Negyedéves korunkra már Mari édesapja jóvoltából egy nagyon ügyes alaprajzú, társasházi lakás építésénél hordjuk a téglákat. Óriási dolog ez! A bankba a lehetséges kölcsönért – amire a négy szülő a kezes – elnyűtt ruhában megyünk, hogy megessen rajtunk a szívük.

Marhaság! Ha valaki a Sas hegyen építkezik, az nem lehet hót szegény. Hát ez csak egyikünkre volt igaz. Nekem ekkorra már három bátyámat érkeztették révbe az én drága szüleim, és így kifulladtak tehetségükben. Erről persze elég sokat tehetett az én „extravagáns” Miklós bátyám, a művész: szobrász, festő, grafikus, rézkarcos-domborító, költő. Csodálatos tehetséggel – életének különösségeivel. A mögöttes, isten adta képességet édesanyám feltétlen odaadással támogatta az utolsó krajcárig. Kár, hogy testvérem végül megrekedt a bohém élet felszínes ragyogása szintjén, s nagyra hívatott egyénisége elkopott az alkohol gőzében.

Az eljegyzés huszonegyedik születésnapja másnapján volt, karácsonyi gyermek ő. Édesapám jóvoltából egy nagy csokor fehér szegfűvel érkeztem télvíz idején, ami őszinte bámulatot váltott ki a leány felmenőiben és nővéreiben. Édesapám valami jogi ügyet – talán mást is? – intézett egy virágos asszonynak, így ért a kedvezmény. Úgy számoltunk az én drágaságos menyasszonyommal, ideje házasodni.

Mai fejemmel is áldom azt az érettséget, am ellyel érveltünk. Marcsika vonzódott valamely klinikai tárgy, talán belgyógyászat vagy gyermekgyógyászat iránt. Magam meg pontosan tudtam, hogy sebész leszek. Már hét éves koromtól, amikor bérma-keresztapámat láttam műtőruházatban, maszkkal az arcán a Rókus Kórházban egy golyva műtét után kicsit összevérezve. Ötvenhat miatt aztán menekülnie kellett, mert szabadságharcosokat kezelt, tartott életben. Ha maradt volna, felakasztják.

Úgy láttuk, sohasem lesz ennyi időnk, mint az egyetem utolsó két és fél évében, szóval készülődni kezdtünk az ESKÜVŐRE, am elyet a féléves vizsgaidőszak végére gondoltunk, a télutón.

Megcsörren a telefon – a gazdasági igazgató tudatja: nincs több pénz a hónap hátralévő részére. Másfél hét!

– Jó, akkor mi legyen a műtétre előkészített betegekkel? – kérdezem dühtől elhaló hangon.

– Hát, menjenek haza – szól a fafejű.

Magyarázzam el neki, mit jelent a műtéti előkészítés? A lelki istápolás, az egyénre szabott szellemi felkészítés? No meg a testi. Sajátos légző tornák, fizikai tréning. Most ez hat beteg esetében szépen romba dől. Az érzékenyebbeknél állapotromlás is kialakulhat a bizonytalan jövőbe helyezett, újabb műtéti dátum miatt.

Oly’ be szép az élet itt falun, itt falun, amíg az ember rá nem un, rá nem un… – dünnyögöm nagy sóhajtás után, és hívatom a kedves kollégákat a jó hír átadására, az ezzel járó feladatok szájbarágására… Köztük az én műtétem a két billentyűs koszorúérbeteg – lehet, hogy a végén még pacemaker is kell majd neki….

A Húsvét előtti nagytakarítás emlékei szégyenítenek meg – na, már megint. A szúrós szagú, fertőtlenítőszeres szappanlében gyökérkefével kisikált szőnyegek – száradás után – összecsavarva a szekrények tetején. A parketta fehéren sugárzik a tavaszi fényben a gyötrő sikálás után. Lány már nincs, mert az már kizsákmányolás lenne: a „szocializmáááá”-ban ahogy Édesapa mondja, itt mindenki egyenlő. Így hát Édesanya végzi ezt az embertelen, ólmos fáradtsághoz vezető robotot. Jöhet a beeresztés sárgítóval. Ezt követi a viaszolás. Itt már – a fényesítésnél – a gyerekek is bekapcsolódnak, miután Édesanya hátán összefont karral, talpára húzott sörtéskefével a leszáradt viaszt selymes színűvé dörzsöli. Kecses, előre csúsztatott tánclépésekkel halad a parketta V alakú sorain. Azután egyik gyerek lekuporodik a puha, hajtogatott rongydarabra, a másik hátranyúlva megfogja a felfelé nyújtott kezeket, és megindul a fényesítés. Két pár van: Károly-Miklós és Gábor-Feri. Röpülünk körbe-körbe a szobákban, egyre könnyebben, ahogy fényesedik a parketta. Édesanya az ebédlőben lerogyik a székre, és a fáradtságtól elerednek a könnyei. Halkan mondja: J aj, beszakad a hátam! Szégyen fog el, nem segítettünk eleget.

Estére helyükre kerülnek a bútorok, a szőnyegek. Édesanya készül a másnapi tanításra: tanmenetet javít a mind gyakrabban érkező tanfelügyelői instrukciók szerint. Ugye, a szocialista embertípus kifejlesztését már az elemiben el kell kezdeni – sóhajt fel. Különvéleményét mi, gyer ekek is jól ismerjük már. Koravénen állapítjuk meg: Ő felül tudott emelkedni minden ostoba kényszeren és értelmetlenségen. És még az egyhangú, nyomorult cselédmunkától sem riad vissza.

Édesapa fehér, habselyem alsónadrágban áll a szobája közepén könyvvel a kezében. Boltozatos homloka valószínűtlenül nagynak látszik a könyvszekrény torzító üvegén. Elmélyülten olvas. Lábszár án hatalmas, kacskaringós visszér duzzanatok. Olykor felkiált: H allatlan! Nem tudjuk, mit olvas. Hirtelen összecsapja a kötetet, és magas hangon kezdve, ereszkedő és reszkető tónussal szól, égre emelt szemmel: S zocializmáááá, kommunyizmáááá! Egymásra nézve kuncogunk a gyerekszobában, de senki nem meri megkérdezni, mit is olvasott.

Megyünk a templomba péntek este, énekkari próba van. Készülődés a passióra. Még szopránt énekelek, hiszen csak tíz éves vagyok. A gyengén világított kóruson a főpapot éneklő sápadt arca, mint halálfej világít: K áááááromkodott! – énekli hihetetlen magas hangon, előreugró állkapoccsal. Félelmetesnek találom, és közelebb húzódom édesanyához. „Nem hallottátok a káááromkodást? Mit gondooooltok róóóóla?!” A dallam itt felfelé ível, de az énekes mindig kicsúszik egy negyed hangot, ami bántóan visszhangzik a hatalmas kupolában, és csak lassan hal el a sötétben.

Jézust a fényképész fia énekli, aki hasonlóan értékeli önmagát a magas művészet világában, mint az édesapja. A papa művésznek képzeli magát, Liszt Ferences hajat visel. A karácsonyi fotózások alkalmával bennünket mindig bekerget a karácsonyfa szúrós ágai közé, mondván: „A kedves gyermekek olyanok, mint egy-egy dísz…” – he-he. A nyakunkba ragadt angyalhaj szöszök miatt napokig vörösre vakarjuk magunkat. Jézusnak mindig az orrára csúszik a szemüvege. Attól félek, ha leesik, menten elfelejti, mit is kell énekelnie, mert nem látja a kottát. Erős, mély és érdes hangján Jézus Krisztus inkább egy hórukk legénynek hat. De hát legalább van. Az énekkari tagok a kottába merülve sipítják szólamukat, miközben a karnagy lendületes mozdulatokkal hadonászik. Senki sem mer ránézni, mert akkor elveszti a sort, hol is jár a kottában. Ezen csodálkozom, mert már minden dallamot emlékezetből fújok…

A két billentyűt, öt koszorúér- áthidalást, bal szívkamra elhalt részének kimetszésében részesült beteg állapota szépen javul, nem vérzik, ébren van, és semmije sem fáj. Szóval számára ez lesz a legnagyobb karácsonyi ajándék. Lelkesen írom be a számítógépbe az adatait – büszkeség feszíti mellemet, az örök versengés szelleme villantja a gondolatot: Na, ki és mikor is végzett ehhez hasonlót itt az utóbbi években vagy egyáltalán? Az ehhez hasonló, többféle szívbajosokat sok helyen a világban inkább szívátültetésre szánják – s lassan sorvadnak el a várólistán. Corelli Karácsonyi concertó ja szól a kismagnómról, a mi dib-dáb felvételünk az egyetemi zenekar egyik karácsonyi fellépéséről. Nem tudom megindultság nélkül hallgatni. A magam szólama (nagybőgő, gordon) olyan finom gyengédséggel kíséri a hegedűt. Pedig ez a nagytestű, formájában nőnemű hangszer inkább az erőt, a talapzatot képviseli. Az összhatás tökéletesen leírja a Kisded születése feletti örömet, valódi boldogságot. Az ember hátán fut a hideg, tagjait jóleső ernyedtség hatja át, és bizony titkon nyeli a meghatottság könnyeit. Szinte látod a betlehemi istállót a meleget lehelő barmokkal, a gyámoltalan Szent Józseffel, a lesütött szemű Máriával. A jászolban aranyló szalmán húsos, már dús szőke hajjal ábrázoltan fekszik a Megváltónak készülő babácska – Fra Angelico lelki gyermeke –, pillái lassan lecsukódnak az éteri, selyemhangú zene dallamára. Kíséri őt a tiszta, egyszerű emberek szívből jövő szeretete:

Betlehem kis falujában
Karácsonykor, éjféltájban
Fiúisten ember lett,
Mint kisgyermek született.

A dajkáló, elzsongító, gyönyörűséges érzést a közelmúlt borzalmas eseményének felötlő gondolatai szabdalják szét. A forradalom ötvenedik évfordulóját ünneplő tömeget émelyítő kegyetlenséggel verte szét a rendőrség ruhájába bújt szadista gazemberek gyülekezete – ma már úgy látszik, felsőbb jóváhagyással. A hírek, képek, filmes híradások nyomán mély szégyenérzet önt el a nagy eszmények bemocskolása láttán: óh, emberség, humanizmus, kultúra!

Budapest, 2006. október 23.

– Hát nem érti, Kovács II. rendőr? Bilincset rá, átvetni a kordonon, aztán lehet rúgni, ahol éri, hadd ropogjon a csontja, a k…a istenit!

Az oktató acélszürke szemében gyűlölet lobog, szinte kéjt érez, bár türelmetlen is, hogy ennyire hülyék ezek az újoncok. Pedig – gondolja gúnytól átitatva – a tömegével látott erőszakos filmek tartalma már serdülő korukban hozzá szoktathatta őket a brutalitás természetességéhez.

A tömegoszlatás levezénylésének elemei című elméleti oktatás résztvevői közül többen vakarják a fejüket, dobol a vér a halántékukon, s magukban azt motyogják kérdezve: Tényleg ezt kell tenni? A rendőr legyen dühödt állat? Üssön?

– Megfogja a nő haját a rendőr, és lerántja a testet a földre! Értve vagyok?! Aztán rúgja, ahol éri! Nem érdekes, hogy nő, a büdös életbe! Hadd rettegjenek! Ne szarjanak be, aki széplélek itten, azokat majd nyugtatjuk bevetés előtt egy kis piával! Ne morogjon, Kovács, én is tudom, hogy szabálytalan, de az egész az lesz! Na! Felsőbb parancs! Értik már? A viperát ne hagyja a raktárba’ senki se, elfér az a gumibot mellett! Figyeljenek, az istenit a fejüknek: fontos! Lesznek tőlünk hergelők is, fejpánttal, csuklyásan meg zászlókkal. Na, Kovács most figyeljen, azokat is lehet aprítani! Nehogy lebukjunk, azért!

Tréfásnak vélt megjegyzése nyomán rázkódik a durva, vakkantó röhögés hullámaitól. Néhányan kényszeredetten somolyognak, de a többség döbbenten, összeszorított szájjal figyel.

– Majd kapnak fájdalomdíjat! – folytatja, s teli szájjal, durván felnyerít ismét, szeme ördögien csillog. – Érti már, Kovács?! Na most, a gumilövedékesek és könnygázosok megpuhítják maguknak a rohadékokat! Értik? Lövik őket fejbe, hátba, ahol érik. Akkor jöhetnek maguk a paprikalével – vagy mi a szent szar az –, bele a pofájukba, aztán lehet adni nekik, ami belefér! Ne törődjenek a fotósokkal, maguk úgyis maszkban lesznek, azonosító nélkül! Értik, azonosító nélkül!! Megvédik egymást, igaz, Kovács? Fedezik egymást, és csépelhetik az a-nya-got, teljes erőből! – a szót kéjes vigyorral tagolja. – Egy hét eltáv lesz utána prémiummal. Ha valamelyik szemét vérzik vagy elájul – érti, Kovács –, azt hagyják a mentősöknek! Majd behozzuk a kórház után azokat is, az már hétszentség! Na már most, néhány nyavalyást ide az őrsre, azonnal! Értik, majd mi itt folytatjuk! Még azt is megbánják a rohadtak, hogy világra jöttek! Erről én gondoskodom! – vonásai megkeményednek, a régi „kihallgatásokra” gondol, amelyek után csak úgy sajgott a tenyere…

– Na, jómadár! Mit csinált maga? Követ hajított a rend őreire?!! – már lendül is a keze a beszáradt vérrel borított fej felé. A gyanúsított hátra bilincselt kézzel, nehezen, de elugrik. Keserű, fojtott hangon beszélni próbál, könnyeivel küszködve:

– Teleki Albert, egyetemi hall…

– Befogja a száját, maga szemét, akkor pofázzon, ha kérdezem! – üvölti vérben forgó szemmel az „oktató”, és oldalra int fejével a jelenl évő újoncnak, lássa, hogyan kell ezt csinálni. – Szóval, miért dobott követ a rendőrök felé, maga szarházi?! – dugja ábrázatát a megrémült fiatalember arcához. Alkohol gőz csap ki szájából, undort keltve az ájulással küszködő fiúban. A felbátorodott újonc suta mozdulattal, oldalról váratlanul pofon veri a fiút, akinek elered az orra vére. Megtörölni a bilincs miatt nem tudja, könnyeivel összekeveredő vére lecsorog az állán, és finom flanel ingén itatódik fel.

– Megy a fogdába, maga csibész gazember!

– Ügyvédet követelek, a szüleimet! – kiáltja kétségbeesetten.

– Ez nem Amerika, te köcsög! – vihog az újonc, majd taszít rajta egy nagyot.

Hajnal felé kirángatják a cellából, elé tolnak egy nyilatkozatot.

– Itt írd alá, te szemét, hogy nem bántott senki! Érted, te rohadék, aztán mehetsz! De ha még egyszer találkozunk, azt megkeserülöd, az ezer szentség!

És akkor legkevésbé sem tisztelt főkapitány „eetárs”, legyen szabad kérdezni! Tényleg, kik alkotják a rendvédelmi szervek vezető gárdáját? Levitézlett ÁVO -sok, szadista pszichopaták? Hogyan lehetséges a 21. században egy bimbózó demokráciában történelem előtti módszerek alkalmazására nevelni rendőreinket? A rendőrségnek nincs pszichológusa, lélekbúvára, aki megszűri a vezetőket, pozícióra vágyókat, az egyszerű szolgálatra jelentkezőket?!

Javaslom a magyar rendőrség személyi állományának, hogy továbbképzés keretében látogassák meg a megjelenített szellemiség elrettentő, borzalmas eredményeit bemutató kép kiállítást a Dohány u. 17. szám alatti ideiglenes kiállító helyiségben. Amit a magyar értelmiség számára példamutató, kiváló ember, Pesthy László rendezett.

Még most is megrázkódom a látottak felidézésén. Sietve menekülök vissza az előbbi, dédelgető bársony emlékeim közé.

Igen, a Karácsony…

Adventre új illatok költöznek a szobákba. A frissen tisztított szőnyegek, a viaszos parketta illata keveredik a beépített kokszkályhából áradó, kissé kesernyés- füstös meleggel. Hamarosan megindul a süteménykészítés a konyhában. A lapos, szél nélküli tepsire kerülnek a kártyajeleket formázó, vékony teasütemények. Majd meghintve kristálycukorral, világosbarnára sülve zsírpapírral kibélelt fémdobozba csusszannak – legnagyobb bánatunkra. Négy ilyen zárható dobozban várják a Karácsonyt. Mindegyikben másféle. Édesanya kipirultan, angyali mosollyal az arcán, hihetetlen türelemmel készíti a nyalánkságokat. Köztük a kedvencemet. Aszalt szilva bendőjében mézbe mártott dióbél, majd a ráncos gyümölcs felvert tojáshab öltözékben kerül a sütőbe. Mire a habcsók különös formába merevül, már ott díszeleg a csúcsán a mazsola is. Vaníliás cukor illata járja be a szobákat. Amikor átfagyottan hazaérek a suliból, e keleti fűszer keltette hangulat kerget a Kincses szigethez. Elképzelem a zúgó tenger partján hajladozó növényzetet, amelyből ez a kellemes aroma árad. „Heten a halott ládáján, johohó, meg egy üveg rum … Flint kapitány meg Mr. Silver. Ilyenkor túláradó örömmel kucorodom az ágyamon, és örvendezek jó dolgom felett. Olykor ezt megzavarja a bátyáim között zajló fojtott hangú veszekedés: ki menjen le a pincébe kokszért?! Igaz, van heti beosztás, mindennap valaki más, de ez nem valósul meg szinte sohasem. Valójában mindannyian utáljuk a szálkás mintázatú, porszagú pincekabátot. Na meg a cipelést. A két csőrős szájú kokszos edény alja mindig beleverődik a lépcső élébe, s akasztja meg a haladást.

Az Adventhez méltatlan mérges szavak és hangoskodás folytatódik azután is, hogy édesanya megelégelve a huzakodást maga ment le kétemeletnyit, s hurcolta fel a tüzelőt. A vitázók most még nagyobb hangon szidják egymást, csak akkor szégyellik el magukat, amikor édesanya – mintha mi sem történt volna – uzsonnára hív bennünket. Szilvalekváros kenyeret, teát és reszelt sárgarépát kapunk. A vétkesek lehajtott fejjel, szégyenpírral az arcukon köszönik meg az uzsonnát. Anyánk még tanult háztartástant, pontosan tudja, melyik ennivaló mit segít elő – az éhség elverésén kívül. Tudja, hogy a téli korai sötétedés miatt kevesebbet vagyunk a kertben, s a többlet időt olvasással töltjük. Márpedig a sárgarépában A- vitamin van, az pedig erősíti a látást…

A szokásos szürke fémtányérba kapunk cukrozott, reszelt sárgarépát. A serdülés nyűgével sújtott egyik bátyám morgolódik, hogy ő kevesebbet kapott. Édesanya szó nélkül összegyűjti a négy edényt, s szeme egy villanásával a konyhába parancsol mindegyikünket. A konyhaszekrényből elő kerül a galamb csőr ös mérleg. Kiegyensúlyozza a mérleget, a csőrök egy magasságban. Sorban ráhelyezi a tányérokat a vitatott mennyiséget tartalmazó ellenében. A galambcsőrök alig vagy semmit sem mozdulnak. Majd szótlanul, gyors mozdulattal háromfelé osztja a kérdéses tányér tartalmát a nem vitázó testvérek között. A megszégyenült kétkedő halkan a gyer ekszobába sompolyog.

No meg a csukamájolaj! Azt kizárólag édesapától kapjuk. Előkeresi a pohárszékből a legnagyobb evőkanalat, állhatunk sorba, s nyeljük a borzasztó ízű olajat. Ugye, a D-vitamin, s télen keveset süt a nap. Édesapa hahotázik fintorainkon, de lehet venni az ebédlőasztalon lévő cukorkatartóból egyet. Ez sokszor még rosszat is tesz később, amikor az édesség zamata összekeveredik a felböfögött olaj szörnyű ízével.

Az adventi hetekben mindig van valami ünnepélyes : a készülődés. Mindenki mást vár karácsonyra. Édesapa legjobban a karácsonyfát szereti. Ő maga díszíti, ami aztán rendre jól elhúzódik. A nagyfiúkat leginkább az érdekli, mit hoz a Jézuska. Nem értem, miért mondják ezt kissé elhúzott szájjal, a koravének bölcsességével. Hiszen édesanya minden évben írat még velük is levelet a Jézuskának, hogy mit is hozzon nekik, és azt eddig még mindig megkapták.

Az ebédlőasztalra odakerül a kisjászol – üresen, lehet beletenni egy-egy szalmaszálat minden jócselekedet után… Hogy mi is az, azt mindenki maga dönti el. Majd karácsonyra kiderül, puhán fekszik-e a Kisjézus.

Sokat gondolok kilencéves fejemmel a Kisdedre. Tényleg, milyen lehetett a hideg istállóban szalmán feküdni? A szamárhúgy és tehénlepény szaga között. Mennyivel jobb dolgom van nekem! Tegnap esett a hó, jó sok. Ma szombat van, s a suli után rögtön megbeszélik a kertben a nagy srácok a legközelebbi hócsata időpontját. Két-két lépcsőház tagjai építenek hóból várat a kert két végében. A miénk mindig jobbra sikerül, mert Pitelka Csaba tud vizet kihozni – a földszinten laknak –, am ellyel vékony rétegben leöntjük a falakat. Így kemény réteg fagy rá, s nehéz lerombolni. A vár belsejében, a falakba mélyedő fülkékben tároljuk az előre összegyúrt hógolyókat. Egyezmény van, hogy a gyúrás végén nem szabad körbelehelni a hógolyót, mert akkor keményre fagyott réteg keletkezik rajta, ami nagyot üt, ha arcon talál valakit.

A csata hétfőn délután háromkor, sötétedés előtt lesz. Nagy a készülődés. Felállnak a kert közepén az ellenfelek. A cél az, hogy a másik csapat hó várát le kell rombolni. Megakadályozni hógolyókkal és fürdetéssel lehet. Legnagyobb elképedésünkre Miklós bátyám egy második világháborús gázálarcban jelenik meg, csak a tekintete villog a kerek üveg védőszemek mögött. Leplezetlen irigység keríti hatalmába az ellenség nagysrác -tagjait. Kezdetét veszi a csata. Repülnek a hógolyók, láthatóan szegény Miklós a célpont. Egyszer csak a perc töredéke alatt mindkét szemüvegrészt eltalálják a hógolyók, kúpszerű kiboltosulást hagyva az üvegen. Ettől semmit sem lát, nosza, legyűrik a hóba, és kezdetét veszi a fürdetés. Ennek célja, hogy mindenhová – hónalj, alsónadrág, harisnya – annyi hó kerüljön begyömöszölve, amennyi csak lehet. Ha megadja magát a legyőzött, akkor már csak a nyakába kap egy jó adagot…

Kicsattanó arccal, lucskosan masírozunk fel – a mi hó várunk maradt meg –, egyenesen a forró vízzel teli kádba. Tagjainkat mintha tűvel szurkálnák, úgy oldódik az elgémberedés… Fokhagymás pirítós kenyér, tea a vacsora, majd ájult alvás már nyolckor.

Teteje

Ma tizenegy órát töltöttem a műtőben, nem önszántamból. Egyik kollégám jó sokáig tartó koszorúér -áthidalás műtétje nyomán – művi vérkeringtetésben, megállított szíven végezte a beavatkozást – szívgyengeség nyilvánvaló jelei mutatkoztak. Hiába kapta az összehúzódás erejét serkentő gyógyszereket, „nehezen tartott vérnyomást”. Ekkor indokolt egy ballonos eszközt a főütőér szív közeli szakaszába juttatni a combhajlati éren keresztül, amelynek felfújásával és leengedésével csökkenteni lehet a szív munkájával szembeni ellenállást, így idővel a vérellátásában megjavított szív erőre kap. Sajnos az eszköz felvezetése érzéketlenül, erőszakosan történt, annak vezetődrótja kiszúrta a fő ütőér egyik oldalágát, és a hasüregben kötött ki. Nagy vérzés keletkezett, talán bélszakasz is sérült…

Ezt megoldani hívtak a műtőbe, mert hát a következő generáció szívsebészei már nem igen képesek tájékozódni a hasüregben.

Hosszas feltárás, bélösszenövések oldása után megtaláltam az érfalat kiszúró vezetődrótot, az érfalra a beteg saját visszeréből készült folt került. A megsérült vékonybélszakaszt kimetszettem, a bélhuzam folytonosságát helyreállítottam, mellé csővezeték került az izzadmány elvezetésére. A hasüreget kézmeleg sóoldattal öblögettük – sokáig, hogy csak körülírt hashártyagyulladás maradjon. Délután öt óra körül jutottam vissza a szobámba.

Bizony ma van a harmincötödik házassági évfordulóm – jó lenne már haza menni.

A városmajori templom tömve. A két népes család tagjai mellett öt testvér – a két részről, családostól, unokatestvérek, nagybácsik, tántik, ismerősök. No meg szinte az egész évfolyam. A Tarr Feri megnősül! S templomi esküvője van!!

Himfy Feri bácsi, édesapa gimnáziumi osztálytársa, akkori országos tornabajnok ad össze bennünket. Ritka, modern gondolkodású, kőkemény pap. Az ötvenes években kitiltották a fővárosból az ifjúság ideológiai fejlődésének megzavarása címén. Mindössze hitoktatói munkát végzett. Módszeresen vándoroltatta a békepapi klérus kisvárosból faluba, onnan ismét valami eldugott helyre, nehogy szellemének és hite erejének hatása megfoganjon… A jegyes oktatás időszakában éppen Szolnokon szolgált. Roppant modern módon beszélt nekünk a házasság nagyszerűségéről. Bennem ott bujkált a csendes ellenkezés, ő bizony ezt honnan tudhatja? Tudta. Ép érzékű ember volt feltűnően vonzó külsejű házvezetőnővel.

Ravaszul – legalábbis úgy éreztem – egy alkalommal egyháztörténeti vonatkozásokat is belekevertem kérdéseim közé. Így a cölibátus igazságtalanságát, amelynek eredeti célja az egyházi vagyon elaprózódásának kivédése volt. Feri bácsi – mi csak így szólítottuk – kirobbanó, reneszánsz kacajjal adott igazat, s jót húzott enyhén szódás borából…

Marival semmi kétség nem volt köztünk egymás iránt. Szeretetben élünk azóta is, de akkor a tisztelendő úr szavai csak tovább buzdították bennünk a jót. A vonaton hazafelé elméláztam. Milyen nagyszerű nyelv a miénk! Milyen mély értelemmel fejezi ki a páros élet lényegét! A férj számára az asszony feleség. Azaz az ő egyik fele. Valóban, ketten alkotnak egyet – anyanyelvünk logikája szerint. Ez a nyíltszívű, okos lány, milyen bájjal használta később szinte atavisztikus módon mások előtt az „uram” megszólítást! Amit persze sohasem kértem, és olykor zavarba is hozott vele. Mindig mindenben egyenrangúság van vagy kellene lennie.

A templomi bevonulásnál felharsan az én templomom énekkara. Grandiózus, örvendező himnusz zeng. A padokban ülők meglepve fordítják fejüket a kórus felé, holott nézhetnék az én páromat is, akinek finom, bolyhos szélű csuklya keretezi arcocskáját, hiszen tél van. Hosszú, fehér ruhájában különösen szép, ölelő mozdulattal tartja ugyancsak fehér virágcsokrát.

Hát még jómagam milyen snájdig vagyok! A Los Angelesben élő após-rokon korábban neki küldött, finom puha, haloványan csíkozott, sötét angol szövet öltönyében pompázom. A kisszabó igazította rám, csak megmarkolta az ülepemnél a többletet, két gyors kréta mozdulattal kijelölte a szűkítést, s másnap már felölthettem első csináltatott ruhámat…

Feri bácsi nagy szónok. A Duna és Tisza összefolyásáról beszél jelképesen, majd kicsit belebonyolódik valami egybeolvadó áramkörökbe, amit egy T dugóval jellemez. A züllött ünneplők csak az utótagot hallják, kéjes nevetés hullám söpör végig a padsorokon. A hangfelvétel a mai napig megvan.

Engem mindig meghat a 13. századi fogadalom minden szava. Miként gondoskodunk egymásról, főleg bajban, betegségben.

Az áldozáskor felhangzó Schubert Ave Mariá-t gyermekkori énekkari társunk, Andrea énekli tényleg megindítóan. Az idősebb korosztály a könnyeit törölgeti.

Igen, NAGY ESKÜVŐ volt. A gratulálás alatti puszilkodás során a ragyogó arcok, a lelkes tekintetek jelentették számunkra az igazi nászajándékot. Igaz, a lelkesültek között ott voltak azok az évfolyamtársak, akik a KISZ besúgói voltak. Később hozzá jutottunk az általuk írt „jellemzéseinkhez”: Ideológiailag fejletlenek, templomi esküvőjük volt.

Ólomnehéz tagokkal, kissé zúgó fejjel majszolom este negyedhatkor a tízóraimat, amikor cseng a telefon. A szívgyógyászat ügyeletese jelzi, főütőér-repedést mutat a számítógépes rétegvizsgálat egy hatvanéves, kövér, magas vérnyomásos betegnél.

Nagyszerű – mondom magamban a fáradtságtól émelygő gyomorral. Az ügyeletes öreg szívsebész kolléga képességei vitathatók e baj kezelésével kapcsolatban, nem meglepő hát, hogy túláradó hálálkodással veszi, amikor tudatom vele, én operálok. Néhány tétova tornamutatványt végzek, s várom, frissüljenek fel tagjaim. De csak tompa ernyedtséget érzek a lába mban. A fejem azonban tiszta. Folyadékot inni, aztán gyerünk a műtőbe. Még hazaszólok, a mai lagzi és nász valószínűleg elmarad. Szegénykém! Meg lehet ezt szokni? Az ember legbensőségesebb ünnepeinek felemelő pillanatai csak úgy szertefoszlanak, melengető érzéseit, lelki felüdülésének ihletett óráit elsodorja a hívatás.

Sebtében összeáll a csapat. Némán serénykedik mindenki a műtőben. Az apró, barna szemű, halk szavú műtősnő szeme alatt a túlhajszoltság sötét árnyai. Szelíd tekintete látszik a maszk felett, gépiesen sorakoztatja műszereit katonás rendben a tálcákon. A műtőasztal mellett, távolabb félre tolva, a váratlan helyzetekre felkészülve, újabb eszközök garmadája.

Hatalmas test az asztalon. Lélegeztető cső a torkában, már alszik. A tanársegéd jódos oldattal mossa le az egész mellkast, lágyékhajlatokat, alsó végtagokat, és borítja be steril izoláló papírlepedőkkel. Az előkészítés végére csak a mellkas és a lábak láthatók. A bal lágyékhajlati eret készítjük ki, amelyet nem érint a főütőér-repedés egész eddig a szakaszig is leterjedni képes érfal -rétegszétválása. Közben a beteg heparint kap, hogy a vére meg ne alvadhasson. Az ütőérbe tágas kanül kerül – ezen érkezik majd a felfrissült vér a szív-tüdőmotorból. Mellkas megnyitás, az elektromos fűrész kínlódva vonyít a vastag szegycsonttal birkózva. Feltárul a szívburok, amelyen vörhenyes vér tűnik át.

Óvatosan megnyitjuk, hogy a benne lévő túlnyomást lassan csökkentsük. Ha ez gyorsan zajlik, a főütőér repedése tovább haladhat, mert a béklyózó nyomás alól felszabaduló szív munkakamra több vért lesz képes kilökni magából, s ez végzetes is lehet. Akkor már fölösleges bármit is tenni. A szív hatalmas! A csúcsával szembeni talapzatáról kiinduló főütőér kezdeti szakasza vörhenyesen duzzadt csőként mutatkozik. A jobb pitvar fülcséjén át egy nagy vér elvezető kanült helyezünk a jobb szívfélbe. Elindul a művi vérkeringtetés. A szív éppen csak megkisebbedik. A szív munkakamrája – a bal – hatalmasan megvastagodott, tömeges, szinte ellenségesen feszül szembe a kutató tapintásnak. A beteget hűtjük, és eközben a főütőér ívét is kikészítjük az onnan a koponyába menő erek eredésével együtt. A kívülről már épnek tűnő szakasz az első, a nagy, közös fej-karverőér gyökénél látható. Amikor már csak 30 fok körüli a test, a szív rendszertelenül kezd verni, az ér és a bal oldali fejverőér között haránt lefogjuk az aortát. És azonnal megnyitjuk a szétrepedt, szív közeli szakaszt. A koszorúerek szájadékait azonosítjuk, majd liternyi szívbénító, jéghideg oldattal áramoltatjuk át a szív izomzatát. Igaz, a fenyegető sürgősség miatt előzőleg a szívet tápláló erek állapotát leíró vizsgálatot elvégezni nem lehetett. Végre a szívremegés abbamarad. A szív ernyedten fekszik burkában. Jeges oldattal hűtjük környezetét. A testet és az agyvelőt a szív-tüdő pumpa által áramoltatott, oxigén dús vér táplálja – csakhogy ezúttal fordított irányból. A főütőér gyökén lévő háromtasakos billentyű egyik vitorláját a visszafelé is bekövetkezett repedés széttépte, a másik kettő épnek látszik. Tehát pótolni kell az elvesztett billentyű funkciót a megmaradt kettő plasztikájával : kéthegyűvé tesszük azt, s vízpróbával igazoljuk záró-nyitó képességét. Igen ám, de a szétrobbant főütőér szakasz idevaló végét úgy kell kiszabni, hogy megtámassza az így keletkezett új billentyűt. Ehhez idő, bizony sok idő kell! Persze lehetne műbillentyűt tartalmazó műeret is beültetni, de ez ma már nem korszerű.

Felgyorsul a munka. A szétroncsolódott érszakasz nagy részét eltávolítjuk, csak hátsó falának egy része marad a helyén. A nagy, közös fej-kar verőér eredése környékét meg kell ítélni, hogy ép-e. Ezért a beteget tovább hűtjük, egészen 20 Celsius fokig, amely szinte a fele a normális testhőmérsékletnek. Eközben az érgyöki billentyű kéthegyűvé tétele, plasztikája és az idomuló műér szív felöli végének bevarrása megtörténik. A koszorúerek szájadékai szabadok. A billentyű záró képessége megfelel. A varratok tartását túlnyomásos vízpróbával ellenőrizzük.

A mélyen lehűtött test és szív bő félóráig nem igényel oxigént, ezért a művi keringést leállítjuk, és megtekintem a vastag főütőér ívelő alagútjából eredő, fejre menő erek belvilágát. Meszes felrakódások tarkítják, de az érbelhártya folytonossága ép. Közben furcsa érzés kerít hatalmába. Íme, egy emberi test: nem mozgó szívvel, ereiben nem folyik vér, tapintása természetellenesen hűvös. A több száz hasonló módszerrel operált betege n tapasztalt kiváló eredmények ellenére mindig felbukkan a kérdés: Mit műveltünk? Mit merészeltünk? Talán élet és halál urai vagyunk? Elkapom az altató orvos kolléganőm tekintetét. Ugyanazt látom benne, amit ő az enyémben olvashat: aggódás, némi szorongás markolja az ember szívét. A bizodalom a sok korábbi, hasonló operáció sikereiből táplálkozik: ez is sikerül, reméljük. Bár aggaszt a nagyon nagyra tömegesedett szív, és nem tudok semmit a szívizomzatot tápláló erek állapotáról. Ha a főütőér belvilága meszes, mért ne lenne hasonló a koszorúereké is?!

A műér távolabbi végének összeköttetés-öltéseit helyezem be, miközben a beteget elkezdjük lassan, óvatosan melegíteni. Úgy kell lennie, hogy mire a műér beültetéssel végzek, éppen olyan hőmérsékletű legyen a szív, hogy ingerelhető állapotba kerüljön. Persze 15 percenként vizsgáljuk a vér kémiai összetételét, kapja a kiigazító pótlásokat, hiszen a húsz fokos test anyagcseréje nem élettani, az maga a biokémiai „halál”. A teendők szinte gépies elemeinek gyakorlása közben eltűnődöm. Lendül az emberben ide-oda a tudás hatalmából származó gőg és a kétkedés gerjesztette bizonytalanság.

A legutolsó laboratóriumi adatok s az egész test, valamint a szív hőmérséklete megfelelő, kiigazított. Megtörténik a műér szakasz, továbbá a szív üregeinek légtelenítése – rituálisnak tűnő műtőasztal-mozgatással, a beteg hatalmas testének rázogatásával, az ijesztő méretű szív óvatos gyömöszölésével. A keringésből való kirekesztést feloldjuk. Immár vér áramlik a szívet tápláló koszorú erekbe is. Itt az elmondhatatlan feszültséget okozó pillanat: megindul-e a szív? Pumpálja-e a vért megfelelően? Kevés ösztökélő szer az érpályába. Az én kedves altatóorvos társam serénykedik, rendelkezik. Arcát az aggodalom mély ráncokba gyűri. Várunk. A szív petyhüdten, mozdulatlanul fekszik a szívburokban. A műtőben mélységes csend. Lesunyt fejjel, olykor egy-egy nógató mozdulattal, a szívre szegezett tekintettel várom az összehúzódások megindulását. A néhány perc tényleg örökkévalóságnak tűnik. Aztán, aztán egy, egy-egy összehúzódás, majd fokozott tempóban végre elindul! Dobog a szív!

Nagy megkönnyebbülés! A melegítés folytatódik egészen az élettani értékekig. Minden vérkémiai érték a normális sávban. Vérpótlás, kevés, a szív összehúzódási erejét fokozó szer csepeg az infúziós adagolóban. A szív-tüdő pumpa a szívmunka egyre kisebb hányadát végzi már csak. A szív teljesítményt leíró ütőeres nyomásgörbe kezd az élettanihoz hasonlítani. A biztonság kedvéért a nyelőcsőbe vezetett forgófejes ultrahang szondával ellenőrizzük a kéthegyűvé tett billentyű záró-nyitó képességét. Rendben! Bár a szív-tüdő pumpa rásegítése még zajlik.

Megpróbáljuk megszűntetni. Minden szem a görbéket, nyomásokat jelző monitorokra mered. Az EKG mutatja a szívmegnagyobbodás csalhatatlan jeleit, de azért a ritmuskeltés élettani. Igen, de a szív előterhelését mutató nyomások emelkednek, az ütőeres hálózatba kipumpált vér nyomása a nagy erekben csökken. Adjunk még összehúzódást fokozó szert. Jó! Egy ideig eredményes a gyógyszeres kezelés. Majd kifárad a szív, és a szív-tüdő pumpát újra kell indítani. A szív terhelés nélkül szépen dobog.

Ej, milyen jó lenne, ha most meg tudnánk festeni a szív saját ereit, és megláthatnánk a röntgenernyő alatt, van-e meszes, szűkületet okozó elváltozás! Sajnos ilyen lehetőségünk a műtőben nincs.

Behelyezünk egy ballonpumpát, az javíthatja a koszorúér-keringést, s csökkenti a szív terhelését. Érzem, lassan szétrobbanok a feszültségtől, mert elfogynak a bevethető ötletek, minden lehetőséget kiaknáztunk. Lassan kétkedés jelenik meg a tekintetekben – késő este van. Már csak a hivatásszeretet munkál. Csendben végzi mindenki a dolgát. Lassan a kétségbeesés uralja el az egyébként mindig lelkes csapatot. Nekem kell erőt mutatnom, bár a biológiai törvények könyörtelenek, jól tudom. Akkor veszítesz, ha ilyenkor beengeded gondolataid közé a metafizikát. Tudom, küzdök is ellene, de azon kapom magam, hogy a Miatyánkot mondogatom magamban és fohászkodom: Uram, íme egy elhanyagolt ember, egy szegény cigányember. Talán pénze sem volt, hogy a magas vérnyomását kezelje, vagy nem is tudott róla. Kint várakozik vagy harminc hozzátartozó, szoknyás, pipázó asszonyok, sok-sok gyerekecske. Mit mondok nekik?

Nem, nem adjuk fel! Tessék, visszamegyünk a szív-tüdő pumpára! Még egy óráig! Tudom, hogy hamarosan eltömeszelődnek az oxigenizáló rész apró pórusai, s a hosszantartó művi keringés más szerveket is károsít.

Állsz beszakadó háttal, zsibbadó láb bal – mintha nem is tartozn a hozzád – a műtőasztal mellett, olykor a maszk mellett valaki gépiesen szívószálat dug a szádba, am elyen éltető vizet szívsz magadba, holott legszívesebben elutasítanád. Kínlódni akarsz. Eluralkodik rajtad a bizonyosság. A maszk alatt orrnyílásaid akaratlanul kitágulnak, rövid, elkeseredett fújtatást tompít le a most jótékony álarc – és megérzed a halált! Tekintetedet körbehordozod. A szemekben mélységes döbbenet, szomorúság. Egy-egy könnycsepp ivódik fel a maszkokon. Igen, még néhány kétségbeesett adagú szív ösztökélő szer egyszerre, majd várja mindenki, mikor húzod ki magad görnyedt tartásodból, és jelented ki: Megtettünk mindent! Befejezzük!

Látod, amint a hatalmas szív egyet-egyet még összehúzódik, majd szabálytalanul ráng, végül mozdulatlanná válik.

Elkeseredett arcok, hangtalanul végzi mindenki a most már teljesen értelmetlen és hívatásunk szempontjából tökéletesen céltalan teendőjét. Keserű hangon megköszönöm erőfeszítésüket. A halál okának magyarázatát szaggatott, elhalkuló, olykor könyörgő hanglejtéssel közlöm. Mintegy feloldozást várva attól a négy-öt embertől, akik a maguk helyén mindent megtettek a sikerért.

Igen, a szív hatalmasra nőtt, és semmit sem tudtunk a koszorúerek állapotáról, így némileg sötétbeugrást végeztünk. Csakhogy más választásunk nem adódott! Sűrűn bólogatnak, majd egyikük -másikuk tétova, suta mozdulattal megsimogat.

És most leírhatom a műtéti naplóba mindezt. Igen. Küzdhetsz, a post hoc propter ergo hoc csapdája ellen. Azonban a helyzet egyértelmű.

Húzom az időt, nincs erőm a szerencsétlen hozzátartozókkal tudatni a tragédiát. Mit is értenének meg abból, hogy egy elhanyagolt szívbetegségnek ebben a szakaszában a műtéti sikeresség esélye – éppen a szívizomzat elcsigázottságának okán – nagyon csekély.

Az altató orvosom, drága Rozika, mintha olvasna gyötrő gondolataimban, beszól a számítógépes szobába:

– Tanár úr, majd én beszélek velük!

Elönt a hála érzése, amelyet felerősít a mérhetetlen (meta)fizikai kimerültség.

Lassan elcsendesedik a műtő. Az élettelen testnek még két óráig helyben kell maradnia. Talán a feltámadásban reménykedünk?

Álldogálok még egy darabig a műtő ajtaja előtt. Ősidők ösztönei szegeznek a földhöz, cht onikus reflexek borzolják idegpályáimat, és teszik egész testem libabőrössé. Jeges rémület csavarja a szívem, érthetetlen szótöredékek hagyják el a számat. Libera me domine, de morte eterna, libera me, libera me… dona eis pacem – motyogom a sötét, most komornak tűnő, kongó műtőfolyosón. Elviselhetetlen hangerővel hallom magamban Verdi Rekviemjének Dies Irae jét, Az öltözőben egy padra roskadok a testivé váló lelki kínlódás miatt.

A halovány, kékes-szürke fényben a lepelbe csavart corpust körülöleli az immár fölöslegesen folytatott fizikai-szellemi-lelki küzdelem aurája.

A szobámban mindig szól a zene az öreg, de igen jó minőségű hangdobozos rádiómhoz kötött szalagosmagnó vagy a számítógépbe helyezhető CD révén. Meg sem nézem, milyen kazettát lökök a lejátszóba. Tudom, a zene mérsékelheti a kudarc gerjesztette idegborzolást és lelki borongást. Valami ősrégi szalag, a hatvanas évek elejei dalok követik egymást, Swinging Blue Jeans szám.

Abban az időben bátyáim és korosztályuk a Szabad Európa, meg a luxemburgi rádió beatzene műsorait hallgatták. A hatóságok ezt az imperialisták okozta káros hatásoknak értékelték, ezért külön zavaróállomásokat építettek az adás élvezhetetlenné tételére. Nálunk is volt a Népligetben ejtőernyős ugrótoronynak titulált három kilencven méter magas vasszerkezet. Este édesapám odaült a zöld „varázsszemes” világvevő elé – Uppsala, Hilversum, Jönköping, London, Paris, Bruxelles – betűztem az ölében ülve az állomásokat –, s kereste a Szabad Európa adót. Olykor eltompuló, visszaérkező hanggal megtalálta. Ilyenkor türelmetlen mozdulattal csendre intett, pedig mukk nélkül ücsörögtem a térdén. Amikor a zavaróállomás ijesztő, hirtelen változó, magasan és mélyen lebegő hangja dobhártyarepesztő erősséggel elnyomta a hírt, és a varázsszem pilleszárnyai hirtelen szétterültek gonosz fénybe vonva édesapa markáns vonásait, ijedten leugrottam az öléből, és befutottam a gyerekszobába.

Egy élelmes boltos, Simon (?) nevű, a Rákóczi úton lemezboltot nyitott, ahol a disszidáltak által küldött mikrobarázdás bakelit lemezekről nylon másolatokat készített. Horribilis összegért árulta darabját. Talán 50 forint is volt egy ilyen mulatságosan hajlékony lemez. Igen ám, de hogyan lehet ezeket lejátszani? Kelemen Laj i, a kert egyik vezére (bikaerős, szilaj fiú) dühöngve tudatta a fiúkkal, hogy vett egy ilyet, ám nem tudja meghallgatni. Réfi Öcsiéknek volt hordozható, felhúzós lemezjátszójuk. Igaz, hogy az a régi típusú lemezekhez készült. Minden egyes lejátszás után a lejátszófejben ki kellett cserélni a tűt. Laji csak erősködött, hogy menni fog az a nylon lemezzel is.

Összegyűlt a serdülő csapat a kertben, fiúk, lányok, mi kisebbek tisztes távolból figyeltük a koncertet. A masinát padra helyezték, s nagy várakozással füleltek a felcsendülő zenére. Csakhogy a puha lemezre eresztett tű belemélyedt a lemez anyagába, és a hajtókorong megállt. Nagy zúgolódás. Mindenki csalódottan a Lajit szidta. Ekkor Csöndör Jóska, akit pedig már többször kitiltottak a nagyok a kertből, mert rondán beszélt, kitalálta, hogy a lejátszófej tűrögzítőjére egy darab cérnát kell kötni, óvatosan tartani, s ezzel könnyíteni a súlyán. Ez bevált! Felharsant éppen ez a Swinging Blue Jeans szám. A fiúk-lányok, mint akiket darázs csípett meg, őrült táncolásba kezdtek. Persze a lejátszó fejet tartó fiút is el-elkapta a ritmus heve, a tű lejjebb került, vékony műanyag forgácsot esztergálva ki a lemezből a tulajdonos nagy rémületére. Még néhányszor le tudták így játszani a számot féktelen ugrabugrálások közepette, azután a nylon lemez tönkrement: semmilyen hangot nem lehetett kivarázsolni belőle. Laji átkozódott, sajnálta kiadott zsebpénzét. Igaz, a többiek együttérzésből összeadták a lemez árát, és elhatározták, senki ne vegyen ilyet, csak bakelit lemezt.

A pörgő ritmusú zene elenyészik a szobában, ijedten nézek körül, hallhatta-e valaki a pezsgő dallamot, amikor itt a mélyfekete vastömbhalál! Hát illik ezt? Ugyan, hiszen senki sincs már az épületnek ezen a szintjén, te megvert ősvitéz! Mozdulnék a karosszékből, de földhöz szegez a kudarctól még nagyobb kimerültség. Igen, haza kellene menni. Haza. A csendes házba, amelynek melege, megnyugtató tárgyai mintha fölöslegesek lennének. A drága feleség mélyen alszik, anyai teste valószínűtlen hőt sugároz, s mindig vár. De most beszélni kellene, elmondani minden keservet, az élettelenné vált test látványát, a kesergést, a halál száraz, könyörtelenül keserű ízét. Azután vigasztalást kapni csendes, megértő öleléssel. Mintha megérezné kínjaimat – félálomban átdugja takaróm alá aranyos, puhapárnás csecsemőkezét, és szótlanul simogat. Felnyögök, és a kiszakadó sóhajtásból megérti: a Kaszással töltöttem a nap végét.

A Tadzs Mahal hófehér kupolás főépülete közepén gyémántokkal kivert kereke in a műtőasztal forog lassan körbe-körbe a dús arabeszkes szarkofág helyén, amely diszkréten az egyik ívelt zug felé araszol magasba vesző szúnyoglábakon. Az asztal mozgását ünnepélyesen követik görgőiken a műszertartó tálcák, az altatógép, a műszertorony, a szív-tüdő pumpakészülék. A műtősnő a mennyezet közelében lebeg. Kecses mozdulatokkal hívja, ösztökéli a műtőterem egyik, felső sarkában kuporgó, mélybarna bőrű beteget, aki a fejét rázza, szájából tubus lóg ki, karjából vezetékek kígyóznak, és elúsznak a műtőlámpa irányába. A beteg halkan mormolja: De profundis clamavi ad te, Domine, exaudi vocem meam. Pedig a mennyezet közelében fészkelődik, mint egy kaffka i figura. Az altató asszisztensnő haját középkori, magas, csúcsos-fátylas fejfedő takarja. Maszkja alól kétoldalt mint harcsabajusz fityeg sztetoszkópja. A fősebész a tanársegéddel a sarokba állított nádszékeken ül. Előttük apró kockás terítőjű asztalon, agyagedényben hatalmas disznócomb párolog – kertész-sültként elkészítve –, mellette sörös kriglik. A műtőt övező kerengőből nyárádmenti zene erősödik, lassan feltűnik a banda. Hegyesre suvickolt, harcsabajszú prímás és soványka, vállgödrébe élére állított hegedűvel az ösztövér kontrás, odébb a kifakult, sárgás, háromhúrú g ordonnal a bőgős. A pattogó ütemű forgatósra párok formálódnak. A műtőorvos tanár eszeveszett tempóban ropja az altatóorvosnővel, majd földhöz vágja sapkáját, letépi maszkját, s kibuggyanó zokogással roskad a ledobó állványára. A többi, egymásra szegezett, izzó tekintetű pár idővel eltűnik a klímarácsokon át, ki az Alfa Centauri irányába…

Másnap élvezhetem a kudarc minden következményét. Megyünk a csapattal a boncterembe. Sértődöttségemet alig vagyok képes leplezni, hogy a hosszú órákon át óvott és az orvoslás minden eszközével védett emberi test most egy márványasztalon fekszik feltárva. Hiába mondja a kórboncnok kolléga, amit amúgy is tudunk:

– Hatalmasan megnagyobbodott és elfajult szív, cor bovinum, 1250 gramm.

A normális szív 350 –400 gramm. Nem tudok belenyugodni. Képeket készítek a sebészi területekről, magáról a szívről, mert magamat is védenem kell az osztályos referálón a nem túl jóindulatú, öreg kollégákkal szemben ugyebár. Azután végre megtárgyaljuk a szerencsétlen ügyét a szívgyógyászokkal is. Csak az jelent némi vigaszt, hogy sikerül elérni, illetve ígéretet kapni, hogy az ellátási körzetben a családorvosok bevonásával a magas vérnyomásos betegek felvilágosítása a napi vérnyomásmérés fontosságáról megtörténik.

Teteje

Mennyire bámulatosan szerkesztett a kiegyensúlyozott elme-lélek! A nagy kínlódásokat szépen elkotorja valahová a hátsó zugba, miközben a tudatosba repít ellenpontként valami szépet, harmonikust, gyönyörűt – tűnődöm kutyasétáltatás közben. Bogi, azaz Boglárka, a fekete labrador legalább ötven szót – igekötőket is – és fogalmat ismer. Kiválóan lehet vele társalogni.

A család Duna- túrán van fenséges, okumé fából készült túrakenunkkal. Az egyik utolsó hajóépítő mester remeke a 70-es évekből. Hat és fél méter hosszú, majd’ egy méter széles a derekán, és orra, fara csodálatos ívben végződik. Teljesen érthető, hogy sok nemzet nőneműnek tekinti a vízi járműveket. Tőlük függetlenül jómagam is. Hatan vagyunk, és Burkus, a szálkásszőrű tacskó. A négy fiú közül a két kisebb a kenuban, az ikrek – már serdülő félben – önérzetüknek megfelelően önállóak. Húszéves, palánkos túra kajakban lapátolnak. Károly bátyám szép darabja.

A kenunak apró római vitorlája is van, amelyre egy reneszánsz napot festettem aranyló és mélyvörös színekben. A stilizált sugárnyelvek kanyargósan keskenyednek el az ívszeletek határán. Különös koordináták szelik át a szépséges égitestet: szándékolt hibákkal az égtájak, de a legfontosabb a végtelen (mennyiségű) C2H5OH…

Ez az al-kehol – az élet vize keltául, arabul?

A vitorlát egy jó rugójú, régi árnyékoló hengere húzza be – ha kell. Ugyanakkor a pöfföket csillapítja, hisz a csévélő ereje lassítja hirtelen feldagadását.

Hasonló ábra feszül hófehér pólónk mellrészén. Fehér tengerészsapka a legénységen, világoskék bojttal a csúcsán. Az árboc keresztrúdján teáskanna, serpenyő és Ferkó műanyag bilije himbálózik. Az orrész dugig pakolva a táborozás kellékeivel. A farrészen seprűs oldalmotor, Tümmler, hergestellt im DDR, sok öröm és átkozódás forrása. Középen, a magam egy darabból faragta, szabályos hatküllős fa kormányker eke rézbetűs intarziával. A csónak neve Nagy Manitou! A régi indiánosdik emlékére. „Beszélő levelek” a törzsi szabályokat taglaló sorai lebegnek a magasban: „Az indián a természet fia, így tiszteli azt, az indián megbecsüli törzsi testvéreit, az indián támogatja az időst-elesettet, a halál épp olyan természetes, mint az élet.” A ha-lál épp olyan ter-mé-sze-tes, mint az élet. Igen, ezt akkor, nyolc évesen nemigen értettük. Mennyire felvidultam, amikor a kerületi cserkészcsapat alakuló gyűlésére (1956. november 5., hétfő) készülve a cserkész törvényeket olvasva olyan hasonlatosnak találtam azokat a mi indián törvényeink hez…

A könyörtelen és kegyetlen orosz ágyúzás szétlőtte Pestet az előző nap. Az alakuló gyűlés elmaradt. Jó harmincöt évre.

Méltóságteljesen ringatózunk a finoman áramló ví z en. Az Erzsébet híd táján a rakparti forgalom lelassul, lelkes integetésben lehet részünk. Budapest alatt, úgy Lórév táján a Duna megnyugszik, áramlása jócskán ellustul. A kenu és a benne ülők különös vetülete mázolódik el a vízen, mint egy Dalí -festmény. A víz közepén, a legfinomabb szaharai homokkal vetekedő homokpadon kiállunk. A nagyobb fiúk ádáz focizásba kezdenek, a hároméves Ferkó az apró, fodrozódó vizű öblöcske partján trónol a bilijén. Feleségem a korábbi balatoni nyaralás nyomán barnára sülten Gaia személyesen. Szendvicseket varázsol, és hűtött szörpöt a mindig éhes ifjaknak. Csillogó szem mel kísérem kecses, mindig célszerű mozdulatait, amint etet. A muszlin otthonka alatt ingerlően hullámzanak fürdőruhától megszabadult, a négy gyerek után is remek keblei. Mennybéli boldogság s melegség jár át. Bólintok.

Alkonyattájt a homokos, keleti agyagfal partszakasz feletti füves részén táborozunk. Nyírott nyárfák csoportja óvhat a kora reggeli nap erejétől másnap. Az ikrek bevetik cserkész tudományukat – St. George Scout Group, Leeds, England –, és hamarosan áll a két sátor. Kövek övezte, kör alakú tűzrakó hely. Ágason rotyog az előkészített paprikás krumpli sok-sok kolbásszal, savanyúság. Én sört kapok, s hátravetem magam meglepően kényelmes tábori székemben. A lenyugvó nap bíborszíneit vizsgálom. Na ugye, pontosan olyan, mint a vitorlán lévő. Mire a nap eltűnik a fák mögött, a két kisebb fiú már alszik a mi fekhelyünk fejrésze fölötti fél karéjban. Ferkó markában apró mezei virágcsokor még álmában is szorítja.

Mi nagyok négyen ülünk a tűz körül. A puskaporszáraz uszadékfa lángja hol szűziesen fehér, hol az egykor beléivódott agyagréteg miatt mélyvörös. Beszélgetésünk lassan elhal, mindannyian a parázs táncjátékát szemléljük. A csillagok megjelenésekor az első esti borzongató fuvallat a fekhelyünkre küld. Burkus a tábor körüli, többször megismételt őrjárata után a sátorelőtérben pokrócán, de úgy helyezkedik, hogy háta a talpamhoz érjen. A távolból öreg vontatóhajó dohogását hozza a lengedező szél. Gyermeki álmok hullámzanak az ártatlan mosolyban rögzült, tiszta arcok mögött.

Gyerünk már, gyerünk már, gyerünkmár, gyerünkmár, gyerünkmár, jiíjj, gyerünkmár, jóauouou, gyerünkmár, gyerünkmár, na!! Görcsbe meredten tartom a feltáró csipeszt, s egyre sűrűbb fejbólintásokkal nógatom a szemben álló kollégát, aki ma „operál”.

Technikailag könnyebb műtét már nem is létezik. Nem volt könnyű találni ezt sem. De hát az oktatás is feladat. Az ifjabbakat módszeresen kell elvezetni az egyszerűtől a bonyolultig. Minden vonatkozásban: betegfelvétel, a velük való bánás, a bajmegállapítás logikája, a vizsgálatok tartalma, a megoldások rangsorolása, értéke, a szívsebészeti tevékenység hosszú távú eredményessége és sok egyéb. Mert ugye: ars longa vita brevis – magyarázom neki. Tekintete megrebben, nem érti sem a kétezer éves szólás értelmét, de egyebetsem. Soha nem lesz belőle ember, azaz jó szakorvos. Bizony a mamától örökölt készség kergeti az embert. Bár keverten van jelen a szigor és az engedékenység, csakúgy, mint az én drága édesanyámban.

Kissé hányaveti orvostársamat már a megoldandó feladat elméleti hátterét firtató kérdések során el kellett volna tiltanom a műtét végzésétől az igen jelentős tájékozatlanság okán. Az engedékenységet magasabb szempontok táplálják. Talán rokoni szálai révén tud valami kutatási pénzt „szerezni”. A pályázati lehetőségek kimerültek, s ott a csodaartéria érbelhártyájának működési titkait feszegető elgondolásom megvalósításának állandó kényszere.

Öltsd már, öltsd már, öltsdmár, mármármármármár! A szív pitvarokat elválasztó sövényen lévő nyílást kell(ene) lezárni egy három centiméter átmérőjű, szívburokból készült folt segítségével. Az eszközkezelés bizonytalan, a tűfogó, mint egy pajszer, úgy áll a kezében. Pedig műbőrön és valódi tarjahúson mennyit gyakoroltuk az öltéstechnikákat, s a finom csomózást valódi, steril fonalakkal, tűfogóval, csipesszel! A husit később az altatós lányok kisütötték jó ropogósra, s volt nagy falatozás a pihenőben. Közben a szív-tüdő pumpa bizony „darálja” a fiatal leány vérét. Szaporodnak az előnytelen hatások, csakúgy, mint bennem az önfegyelmet immár áthágó türelmetlenség. Uramisten! Hát hogy is állnak egyesek az önismerettel, saját képességeik felmérésével?! No, ez reménytelen – csikorgatom a fogam. Villámgyorsan befejezni a beavatkozást, azután kipofozni a műtőből! Hagyd már, mikor tanulja meg, ha nem most? Add meg az esélyt! A líra túloldalán rosszalló tekintetek villannak felém, amelyeket nem fogadok. Mintha én lennék határozatlan?! A csudát!

Jaj, kedves öcsém, szaporábban, szaporábban! Ne kényszeríts a mindenkinek rossz felszólításra! Átveszem! Igen, igen, akkor megszégyenül mindenki előtt, és nézheted, amint leejtett válla l, himbálózó kar ral kioldalog a műtőből. Istenem!

– Tedd már be azt az öltést! Igen, két félsorban 12 óránál lesz a csomózás a sövény „tetején”, ugye?

Miért is? Nem kérdezem meg, mert érzem, nem tudja az okát. A tovafutó varratsorpár csomózásakor a szögletes mozdulatok, a vitathatatlanul látható kézremegés okán a fonal elszakad. ELSZAKAD! A düh elönt(ene), ha a fegyelmet nem drága apámtól tanultam volna.

1942. Karácsonyára a II. Magyar Hadsereg karpaszományos zászlósaként ő is kapott egy üveg francia konyakot a német hadvezetéstől. Bár mínusz 37 fok volt, feltette magában, a nemes italt majd otthon, az egyedül maradt, akkorra már az ő fiát ringató feleségével osztja meg. Az orosz áttörés utáni meneküléskor ez a palack mentette meg az életét, néhány társáéval együtt. Egy ukrán mozdonyvezetőnek adta annak fejében, hogy elhozza őket Munkácsig.

Igen, fegyelem, önfegyelem, jellemtorna, akaraterő. No de itt a beteg érdeke felülír mindent!

– Helyet cserélünk! – mondom teljesen nyugodt hangon. A készülő ellenkezést szikrázó szemvillantással verem vissza. A műtét érdemi része két percen belül elkészül. A szívet légtelenítem, a pitvar sebét bezárom, az élettani szívritmust helyreállítom egy elektromos ütéssel. A vérnyomás hamarosan a megfelelő sávban. Az élettani jellemzők helyükön, a művi vérkeringtetést megszűntetem, és a műtőbe kérem az egyik adjunktust, aki majd segíti a nem a legszebb reményű kollégát a mellkas bezárásában. Ott az esztétikai kívánalom: a bőrvarrat csak és csak is szinte láthatatlan vonalként készülhet el. Az adjunktus úr ezt tudja.

Érthetetlen bűntudattal hagyom el a műtőt, mintha valami jóvátehetetlent követtem volna el. Igen, belegázoltál egy feltörekvő (törekvő?!) fiatal orvos önérzetébe, méltóságába. Tényleg ez történt?

Nem! Itt nem ez történt, itt nem babra megy a játék, csap fel bennem a szakmai lelkiismeret. Salus aegroti suprema lex esto, salus egroti suprema lex esto – tagolom a lépcsőn lefelé a járás ütemére. Szobám előterében a titkárnő csodálkozó tekintete kísér, és mire a íróasztalomhoz ülök, tudom, helyesen jártam el. Valóban nincs értelme e doktor képzését erőltetni. Majd lassan más irányba terelem. Észre sem fogja venni.

Teteje

A Szívsebészek Tudományos Világtalálkozóján vagyunk Ki otó ban. Szép számmal vannak jelen hazánkfiai. Igaz, előadás tőlünk csak egy, az enyém. Meglepő, eredeti, érdemes tovább kutatni – ezek az üléselnökök megjegyzései a jó ütemű és élénk vita nyomán. Nem titkolt büszkeség dagasztja keblem, ami feltüzel: igen, szerepelni szükséges a világban, hadd tudják meg, kik is vagyunk mi, valahonnan innen elszármazott magyarok. Az ősi templomokat járva természetes rokonságot érzek az ott füstölőket gyújtókkal és elmélyülten fohászkodókkal. Sok a fiatal. A sinto templomkertek a lelket emelik, s mind jobban kívánod a nyugalmat, a rendet, a békességet. Feleségem képeket készít a fantasztikus kőkert gereblyézett vonalairól. Eltűnődsz: luxusautó fékez a szentély előtt. Fiatal, igazgatóforma férfi száll ki, fel a lépcsőkön, lábbeli le, majd be az imacsarnokba. Bő öt perc múltán megjelenik kisimult arccal, és elszáguld. Igen, a modern csodatechnikák világának gyermeke igényli a hitet, gyakorolja vallását. Tudja, a hit gerjeszti a helyes magatartás minden elemét, az erkölcsöt, megvéd az eltárgyiasult világ ridegségével szemben.

A szentély tetőzete valóságos faragászati remekmű. Rétegzett tölgyszálfák pontos kapcsolódásai gazdagon vésett domborzatokkal. A krónika szerint négyszázötven éves. Észrevétlenül simul az épület a környező fás ligetbe, maga is a teremtő természet. A templomkert alacsony fala mögött a n ap – Amateraszu omikami, a szent anyanap –lenyugodni készül. Szinte zavaró az inverz jelkép, mert hogy Japánban, a felkelő nap országában vagyunk.

A látvány égtáji szimmetriája, amikor kel a nap a csíkhévízi Kárpátlánc fölé. S Pünkösdkor, az egyhetes gyalogút után a Nagysomlyóra érkező csángó magyarok a szabadban virrasztva várják a napfelkeltét. Benne a Babamáriát, a Boldogasszonyt látván. A szellemi ív tízezer kilométert ölel át. Lám, tán ezért is érzem otthon magam.

A helyiek észjárását csak sinto tanulmányaimból ismerhetem. Itt élőben nem feltörhetők, részben a nyelvi akadályok miatt. Nem jól beszélik az angolt. Mindegyre az az érzésem, hogy leheletfinoman, de lenézik az európaiakat. Isao, az osakai szívsebész valamelyest felenged, némi lelkesedéssel barátkozik azután, hogy elmélkedhetek vele a sinto lényegéről, az ember helyéről atermészetben…

Mindez a fogadás keretei között – egy posztmodern, éppen tárgyalt nézeteink merő ellentétét sugárzó épület teraszán. Az ikebana azonban szívet melengető. Isao fejtegetése közben körbe tekintek a sokadalmon, szomorúan látom az én magyar professzor kollégáim többségét, amint a mind több ital által egy akolba terelődve, vörösödő arccal és gesztikulálva beszélgetnek – egymással. Ezért kár volt K iot óba jönni. Miután a japán, mérsékelt erejű angol szókészlete okán, ismétlésekbe bocsátkozik, eltűnődöm: miért ez az óriási különbség az előző nemzedék nagyjai és a maiak között. Magamat nem sorolom ez utóbbiak közé, már csak az örökös kritika felhorgadása miatt sem, amelyet bennem gerjesztenek.

A jóságos, valódi tiszteletet érdemlő, kiváló humorú és világfi K. professzor mesélte egyszer – éppen egy hasonló, nemzetközi konferencia gálavacsorája utáni poharazgatás közben : Ifjú orvosként együtt ügyelt a Sz. utcai Zsidókórház sebészetén barátjával, a később világhírű professzorrá lett R-rel. Ez utóbbi magas, nyúlánk, dús hajú – torzonborz, valódi petroniusi figura Trivulsio lakomájából. Az ügyeletes szoba az alagsorban volt, amelynek az ajtóval szemközti falán hatalmas, gyönyörűen faragott szekrény állt. Valamikor a háború alatt menekítették oda a főorvosi szobából. Kivágott hátsó falán keresztül lehetett csak bejutni a belső szobába. E két vérbő fiú felváltva ügyelt. Aki nem, az a szekrényen túli szobában tartózkodott. K. egyik alkalommal – ügyeletben – nem tudván fékezni vérét, heves udvarlásba kezdett a szemrevaló műtősnőnek. Meghagyta R -nek, hogy csak akkor jöhet ki a belső szobából, ha kopogtat neki. El is kezdődött az udvarlás, amikor a külső ajtón kopogtak, és K-t felhívták valamelyik beteghez – éppen a legforróbb pillanatokat megelőző időben…

A beteget ellátó K. a szobába visszaérkezve egy halálos rémületbe kergetett leánykát talált az ágy sarkába kuporodva. K. nyugtatgatva érdeklőd ött: de hát mi történt, az ég szerelmére?! A leány a szekrényre mutatva, akadozva, a rémülettől elcsukló hangon: K ijött a szekrényből egy magas, égnek álló hajú, meztelen ember, bele pisilt a mosdóba, és visszament!!!

K. úgy tudott beavatni bennünket az efféle bocacci ói történeteibe, hogy iránta való tiszteletünk csak fokozódott, hiszen a hívatás nagy elkötelezettje volt, amelynek ránk eső részét nagy odaadással és jó szívvel adta át.

Vajon e kollégák után mi marad?

Kedves Z!

Ma Trianon napja van, ami a mi családunkban a legmélyebb szomorúság ideje. Gyermekkoromban ezen a napon nem szólt a tánczene, halkan beszélgettünk, és aki képes volt rá, böjtölt. Nagy veszteség érte szüleimet mindkét részről az elcsatolások révén. Nem is a birtokok elvesztése, hanem a lelki trauma a máig ható.

Az én életemben is megismétlődik valami hasonló – amire persze készültem, mert nem vagyok naiv, de elhárítani nem tudtam, hiszen ilyen természetű kapcsolati tőkém sohasem volt. Vagyis július 1-től a leendő Á. kórház szívsebészetét az idén 45. évi kommunista párttagságát ünneplő, szép kollégám vezeti. Az az ember, aki gyűlölettel a szívében öt éve nem köszön, és mindent megtett, hogy az elért eredményeinket kisebbítse, denunciálja, s az osztály rossz hírét költse. Hiába az éves beszámolók nemzetközi szinttel egyező vagy jobb adatai. Teszi ezt a kolléga, aki leragadt a 80-as évek self made man szívsebészeti szintjén. Nos, vele ráz most kezet az egykori veszprémi párt titkár famulusa, Sz. elvtárs. Kétségbeejtő! Mi lesz az én törekvő ifjabb kartársaimmal?! Természetesen én nem reménykedhetem e beteg ember jóindulatában, hogy az áttelepülő, csökkentett létszámú orvosi karban helyet kapok, ezért kérelmeztem már előre a főigazgatótól a létszám csökkentés keretében elbocsátásomat és harminc éves köz alkalmazotti státusom megszüntetését.

Persze „miért hagytuk, hogy így legyen ”? Miért lehet, hogy a magyar szívsebészet vezető embereinek egy jó része sohasem volt alkalmas, és csak szerepet játszott?! Talán azért, mert magunk is károsodtunk, rendre eltűrtük a tudás viszonylagossá tételét, percemberek ajnározását, az értelmiség lezüllesztését.

Vedd soraimat feladatnak is, és sajnáld, hogy az emberiesség teljesen eltűnt egyes orvosokból: immár átmenet nélkül kell a hivatásomat abbahagyni, ami persze nem lesz könnyű.

Ölel:
F.

Az őrzőben az öt koszorúér-áthidalást kapott Segesdi úr ébren van egy műtőbeli kamraremegés utáni állapotából. Stabil, de nem tudom otthagyni. Este negyed tizenegy. Érzem, maradnom kell. Könyörgő tekintetét látva leülök ágya mellé. A hatalmas ember keze az enyém után kutat, hát megfogom az erős, párnás, izzadó ujjakat, és mint a kisgyermeket, nyugtatgatom. Szembogarában még látható a breughel i fényalagút nyoma. Igen, visszajött. Megborzongok, orrcimpá m ösztönösen vibrál. Elfojtott, mély sóhaj szakad ki mellemből. A nővér mint lebegő tündér szorgoskodik az ágy körül. Sóhajtásomra elkerekedett szemmel emeli rám tekintetét, majd egy bölcs öregember ábrázatával bólint: érti ő, mi is zajlik bennem. Tud mindent, évszázadok tapasztalata sugárzik gyógyító lényéből, amely megszépíti. Tényleg olyan, mint egy angyal. E jó lelkek vajon meddig bírják? Mikor töri össze tartásukat, hivatásbeli nagyságukat a tömérdek lelki és nem kevesebb fizikai gyötrelem?

Kedves E. Főnővér!

Kérem, hogy a következő sorokat tudassa az osztály, a posztop. nővéreivel, s nemkülönben a műtő dolgozóival:

Kedves Munkatársaim! Végtelenül sajnálom, hogy a leendő munkahelyen nem tevékenykedhetünk együtt! Ha bárkiben olyan várakozásokat ébresztettem, amelyek csalódáshoz vezet tek, azért bocsánatot kérek. Valóban hiba volt részemről, hogy talán túlértékeltem személyes képességeimet, s azt gondoltam, a felmutatott szakmai eredmények elegendőek a feladatok folytatására. Sajnos ez nem került számításba a ”bírálók ” részéről. Az Sz. utcai szívsebészet megszűnik, ami önmagában is nagy vesztes ég. Arra kérek mindenkit, hogy gondoljon a gyógyult betegekre, idézzék emlékezetükbe a hálás tekinteteket, é s töltsön el mindenkit jó érzés: segített beteg embereken, am inél felemelőbb nincs a világon! Bízom benne, hogy az új munkahely korszerűségével, új épületével megfelelő kereteket biztosít majd azok számára, akik ott folytatják nagyszerű hivatásukat!

Szeretettel:
Tarr Ferenc

Teteje

E-mail:

Dr. X.Y.
miniszteri biztos úr
részére XXXX. június 11.

Tisztelt Miniszteri Biztos Úr!

Alulírott, mint a megszűnő X. kórház szív- és érsebészeti osztályának XXXX. június 4-én megbízatásáról lemondott mb. osztályvezető főorvosa a következőket tárom a Miniszteri Biztos Úr elé.

A leendő Á. szív- ér- és mellkas sebészeti osztályának osztályvezető főorvosi pozícióját elnyert kollégám, az Ön által képviselt „személyek áttelepítési védelme” alapelvet sérti, amikor két verzátus, negyvenes éveikben levő, intézetünkben évtizedek óta dolgozó, főorvosi rangot kivívott, a felnőtt szívsebészet követelményeit magas szinten megoldani képes kollégával ma tudatta, hogy „az Á.-ban nem tart igényt munkájukra”. Érvelései között semmilyen értékelhető indok nem volt. Ellenben egyikük három kiskorú gyermeket nevel, egzisztenciális ellehetetlenítése ellentmond minden orvosi humanitásnak! Míg Z. dr. nyelveket beszélő, Németországban kiképzett kolléga, kiváló szakmai eredményekkel.

Tiltakozom a fenti eljárás ellen, s kérem Miniszteri Biztos Urat, hogy nevezetteket személyes védelme alá vegye, s ezzel vessen gátat a kinevezett főorvos tervezett személyi terveinek. Bizalommal és tisztelettel:

Dr. Tarr Ferenc, Ph.D.

Óh, mily nagyszerű érzés volt, hogy ez a mélyen humánus alak még csak válaszra sem méltatott!

Kedves G!

Talán ma, mert vasárnap van, több időd lehet, hogy pótold az immár több hónapos mulasztásodat, am elyet mint az MSzT elnöke „követtél el ”: még a nyáron több alkalommal írtam Neked két, elcsapott kollégám ügyében – a válasz elmaradt. Magam, mint ennek a Társaságnak az alapító tagja, ragaszkodom ahhoz, hogy az egri konferencia során megtartandó közgyűlésen X. dr. és Z. dr. ügye tárgyalásra kerüljön – az Alapszabály IV. paragrafusa 3.2. pontja alapján: ”... a(z Etikai és Érdekvédelmi) Bizottság támogatja a tagok szakmai érdekeinek érvényesülését”.

Hidd el, ez nem ”munkaügyi, avagy munkajogi” kérdés! Egy osztályvezető főorvos nem viselkedhet hűbérúrként, és indoklás nélkül nem teheti meg, hogy kettébe töri szakmai pályafutásuk közepén lévő kollégák karrierjét – pusztán érzelmi (ellenszenv) alapon. Jogilag persze megteheti, de erkölcsileg nem! Ha nem is osztod ezt a véleményt, kérlek, ne zárkózz el legalább a tárgyalástól!

Barátsággal:
Tarr Ferenc

A nyakatekert, az Alapszabály nem létező cikkelyére hivatkozó elnök inkább kitért a feladat elől… Jajaj, jaj a szolidaritás, az együvé tartozás már megint és újra meg újra mekkora pofont kapott…

Az okozott dühtől felhorgadó önigazolási kényszerem olyan erős, hogy azon kapom magam, az év eleji szakmai beszámolóm részletei zsonganak a fejemben, mintegy támasztékként, hát miként lehet így bánni egy szaktekintéllyel?

Tisztelt Főigazgató Úr, Professzor Urak, Kedves Kollégák!

Végtelen öröm számomra, hogy a szokásos évi beszámolók keretében számot adhatok a szívsebészeti osztály elmúlt éves munkájáról. A főbb számokat az ábrán láthatják. Valóban, 700 feletti szívműtétet, 350 érsebészeti beavatkozást végeztünk. Az összegző adatok mutatják, hogy mindössze az operáltak 5,1 százalékát veszítettük el. Közismert, hogy ez – tekintetbe véve a betegek többségének súlyos klinikai állapotát – feltétlenül a nemzetközi átlagot felülmúló teljesítmény. Hangsúlyozni szükséges, hogy a teljesítmény volumen korlátozása miatt a várólistán lévő betegek állapotromlása miatti beteg elvesztés MEGHALADJA a műtétit! E szomorú tapasztalat terhelje a magasabb egészségügyi vezetés „lelkiismeretét”!

Tisztelt Kollégák!

A járóbeteg-rendeléseken több mint ötezren fordultak meg. Kétharmaduk visszatérőként, ellenőrző vizsgálatokon vett részt – túlnyomó részt javult állapotot konstatáltunk.

A gazdasági megszorítások ellenére is Osztályunk mintegy tizenöt millió forint értékben „szerzett” – „levetett” de megbízható műszaki állapotban lévő – műszereket (nyelőcsőbe levezethető, forgófejes ultrahangkészüléket és egy viszonylag korszerű szív-tüdő pumpát).

Végezetül, az elmúlt esztendőben három nemzetközi konferencián szerepeltünk tudományos előadással, két cikk jelent meg angol nyelvű szaklapban, és két kolléga volt két hónapot meghaladó idejű tanulmányúton Németországban, illetve Hollandiában.

A teremben ülők egy részének arcán lelkes, egyetértő mosoly – a taps közepette. A fanyalgók sunyin oldalognak kifelé…

Igen, küzdelmet folytatok. Képtelen vagyok a lendületes évek, hetek, napok hirtelen elmúlásával megszokni a tétlenséget.

Dear Ms Secretary, Please, print the following lines for Mr. GONDA. Thank you very much.

Kedves Laci Bácsi!

Mari beszámolt hosszú beszélgetésetekről. Nagyon jó hallani, hogy az unokák változatos életet élnek, és Michael is emberbaráti tevékenységet folytat. Gratulálunk Lorena leánya Bat Micvach-jához. Biztosan szép ünnep lesz. Remélem, Zsuzsa néni jobban van.

Nagy hír, hogy a City of Hope-ban folytatódik a Neuroscience és Diabetes Centre építése a Te adományaid alapján. Harminc millió dollár – elképzelni sem tudjuk, mennyi is az… Jómagam itt hozzáfogtam a közel tíz évvel ezelőtt kiadott szívsebészeti könyvem átírásához. Az elavult (outdated) fejezeteket felfrissítem. Talán jövő tavaszra elkészülök vele, és akkor kiadót (publisher) keresek. Hátha hoz valamit a szellemi konyhára. Nagyon köszönöm, hogy érdeklődsz az én sorsom iránt. Most megoldódni látszik. Hogyan? Ugye, a nagyfokú reduction miatt sem az egyetem, sem a kórház nem alkalmaz már korombeli embereket, mert nincs vacancy. Sőt, elbocsátások vannak. Így van ez a V. klinikán is. Valószínűleg G. Péter sem tud hatással lenni az ottani emberekre, mert a lehetőségeik nagyon limitáltak. Ezért úgy néz ki, hogy mint negyed zsidót engem alkalmazni fog – illegally – egy lakópark (condominium) gondnoksága caretaker ként. Azért törvénytelenül, mert így nem veszítem el a havi 600 dollárnak megfelelő retirement fee met a megszűnt kórházamból. Ezt 2008 márciusáig kapom. A dolgom fűnyírás, trimmelés, szemét (bin) űrítés, lépcső takarítás lesz napi 6 órában. Ezért kapok havi 350 dollárnak megfelelő forintot. Tehát a jó hír, hogy lesz munkám, ha nem is a health care-ben, de legalább nem leszek naplopó, sem parasite.

Puszilom a családot!
Feri

Kedves Kolléga Nő / Úr!

A M.M. cég szervezésében XXXX. október 11-12-én kétnapos ablatiós traininget szervezünk az Ér- és Szívsebészeti Klinikáján! A ”workshop” keretében a szívsebészeti műtőből – meghívott sebészek közreműködésével – adunk élő közvetítést a tanteremben összegyűlt hallgatóságnak. Elképzeléseink szerint a hazai szívsebészek közül szintén többen személyesen is részt vennének a műtétekben. A programmal kapcsolatos részletes tájékoztatót és meghívót hamarosan postázni fogjuk valamennyi szívsebészeti és haemodynamikai centrumba. A kért információkat a XX e-mail címre kérjük lehetőleg posta fordultával jelezni!

Budapest, XXXX. szeptember 13.

Köszönettel és barátsággal:
Sz.Z.

Szia Feri!

Kérlek, az alábbiak szerint járj el! És azt is kérdezném, hogy a pénteki egyik műtétben részt tudsz-e venni?

Barátsággal:
Z.

Z! 

Köszönöm, hogy regisztráltál! Természetesen részt vehetnék az egyik pénteki műtétben. Bár lelkiismeret-furdalásom van, mert lehet, hogy a fiatalabb generációnak kellene a lehetőséget megadni. Mit gondolsz erről?

Köszönettel:
Feri

Lezajlott a műhelymunka. Természetesen nem jutottam be a műtőbe – a fiatal és valószínűleg ott később munkaalkalmat kapó, volt kollégámat érte a szerencse. Talán jobb is, a műtő légköre biztos nagyon felkavart volna.

Dear Dr. Essa,

Thank you very much for your letter. 

Unfortunately, I am currently not in a position to offer you a post, as my place were reorganized, and restructurized in a way, which I definitely opposed, and denied. Consequently my chief surgeon position is simply over. Anyway, I call you to get a contact with Professor H. – Chief Surgeon of the NHI. (e-mail) –, he might give you a hint, what to do. In the meantime, I wish you a prosperous carrier in the field of cardiovascular surgery.

Yours,
Ferenc I. TARR, M.D.,Ph.D

Szegény egyiptomi kolléga! Sajnálom, hogy nem jöhetett hozzám tanulni. Remélem, elrendeződött a sorsa.

Kedves M!

Azt remélem, oly’ mértékben elfoglal a szakmai feladatok özöne, amiért azután nem marad időd néhány sort vetni nekem – az immár innocent bystanderi szerepben levőnek. Remélem, jól megy sorod, és megtalálod azokat a szaktársakat, akiktől valóban lehet tanulni. Hirtelen nem tudok neveket mondani, de majd Te feltalálod őket.

Barátsággal:
Tarr Ferenc

A rezidensem, aki értelmes, szorgalmas, rendes fiú. Tényleg, mi lesz vele?

Kedves Feri,

Remenykedtem, hogy esetleg le tudsz jonni a nyiregyhazai angiologiai tarsasag ulesere, dehat ez persze elsosorban ersebeszeknek volt. En csak nagyon rovid idore tudtam jonni a felesegemmel, tegnap delre ertem fel nagy csaladomhoz Pestre es ma reggel mar jottunk vissza Amsterdamon keresztul. A csaladom hatalmas, gyakorlatilag szetszedtek 12 ora alatt meg aludni sem nagyon aludtunk itt Pesten. Sajnos a telefonod nem volt meg egyik e maileden sem, az attachment innen meg nem tudtam kinyitni, nalunk helytakarekossag miatt 4 het utan atteszik egy internet helyre az adatokat ahova itt nem tudtam bejutni.

Beszeltem A-val, vele foleg Madridban 2 hete, itt meg mindenkivel, a V. utcaiakkal, Sz.Z. meg szivesek, ide nem jottek; meg hosszan a D.Csabaval. Elkeserito a helyzet, pontosan ahogy irod. Ezt mondtam Gonda Lacinak es Zsuzsanak is, akiknel voltunk Monikaval 3 hete Beverly Hillsben ebedre, mar azutan hogy A.-val beszeltem. Nem tudom azota hogy alakult a helyzeted, a V-ben de ahogy nekem mondjak, nehez vagy egyaltalan nem lehet bekerulni. Videken meg lehet esely, azt hallom hogy a debreceni vezetoi allas sincs meg eldontve.

A legnagyopbb biztatast a Csaba szavaibol vettem ki, aki szerint ha elmennel beszelni XY-nal, annak lenne a legnagyobb sansza mert csak arra kerheted hogy ugy banjon veled ahogy te bantal vele. Persze en nem tudom a ti mostani szemelyes kapcsolatotokat, de hatha ez neked megeri, hogy Pesten tudjal maradni.

Egy dolog amit orommel hallottam es gondolom teged is elegtetellel tolt, hogy sokan mondtak hogy te vagy ma Magyarorszag legjobb szivsebesze. 

Remelem a dolgaid pozitivan fognak alakulni. Ha kegkozelebb jovok, remelem tudunk szemelyesen is talalkozni. Ha az USAban jarsz, nagyon szivesen latunk. Schaffal szivesen beszelek, ha el akarsz jonni megnezni, mit csinalnak, mint egy visiting clinician, szivesen beajanlak, egy-ket napot vagy hetet is el tudsz itt tolteni, talan azalatt valami jobb otleteink is jonnek. Ha valami masban tudok segiteni addig is, szoljal.

Irjal. Olel P.

Kedves P!

Nagyon szépen köszönöm soraidat! Igazán érzem belőlük segítőkészségedet. Sajnálom magam is, hogy személyesen nem találkoztunk. Tervem volt Nyíregyházára utazni, de egy időben zajlott éppen a V.-ben egy ablatios training, am elyre Sz. Z. invitált. Azt kihagyni udvariatlanság lett volna. Valóban nehéz az itthoni helyzet. Köszönöm, mindenesetre, minden erőfeszítésedet. Informállak, hogy elfoglalom most magam az eljövendő bő félévben. Talán említettem, közel tíz éve írtam egy monogr áfiát az ischaemiás szívbetegség sebészeti kezeléséről. Ez bizonyos elemeiben természetesen elavult. Ezért most újra írom. Korszerűsítem. Jól kitölti az időmet.

Ha kész lesz, küldök egy példányt Neked. Már megkértem B. E-t hogy mint a legidősebb aktív, magyar szívsebész írjon előszót a második kiadáshoz. Ugyancsak – mert, hogy minden tiszteletem a V. klinikáé, hiszen ott zajlott és zajlik a legkonzisztensebb munka az egész hazában, s ezt a tényt nagyon méltányolom – az általános, kardiológiai részt, és a sebészeti részletes részt is az ottani kollégák, Ba. E. és Sz. Z. segítségével kérem lektorálni.

Ez talán az ő reputátiójukat is emeli kissé. Itthon nem ír, s nem olvas rajtuk kívül úgyszólván senki sem. Úgy látom, ezzel a munkával köszönök el aktív szívsebészeti tevékenységemtől.

Hiszen februárban hatvan éves leszek, és idehaza ez igen öreg kor.

Ha Isten segít, s tényleg ki tudok mászni ebből a nem általam ásott gödörből, meglátogatlak a híres May ón, s megtekintem, hogyan is tevékenykednek a világ boldogabbik felén. Visszatérve a D. Csaba ötletére. Tudod, kedves P., magamat jóindulatú embernek ismerem, s olyan nevelésűnek, aki nem érintkezhet jellemtelen emberekkel.

Sajnos az általad ajánlott humanoid előttem ebbe a kategóriába esik. Ez a vélekedés tehát megköti a kezemet! Továbbá igen sajnálom, hogy a következő szívsebész generációnak még legalább két-három évet – ha nem többet – ennek az ortodox, s szakmailag műveletlen alaknak a fennhatósága alatt kell eltöltenie. (No, többet is foglalkoztam vele, mint a gyomrom bírná. Persze mint orvos betegségében szánom azért). Remélem, olykor lesz módunk eszmét cserélni, ha időd engedi.

Szeretettel:
Tarr Ferenc

Dear Dr. G., Dear Peter,

You should not take it as an intrusion, that I indicate, that my last communication launched exactly a month ago, has been left unanswered.

Though, its content surely would have deserved a single line, in order to make me believe, that no salt had been put into my coffee. Also, my faint proposition to do something about a possible research post – at least on an informative level – could also have helped me to keep body and soul together, and my nose out of the water. Especially, right after my recent and only one communication with Dr. A., who reassured me, that he had had a talk with you, just about a possibility of trying to set up a transitional post for me at the Mayo, until my employment will have been solved here... However, I do think, that there is no need for any further effort on anybody's side who might have been concerned in my issue, after those shameful and dark discriminative measures which played a decisive role in the minds of those local people.

Yours,
F Tarr

Kedves Feri,

elnezest hogy nem valaszoltam az elozo e-mailedre. Idokozben kaptam egy e-mail Sz. Z-tol, aki biztositott arrol hogy o es E. Laci tamogatja a keresedet A-nal es hogy o eljutatta az en e-mailemet A-nak (A-t lehetlen e-mailen elerni, telefonon is probaltam tobbszor). Ugyhogy amikor lattam hogy irtal remeltem hogy valami pozitiv hirrol szamolsz be. Nagyon sajnalom hogy ez nem tortent meg.

A research Fellow positionok it szivsebeszetben 1 evesek es a legjobb az volna ha el tudnal jonni egy rovid idore mint egy visiting clinician, megnezned Mayot es tudnal beszelni szemelyesen Schaffal es Sundt tal akik a programot vezetik. nagyon szivesen latunk, csak ird meg mikor tudsz jonni. En Juniusban jovok magyarorszagra, akkor szemelyesen is meg tudjuk beszelni, de ha elotte tudsz jonni az meg jobb lenne.

Ölel
P.

Persze nem találkoztunk. Minden remény, amelyet a May óhoz fűztem, elenyészett. Részben a magam kétlaki érzései miatt: elvégre ilyesmit az ember a harmincas éveiben tesz, ha lehet. Meg azután miből? Gondolhattam arra, hogy ez az emigráns fiú ecseteli Beverly Hills ben apósom unoka testvérének, az ottani egészségügy elkötelezett pártolójának a helyzetemet, s lészen támogatás, de nem lett. Talán jobb is…

XXXX. február 21.

Kedves Professzor Úr!

Engedje meg, hogy – a hippokratészi eskü védelmében – néhány sorban észrevételt tegyek a hatodik hete tartó „előszobáztatásom” okán.

Teljes mértékben értetlenül állok ezzel az elbánással szemben, mert a civilizált kapcsolatrendszerekben még a rablógyilkosnak is megadatik az „audiatur et altera pars” elve.

Hát még, ha az illető orvos, és előzetesen benyújtott curriculuma alapján talán a minimális reflexióra is érdemesíthető:

„Uram, önnel én nem rokonszenvezem, magyarázat nélkül nem óhajtom a találkozást” – ez az igen egyszerű mondat is elegendő lett volna.

Kérem, X doktor úgy informált engem közel egy hónapja, hogy Ön, Professzor úr, nem akarja, hogy: „A zsidó Tarr Feri idejöjjön a Sz. utcából. Na meg aztán ott van a nagybátyja is…” Ezek idézetek lennének Öntől.

Bizony ez rendkívül otromba dolog. És teljességgel érthetetlen is. Miért volt szükség több mint féléves áltatásra nevezett kolléga részéről, ha Önnek ilyen előítéletei vannak? Nem egyeztettek előtte?

Persze én nem tehetek fel kérdéseket, ugyebár. Nem is teszem. Egy a hivatásban közel negyven évet eltöltött ember tiszta lelkiismeretével, szelíden kérem Önt, olvassa el az Eskü „öregekre” vonatkozó részét.

Igaz, ez rám nézve nem lehet kötelező, mert más intézet tagja voltam, na de a jó orvost az empátia jellemzi igazán.

E tulajdonság és az illemtan terén a fejlődés mindig lehetséges.

Üdvözlettel:
Tarr Ferenc

Kaptam választ bő egy hónappal később. A mellébeszélés klasszikus példájaként. Az állítások visszautasításával, kioktatással. A remény kitolásával a messze jövőbe. Ugyan már! Például ki ne ismerné a világhírű Mayo Klinikát, ahol e doktor egykori munkatársa vezet pontosan ugyan olyan profilú osztályt, amilyet ő maga itthon.

Végül soha nem kaptam alkalmat ettől a nagy embertől, hogy személyesen találkozhassam vele. Bizonyára annyira helyesnek találta a velem szembenállást, hogy a legelemibb érintkezési szabályokat is felrúgta. Az ég irgalmazzon neki!

Kedves Z! 

Tudom, hogy végtelenül sok teher nyomja a vállad, s különösen Karácsony előtt még fokozottabb lehet a sok ellátandó beteg miatt.

Most, hogy Ádvent van, nálunk igyekszik mindenki békés és jó lenni, s főleg másoknak jót cselekedni. (Gyermekkorunkban – ahogy ez most is így van nálunk – egy kis fa jászolba helyezhetett el egy szalmaszálat, aki valami jót tett. Hogy mi számított annak, azt mindenki önmagában döntötte és dönti el. Így ha sok jót tettünk, a Kisdednek nem nyomta a derekát az üres jászol...)

Arra gondoltam, én is próbálok valami jót tenni irányodba, s ez az lenne, hogy nem terhellek az én ügyemmel. Hiszen láthatólag nem marad időd úgymond velem foglalkozni – legalább talán egy mondat erejéig, például: „Azért a K. dr. vett részt az ablatios műtétben, s nem én – bár korábban erre bíztattál –, mert annak van értelme, hogy egyszer folytathatja hívatását." Igaz, Z? Meg aztán elküldtem e-mail ben, majd CD-n a lektorálandó anyagom aktuális részeit – semmi visszajelzés nem érkezett. (Gondolhatnád, ez nekem mennyire fontos lett volna, hiszen ez az egyetlen szál, amely még szeretett munkámhoz köt. Hidd el, komolyan gondoltam, hogy lektornak kérlek fel Téged és E-t. Nagy szomorúság, hogy két hónap is eltelt már, és semmi reflexió nem érkezett azóta.) Nem szemrehányás ez, hanem beletörődés. Elfogadom, és annak is örülök, hogy volt kollégámnak helyet adtál heti három alkalomra, hogy részt vegyen a Klinika munkájában. Azt remélem, bizonyít annyit, hogy alkalmazni tudjátok. Valóban nem rám van szükség. Megértem, és tényleg kérlek, hagyjuk ezt! Nem szeretném, ha nehézségeid lennének az Intézet igazgatójánál. Ugyanakkor – az általad is említett húszéves barátság jegyében – valami hírrel szolgálj, ha tudsz, mert a fentiekből arra kell következtetnem, hogy egyik kérésemmel sincs módod foglalkozni.

Boldog Karácsonyt és Új Esztendőt kívánok:

Tarr F.

Igen, ez valódi kutyaszorító. Szegény fiú…

Kedves Z! 

Közel egy hét eltelt telefonod óta, amelynek akkor végtelenül megörültem. Különösen azért, mert hosszú idő telt el kétségek között, s azok egy részét fel tudtad oldani. Itt elsősorban volt kollégám dolgára gondolok, ami nagy megnyugvás számomra: ő valóban jó szakember, és biztosan segítségedre lesz a jövőben. Ugyanakkor sok olyan hírrel szolgáltál – ami engem illet –, amelyek nyomán csak megerősíthetem ismételten elküldött levelem tartalmát. Érzem, Te talán kutyaszorítóban vagy, és nem tudsz őszinte lenni velem. Pedig lehetnél, mert én elég egyenes embernek érzem magam. Ezért a hosszú beszélgetésünkből kihámozott, engem érintő megjegyzésekből leszűrt s nagyon sokszor átgondolt kérdéseket teszem fel Neked: Mit jelent az, hogy megosztó személyiség vagyok? Mit jelent az én ”nagybátyám” léte – velem kapcsolatban? Mit jelent, hogy igen megcsappant az osztályod mozgástere? (A földszintet elvették, az intenzív máshová tartozik, az osztály havi HBCs- e 300 körüli.) Mit jelent, hogy nem vállalod egy, a szívsebészet leggyakrabban gyakorolt területét tárgyaló, tíz év után újra megjelenő szakmunka lektori feladatait? Mit jelent az, hogy, mint mondod: „majd megcsinálsz 6-7 ügyeletet mint önkéntes segítő”?

Jó minőségű válaszaidhoz – ha lesznek egyáltalán – a feltett kérdésekre felelek előbb én. Hátha tisztábban értékelsz engem Te is, meg talán A. is. Megosztó személyiség? Talán ez annak a nyomorult XY vezetői funkciójának elvonására vonatkozik? Hát volt nekem valaha is olyan kapcsolati tőkém, amely segítségével ezt véghezvihettem volna? (V. N. hívott SOTE pszichológusokat és munkaszervezőket már XXXX őszén, hogy világítsák át a szívsebészetet, miért olyan nagy a nővér fluktuáció, miért csökkent a műtéti szám, miért ajánl ki műtétre rendszeresen a kardiológia vezetője Debrecenbe (!) betegeket?) Ennek a személynek a távolléte alatti hónapokban mindent megtettem, intéztem az osztály dolgait: önzetlenül, átérezve betegségét, segítettem. Képviseltem érdekeit. És később, amikor feltártam az orvos közösség aggályait nyilvánosan egy reggeli konferencián, a válasz szó szerint az volt: ”Ha majd annyi nővér lesz csak, hogy egy műtétet lehet elvégezni, azt majd megcsinálom én!” Ennek nyomán az intézet vezetőség sorra hallgatta meg a kollégákat (B., K. doktorokat XXXX novemberében, decemberében – ezekről én nem is tudtam. Sorban mindenkit a hierarchiában fölfelé, így engem XXXY márciusában – ekkorra már állt a posztoperatív őrző, vegetált az osztály). Valóban külön osztályértekezletet szerveztünk, ahol megkérdeztük ezt a szerencsétlen figurát, mégis miért áll így az Osztály? Erre semmilyen épkézláb választ adni nem tudott... Miután én voltam az egyetlen minősített orvos a szívsebészek között, engem bízott meg a kirendelt miniszteri biztos, Sz. T., az Intézet vezetésével teljes egyetértésben az osztály szakmai vezetésével. (Te, ekkor kommunista vezetés volt már a minisztériumban, hogyan lehetséges az, hogy a saját elvtársai is alkalmatlannak találták ezt az alakot? Talán nekem voltak ezekkel titkos kapcsolataim? Ugyan már! Ha lettek volna, avagy lennének, akkor miért nem én kaptam meg e helyett az erkölcsi roncs helyett az Á. osztályt? Puccs, nevetséges vád! De úgy látszik, elhiszitek.)

A „nagybátyámról”. Mi a baj azzal, hogy egy kikeresztelkedett, munkaszolgálatos zsidó, aki 1947-ben elment a hazából, mert elszenvedte a numerus clausust, velem ”rokonságban ” van? Feleségem édesapjának az unokatestvére. Velem egyidős fiát a caracasi (Venezuela) érsek keresztelte. Az USA-ban több száz millió dollárt fordított az egészségügyre. G. minden nap arra az érsebészeti osztályra sétál be, amely az USA legnagyobb, egy személytől származó adományából: NEGYVENÖT MILLIÓ dollárból épült! Ezt a csekélységet G. László vitte végbe. És a MAYO-n most befejezés előtt álló 30 emeletes diagnosztikai tömböt a fiával 175 millió dollárért építik. Ez a derék ember jövőre lesz kilencvenéves. Le a kalappal előtte! Tudod, lehet, hogy azt gondoljátok, persze, a zsidó Tarr Feri jönne a volt Zsidókórházból, s no itt van még ez a ”nagybácsi” is... Te talán nem tudod, de én nem rejtem véka alá ezeket a rokoni szálaimat. Csak informállak: az én apai felmenőim között székely lófők, partiumi iparosok, zsidó színész-irodalmárok vannak, anyai részről pedig bajorok, Salzburgerek, bácskai földművesek, molnárok. Mi ez? Egy kis antiszemitizmus?

A csökkent HBCs, amit az Egyetem gazdasági vezetése oktrojál rátok. Rendben. De ez azt jelenti, hogy operálhattok havi 35–40 műtétet – már ha lesz hely az idegen felügyelet alá tartozó őrzőben. Igaz, ezzel azt jelzed, az ehhez szükséges létszám megvan. S akkor még jöjjön valaki? Minek? Persze burkolt elutasításod legfőbb eleme a lektori feladat visszamondása. Ezzel azt is elérted – túl a nekem okozott döbbeneten –, hogy immár semmiben nem vagy úgymond, irányomban elkötelezve. (De kolléganőd sincs, mert Ő sem kommunikál, talán egyetértésben Veled?) Igaz, ezt a döntésedet előbb is tudathattad volna, és akkor nem vész kárban egy negyed év. Mit tanácsolsz, kit kérjek fel erre? Mert hogy szerettem volna a füredi kongresszus idejére m egjelentetni a könyvet.

”A megcsinálsz 6–7 ügyeletet” kitétel pedig, tudod, megalázó. Ugyan milyen szakmai biztonsággal lehet ügyeletet ellátni nappali gyakorlat nélkül?! Magam igyekszem a helyzetemet józanul látni, meg azt is, amit immár a múltba utalva a szakmában tettem – értékelhetőt?! De ez a ”konc odavetés ” talán igen is tudatos : ”Talán nem fogadja el”, s akkor moshatod kezeidet. Nos, igazad van. Mindig szabad embernek éreztem magam. Mindig a meggyőződésem szerint cselekedtem, ez nagyon sokszor jelentős hátrányt okozott, s többszörös erőfeszítést, hogy nagy családomat tisztességben eltartsam, és gyermekeimet útjukra bocsássam. Gondolhatod, hogy néhány héttel a 60. életévem betöltése előtt nem változtathatok a jellememen. Csak azért, hogy a ”piszkos munkát” és csak azt végezhessem! Tudod, hogy a hippokr at észi eskü milyen gyönyörűen előírja a gondoskodást az ”öregekről”, hiszen ezt gyakoroljátok szépen is a nálatok megöregedettekkel. Nekem éppen ez a legfájóbb, hogy eltűnt körülöttem az az emberi közeg, amely ezt megadhatta volna, s ez sehogyan sem pótolható. Tudod jól: a Te ifjabb kollégáid bizonnyal valamiféle ”riválist ” látnának bennem – oktalanul. Hiszen sohasem találkoznánk: az ügyelet éjszaka van...

Végezetül, keserűségemet leginkább az fokozza, hogy látom a ”másik oldalt”. A ”görény Y” – a Te szavaid – bezzeg segítette a ”lebukottakat”. Nézd meg: többségük megbízható bolsi vagy jellemtelen alak. Te megható módon húszéves barátságot említettél velem kapcsolatban. Ha ez valóban barátság, akkor az őszinte szavakat is elbírja, s nem sértődsz meg, hanem erőt veszel magadon, és megpróbálsz személyesen is kiállni mellettem, avagy elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy megmondd: „Nem kellesz, te a nagybátyáddal együtt megosztó személyiség…”

Tisztelettel:
T. F.

Felültettek, érzem, ha nem is teljesen szándékosan, de felültettek, mert bíztam olyan emberi tulajdonságok létezésében, amelyek gyakorlása régen kiveszett az örökös vetélkedésre ítélt „humanisták” körében (önzetlenség, empátia, altruizmus…)

Ha látod az összepöndörödött betétet rég nem viselt, ünneplő, fekete cipődben, s a sötét öltönyödből savanyú, áporodott bűz árad, amikor a herezacskód melletti hajlatból gyomorrángató, kesernyés szag csapja meg orrodat, vagy a tükörből kifejezéstelen arc bámul rád, miközben próbálod a többnapos, állott hús szagú lepedéket ledörzsölni az ínyedről, a lábujjaid közül undorító, bűzös hám göböt kotorsz ki, akkor valóban megijedhetsz: megöregedtél. Ha e felismerés elleni küzdelemre készülve az elmédhez fordulsz cáfolatért – lehetőleg idegen nyelvű, érdekes olvasmányt elővéve, és kasmírgyapjú takaróba csavarva elhelyezkedsz a kényelmes bőrfotelben, döbbenten érzékeled, hogy a szavak összefolynak előtted. Az írás nem hatol el értelmedig, a gondolatok csillámokként, rendszertelenül villódznak a megértés határán, s az olvasás gyönyöre elmarad. Kétségbeesve kutatsz magadban valami ok után, miért is vagy ebben a visszataszító állapotban? De semmit sem találsz, hiszen a Diószemű, Drága Asszony minden kényelmedről gondoskodik – munkája mellett is. Marad a nyüglődés, a butulást gerjesztő semmittevés. A szégyenérzet. Hova lett az estéken a másnap megtervezése, a célok kijelölése s a bizsergető jó érzés: van értelme, van értelme!? Még mindig hadakozol a szellemi alábbadás rémével, a lecsúszás elkerülhetetlenségével. A fensőbbség érzését tápláló gyakorlat immár oda van – véglegesen. Hiába bármi reménykedés: nem kell a szaktudásod senkinek. Sőt, a középszerű nagyfiúk fel is lélegeztek: nincs zavarkeltő jelenléted a konferenciákon, éles megjegyzéseid a szakmai balfogások dolgában. Jó, de akkor hogyan tovább? Mennyire biztosnak tételezted: Óh, ha egyszer szabad leszek, mennyi minden vár megvalósításra! S most itt van: mennyire elpuhult az ember! Nyafog, hagyja, hogy az önsajnálat nagy borzongása kerítse hatalmába. Szégyen, szégyen.

Egymást kergetik a múlt mozaik gondolatai. Igazolás, önigazolás mind egyre. Tényleg, hogyan kerülök ki ebből a mókuskerékből?!

Vizitre készül az őrült román, ahogy itt, Leeds ben hívják a főorvost. Romániából menekült el a hatvanas évek közepén, s az itteni akkori világhírű és dúsgazdag Mr. W. karolta fel az amb iciózus és éles eszű orvost, aki később az utóda lett. Magyarokat mindig fogadott, mert tudta, jól képzettek és lelkiismeretesen gondozzák az operáltjait.

Z-vel hatalmas iramban rendezzük a betegészlelő lapokat: minden adat a helyén legyen, a tendencia görbék mutassák világosan, hogyan alakul a beteg állapota. Persze az se baj, ha megvizsgálod a beteget, s a round alkalmával szabatos angolsággal tudatod a főnökkel, hogy bár a parameter rendben vannak, de szerinted a betegnek jobb felső lebeny tüdőgyulladása van. Elkerekedett szemmel s elutasítással vegyes dühvel néz rád, és éppen valami gúnyos megjegyzést készül tenni, amikor az alorvos hozza az előlünk eltitkolt röntgen felvételt – persze, a segédorvos csak tudja a helyét –, s mutatja a jobb felső lebeny infiltrátumot. A főorvos nehezen leplezhető bosszússága még feljebb hág: idegesen dobol a lázlapon, gyors pillantásokat vet rám oldalvást. Az esze azt diktálná, hogy legalább egyetlen dicsérő szót mondjon. De mert oláh, hát felülkerekedik benne a gyűlölet, inkább hallgat összeszorított szájjal.

Z-nek nem nagyon megy a beteg referálás. Gyenge az angolja. Sokszor német szavakat kever bele, ami általános megrökönyödést kelt. Ilyenkor segítségére sietek, befejezem mondanivalóját, hogy érthető legyen.

Itt vagyunk családostól Közép -Angliában ösztöndíjjal – több a javadalmazásunk, mint otthon a kórházigazgatónak. Három fiam közül kettő középiskolába, Marcika ötéves, így elemibe jár. Marcsika várja a negyediket. Elfogadjátok a gyermekeket, akikkel Isten megajándékoz benneteket? Elfogadjuk!

Igen, elfogadjuk. Nászútra Krakkóba és Ótátrafüredre megyünk…

A vonat Tátralomnicig visz. A hálókocsiban egymás felett kell elhelyezkednünk. Az én Marcsikámon egy borvörös, hosszan bordázott kezeslábas van! Te j ó ég! Meg kell tőle őrülni! Igaz, aztán felmászok a felső ágyra. A menetrend még a monarchiai időket idézi. Ugyan reggel fél öt körül beérkezünk Lomnicra, de a hálókocsi körül teljes a csend, csak az éles tátrai levegő szűrődik be lassacskán. Friss zsemlyés reggeli a büfé kocsiban, aznapi Magyar Nemzet. Lapozgatása után átvisz a busz Krakkóba.

Legfiatalabb bátyámtól kapott nászajándékunk az igazi tőkénk! Szabálytalanul, a fennálló deviza szabályok ra teljes mértékben fittyet hányva – és dacolva minden hatósági szigorral, kockáztatva akár a börtönt is – elrejtjük a huszonöt amerikai dollárt feleségem melltartójába. Az összeg bőségesen fedezi igényeinket – gondoljuk, szinte luxus színvonalon – itt, idegenben.

Január vége van, mégis kora tavaszi fények várnak Krakkóban. Csodás színekben pompázik a Mária-templom két aszimmetrikus tornyával. A monumentális, finom arcú Mária szobor a főoltár felett igazi gyönyörűség. Ugyanazt a lelkesültséget váltja ki, mint a csíksomlyói Szűzanya szobor, igaz, szinte egykorúak. Igen, a művészetek terén is mennyire, de mennyire benne voltunk a kontinens nagy áramlat aiban, még alakítottuk is azokat.

Óránként trombitás fújja az emlékeztetőt a tatár betörésre, és hirtelen abbahagyja, amikor a legenda szerint egy nyílvessző a gégéjébe fúródik… A Visztula partján lángot fúvó sárkány. A Wawelben királysírok, Báthory – otthon érezzük magunkat. Lakásunk a Posztócsarnok tér szomszédságában magánlakás az üvegajtó mögött, a konyhában tanyázó derék házigazda család dal… Finoman öleljük egymást az átszűrődő idegen nyelv muzsikájában. A levegőt füstölt makréla illata hatja át.

Gazdagságunk a jezsuitáknak „köszönhető”. Pater N.-hez jutunk el a pesti instrukciók alapján, aki sok-sok helyi pénzt nyújt át a kemény valuta ellenében. Fogalmunk sincs, mennyit is ér a bankóköteg, amíg a főtéri osztályon felüli, kristálycsilláros, libériás pincéres étteremben meg nem látjuk az étlapon a céklaleves és sült csirke mellé írt árakat. Akár minden nap itt étkezhetünk.

A Czartoryski Múzeumban életünkben először láthatunk Leonardo-festményt. A hermelines hölgyet sokáig és nagy bizodalommal nézegetjük.

A sok gyönyörűség és egymás bújása után – éppen nem egy nászúthoz illően, de természetes indíttatástól hajtva – kivonatozunk Oś wię ncim be. A kapu feletti „A munka felszabadít” gót betűs felirata máris düh rohamot okoz. Mint orvostanhallgatókat – kellő szégyenkezéssel és nehéz szívvel – Mengele dolgai foglalkoztatnak. Mari nagynénjét ez a szörnyeteg tette itt meddővé – ikerkutatásai során. Manci, Hosszúmanci, mert igen magas nő volt, hamar szemet szúrt ennek a förtelmes gazembernek. Kísérletezett rajta! Manci 45-ben 35 (!) kilósan jött haza. Későbbi találkozásaink alkalmával nyomasztott bennünket, hogy nem volt képes nevetni, semmi, tényleg humoros dolog felett sem. Nem is nagyon vittük hozzá a fiúkat, hogy enyhítsük valamelyest az őt ért borzalmakat, nem akartuk emlékeztetni a reménybeli utódokra.

Aznap este védekezésképpen a látott szörnyűségek okozta kétségbeesés miatt, hamar elfogyott egy üveg Źubrówka bölényfüves vodka.

A hit és az emberi szorgalom szép példája a wieliczkai sóbánya, Kinga magyar királyleány „ajándéka” a lengyeleknek. Évekkel később három fiunkkal itt járva megállás nélkül nyalták a sóból készült oltárlap szélét, nem hívén el, hogy tényleg sóból van.

Azután le a Tátra déli oldalába, Ótátrafüredre. A helyi vasutas, pan Suranovsky bakterházból kialakított, mesés házacskájába. Fenyvestől körülvett kis lak, mellette csilingel a Tatranka hegyi villamos, de nekünk a hely maga akkor is ötcsillagos szálloda. Nagyokat kirándulunk, szánkózunk a Tarajkán – átfagyva, tubarózsa arccal érkezünk haza, ahol sokáig állunk egymásba fonódva a forró zuhany alatt. A súlyos dunyha alatt határtalan örömmel és bizodalommal „barangolunk” egymás rejtekeiben, s a felfedezések végén ott áll karnyújtásnyira a finom, hűvös, helyi palackos sör.

Valami megváltozott az én feleségem szeme sugárzásában. A szembogarán megcsillanó fény – úgy látom, úgy akarom látni, elemeire bomlott ; a szivárvány színeit látom, na.

Kedves Professzor Úr!

Immár befejeztem – egy bő félévi íróasztal melletti munka révén – az 1998-ban kiadott monográfiám javított változatát. Ehhez kérem a segítségedet, hogy légy kedves átnézni a mellékelt szöveget, s ha egyet értesz vele, járulj hozzá.

Ölel:

Tarr F.

Előszó a második kiadáshoz :

Valóban, tíz év telt el Tarr dr. Az ischaemiás szívbetegség sebészeti kezeléséről című monográfiájának első kiadása óta.

Természetesnek tartom, hogy a hívatását szerető és annak fejlődésével lépést tartani óhajtó szakmabéli társam érzi az évtized hozta jelentős változásokat és megújítja munkáját. Hiszen a könyv sok eleme könyörtelenül elavult, s az új ismeretek tömegével bukkannak fel. A második kiadás szerkezete változatlan maradt. Az enciklopédikus egység – mint az egy szerzős művek nagy értéke – érzékelhető, miközben a szívsebészet változatlan ütemben ”dichotomizálódik ” (apró szakágakra bomlik). A jelenség különösen felértékel minden átfogó munkát. A monográfia első tíz fejezete a legújabb diagnosztikai eljárásokkal kiegészülve, valamint az intenzív kezelés jelentős fejlődésének részleteivel tárgyalja az általános szívgyógyászati tudnivalókat.

Klinikai alap kutatások eredményeiből származtatott megállapításokkal érvel a szerző az artériás revascularizáció jelentősége mellett, s egyúttal fontos megjegyzést tesz a sebészi és intervenciós revas cularizáció komplementer (egymást kiegészítő) és nem kompetitív (versengő) jellegéről. Új elemként a szerző rámutat, hogy a krónikus ischaemiás állapotok sebészeti kezelésének eredményességét fokozzák a felkészítési időszakban zajló, komplex gyógyszeres és eszközös (keringés támogatás) terápia elemei.

A kompakt lemez változat multimé diás jellege az online elérhető hivatkozásokkal minden igényt kielégít a korszerű és gyors adat keresés és információ szerzés terén.

Ajánlom a munkát a szakterület képviselőin kívül szívgyógyászoknak, család orvosoknak, rehabilitációs szakembereknek s a diákságnak is, akik érdeklődnek e szakterület iránt. Dr. Sza. Z.

Nos, a másfél évig írt, szerkesztett könyv itt nyugszik a számítógépben, és ott is marad a sok-sok próbálkozás ellenére.

A nyomdai költségek bizony meghaladják anyagi erőmet. Ez nagyon elszomorít, hiszen eddig nem találkoztam olyan – értelmes és célirányos – pénzzel megoldható helyzettel, amelyet rendezni ne tudtam volna.

Ugye, kedves fiaim? Mennyire lazán teljesítettük szinte minden elgondolásotokat, és milyen úri módon intéztük nagy kedvteléseiteket! Az önmagunkkal szemben elvárható gondoskodás legteljesebb elhanyagolásával. Akkor szinte szégyen kezve villant fel a gondolat: Valamit el kellene rekeszteni a mi öregségünkre is. Azonnal lecsapott az önvád: Nocsak, kezeit dörzsölő Harpagon készülsz lenni? Csak nem vagy zsugori, hogy megtagadd a fiúktól a nepáli, indiai utat, az ottani buddhizmus speciális vonatkozásainak megismerését, avagy az indonéziai szigetvilágban teendő nászutat? Ugye, az terepmunka is egyben, a toradzsák temetkezési szokásainak tanulmányozása.

Valóban, dolgozat is készült belőle. Olvasása közben megrohan a borzongtató rémület: Hol rontottam el? Hiszen ezeket a fiúkat már ötéves korukban vittem magammal Erdélybe, hogy izgalmas emlékek ívódhassanak beléjük, amelyek később felgyújtják képzeletüket az ottani archaikus szépségek, a tiszta, öreg jellemek tanulmányozására, és mindez a saját fajtánkon belül – ha egyszer valóban a néprajz foglalkoztatná őket. Persze a tudomány felhígult, ma kulturális antropológiának hívják, s olyan erővel nemzetköziesült, hogy minden otthoni hatás ellenére, lám, még az én nagy fiaim is érdekes, idegen kultúrák elkötelezettjeivé váltak. Hatalmas, faragott nemesfa Buddha, kőből formázott Ganésa istenség, előtte mécsesek, rémisztő-jóságos istenségek maszkjai és számomra teljes ideológiai zűrzavar.

Mekkora büszkeség feszítette mellkasomat, amikor – kezdetben – gyűjteni kezdték a görögöket! Sz ókratész, Platón, Arisztotelész. Dörzsöltem a kezem: igen, ez az alap! Főleg Platón. Még a teljesen megfelelő panteizmushoz is elvezetheti az én ikreimet.

God is the cause, not of all things, but only of the good – „Isten a teremtő, de nem minden, csak a jó az ő műve”! Nagyon is elégedett vagyok ezzel a ténnyel – válaszolok Adeimantus-szal egyetemben. Sajnos az ógörög változatot nem értem. Édesapa biztos tudná, de ő is elment már évekkel ezelőtt.

– Mond csak, Nagyapó – így hívott engem, a legkisebbet! –, mely’ prepositiók állnak ablativusszal?

Ülünk a trolin, megyünk az Őr utcai ebédlőbe, Ő a hivatalból és a gimnáziumból.

– A, ab, de, cum, clam, ex, e, sine, tenus, pro és prae – fújom kötelességtudóan.

Széles mosollyal az arcán bólogat, s a végén mindig megkérdezi:

– Mit is jelent a tenus?

– Ig! – vágod rá, teljes a megelégedés. Még mond egy példát rá hangosan, és összevont szemöldökkel figyeli a hatást. Az utasok zöme közömbösen bámul maga elé. Néhányan jól megnézik maguknak ezt a csodabogarat, rám pedig sajnálkozó pillantásokat vetnek.

Igen, Istentől erednek a dolgok, de nem minden, csak a jó. Csak a jó. Így érthető a gonosz természetűek minden tette. Egyúttal bizonyíték istentelen mivoltukra is.

Jó, hát akkor tartsuk a markunkat:

Prof. XXY, a Társaság elnöke részére.

Tisztelt Elnök Úr, Kedves Y!

Korábbi folyamodványom fejleményeképpen mellékelem a S. Könyvkiadó igazgatójának ajánlatát – hányatott sorsú szakkönyvem dolgában.

Természetesen a legszerényebb példányszámra gondolok, é s a szerzői honorárium is virtuális csakúgy, mint a lektori (V. L., P. Á. ).

Kérlek, támogasd erőd szerint a megjelenést, mert az némi gyógyír lehet a hívatásból oly’ hirtelen – de kényszerű – távozásom okozta, ma is fájó lelki sebeimre.

Ha gondolod, kedves Professzor Uram, s a Társaság vezetősége sem ellenezné, kedvező döntésetek esetében a könyv „reklámfelület” is lehetne egyes itthoni beszállító cégek termékeinek bemutatására (ahogy az az első kiadás esetében is megvalósult) – így reklám díjuk csökkenthetné a kiadásokat.

A kedvező kibontakozás reményében, tisztelettel köszönt:

Tarr Ferenc

A Társaság elnöke és
vezetősége részére

Tisztelt Elnök Úr és Vezetőség! xxxx. július 29.

Mint e Társaság egyik alapító tagja, nagy csalódással olvastam az alábbi levelet!

Tisztelt Dr. Tarr Ferenc Úr!

Kedves Feri!

Hivatkozással korábbi levelezéseinkre a könyv megjelenésével kapcsolatban, tisztelettel tájékoztatunk a xxxx. június 30 -án megtartott elnökségi ülés határozatáról.

A Társaság vezetősége elvileg nem gördít akadályt a könyv megjelenésével kapcsolatban, de a kiadásával kapcsolatban anyagi támogatást nem tud biztosítani.

Tisztelettel kérünk az elnökség határozatának szíves elfogadására és megértésére!

Budapest, xxxx, július 14.
Prof. Dr.XXY Dr.VZ
elnök titkár

Sajnos semmiféle indoklást vagy magyarázatot nem kaphattam, ezért a döntést elfogadni nem tudom. Ugyanakkor szíves engedelmükkel néhány megjegyzést teszek – a jövő érdekében.

Kedves Uraim!

Magam úgy értékelem, hogy a Társaság – többek között – a tudományosság letéteményese is (lásd az Alapszabályt).

A Társaság pénztárosa xxxx. novemberi közgyűlési beszámolójában a Társaság vagyonát mintegy XX millió forintban jelölte meg. Azt is megjegyezte, hogy a Társaságnak kiadása nem volt.

Elképzelésem szerint az intervencionális kardiológia hallatlan nyomulása és térfoglalása időszakában igencsak hasznos lehet egy olyan monográfia, amely a szívsebészeti lehetőségeket tudományos igénnyel tárgyalja, s egyben lehetőséget is ad a tisztábban látásra például a CABG és PCI összehasonlításában, különös tekintettel a SYNTAX tanulmány két éves eredményeire.

Sajnálattal konstatálom, hogy a tisztelt Vezetőség egyetlen tagjának sem volt alkalma megnyitni a korábban részükre elküldött, a könyv anyagát tartalmazó kompakt lemezt, mert akkor a Bevezetőben elolvashatták volna, hogy a könyvet Sz. professzor úr 80. születésnapjára ajánlottam, aki maga is írt a jánlásta munkához…

A HAZAI SZÍVSEBÉSZETI IRODALOM KÖNYVFORMÁJÚ (CD-VEL, FILMTÁRRAL, KÉPTÁRRAL, INTERNETES IRODALMAZÁSI LEHETŐSÉGGEL bővített) kiadványai meglehetősen ritkák, azt is mondhatnám, nincsenek.

Éppen ezért, ha megengedik, megjegyzem, van abban valami halovány báj, hogy a Társaság vezetősége „elvileg nem gördít akadályt a könyv megjelenésévelkapcsolatban”. S gyakorlatilag? Gördíthetne? Milyen módon?

Röviden: csalódásom mély, már csak azért is, mert a Társaság vezetősége érett, vezető személyiségekből áll, akik talán még emlékeznek a hippokrátészi esküre, amely bizonyos kötelezettségeket ró a tevékeny orvosra az idősebb kollégák istápolása dolgában.

Ha pedig az volt a támogatás elvetésének magva, miszerint elképzelhetetlen, hogy magam a saját er őmből ne lennék képes a kiadási költségeket állni, hát az sajnos nagyon is elképzelhető!

Gondolják, hogy hagynám két év munkáját veszendőbe menni? Vagy helyezném magam ilyen megalázó helyzetbe? A pályán kívüli kolduló szerepébe?

Hosszú út vezetett a dinamikus kezdetektől ( beszámolók, referátumok, vélemények színes egyvelege, szívsebész klub, élő tagsági regiszter a honlapon, az első és egyben utolsó szívsebész bál, Dunamenti Szívsebészeti Fórumbeli vezető szerep stb.) az utcára tett, javakorabeli kollégák érdekképviseletének elmulasztásáig.

Mindenesetre bízom a javulás lehetőségében, amelynek kimunkálása minden vezetőségi tag képessége lehet.

Mindenkinek kellemes nyaralást kíván, üdvözlettel:
Tarr Ferenc

Óh, mi gyönyörűség ez is! Segíti azonban az eddigi életkeretből való kilépésben.

Teteje

Az izsáki állami gazdaság traktorosait szűrjük – negyedéves doktorkák – a gerincüket ért vibrációs ártalmak dolgában. Szörnyű! A merev traktor nyergek borzasztó rombolást végeznek e fiatal emberek gerincében. Lehajolni is alig tudnak. Az erőgépek orosz gyártmányok. Ki merne itt kifogást emelni?

Munkánk végeztével – két nap után – a pezsgős pincében hálálja meg a mázsára hízott elnök a tevékenységünket. Nekem „duplán” kell helyt állnom a poharazáskor. Az én drágám áldott állapotban van! Még nem akarjuk senki tudomására hozni, ezért gyorsan kiürítem a neki szánt poharakat is… A szén-dioxidtól túldúsított pezsgő nyomán hatalmas böffentéseket nyomok el.

Az új lakásban vagyunk – elsőnek a lakók közül, márciusban. Ágyunk még nincs. Szivacs derékaljon gömbölyödünk egymásba – egy napig. A friss falakból a nedvesség beleszívódik a szivacsba, amikor ráfekszel, fröccsen belőle ki! Drága feleségem édesanyja – érdekes, sohasem vagyok képes „anyósomnak” nevezni ezt a melegszívű, aranyos embert – fogad be, amíg a falak megszáradnak. Irányomba immár megenyhült urával együtt. A javult viszonyt azzal vívtam ki, hogy a papa utál autót vezetni. Ha hívása van, s az kívül esik az általa ismert, kicsi területen, mindig én vagyok a sofőr. Vezetési merészségemet leplezetlen csodálattal fogadja.

– Ferikém, át mehetünk esetleg Pestre is? – kérdezi némi félelemmel a hangjában, és amikor megjárjuk a túlpartot, csak úgy duzzad benne a bátorság. Áradozva mesél autós kalandjainkról. Nagyon jó lélek ő is.

Április elején, a tavaszi szünetben erdélyi kirándulást szervezek. Az álca a kolozsvári orvosi egyetem meglátogatása, kapcsolatteremtés. Marcsika csoporttársa „Egészségügyi Minisztérium” feliratos buszt szerez. Kitűnő védelem a határon, hogy ne firtassák, mit viszünk. Terveim szerint a negyven résztvevő húsz darab Olcsó K önyvtár -kötetet köteles hozni kizárólag a magyar irodalom köréből. Egy ilyen tenyérnyi könyvecske kettő forintba kerül… Van nyolcszáz kötetünk! A kötelező kolozsvári egyetem látogatás után irány a kalotaszegi és mezőségi kicsi falvacskák. A hallgatói barátkozás során csak úgy hemzsegtek körülöttünk a diáknak álcázott titkosrendőrök. A hetvenes évek közepe feléjárunk.

Első kis zsörtölődésünkön is túl vagyunk. A babavárás miatt erősködöm, hogy Marcsika maradjon itthon.  Arról szó sem lehet! – néz rám szinte megbántódva. Egy hétig nélkülem? Beleremegsz a rajtad átfutó melegségbe.

Kallós Zoltán a kalauzunk át a dombokon Magyargyerőmonostorba. Figyelem az én „magyari ” városi kartársaimat, mint kerekedik el szemük a csodálatos népviselet láttán. Az ízes, veretes beszéden. A tisztaság, a rend láttán. A bivalytej, az orda, a szilvapálinka, a krumplis kenyér szinte megbűvöl egynémely kényes figurát.

A cél: lássanak, tapasztaljanak, itt barátkozzanak, és térjenek vissza majd, ha már tehetős orvosok lesznek. Az apró könyveknek ugyancsak örülnek a helybeliek (Mikszáth, Móricz, Krúdy, Jókai, Arany stb).

A széki táncházban – Csipkeszegen – a kemence pa dkán az apró gardont rángató fiú olyan alapritmust ad, csak úgy ropog. A hegedűs az ötfokozatú őszene veretes változatait úgy játssza, hogy beleborzongok, valahol a Honfoglalás korába repítenek a dallamok. A helybeli fiúk elkapják a mi diáklányainkat, akik végre megtapasztalhatják, mi is az a férfi őserő. Ragyogó szemek akadnak egymásba éppen elég pajzánsággal. Robban a tánc, döng a padló. Kimerülésig. Veríték repül, zihál a mellkas, majd a csillagos éjszaka vezet házi néninkhez, ahol holtfáradtan dőlünk a tisztaszoba hűvös, dúsan hímzett ágyneműire. Tenyerem önkéntelenül Marcsikám hasán nyugszik, már érezni szeretném a domborulatot!

Nőgyógyászat gyakorlaton vagyok délután. A szépséges, kék szemű tanársegéd (minden nőorvos annyira nyálas nekem) nem titkolt undorral foglalkozik velünk. Kevéske ismereteit a pinalogia területén kellő habveréssel adja elő – maga sem véve észre, hányszor is mondja el ugyanazt. Az arcokról lerí az unalom és a fojtott ellenkezés. Valami anatómiai tévedése ismétlésekor nem tudom megállni, hogy – hirtelen kibuggyanó szavakkal – helyre ne igazítsam. Na, ez hiba, mert az óra végeztével tudatja, mehetek asszisztálni a tanár úrnak.

Így az esti órákban megy a magánpraxis. A reggelente dakszlijával a klinikára érkező tanár úr ilyenkor puncikat szűkít élemedett korú nagyasszonyokon – altatásban. Az asszisztens most hát én vagyok. Deréktörő állásban végezheted a feltárást. A szűkítő öltések behelyezésekor a szöveg ezredszer is ugyanaz: N a, itt kell vigyázni, nehogy túl szűk legyen, mer’ akkor majd jön a férj, és azt mondja, b.ssza meg a doktor úr! Hehe. Undorít a primitívség, s a képzelt humor, de nincs mit tenni. Jöhet a következő. És a következő. Ja, ha egyszer is szólna hozzád a tanár! De nem teszi, noha nyilván tudja, hogy medikus vagy, áhítod a tiszta tudományt még ebben a tárgykörben is…

Meg is utálom ezt a stúdiumot, amit tudok belőle, az is „családi ok” miatt létezik csak, hisz’ várandós az én drága babám.

Nézzük is otthon terebélyesedő pocakját, jó széles a fundus, akár elférne rajta egy tálca is, tréfálkozom. Mari okos! Visszaemlékszik valamelyik előadásra, ahol a terhességről volt szó, és az anyaméh felső talapzatának a formáit is szóba hozta az előadó. A széles, előugró fundus gyanús többes terhességre. Azt mondja:

– Te, Papikám – már MOST így szólít! –, nem ikreim vannak?!

– Nohát, az szép lenne – nyögöm ki.

Két negyedéves orvostanhallgató, a fenekük is kint a nadrágból, és akkor mindjárt két baba?!

Most én villogok. Azt egyszerű lesz megállapítani! Van a klinikán ultrahang készülék, nem ártalmas a babának. Nézzük meg!

Még ma is megvan a beutaló cetli: „Gemini?” Azaz ikrek? A vizsgálat lezajlik, az eredmény: E gy gyermek, 36. hét, fejkerület 35 cm.

Megnyugodunk, és hozzálátok a bölcső faragáshoz. A mintát a marosvásárhelyi kultúrpalota gyönyörű üvegablakainak egyik jelenete adja: a Csaba bölcseje. K örösfői -Kriesch Aladár szecessziós üvegtáblái a magyar történelem lapjairól. Igaz, csak fenyőt tudok szerezni. Van egy rókafűrészem, azzal. Egyetlen darab vasszeg nélkül elkészül. A pillangó alakú deszkacsapolásokat magam találom ki. A mélyített tulipán faragásoknál, a négy sarokcsúcs fiatornyainál ugyancsak vigyázni kell a véséssel, mert a fenyő reped, de hogy! A hetedik hónapra elkészül a mélyvörös fenyő színére pácolt, tompa fényű csecsemőkuckó. Szépen billeg az ívelt talpakra ragasztott nemezen, s csendesen lehet taszítani a parketten. Ösztökél a tudat: apa leszek!

A rémülettől tágra nyílt szemű, harmincas éveiben járó férfi áll előttem.

– Főorvos úr, valóban műteni kell a nővéremet? – könyörgő pillantása zavarba ejt. Megtudom, mindketten kutató biológusok. A nővére épp’ most múlt negyvenegy, az akadémia levelező tagja, nemzetközi tekintély, és most épp egy nagyfontosságú célprogram kellős közepén vannak.

– Hiszen csak jelentéktelen zörejem van – kapcsolódik a beszélgetésbe engem nyugtatgatva ez a fekete szemű, csinos, apró asszony, szoknyája szélét két ötéves forma kislány markolja. – Igaz, olykor elfogy a levegő. Rém érdekes, nem is kell megerőltetnem magam, hogy ez bekövetkezzék – bíztatóan néz rám.

Nem tudom pontosan, mit is tárt fel a szívgyógyász kolléga az elővizsgálatok során e remek ember előtt, ezért óvatosan kezdek bele az ismertetésbe :

– Kétségtelen, hogy a bal szív fél üregei között lévő billentyű szabad nyitódása és záródása nem teljes mértékű, ezért jelentős mennyiségű vér torlódik a tüdőkben. Ez okozhatja a légszomj érzését, valamint a májtáji duzzanatot és a lábszár oedemáját – bátran használom a műszót, ismerniük kell.

Tiszta szemében csillog az értelem. Bólint. A már valószínűleg feltett kérdésekre nyugodtan, szabatosan és kedves türelemmel válaszol:

– Nem, nem volt gyakori torokgyulladásom gyermekkoromban, sem ízületi bántalmaim.

Pedig az AST-je magas – idézem fel magamban egyik vonatkozó leletét.

– Nos, vérgyűjtésbe fogunk még a héten, és akkor mához bő két hétre túlesik rajta! Jó lesz?

Mély bizodalommal bólint, és nyomban kérdez:

– A laborba mikor mehetek vissza a műtét után? Tudja, szorít a feladat. No meg ott van a két gyermekem. Az uram – így mondja, ahogy engem is nevez olykor az én felem – fizikus, és hogy is mondjam, nem a gyakorlat embere.

– Óh, hagyd ezt, Jutka – szól az öccse. – Majd gondoskodunk róluk, ne izgasson ez!

Hívatom a transzfúziós nővért, gondjaira bízom ezt a kedves, szerény „jelenséget”. Távozásuk után nyomban megnézem a világhálón, mi is áll ott róla. Vagy száz elsőszerzős dolgozat, kétszáz feletti idézési mutató, egy ízben már Nobel- bizottsági értékelés is.

Őszinte tisztelet önt el, s kettőzött figyelemmel merülök el aktuális adatai tanulmányozásában.

Median sternotomia. Normális méretű és formájú szív. Aorta ascendens, véna cava superior és inferior kanülálás, teljes perfusio indul. Aortagyöki vent. Hűtés. Harminc foknál aorta lefogás és bal pitvar -nyitás. Cardioplégia 800 ml-rel. Lokális hűtés 4 C fokos, isotoniás sóoldattal. Asystolia 250 ml után. A n. phernicust gélpárnával izoláljuk mindkét oldalon. A mitralis billentyű vitorlái hártyásak, épek. Az anulus sövényi területén és a subanularis regióban a kamrai sövényt is porckemény, rugalmas elemekkel tarkított idegenszövet feszíti szét. Mintavétel fagyasztásra. Jobb pitvar -megnyitás: a leírt elváltozás a jobb szív fél felől is észlelhető a kamrai sövény területén és a jobb kamra szívbelhártya felőli oldalán.

A műtőben döbbent csend. Pedig még hol a gyorsfagyasztás eredménye?

Bensőmet csalhatatlan remegés futja át. A halál van itt. Rhabdomyosarcoma – szól fel a patológia. Nem, nem tévedés. A patológus prof esszor Európa legjobbja.

Sűrű csendben, fölösleges mozdulatok nélkül vonulunk vissza. Ott a gyilkos kórral átszőtt szív. Ismét dobog reménytelenül, immár tudottan meghatározható ideig…

A műtő előtt várakozik a testvér és egy szakállas, két méter körüli óriás, a fizikus férj, gondolom. Igen ő az.

– Nővérke, kérem, kísérje az urakat a szobámba. Köszönöm!

Időt akarok nyerni. Mihez is? Valami ősi, irracionális érvelés foszlányai kavarognak bennem. A halál tagadása, a halál tagadása, a halál tagadása – ismétlem háromszor, mint valami babonás varázsló. Legyőzzük, legyőzzük – mondogatom konokul magamban a lépcsőn lefelé. Csak a szobám előtt tisztul ki a fejem: Nincs transzcendencia, nincs metafizika itt, csak a könyörtelen valóság. A halál várása. A legborzasztóbb, amit el tudok képzelni.

A hirtelen meg az akut műtőbeli katasztrófa okozta elmúlást elfogadom, bár megszokni sohasem tudom. De ezt?! Miért ez az értékes elme? Tényleg, miért?!

Az elmúlt időszak külső-belső támadásai és az irgalmatlanul nehéz műtétek kikezdenek engem is – úgy látszik –, mert a szörnyű hír közlése nyomán megrándul mindkét vállam, és a zsebkendőmért kell kapnom, hogy orrfújást mímelve elrejtsem kitörő könnyeimet.
A döbbenet mély és sötét. Dante ronda bugyra leheli kénköves lángjait, s Belzebúb vihog a hátam mögött.

Két hónap múlva az „Akadémia saját halottja”.

Ösztönösen szerkesztem tehát a felidézendőket: a lelki kiegyensúlyozottság záloga, hogy az előtoluló gondolatfoszlányok, történések tartalmuk szerint az igazán harmonikus hullámvonalat formázzák, mert annak eredője valami egyenes – valahol a magasban. Igaz? Vagyis, ha rám szakad egy komor emlék, „semlegesítse” azt valami nagyszerű!

Az én felem elég, ha rám néz reggelente, s pontosan tudja, min tűnődtem hajnalban. Meg sem kell kérdeznie. Ha valami borús dolog gyötör, csengő hangon bíztat: pozitív, pozitív… Van, amikor dühös leszek ettől, de többnyire megfogadom.

A kisszoba polcain a jövendő apróság indifferens színű holmija. Fehér alsók, apró ingecskék, pelenkák. Érdekes, nem nagyon tárgyaljuk, fiú vagy leányka legyen. Jómagam negyedik fia vagyok szüleimnek. Édesapa annyira biztos volt abban, hogy lány leszek, titokban mindenféle rózsaszín babaholmit összevásárolt már előre. A szülőszobában aztán, amikor reménykedve bekukkantott, és ösztökélő n biccentett édesanya felé kérdéssel a tekintetében – szegény mamám csak szétnyitotta két tenyerét, mintegy elnézést kérve: ez is fiú… Rózsaszínben pompáztam vagy féléves koromig…

Mi csak örülünk gyermeteg örömmel. Marcsika igencsak pompásan mutat terhes fürdőruhájában a balatoni strandon. Igen strammul viseli egyre növekvő pocakját. Ősszel már az ötödévet kezdjük, nincsenek rázós tantárgyak, de azért jár rendesen az órákra, gyakorlatokra.

S akkor – NAPRA pontosan kilenc hónappal az esküvő után – mehetünk! Autón száguldunk a klinikára, ahol engem nagy csalódás ér. Azt mondja ez az én kedves párom:

– Te menj innen!

A közelben lakó szüleimhez küld. Nem értem egyáltalán, talán ez valami titkos asszonyi dolog, vélekedem.

Édesanya látva értetlenségemet és nagy-nagy izgalmamat, csecsemőkoromról beszél. Hogy már tíz hónapos koromban töltött paprikát ettem. Hogy micsoda szép kisbaba voltam. Szegénykém örülhetett, mert a háború után három évvel már volt mit enni, s nem voltak annyira kiszolgáltatva. Három bátyám a háború alatt született, az ellátás nagyon esetleges volt. Édesanya egyetlen testvére a vonat tetején hasalva szorongatta a mellette lapuló zsákot, dacolva az ostrom veszélyeivel hozta vidékről a burgonyát, ez volt legfőbb élelmük – hetekig.

Megcsörren a telefon. Az édesapám.

– Te vagy az, Nagyapó? – hangjában vidámság bujkál. Váratlanul ér a kérdés:

– Ülsz?!

– Nem.

– Akkor ülj le! – mondja nevetve. – Van KÉT fiad!

Hüledezem a hírtől, fejemet rázom, majd azon veszem észre magam, hogy édesanyával az ebédlőasztal körül keringőzöm és összefüggéstelen szavakat kiáltok.

Később kiderül, édesapa azon a vélt jogán, hogy annak idején neki három fia született ezen a klinikán – köztük jómagam is –, besettenkedett, lefizette a portást, aki fehér köpenyt adott rá, így szabadon sétálgatott a szülőszoba körül, s elsőnek kapta a szenzációs hírt.

Majd’ összecsókolom drága anyámat, és lélekszakadva rohanok a klinikára.

– Hol van a kis doktornő? – csapok le az első fehérköpenyesre, aki rémülten ugrik félre, és fejét rázva kérdezi:

– Maga kicsoda?!

Otthagyom, száguldok fel a szülőszobába. Ott már ismernek, és irányítanak a szomszédos kórterembe, ahol meglátom az én felemet. Arca hamvas, szeme csillog ugyan, de mérhetetlen fáradtság látszik vonásain. Párnás keze kissé duzzadt, én csak szorongatom, csókolom ezerszer.

– Hát mi ez?! Ikrek!

Fárasztani nem akarom, de folyik belőle a szó, most már a humoros oldalát látva az egész nőorvosi tudománynak :

– A szabályos tolófájások erősödésével bevisznek a szülőágyra. A cardiotokográf a pocakomon: szabályos magzati klikkek, és amikor jön a kontrakció, hát nyomom, szépen haladunk, bár azt nem fogod sohasem megtudni, mennyire fáj! Ez igaz! Megrémülök, mert az elkerülhetetlen fájdalom valahogy kimaradt a fejemb ől a születés feletti örömömben. És akkor megjön a baba: „Fiú!” – s zól a bába. Fel is sír a drágám. Bebugyolálják, adják a karomba. „Mi a fiúcska neve?” – kérdezik. „Ferenc.” Nem voltam valami okos, de hát az első gyermek. Eközben születni akarják a placentát. Eszembe jut, hogy itt a prof mániája a méhlepény aktív születése, a Credé -féle műfogással: a méh fundusát préseli a bába, s másik kezével húzza a köldökzsinórt.

– De nem jön, a fundus még mindig terebélyes – mondja Marcsikám kuncogva. – Bíztatnak, hogy nyomjak, nyomok én, de nem mozdul a lepény. Nem hiszek a fül emnek:

„Kis doktornő, van itt még egy gyerek!” – szól a még ötvenéves korában is tanársegéd „kolléga”. Azt hisz em, hülyéskednek velem, mert medika vagyok.

„Ez nem jó vicc!” – sóhajt om erőtlen hangon, és csak akkor fogad om el az új helyzetet, amikor valaki visszahelyezi a szívhangmérőt a hasam ra.

„A lepénynek szabályos szívhangja van!” – mond om gyengeségemben is rázkódva a nevetéstől.

Megszeppenve méregetjük egymást. Ösztönösen érezzük, ez valami különleges dolog, de a feladatokban is.

Zygota, s akkor az egész szimmetrikusan két felé válik, és indul a két különálló egyedfejlődés – osztódás, szedercsíra, blastomera. De miért? Mi a kiváltó hatás? Egypetéjűek vagy nem? – villan át, de ez most annyira nem érdekes. Mind a hárman jól vannak. Láthatom a két kis manót: öklöcskéik az arcuk mellett, szép kerek fejük van, de olyan aprók, szinte elvesznek a pólyában.

Persze örömünket nem rontja el semmi. Szinte sajnálkozva gondolunk a szép, kék szemű ultrahangos dokira: mekkorát tévedett! A tanársegéd úr sem magyarázkodik különösképpen. Gemini? Egy gyermek, 36. hét, fej körfogat 35 cm… – ismételgetem magamban, ám a tudomány iránti feltétlen bizalmam repedezik kissé…

Most mi legyen a nevekkel?! Nem lehet Feri az első, azt mindig zokon venné a „második”. Így lett Dani és Bence ez a két aranyos kis golyófejű apróság.

Mi lesz a fekhelyükkel? Egy bölcső nem elég! – ijedek meg. A mű így háttérbe szorulhat. Rohanás kiságyakat vásárolni! Mindenből kell még egy sorozat! Hajaj! A család óriási! Mindenki segíteni akar, a nagynénikéik tüsténkednek, szerveznek, berendeznek. A nagymamák gyakorlattal kormányozzák a teendőket, hiszen kettejüknek együtt hét gyermek ük van…

A hazaérkezés idejére a kisszoba berendezve, két rácsos ágy a fejrésszel egymás mellett. Hőmérők, gumilepedők, pólyázó – ezt magam készítettem egy egészíves rajztáblából szivacsalátéttel, fehér viaszosvászon burkolattal –, vasalt pelenkák feltornyozva a szekrényben. Minden rendben, é s ott az állandó orvosi felügyelet apósom személyében. Igazán megnyugtató.

Az évfolyamban hamar terjed a hír : A Kristóf Marinak ikrei születtek! Méghozzá fiúk!

Milyen érdekes! A züllöttség csalhatatlan jeleit mutató, sokszor kihívóan, szinte tolakodóan bájaikat kínáló nőkollégák arcán az irigységgel vegyes vágyakozás jeleit olvasod, vagy legalábbis azt hiszed. A fiúikrek mint fogalom bennem az izmos-kemény férfiasság jelképe kissé tudattalanul, előhívva ősi hím képességeket, pedig csak arról lehet szó, hogy van szerencséd az „utolsó anyanőt” szerethetni, tiszta asszonyiságában elmerülni, kéjbáj burkolatába bemenekülni, és ezzel szinte újra az anyaméhben érezni magad. Miközben társad, feled s mindened. Amikor a fülcimpája mögé fúrod a fejed, és eközben Marcsikásan megcsókolja az orcádat – úgy, beszívva, nyelvével csiklandozva a bőröd, hogy a villá m cikázik végig a tarkódtól a keresztcsontodon át az ágyékodig –, a testi- lelki erő kicsúcsosodik, s nincs itt semmiféle leküzdhetetlen akadály.

Később az életben ez az apróságból eredő lelki tartalék nagyon sokszor kihúzott a csávából, vagy adott erőt jól kezelni aljas támadásokat.

Itthon van a családom! A fiúk kicsikék, ahogy az ikrek általában. Most aztán igazán jól jön az anyai adottság, amely micsoda ötvözete a hímvonzásnak és az anyaság gyönyörűségének. Szemérmesen nézem a kedvenc kebleket, bimbóudvaruk most sötétebbé színeződött. Atavizmus: hogy az alig látó utódka megtalálja és szívja anyja tejét.

Most a „jobb” cici – amelyik egyébként a bal – a kisebb súlyú Bencé é. Az én feleségem olyan, mint a Földanya, mozdulataiban, tekintetében az univerzum megbízhatósága és szabályossága. Annyira meghatódom, hogy el kell fordulnom, nehogy az anyai racionalitás dagályosságnak értékelje elmorzsolt örömkönnyeimet.

A nem túl csendes éjszakák miatt jó fáradt vagy, mi? Rózsaszín, csilingelő angyalkák, szférák zenéje, cukros-tejszínhabos-mézes sütemény – túlcukrozott kakaóval. Tényleg, vagy egy éve volt egy ilyen „buli ” a többiekkel, kvázi a maníros, polgári lét pukkasztás címen.

Csakúgy, mint az első év szilveszterekor. Hatan, ebből immár két pár, Marcsika és magam, Gábor és Jutka és két legényember, Andris és Laci – a tervezett híres buli estéjén elmentünk az Operettbe, az örökérvényű darab, a Cirkuszhercegnő élvezésére. Szándékoltan kiöltözve. A lányok kisestélyiben, a fiúkon zsakett, frakk, szmoking. Laci a kölcsönzőben alig kapott atletikus idomaira megfelelőt (huszonöt évvel később az alkohol okozta hasnyálmirigy -gyulladás ölte meg ezt a mindig kitűnő tanuló fiút). Rajtam az apósomtól örökölt, fantasztikus szabású zsakett – sastrer ía de lujo, Caracas, Venezuela, Kaposi szabó mester munkája. A papa is a Los Angeles-i gazdag rokontól örökölte, aki korábban ott élt.

Az első emelet középső sorai egyikében ültünk. Minden előzetes megbeszélés nélkül munkált bennünk a műfaj kritikája: a giccs az giccs! Valahányszor egy betétdal véget ért, mi, fiúk felpattanva, hangos brávózással, ütemes tapssal jutalmaztuk az énekest. Az előttünk ülők visszafordulva csodáltak bennünket, elégedetten bólogatva: Na, itt az új, műértő generáció!

Laci elkövette azt a hibát, hogy a kölcsön kapott, két számmal kisebb cipőjét lerúgta, és semmi szín alatt nem volt képes visszabújtatni lábait. A dolog egyáltalán nem zavarta. A szünetben ez a jóvágású, csigás hajával, kissé ívelt orrával Antinoosz ra emlékeztető fiú kifogástalan szmokingjában, viseltes, fehér(!) zoknijában semmitől sem zavartatva sétálgatott a foyer-ban. A megbotránkozással vegyes figyelem csak addig fordult felé, amíg meg nem jelent a színen Andris. Pincértenyérrel felfelé tartva egy ütött-kopott tepsit hozott, és bántó fejhangon kiáltozta: Zsíros kenyeret tessék! Zsíros kenyeret tessék! Valóban, az edényben helyre kis szeletek sorakoztak libazsírral, lilahagyma karikákkal. Előlünk is rejtegetve varázsolta elő Trabantja csomagtartójából.

Ezt már nem bírtuk röhögés nélkül, főleg a „szilveszteri hangulat” bűvöletében élő nyárspolgárok rosszalló tekintete miatt, s számolva az örökké megmaradó hiányérzettel, hogy nem tudhatjuk meg a darab végkifejletét, elhagytuk a színházat, s mentünk a saját bulinkba…

Bence a vállamon böfizik, Dani, a nagyobb megkapja a „rosszabb” cicit. Abból egyelőre kevesebb jön. Persze tele a hűtőszekrény pótlással. A papa gondoskodik erről. A csecsemővédelem nagyszerűen működik. Most szülnek a Ratkó-korszakban világra jöttek. Később megtudom, vagy százötvenezer gyermek abban az évben.

Teteje

Csángóföldön járunk csíkszeredai barátommal és egy pesti pszichiáter jó ismerősömmel, akinek húsz évvel később öt új koszorúeret operáltam a szívére. Bibliát viszünk – a Szent István Társulat tenyérnyi kötete kis helyen elfér –, meg Amo szappant. Mennyi időbe, magyarázatba került, mire a jó keményfejű székelye megértette, hogy a csángó magyarjaink nem lenézni való, elrománosodni készülő népség! Pedig a nyomás óriási. A nemzet zsugorodik – jut eszembe kellő lelkiismeret -furdalással. Ez a vidék a Kárpátokon túl gyepű volt az Árpádháziak alatt nagy magyar népességgel. Igazolják a hatalmas bazilikák alapjai, amelyeket azóta betemettetett a proletár internacionalizmus. M inek a múltat bolygatni, hisz’ a múltat végképp eltöröljük – mondják. Karácsonykő. Bakó. Jászvásár. Aknavásár. S mind a római hit szerint szerkesztve.

Most megyünk a Szeret-völgyi falvakba: Forrófalva, Lujzikalagor, Külsőrekecsin. Micsoda nevek!

Igen, az értelmes csángó ifjú bekerül a jászvásári ( ia şii) papnöveldébe, és felszentelése után Isten nevében meghasonlott janicsárként hirdeti a szószékről: A z ördög nyelve a magyar. Gyalázatos módszer e két-háromszáz ezres szórvány elidegenítésére. Visszük hát a hártyavékony papírra nyomott Újszövetség vagy húsz példányát a köves útról csak földúton megközelíthető, nagy lélekszámú falvakba. A határon nem is találhatták: a jó öreg VW-nek két csomagtartója van. A farmotor felettit nem ismerik. A falu szélén az út felgereblyézve, valaki les, de a gumikerék mindenhogy nyomot hagy.

Nem is szállunk ki a kocsiból. Az odasereglő gyermekeknek adogatjuk az egység ajándékot. Egy biblia, egy szappan. Nem kérdezünk, nem kérdeznek.

Kiérve a faluból kerékpárra kötözött, díszes vaskeresztet tol maga mellett egy fiúcska. Kérdőn néz bennünket, hosszasan vizsgálja a gépkocsit, majd tekintete követi a miénket. Túl a földúton villogó lámpás jármű oson el.

– Kié lesz a kereszt?

– A kisz tesztvéremé. Köhögősz volt szegény. Azért maradtunk kilencen – jegyzi meg bátorítóan, és derűs ábrázattal álldogál.

– Hogy hívják a testvéreidet?

Arcocskája felderül, lelkesen sorolja:

– Kató, Erzike, Szanyika, Isztván, Lajoszka.

„Eszező” csángó ivadék ő. Itt elakad, homlokát ráncolva gondolkodik. Majd mosolyogva sorolja a többiek nevét.

A lankák felett idelátszik a fehéren tündöklő templomtorony. Falain túldíszített, keleties ábrázatú szentek, Szent János meg Szent György – de így: Sfâ ntul Ioan, Sfâ ntul G heorg he. A gyermekek padsoraiban száznál több ülőhely… A pap katolikus, de nem szólal meg magyarul. Ellenségesen méreget, majd hirtelen sarkon fordul, és köszönés nélkül eltűnik a sekrestyeajtó mögött. Dermesztő.

– Hogy hívják édesapádat?

– Lajosz Farkasz.

– Miért mondod így, fordítva?

Nem érti. Félre billent fejjel várja a magyarázatot.

– Hát mifélék vagytok ti? – kérdezem óvatos halksággal, remegő gyomorral. Nem akarom zavarba hozni, megbántani ezt a kedves kölyköt.

– Hát, katolikusok – mondja. – Katolikus vagyok – ismétli sietve, szinte tudattalanul.

– S én milyen nyelven kérdezlek téged?

– Katolikus vagyok – felel, és felhő fut át tekintetén.

Sivítva fékez az út szélén a villogó jármű. Két egyenruhás száll ki. A rangosabb sárga szemében gyűlölet lobog – üvöltve kéri iratainkat. Nem értem szavait, de érzem, nem tanácsos értetlennek mutatkozni. Dávid rossz románsággal fordít. Gyomrom összerándul, a vér rohanva dobol a halántékomon. Félek.

A fiúcska válla közé kapott fejjel, serényen tolni kezdi a kerékpárt a temető felé. Reménytelenül távolodik.

Sápadtan, kiszolgáltatottan várunk, amíg a ragadozó tekintetű rendőr az iratainkat lapozgatja. Láthatóan bosszantja a budapesti útlevél – nem a megszokott módon bánhat velünk. Székely kísérőmet üvöltve fenyegeti – a hanglejtésből és néhány ismerős szófoszlányból ítélve : kik vagyunk, mit keresünk itt, mit akarunk?!

A közeli város rendőrségére visznek bennünket. A koszos helyiség falán Ceau şescu fényképével ”díszített” naptár, 1981. Az elmúlt napok azonos erővel megnyomott tollal, ideges mozdulattal kipipálva. A több órás várakoztatás alatt a félelem hol szétkergeti összeszedett gondolataimat, hol erőt ad a titkos cselekedet: igen, a szent könyvek immár jó helyen vannak, úgysem mondom meg, kiknek adtam, hisz’ nem is tudom. Végül a rendőrfőnök ordítva fenyeget: ha még egyszer betesszük a lábunkat Bákó megyébe, nem biztos, hogy ki is megyünk onnan! Ha hat órán belül el nem hagyjuk a megye területét, letartóztatnak. Egyre forr bennem a kérdés: Ugyan mért? Ugyan miért? Látva a szeredai székely fiú hófehér ábrázatát, inkább hallgatok.

A betonútról sűrűn indulnak gereblyézett, döngölt földutak a közeli dombok alján húzódó falvakhoz – útbaigazító helységnév táblák nélkül. A templomok tornyai mint hatalmas, figyelmeztető ujjak merednek az égre.

Ok nélküli bűntudattal hajtunk a gyimesi szoros felé, hátunkban érezve az önkény ösztökéjét. Hamarosan feltűnnek a nagy hegykoszorú szilaj, de hívogató bércei. A fenyőrengeteg ringató zöldje megnyugtatja riadt elménket. Kétségbeesés telepszik ránk, és a tehetetlenség kínzó döbbenete. Olykor még elhangzik egy-egy indulattal teli félmondat. Int a levegőbe egy ököl. Órákon át szótlanul haladunk. Az út menti fiatornyos erődtemplom, a Bethlen Gábor is megjárta reneszánsz várkastély erőt sugároz.

Lassan rendeződnek gondolataink. Az elszántság lehűti fortyogó indulatainkat, és fordulnak ötleteink lassan meginduló beszélgetésbe. Kimondatlanul is ugyanazt forgatjuk a fejünkben. A további cselekvés lehetséges módozatait kutatjuk immár.

Általános sebészeti szakvizsgára készülök. Marcsika nagybátyjától Kanadából megkapom a nagy Christopher’s Textbook of Surgery t. A legfrissebb kiadás. Tényleg impozáns, kétezer oldalas, vaskos kötet.

A nagyszobában nappal kanapéként szolgáló, összecsukott ágyunkon ülök törökülésben. Elmerülök a nyelés élettanában, az áthaladó falat okozta nyomásváltozás mérésére alkalmas eszköz leírásában. Még nem sejtem, milyen hasznos lesz ez az ismeret. Marcsika a gyerekszobába kormányozza az ikreket, hogy tanulhassak. Nehezen mozog már szegényem, várja a harmadikat. Igaz, ez nem akadályozott meg bennünket, hogy felmenjünk a Tátrába. Meg vagytok őrülve, a nyolcadik hónapban?! – sápítozott a család. A fiúk jót síeltek – velem együtt, s Mari jókat napozott a Lomnici -csúcs tövében pocakjában Zeuskával – ahogy az ikrek hívják, Euszkával. Valószínűleg az előző évi görögországi-krétai utunkon fogant a drága. Nem kapcsoltunk, amikor a Meteorák kolostoraitól csak úgy át, keresztül az Olymposzon, Delphi felé a kegyetlen, köves táj szerpentinjein, fenn a tetőn, éppen Zeusz előszobájában csillagom-virágom egy jót „rókázott”… Jómagam naivan a kacskaringós, gödrös utaknak tulajdonítottam a taccsot… Az biztos, az én felem még az életben olyan undok nem volt, mint akkor. Hiába a mediterrán meleg, napfény, narancslé, az Athene Apterix templomocska az Akropoliszon, a szunioni naplemente, Delphi, Krétán a knosszoszi palota, édeni kemping, majd Isztambul, s haza felé Erdély… Juj, milyen gonosz volt sokszor. De azért nem lehet nem szeretni. Legalább egy hónapig voltunk oda Dedácska, Mari édesanyja jóvoltából. Ő vállalta a fiúkat. Mindenki bedobta magát a nagyi segítségére. Egykori cselédjük, a Magduska, annak férje, fia, Mari egyik nővére – ott két fiú van. Egy hétig együtt lakott a négy kölyök – náluk. Ott az apa elég kemény fejű. A Dani egyszer benedvesedett, és saját magának kellett kimosnia a pisis alsóját. Ezzel a sógorommal nem voltak nagyon jóban, határozottsága miatt. Több áthághatatlan szabályt tartatott be velük. Egy alkalommal a fiúkat teljesen lekötő játék zajlott-e rokonom felügyelete alatt. Bencén volt a sor a mosogatás dolgában, aki próbált elfelejtkezni a feladatról. Kapta a figyelmeztetést: Menj mosogatni! Bence csak morgott magában: Pont most, amikor ilyen jól játszunk? Végül kirobbant belőle: Előre is bocsánatot kérek, Attila, de te hülye vagy! Ez a mondat – akárkire is vonatkoztatva – szólássá nemesült a tágabb családban.

Nagyon izgatja őket a jövendő kisbaba. Bence mindenkinek elmagyarázza, hogy kislány lesz, de ha nem, eladjuk a vásárban. Örökké kérdésekkel zaklatnak : Mit eszik a kisbaba a hasadban, hová pisil, hogy jön ki, mekkora már? Legjobban az izgatja őket, hogy nekem nem fog-e fájni, ha elvágják a kötelet, a köldökzsinórt (részlet Marcsika gyerekekről írt naplójából).

Fenemód élvezem a Christopher’s-t! Igazi tisztán szerkesztett, ésszerű rendszerbe tagolt könyv: történelmi kitekintés, tünettan, kórélettan, kórbonctan, vizsgálatok, leletek. Sebészeti technikák, módszerek, eredmények. A kórbonctani részeket különösen szeretem, mert össze tudom hasonlítani a hazai, legfrissebb tankönyvvel. A patológiát bizony bevágtam az elsőtől az utolsó betűig, s akár visszafelé is. Harmadévben a kemény dió ez a tárgy volt. Egy bűn rossz előadó képességű, igazi jó káder szupermodern intézetében tanultuk a kórbonctant. Indokolatlan vasszigorral és menthetetlenül viselkedett a diáksággal szemben, amolyan szakbarbár módjára. Hihetetlen történetek keringtek róla és vizsgáztatásairól. A fogorvos hallgatók különösen a bögyében voltak, az előző évfolyam sok tagját évismétlésre utasította. Hálából az épület előtt parkoló, vadonatúj, hófehér Mercedesét a boncmesterektől pénzért szerzett, valódi fécesszel sűrű-vastagon bekenték egy szürkületi órán. Gondoltam, engem meg nem fog megbuktatni. Tanultam gőzerővel. Az elméleti vizsga lehetett bárkinél, de a boncteremben mindenki ő elé került. Az előző részre is bejött. Kérdezi az adjunktust:

– Na, hogy megy ennek a fiúnak? – Minden mássalhangzót igen keményen megnyomva beszélt, mint egy zupás őrmester.

– Igen jól!

Többek között a hashártyagyulladás volt a témám.

– Igen?! – Gúnnyal teli, felfelé vitt hangsúllyal. – No, és mi akar lenni a fiatalúr?! – Fordul felém.

– Sebész leszek! – mondom teljes határozottsággal.

– Igen?! S nem remeg a keze?!

– Nem, egyáltalán nem! – nézek rá félelem nélkül, s kissé csodálkozva ingatom a fejem.

– Majd a boncteremben meglátjuk! – szól távoztában.

Hát ez jól kezdődik, gondolom. Az adjunktus jelest ad az elméletre, pedig ugyancsak felbosszantotta a teljesen hülye évfolyamos KISZ -titkár – akivel együtt vizsgázom –, mert az annyira sötét, hogy a hathatós segítség ellenére sem ismeri fel a mikroszkópban az Aspergillus nidullans jellegzetes gombatőkéit. A mozgalmár prof nyíltan kivételezik az évfolyam funkcionáriusokkal. Beosztottjainak meghagyja, segíteni kell a vizsgákon ezeket. Tehát a csavaros eszű adjunktus úgy akarja rávezetni a helyes válaszra, hogy megkérdezi a fickótól:, ki a legnagyobb példaképe a mozgalomban? És mi a leghíresebb műve? Az adjunktus Marx-ra és a Tőke című művére gondolt. Hát? A szerencsétlen csak bámul maga elé. Olykor ismét a mikroszkópba néz, de nem jut eszébe semmi. Mi, akik szorgosan jártunk a szövettani gyakorlatokra, csak átnéztünk a metszeten, s már tudtuk is, mi az anyaga. A mikroszkóp szinte fölösleges volt.

A boncterem. Mindenki valamilyen szervrendszert kap. Elfog a rémület, mert a tanársegéd egy béltraktusra mutat. Azt kell majd a profnak demonstrálnom. A fenébe! Ilyet sohasem kellett gyakorolnunk. Belet sohasem kellett boncolni.

– Nem kell felvágni! – veti oda a tanseg’.

Azt sem tudom, hogyan rendezzem el az anyagot. A prof már egy helytelen szervkezelésért is ajtót mutathat. Nem fog velem kiszúrni! Megyek a többi boncasztalhoz, és összeszedek négy darab fa fejgyámot. Ezek négyzetes oszlopok, jó keretet adnak, hogy a vastagbelek kívül, s köztük a vékonybelek. Észreveszem, az utóbbiak felszíne itt-ott nem gyöngyház fényű, hanem fibrines lepedékkel fedett, és körülötte a bélfal erezett, belövellt. No meg ott a harántvastagbélen egy homokóraszerű behúzódás…

Eközben a prof az évfolyamelső, névsorban előttem lévő Sz. Erzsit basztatja, akit annyira összezavar a gyomor demonstrálásában, hogy szegényem a nyelőcső gyomorba átmenő részét – ahol keresztben azt elvágták – óriás fekély nek írja le. Ordítozás: Maga sötét elme! Mentő kérdés: A petefészek jó- és rosszindulatú daganatai.

– Tessék a táblára felírni!

Van vagy negyvenhárom. Szegény Bözsi kínlódik, elakad valahol harmincnál. A prof üvöltve hívja a bonctermi segédet:

– Fotót! – kiáltja.

Szegény Erzsi ott áll a táblán tudatlansága bizonyítékával, áll zavarodottan, miközben villan a vaku, és kész a polaroid kép. Undorító, gondolom. Belecsapja a lány indexébe, majd diadalmasan rikkantja:

– Elégtelen! Pótvizsga szeptemberben! – mint egy ragadozó, gonosz pillantással közelít az én asztalomhoz.

Vigyázni kell a szerv demonstrációval, mert ha a leírás során nem az egymásból következő jellegzetességeket mondod, már is repülsz: A bonctermen kívül szerezte értesüléseit! Elégtelen! Ugyanis sokan pénzért faggatják a boncmestereket, mi lesz aznap terítéken. Izgalmukban előbb mondanak helyes diagnózist, mint az a szerv leírásukból következne.

– Na, itt a sebész jelölt úr – nyomja meg ropogtatva a kemény hangzókat. Biztos vagyok a dolgomban, sorolom az egymásból következő észleleteket. Érzem, tetszik a vén pofának, hogy anatómiai keretbe foglaltam a beleket, és azok nem csúszkálnak ide-oda. Végül mondom a diagnózist: Hashártyagyulladás! (Magamban helyeselek. Erről (is) kellett az elméleti vizsgán beszélnem.) Megvillan a szeme.

– És ez mi? – bök oda a haránt vastagbélen lévő szimmetrikus befűződésre. Visszaemlékezem az élettani gyakorlaton látott, felnyitott hasú, altatott nyúl preparátumra, a bélmozgásokat tanulmányoztuk akkor.

– Ez egy abba maradt perisztaltikus hullám az agónia idejéből – felelem teljes nyugalommal, tekintetem ráfüggesztve.

Hátra kapja a fejét, meghökken a helyes választól, majd éles hangon közli:

– A kolléga úr gondolkodik! Jelest kap!

Észre sem veszem, hogy Dani hat éves, áll előttem és csendben néz. Tekintete hol az arcomat kutatja, hol a hatalmas könyvet méregeti. Egyszer csak megszólal:

– Mond, papa, mit tanulsz azzal a bölcs fejeddel?

Apró mosollyal a szája szögletében néz rám olyan bizodalommal, hogy legszívesebben összecsókolnám. (Sokszor megesik, hogy felkapom valamelyiküket, és a húsos pofikájukba harapok – úgy szeretlek, majd’ megeszlek –, olykor fájhat is kicsit nekik. Nagy, meleg barna szeme, mint az anyjáé. A mindig ugyanazt az érzést ébresztő felfedezés csak tovább gerjeszti a bensőmben szétáradó ragaszkodást és szeretetet. Bizony, egy vérből valók vagyunk.

A végén vagyok egy négy éves vesszőfutásnak, a sebészeti szakvizsgára készülésnek. Bizonyára a történészek nagy tévedése, ha azt hiszik, a rabszolgaság intézménye már a múlté. Jöjjenek el egy nagy forgalmú közkórház sebészeti osztályára környezettanulmányra.

Ugyanis a szakmai titkaikat annyira féltő idősek ragaszkodnak ahhoz, hogy ha egyszer nekik nehéz volt, hát ne legyen könnyebb a következő generációnak sem. No meg a valamit valamiért itt kissé ostoba elve. Ha egész éjszaka fenn vagy, mert kistrauma- ügyelet van, és egymás után varrod a törött sörösüveggel szétvert fejű, kőbányai nehézfiúkat – miközben az adjunktus horkol a szobájában, vagy mást csinál –, szinte biztos, hogy másnap még ki vagy írva valamelyik zseni mellé asszisztálni.

Úgy éjjel kettő körül a fáradtságtól elhaló hangon szól a műtősnő: Mentő! A hanglejtés fenn kezdődik, lefelé száll, majd ismét fel. Van benne valami gonoszkodó, de egyben öngyűlölő is, hiszen neki is ott kell lennie. Gépiesen szedem a lábam a kötöző felé. Az ajtóban egyszer csak megjelenik egy két méteres óriás, mindkét karján egy-egy mentős lóg. A fickó feje merő vér. A lecsorgó alvadék egyik szemét leragasztja. Azt hiszem, egy horrorfilm sminkese is megirigyelné a látványt.

– Mit bámulsz, te f.sz?! – rivall rám.

Na, szépen vagyunk, még a végén agyonüt. A mentősök közben lefejtik magukat a gólemről, a nővérrel aláíratják az átvételi papírt, és sebtében elpucolnak. Nem hiába vagyok már néhány éve Kőbányán, valamennyire értem az itteni vagányok észjárását. Így hát veszem a lapot, és ráordítok:

– Na, mi van, haver, olyan nagy vagy, hogy sikerült beveretni a kobakodat?! Gyerünk, ugrás ide fel, az asztalra! Gyerünk már! – közben fél ökölvívó állást veszek fel, hogy álcázzam egyre növekvő rémületemet. Mi lesz, ha ez az Einstein behúz egyet? Meglepődve látom, hogy vállai közé húzott fejjel engedelmeskedik. A műtősnő lenyírja a haját a nyolc-tíz centis seb körül. Nyújtaná az érzéstelenítő fecskendőt, intek, hogy szükségtelen. A koma annyira részeg, semmit sem érezhet az öltések okozta fájdalomból. Úgy is van. Közben kikérdezem – már csak a dokumentáció miatt is, meg számolni kell az agyrázkódással is. Nehezen forgó nyelvvel, de tisztán elmondja a sztorit. Szabványos esemény. Százszor hallottam már. Valami félreértett megjegyzés. Letöri a sörösüveg nyakát, és indul a harc a meredező üvegcsonkkal. Borul a szék, az asztal. Hamar kört formál az érdeklődő kocsmasereg, s megy a bíztatás: Vágd pofán, az anyja keservit! Adj neki!

– Na, és mi lett az ellenféllel? – kérdezem.

– Nem to’om, azt egy másik mentő vitte el, vérzett a hasa…

Próbálom meggyőzni, hogy itt kell maradnia az agyrázkódás gyanúja miatt. De csak int a levegőbe egyet, leugrik az asztalról, hirtelen mozdulattal letépi a kötést, fejébe nyomja megalvadt vértől kérges Lenin-sapkáját, és köszönés nélkül kitántorog. „A beteg az orvosi tanács ellenére, saját felelősségére a kórházat elhagyta.”

Hát így áll szórakozás dolgában a felséges nép… Reggel fél hat körül zuhanok az ágyra, amikor ismét megcsörren a telefon. Már nem is figyelem, mit csinálok, megyek, mint egy robot. A kötöző asztalon idős néni üldögél hatalmasra tátott szájjal. Kényszerállásban az állkapocs. Ránézésre tudom, ficam. Elfogy minden türelmem, s az óvatos lazítás fázisát kihagyva, határozott mozdulattal visszarántom a helyére – bízva abban, hogy ilyen öreg korban már lazák az ízületi tok rostjai. Siker!

– Jaj, köszönöm doktor úr! Tudja olyan jót aludtam az éjjel, csak ez az ásítás sikerült kicsit túl jól. – Egérke hangon kuncog, szeme hálásan csillog.

Te meg úgy érzed, az „élet” igen csak vicces, ha ilyen jelenettel fejezed be az egész éjjeli talpon létet. Alig érthetően mormolom:

– De jó a néninek…

Zúgó fejjel, „ruganyos” léptekkel mész a műtőbe. Az öreg szemében leplezetlen kajánság lobog, s ott a nyelvén a megjegyzés: Mi az, haver, nem bírod?!

Valami ostoba versengés folyik közöttük a fiatalok kínzásában.

Persze bennem hamar emberükre találnak. Hátam mögött a két fiammal, a „nekem családom van” érzés hatalmas erejével hamar megmagyarázom, hogy ez a gyakorlat mennyire embertelen, mennyire nem méltó az orvosi karhoz.

Az osztályvezető főorvos műprofesszor – szobájában Lenin-szobor az íróasztalon – szeme igen csak elkerekedik, amikor bejelentem: Ha a feleségem ügyeletes, akkor nekem délután kettőkor el kell mennem, hogy odaérjek az ikrekért a bölcsődébe. Kocsim nincs, a távolság 15 kilométer – villamos, földalatti, gyalog…

Ezért ne engedje, hogy délutáni műtétbe kiírjanak ilyen napokon. Ekkora pimaszság láttán még el is tanácsolhatna, ha nem tudná és ne tapasztalta volna meg, hogy van bennem spiritusz, no meg, bár már közel a hatvanhoz, de most neki is kisgyermeke van – második házasság. Valami ki nem mondott, ki sem fejezhető apai cinkosság igazítja el ezt a dolgot.

Az alorvos nyíltan gyűlöl ezért. Mélyen ülő szemű, csont sovány fantaszta. Szándékosan éhezik, senki nem tudja, miért. Gyakran ténfereg anyaszült meztelenül az orvosi szobában, – amikor már szívesen lennél magad az ügyeletben. Valami kunyhóban lakik a környéken, és nyílván nem fűlik a foga odamenni. Otthagyta a családját, ezért aztán nekem még ellenszenvesebb.

Egy ízben – még egészen a kezdetekkor – visszér műtétben írja ki nekem asszisztálni a műtő adjunktus. Az elégtelen feltárás miatt a nagyra tágult véna megsérül, s erősen vérzik visszahúzódva a sebüregbe. Ez a figura áll veled szemben, és nem segít!

Kérem :

– Tárj már fel, hogy lefoghassam a vérző eret!

Áll, minden szót megnyomva szól, mint egy SS-obersturmführer:

– Oldd meg a problémát, Ferenc!

Így, Ferenc. A c-t jól megnyomva. Felvont szemöldökkel nézel rá. Világos, hogy önbizalmadat akarja rombolni esetleg még a beteg veszélyeztetése árán is. Kérek a műtősnőtől egy önfeltárót hirtelen, s elállítom a vérzést, majd halk, fenyegető hangon szólok neki:

– Menj ki innen! Lég szíves menj ki innen! – közben megkérem a műtősnőt, szóljon a műtő adjunktusnak. Nem operálhatok magam, hiszen szakképzetlen vagyok.

A műtősnő velem van, világosan érzi az alorvos aljasságát, s perceken belül ott az adjunktus. Ragyogó sebész, gyors észjárású és becsületes. Tájékozódik, halkan beszélget a műtősnővel, majd elmegy bemosakodni. Az alorvos összehúzott szem mel kioldalog. Győzelem! Győzelem?

A nyári időszakban heti négyet-ötöt ügyelek. Igen, hajtok a szakvizsgáért az örökös önvádtól kísérve: ott a nálad okosabb feleséged, aki belgyógyász vagy – apja után – gyermekorvos akart lenni, ám belátva, hogy két nagy szakmát nem gyakorolhatunk a két gyermek mellett – hacsak nem akarjuk, hogy a nevelésük lássa kárát –, radiológiát tanul. Röntgenész lesz – mondja az öt éves Bence. Ott „mindössze” napi hat órát kell dolgozni, de az ügyelet ugyancsak sok. Rohannak a hetek. Gyakran csak hétvégeken találkozunk, mert ha ő ügyel, akkor nekem kell a fiúkkal lenni. És fordítva. A négy évből vagy egyet biztosan a kórházakban töltöttünk: vagy ő, vagy én! Ki értékeli ezt? Ki érzi át, hogy szombaton, ha látni akarod a feleségedet, és a gyer ekek az anyjukat, akkor ott ücsörögsz a röntgen osztály konyhájának hokedliján, nézed, ahogyan a fiúk az elhanyagolt kórházkert „pázsitján” birkóznak. Boldog vagy, hogy együtt a család.

A szombati kórházba indulás külön szám! Főleg akkor, ha előtte pénteken kistraumát ügyeltél, ne adj’ i sten fizetésnap is volt. Akkor egészen biztos, hogy mosott rongyként térsz haza, hiszen a sok bevert fejűt, karja töröttet el kell látni. A világcsúcs: negyvenegy mentő érkezése egyetlen éjszaka… Alvásról ilyenkor szó sem lehet.

Az öt éves fiúk nagyon önállóak, ügyesen öltözködnek. Olykor abbamarad a dolog, s hallom, társalognak.

– Akkor mi volt, amikor még Isten sem volt? – kérdezi Dani.

– Ki tud erre válaszolni? – kérdez vissza Bence, majd folytatja. – Csak az Isten vagy a Papó, ő majdnem mindent tud.

Sokat forgatjuk a Képes Bibliát, talán ettől ilyen bölcselkedők.

Szóval indulunk. A fiúkon csodálatos bőr félcipőcske, halványkék anorák az NDK-ból.

Az egyetemi zenekarral Berlinben. Schönefeld. Repülő landol: határőr szétrúgja a lábaidat, terpeszállás a fal felé fordulva, testi motozás. Mit is keres? S még mellé egy baráti országból érkező zenélő orvoskar tagjával… Szemében személytelen, szinte egykedvű gyűlölet. Megszokhatatlan barbárság, német kegyetlenség. A Spree-folyócskába lőtt, nyugatra menekülni akarók fakeresztjei a „másik” oldalon. Szörnyű! Ugyanakkor a Pergamon Múzeum. Bámulatos kisázsiai görög emlékek, rekonstruált templom. Filozófus szobrok. Egy csodás Epikurosz-fej gipsz másolatot hozok is haza. Na de a gyermekholmik! Gyönyörűek, olcsók, de kivinni az országból, azt nem lehet! Mit is kockáztatok, ha egyszer „befelé” jövet így bánnak velem?! Agyonlőnek? Az egyik csellótokban szépen elfért a „zsákmány”.

Bencikén a kék anorákhoz nemigen passzoló, halovány vér színű tányérsapka. No meg még egy svájci is a tetejében. Vállán átvetve egy guruló műanyag tacskó kutya, összekötözve egy helyre kis óceánjáró hajóval. Ehhez ragaszkodik, persze nincs is vita. A gyermek személyiségfejlődése nem zavarható meg holmi szabályosnak vélt megjelenés erőltetésével. Danikán a nagyapjától elkunyerált, barna pörgekalap billeg kissé a szemére csúszva. Kezében apró, ütött-kopott papundekli bőrönd tele kincsekkel. Öt évesek, s nagyon határozottak. A villamoson fapofával vizsgálom a gyerkőcökre megrökönyödéssel tekintgetőket. Szinte szuggerálom feléjük: Csak nincs itt valami feltűnő?

A villamos, gyaloglás után végre megérkezünk. Jól megnézik a Mamát, tiszta fehérben van. Majd boldogan kuporodnának az ölébe, de hát egyszerre nem lehet. Némi küzdelem után valamelyik utat enged a másiknak. Összekucorodva fészkelődik Bence a Mamaka térdén, buksiját a nyugtató cicikékhez nyomja, majd hirtelen felszegi a fejét:

– Anyu, csak azt szeretném kérdezni, hogy ugye nincs világvége?!

A sebészet szakvizsgán – többek között – a nyelőcső bajairól kérdeznek. A nagy tudós könyvem alapján messze többet adok elő, mint ami az itthoni szakkönyvekben megtalálható. A docens meg is kérdezi, honnan tudok az oesophagus manometriáról?

– A nagy Christopher’s ből.

– A jelölt úr beszél angolul? Hányadik kiadás?

– Hát hogyne. Az idei – felelem.

– Kölcsön kaphatnám?

– Természetesen!

Utóbb kiderül, éppen ezzel foglalkozik, ez a tudománya. Összesúgnak, amikor az elvégzett műtétek számát sorolom. Hát persze, egy százhúsz ágyas közkórházban lehet is. Több száz nagy műtét. Végül jelest kapok.

Az Orvostovábbképző ben töltött – a szakvizsgát megelőző – kötelező gyakorlat új légkörrel ismertet meg. A technikai fogások s a tudás mellett mennyire érdekes és fontos a tudomány! Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mehetek vissza a „favágók” közé. Jó, többségük rendes, jó szakember, de megrekedtek a biztonságos rutin mezsgyéjén. Sajnos az elég nekik!

A szakvizsga után fizetés nélküli szabadságot kérek, három hetet. Jól jön a jeles szakvizsga, s egyéni továbbképzést kérek az itteni Sebészeti Klinikán.

Megkapom. A „szívesekhez” kerülök, mert közülük egy doktor hirtelen ki tántorgott Ausztráliába – akkor még senki sem tudta, hogy véglegesen. Van itt még érsebészet, s a hasasok.

A szív. A szív. (Dumba, dumba hajj!)

„Amikor először élveboncolásra adtam a fejemet annak okáért, hogy felfedezzem a szív működésének célját, és ezt a szív közvetlen megtekintésével tudjam meg, nem pedig mások írásaiból, a feladatot olyannyira nehéznek és bonyolultnak találtam, hogy majdnem kísértést éreztem Fracastorius gondolatának elfogadására, miszerint a szív mozgását csak a Mindenható képes megérteni.”

William HARVEY (1578 –1657) : Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus (Anatómiai gyakorlat az állatok szívének és vérének mozgásáról). 1628. 1. fejezet.

Még nem tudom, mi vár rám ebben a tárgykörben. Valami titokzatosság lengi körül. Mindenesetre itteni művelői elég különös szerzetek…

Kihúzható ágyunk fejénél van keresztben a Csaba bölcseje, benne Marcika. Végre egy fekete gyerek – az én színeimmel. Aranyos, csendes baba. Marcsika áldott türelemmel dajkálja, cipeli a már közel egy éves fiúcskát, pedig kímélni kellene a derek át. Voltam olyan barom, hogy egy dunai túrán megemeltettem vele a kenut, s az egyik csigolya porckorongja szétrepedt. Meg kellett operálni. Ha eszembe jut, mekkora hülye voltam, sírni tudnék. Marcell ónak meglepő szokásai vannak. Cicizés után még sokáig gyűrögeti a mama ujjait, kis öklét a tenyerébe fúrja. Ez nála a legnagyobb megelégedés jele. Igazán aranyos kis lurkó. Az ikrek roppant kedvesek hozzá. Egyre kérdezik, mikor jön át Marcika a gyerekszobába. Nem is mérik fel, elég szűkösen lennének ott.

A tavasz eljöttével a ház kertecskéjében tanul járni a nagyfiúk odaadó segítségével. Ha elzuhan a földön, a kétségbeesés olyan arcjátékkal jelenik meg pofikáján, hogy gurulunk a nevetéstől. Igyekszik erősen a bátyjai után. Három-négy éves korára legalább olyan választékosan beszél, mint ők. Ha valami sérelem éri, szó nélkül elvonul, és csendben dúl-fúl valamelyik sarokban.

Teteje

Várom a döntést : átvesz-e a klinika? Ketten vagyunk jelöltek az Ausztráliában maradt fiú helyére. Valami jót érzek. A hasas docens emlékszik a szakvizsgámra, meg a vastag szakkönyvre, am elyet kölcsön adtam neki. Talán az is nyom valamit a latba, hogy ügyeletben egy óra alatt elvégeztem a gyomorcsonkolást idegátvágással együtt – ez kötelező. Kérdezte a végén, mit kell még tenni? Hát truncalis vagotomiát, vágtam rá teljes természetességgel. No meg van itt a szudáni fiú. Alig tud magyarul. Magam segítem az angollal. Sok idősebb kolléga elnyílt tekintettel hallgatja a laza és kötetlen csevegést, persze szakkérdésekben is. Jól jött a Christopher’s, a nagy, okos könyv… Lehet, hogy nem örülnek e képességemnek? Mindegy. Nem ők döntenek, hanem a prof.

A másik jelölt Szegeden végzett, aranyos fiú – Ábrahám gyermeke. Eddig egy bányász városban hajtott. Végül mindketten bekerülünk.

Óriási az öröm itthon. Sokkal kevesebb a napi teher. Nincs kistrauma -ügyelet. Érdekes a három nagy szakterület. Ügyelek mindegyikben. Ez jó. Amúgy is, meg voltam szeppenve, oda az általános sebészet! Egyelőre azonban végezhetem mindegyiket.

A klasszikus vizitek egyikén elöl a prof, mellette a főnővér, utána a docensek, adjunktusok, tanársegédek, klinikai orvosok hosszú sorban. A kisebb kórtermekbe be sem fér a slepp. A beteget referáló kétségbeesetten igyekszik utat törni magának az ágyhoz, hogy ismertethesse az állapotot. Persze az osztályos tanársegédnél alacsonyabb rangú meg sem szólalhat. Mégis kipécéz engem L. prof, és kissé gunyoros hanglejtéssel kérdezi:

– Na, mi ez, mi ez?

Aszott nénike lázrózsának tűnő arcpírral zihál az ágyban. Nem ismerem a helyzetet, de a sógornőmtől kapott, spéci fonendoszkóp kisegít. Hosszan hallgatózóm – s meglepetésre a prof jóságosan álldogál, türelmes. Meg van a kóros hang! Nyitási kattanás a kéthegyű billentyű felett. Segít a silabizálásban a bal mell alatti, bordaközti heg. Bemondom a diagnózist is, halkan. C sak szerényen, édes fiam, mutass mindig kevesebbet, mint amennyit tudsz – bukkan fel jóságos édesapám intelme.

– Mitralis újraszűkülés! – még csak két hete vagyok itt, s tényleg nem volt időm a szívgyógyászat rejtelmeiben elmerülni.

Fura dolog történik, megsimogatja a karomat.

– Jól van, fiú! – és lép tovább.

Nem sokkal e diadal után a prof a szívsebészekhez irányít. Véglegesen.

A prof által fölénk tartott szakmai ernyő nagyon élvezetes állapotot eredményez. Most már havonta egyszer operálsz is szívet.

Az első szívműtétem után, jaj, de soká keseregtem! A két pitvar között lévő rendellenes nyílást kellett elvarrni direktbe, folt nem kellett. Ment, mint a karikacsapás! A szívsebészeti osztály vezetője, a docens asszisztált és dünnyögött velem szemben: N em kell olyan gyorsan, nem kell annyira sietni.

Óh, de sokáig nem értettem meg ezeknek az intelmeknek az értelmét. Szóval a tizenhét éves leány már az őrzőben, de vérzik, vérzik! Kellett a sietség? Nincs pardon, vissza kell vinni a műtőbe. Feltárás. Nem találunk vérzést! Nem kapott elég véralvadást visszaállító szert – mint kiderül. Haragszom, de nagyon. Senkinek nem mondhatom el. Inkább kudarc. Vagy nem? Milyen szakember leszel? Te! Rájövök, ez csapatmunka, az a legjobb, ha a többiek feladataival is jól-rosszul tisztába kerülök, hogy az ilyesmit el tudjam kerülni.

Billentyű műtétem lesz! Igen, de a betegnek epekövei vannak. Ezt abban az időben fertőzési gócként kezeltük, még akkor is, ha sohasem okozott gyulladást.

Szóval a rend szerint először epehólyag -eltávolítás, majd jöhet a billentyű beavatkozás. Természetes, hogy mindkét műtétet én végzem. Ez az! Otthon vagy ok a hasban, a mellkasban! Tényleg inspiráló érzés.

Ilyenkor a legtapasztaltabb altatóorvos áll a líra másik oldalán, mert a szívet „dédelgetni” kell, hisz’ benne a beteg billentyű. K. docensnő. Magas, szőke, igazi szépség. Kedves, melegszívű, mindig mosolygó lélek. Pedig mennyi mindenen ment keresztül a szívsebészet hőskorában. A rossz javallatok miatt, meg amikor már a szívgyógyászok tudománya megállt, „akkor hát operáltassuk meg” betegek miatt.

Sok-sok balvégzet, kevés siker ellenére megőrizte hamvasságát, tiszta okosságát. A szívsebészetben egyike a legkorábban disszertációt írt női orvosoknak. Munkája a mai napig megállja a helyét.

– Indulhatunk?

– Igen! – szól mindig mosollyal az arcán.

Szemben velem egy profi hasi sebész adjunktus. Jobb paramedian kulissza metszés a bordaív alatt. Hashártya kiszegés. Megvan a hólyag, teli apróbb kövekkel. Azonosítjuk a főbb képleteket. A közös epevezeték nem tágabb. Hasnyálmirigy fej rendben. Az epehólyag-vezeték izolálva, a hólyag saját ütőere szintén. Átmetszések, lekötések. Az epehólyag kint! A docensnő:

– Jaj, hisz szinte kész vannak! Sok lesz a relaxáns (izomellazító).

Bizony. Cső a májkapuhoz. Hasfal zárás. Intracutan bőrvarratot helyezek be, pedig a hölgy koros már, és kissé duci is. Mindegy. Adok az esztétikára. Látom, ez külön is tetszik az asszisztens úrnak. No, nem is rossz, sőt jó! Mondja Sz. Bandi, ez a kiváló, szerény fiú. Huszonöt perc. Príma.

Egy hét múlva megtörténik a billentyű műtét is. Milyen más most az asszisztencia! Lappangó passzivitást érzek a szemben álló szívsebész adjunktus részéről. Rázza a fejét, amikor öt perc múlva már a véralvadás gátlót kérem beadni. A szív-tüdő pumpára kapcsolás öltései a jobb pitvar felületén és a felszálló aortán. A nagy vivőerek beömlésüknél aláhurkolva. Indulhatunk. A kéthegyű billentyű szűkületet mutat, de a két vitorla nem hegesen nőtt össze.

– Legyen comissurotomia (a hártyásan összetapadt billentyű -vitorlaszélek tompa szétválasztása) – mondom.

Megemelt szemöldök velem szemben, a tekintetben a bizonytalanság okozta rémület.

– Nem, nem! Honnan tudnál te ilyet?

Na, ez nem érv, az már biztos! Az elmúlt évben asszisztáltam eleget efféle műtétekben, hogy tudjam, mit kell tenni.

– Ki kell cserélni! – mondja nem túl határozottan, hangja enyhén remeg.

– A beteg még csak negyvenegy éves. Nem mindegy, megőrizhető-e a saját billentyűje – jelzem szinte könyörgő hangon.

Áll, nem szól. Az üresen múló percektől görcsbe rándul a gyomrom.

– Jó, hívjuk be a docens urat! – szólok.

Látom, megkönnyebbül. Demonstrálom a helyzetet a főnöknek, aki jóváhagyja a tervet. Ott marad a líra mögött, és figyeli, mit is teszek. A nem szívósan összetapadt vitorlaszéleket óvatos és fokozatos, finom mozdulatokkal, egy legömbölyített spatulával választom szét. Közben vízpróba az ernyedt szíven, nem keletkezik-e visszacsorgás, de kellően tág lesz-e a szájadék.

Igen! A bemérő 4,2 cm²-es szájadékot igazol, jó záró képességgel. Melegítés. Légtelenítés. Pitvarzárás. Az adjunktus komoran áll. Szótlansága arra int, igen, nem számíthatsz senkire. A döntéseidért ott helyben, azonnal vállalnod kell a felelősséget. Különösen, ha már önállóan végezheted a beavatkozásokat.

Az adjunktust az intracutan bőrvarrat ötlete azután végképpen kiborítja.

– Nem, nem! – tiltakozik. A miértre roppant gyenge válasz érkezik. – Mert nem ezt szoktuk…

– Kellő tisztelettel – miközben elkezdem az intracutan bőrvarratot: – Ha meg tudtuk tartani a saját billentyűt, ezt az asszonyt csak a bőrheg emlékezteti majd a szívműtétjére. És ha az halovány csíkká heged, talán még az sem.

Ekkor letépi a gumikesztyűit, és kiviharzik a műtőből. Még utána szólok:

– Köszönöm szépen!

Marcika két és fél éves. Megyünk a kisboltba tejért, kenyérért. Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, ámen. Mutatóujjamba kapaszkodik, s a rövid úton be nem áll a szája. A boltos néni igen csak szereti ezt az apró, sötét hajú, óriási barna szemű fiúcskát. Ő is az édesanyja szem ét örökölte. Marci tudja, hogy itt szerepelni kell. Ráemeli seprűs-szempillás tekintetét az eladóra, majd a gyönyörűségtől elhaló hangon felel a „ Mit kérsz, Marcikám?” szokásos kérdésre:

– Kocsoládét!

Szemérmesen lehajtja a fejét, és amikor kézbe kapja az apró csoki szeletet, boldogan mutatja felém.

– Megehetem?

Aranyos, szívet melengető kis kölyök! Mennyire bölcsen szerkesztett a családi élet! Mennyi titokzatos erő sugárzik egy ilyen apróságból! Hihetetlen, de az az érzésem, ez a picike ember tölti fel lelki tartalékaimat a kinti élet hozta küzdelmekre. Valóban, sokszor érzem a gyermekeimből sugárzó evidens és természetes tisztaság erejét, amikor a felnőtt világ sokszor nyomorult, lélektelen és alkalmanként alantas küzdelmeiben kell részt vennem.

Egy-egy ilyen helyzetben válaszaim vagy reakcióim sokszor magam előtt is feltűnően naivnak vagy gyermekdednek tűnnek, de roppant érdekes mechanizmus útján jószerivel mindig hatásosak.

Ez a Tarr tényleg ennyire jámbor, vagy megjátssza a visszamaradottat? – tűnődnek, amikor terítékre kerül egy szakmainak álcázott beszélgetés során a gondolat: J aj, a szegény embert ne, a földönfutót ne kényszerítse senki, vagy sugallja neki a honoráriumadás borzalmas gyakorlatát! Néz gyűrűre formált ajakkal a nagyöreg, szemöldöke két fektetett „S” vonalba ráncolódik, és ellenségesen méreget. A szemében rég elmúlt és elvesztett becsülete halvány fénye pislákol. Meg is van az eredmény.

Hetekig nem jut számodra szolvens beteg, ahogy nagy eufémizmussal a tehetőseket hívják. Forog a gyomrod, kétségbeesetten gondolsz valami szebb és tisztább jövőre, amely majd kiiktatja ezt a förtelmes gyakorlatot.

Ugyanakkor köt az otthonról hozott tartásod, s inkább elkülönülsz, semmint hogy „együtt üvölts a farkasokkal”. Itt a példa, a két bennfentes kolléga egyszer csak azonos márkájú, még rendszámukban is egymás után következő szuper-dízel kocsival jelen ik meg a klinika parkolójában. Hm. Most volt a műbillentyűk beszerzéséről szóló „versenytárgyalás”. No, ki is nyert? Hát az, aki ismeri a hazai csíziót, s jól tudja befolyásolni a „szakmai döntéseket”.

Platón mellett ülök az ezüstfényben fürdő űrhajón. Megyünk az Iker-Földre. Feje körül a jóság dicsfénye. Csendes lelkesedéssel a hangjában eleveníti fel, mi is vár ránk. A gondviselők, a honvédők és a közemberek Jóság vezérelte harmóniáját taglalja.

– Ne feledd, fiam, Isten a teremtő, de nem minden, csak a jó az ő műve!

Igen, minden vezetőt a jóságnak kell vezérelnie, ami az igazságon alapul. Azt azonban nem lehet meghatározni. Bárki jósága csak élete példájával igazolható.

Megtudom, ezen a másik égitesten az általa eszményített módon élnek az emberek. Mindenkivel találkozhatok majd, akikkel szeretnék, Aszklé piosztól kezdve a színész nagyapámig. Bárkivel.

Kezdetben kissé bátortalanul, de előhozom a számomra nagy-nagy ijedtséget okozó házasság elméletét:

– Tisztelt Bölcselő Uram! Nagy ellentmondást látok az ön promiszkuus pár elmélete és a jóság mint minden emberi mozgatója között!

– Ugyan miért? – vonja fel szemöldökét.

– Elsősorban azért, mert bár ön úgy tartja, egyenlő képzés illeti mindkét nemet, és felnőtt szerepük bármelyik társadalmi kategóriában elképzelhető és kívánatos, magam azt hiszem, hogy a férfi és a nő együtt képez egy egységet. Hiszen Ön is valami ilyesmit ír le Lakoma című művében, hogy Zeusz gömb alakúvá, kétfejűvé, kétkezűvé és négylábúvá alkotta az embert – saját tulajdonságaival felruházva. Csak később vágta – büntetésből – ketté, s tette halandóvá. Majd nemi szervekkel is ellátta őket, mióta is örökké egymáshoz húznak.

– Hát, ez érdekes! – Vakarja szakálla tövét a bölcs. – Folytasd!

– Uram! Az pedig, hogy a gyermekek elkerüljenek a szüleiktől, feltétlenül káros. De mindnyájuk számára!

– Hogyhogy?

– A szülőknek azért, mert elvesztik kevert képmásukat, s azt az erőt és tapasztalatot is, amely a gyermekek eredendő jóságából fakad. Így bennük a jó iránti képesség gyengül, vagy csak részeiben alakul ki. Esetleg sehogyan.

– No, ez érdekes! Tovább!

Érzem, hogy talán nem mondok nagyon meglepőt, ám folytatom.

– Jó uram! Miként törekedhetünk a jóságra, ha a halált virtusnak tekintjük? Hát nem ön tiltja Homéroszt és Hé sziodoszt, mert egyes műveikben a haláltól való félelem szerepel? A jó, a jóság az embert az élet szeretetére és élvezetére sarkallja nem csak az egyén, hanem a társadalom tekintetében is, s az értelmes élet adta burjánzó bódulat – bár nem félünk tőle – elodázni igyekszik az elmúlást.

– Megfontolom, megfontolom! – dünnyögi, és átható tekintettel néz.

– Folytathatom? – bólint. – Platón úr! A gonoszt, a rossz szándékkal élőt hiába akarnánk törvénnyel kiiktatni a közéletből azon az alapon, hogy létezésével támadja a jó eszményét. Hisz’ Ön még a teljesen ártalmatlan csepűrágókat is elutasítja: „Amikor bármely efféle művész, aki oly’ okos, hogy bármit képes utánozni, eljő hozzánk s bemutatja magát és költészetét, mi térdre hullunk előtte s imádjuk őt, mint holmi szentséges és csodálatos lényt. Ugyanakkor, el kell mondanunk neki, a mi Államunkban a hozzá hasonlók nem létezhetnek, a törvény nem engedi meg. S miután mirrhával megkentük őt s a fejére finom gyapjú koszorút helyeztünk, elküldjük őt, menjen egy másik városba” – mondja valahol.

Ez nem vezet eredményre, uram! A jót szükséges gyakorolni, csak a jót, s akkor a példa nyomán elenyészik a gonosz. Elenyészik a gonosz – mondom egyre bizonytalanabbul.

Az öreg csak mosolyog…

– Miért nem akarsz ügyelni ezen a szombaton?! – reccsen rám az egyik idős, aki a beosztást készíti. Arcát a fontoskodó, piszlicsáré hatalom adta önteltség fura fintorba gyűri. Hangosan felnevetek a látvány okán, amely dühös toporgásra készteti ezt a csigát. Ezt a szakmai kóklert!

– Csak azért – mint ahogy azt jó két héttel ezelőtt jeleztem –, mert a legjelentősebb családi ünnepemet ülöm aznap.

Dehogyis kötöm az orrára, hogy a tízedik házassági évfordulónk van. Semmi köze hozzá. Senkinek semmi dolga ezzel!

– Jó, jó! – vonul vissza. – De akkor ki?

– Bárki, de te is megteheted! – mondom, és gúnyos ábrázattal meghajlok előtte.

Hátrahőköl. Süt róla a megrökönyödés. Én? Az adjunktus? Még csak az kellene! Azt sem tudom már, mit kell tenni valami sürgősség esetén.

Készülünk a füredi konferenciára. Elsőéves vagyok a szívsebészeten, máris előadást szeretnék tartani. Külön gyűjtöttem a billentyű betegeket, akiknél koszorúér- áthidalást is kellett végezni. Akkoriban az ilyen összetett beavatkozások nem voltak túl gyakoriak. Kíváncsi voltam, van-e valami különbség a műtét körüli idő adataiban az egyszerű billentyű beavatkozásokhoz képest. Kisfőnököm, az egyik adjunktus rögvest ellenáll: K orai ez még, korai ez még. Nyilván átfut rajta, tényleg, ő miért nem készül előadással az év legjelentősebb hazai tudományos összejövetelére? Ugye, ha ő nem, akkor én biztosan ne! Így is lett! Végül a türelem és az idő meghozta a lehetőséget – egy év múlva. Az esetszám is gyarapodott, és nekifoghattam.

Nem kérdeztem az adjunktust, hanem a kész anyagot bemutattam a nagyfőnöknek, aki a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta, azt leszámítva, hogy konstatálta: legalább szerepel az osztály, igen, a legkisebb, és még csak nem is szakorvos személyében.

Nem is volt olyan egyszerű abban az időben diákat gyártani! A papírboltban vásárolsz lettraset ragasztós hátú, apró betűket, és azokat helyezed egymás mellé, amíg a szöveg kikerekedik. Elég időrabló foglalatoskodás. Az intézeti fotós színes diaképeket készít a táblázatokról, azután drukkolhatsz: élesek, olvashatók lesznek-e a vetítés során. Még sajátkezű szív illusztrációt is rajzoltam minden diakép bal alsó sarkába, emlékeztetve a kombinált műtéti jellegre. Mi tagadás, a fiatalok tartotta előadások között a legjobbnak találta az elnökség. Kellett ez nekem? Már megszok hattam volna, hogy a siker nem segíti a dolgodat, hanem inkább hátráltat a kiváltott irigység okán. Ők miért nem szerepelnek? Igaz, elméleti koncepció nemigen van az osztályon, de ez már a tanár lelkiismeretét terhelje.

Szépszámú társaság gyűlik ott össze. A nagymenők szállodákban. Szórják a pénzt, traktáltatják magukat a lekötelezett cégek képviselőivel. Elég undorító. Persze, hogy te hol hajtod álomra a fejed, nem érdekel senkit sem. Megyek az egyik bátyám révfülöpi házába.

A szívsebészet szakvizsga csupa öröm. A drága pénzen vett legújabb szakkönyv alapján. Az intézeti könyvtárban csak ősöreg köteteket találsz.

Az összevont tekintetű vizsgáztatók – ezt az ábrázatot talán a fontosság és a nagy tudomány ismeret okozta roppant felelősség szerkeszti az arcokra? – csak bólogatnak, olykor a sohasem hallott adatok okozta meglepetés ül ki az arcokra. Magamban kuncogok, sőt akár blöffölhetnék is. Jelest kapok. Utóbb valaki a vizsgázók közül – mérhetetlen „zavarában” vagy talán az elégtelen felkészülés miatt – a normális(!) véráramlás irányát tévesztve magyaráz egy kórképet. Nem tanácsolják el. Így hát ez a ”jóindulat” az egész szakvizsgarendszer értékét csökkenti – meghatározhatatlan, rossz szájízt hagyva benned.

Megyek Angliába! Talán kisfőnököm elégelte meg csipkelődéseimet, és jobbnak látta, ha darab időre kiiktat. Régi kapcsolatai révén elintézte a tanulmányutat. De az is lehet, hogy átlátta, az akkori műtéti teljesítmények s a nagyfőnök étvágya miatt nem sok fű teremhet nekem.

A nyolcvanas évek közepén vagyunk. Nem szokványos lehetőség. Angliába mehetek! A leedsi királyi egyetem oktató kórházának szívsebészetére. Diploma fordítás, kivitelének engedélyeztetése a külügyminisztériumban, kivénhedt s még mindig ellenséges egykori ávósok packázása – de mehetsz! Az 1969-es bogárhátú VW elülső kerekei kifelé állnak a csomagtartóba zsúfolt szakkönyvek súlyától. Hátulra, a motorházra keresztben a krétavörös alapszínen sárga betűkkel LEFT HAND DRIVE feliratot ragasztok, hogy az ottaniak legyenek kímélettel e vasfüggöny mögötti vándorral szemben. A rendszám nekik talányos lehet: IF a betűjel… vagyis HA – ha nem robban le a masina, ha odaérek vele… Talán nincs is már ott ilyenféle autó.

Marcsikával megbeszéljük, ha kerítettem lakást mindannyiunknak és berendezkedtem, azonnal jön utánam a három fiúval. Július eleje van. Indulás. Az ottani főorvos, a román, szavatolja az orvosi működésemet, kifizeti a számomra csillagászati regisztrációs költséget, és vár egy hónappal a hivatalos kezdés előtt, hogy meggyőződjön képességeimről. Valójában a nyár mindig orvoshiányt jelent ott. Jól jön az ingyenes segítség számára. A határon a lehető legteljesebb gyanúval vizsgálnak. Micsoda? Angliába? Mutassa a vízumait! Kell német, holland, angol… Mind ott sorakozik az egyszeri kilépésre jogosító „világútlevelemben”. Mi ez a sok könyv itten?! – tolja hátra a tányérsapkáját, s vakarja a fejét a vámos. A tudomány, mondom, a tudomány. Nem sok efféle szerzet járhat az osztrák határ felé, így hát mindenemet be kell mutatnom. Csak akkor enyhül meg, amikor a szélvédő belsejére ragasztott családi képet észreveszi. Három gyerek?! – rikkant. Jó, menjen, maga tudós! A Bécs utáni autópályán araszolok a külső sávban természetesen – hiszen a tizenhat éves, a könyvek súlya alatt hörgő, kínlódó VW jó, ha 90-nel képes „száguldani”.

Alkonyatkor „már is” Bajorországban „repesztek” – a gyilkos forgalom és a körülöttem kavargó száguldás miatt ösztönösen tartok a vezetéstől a sötétben, így lekanyarodok Neukirchennél, és egy apró, mesebeli fogadóban találom magam. A sarokasztalnál ücsörgöm krigli sör mellett, miután szobácskámban megeszem az útra kapott, foszladozó zsömle közé szorított rántottcsirkémet. Az étel íze, illata köt csak egyre távolodó otthonomhoz, Marihoz, a gyerekekhez. Borzongással kísért önsajnálat kerít hatalmába. Kétségbeesve nézem az egyszerű, pingált parasztbútorokat a kicsi és művien családias szobában. Az ivóban a parasztok nehéz tájszólással társalognak, olykor felém pillantgatnak. Fizetek – a cipőbelső talprésze alá rejtett márkával –, majd az alkonyati fényben bejárom a tenyérnyi falut. Öntudatlanul is a templomocskához vezet utam. Vasrácson át láthatom csak a homályba burkolt bajor szenteket. Arcukat sejtelmes fénybe vonja az örökmécses imbolygó, vöröses lángja. Önbizalmat kérek, halk, kissé motyogó töredék fohászomban – a templomkertben nyugvó, évszázados holtaktól is, kiknek nevei gótbetűkkel állnak a süppedt sírhalmokba mélyedő kőkereszteken. A határátlépés körüli packázás, a hosszú út, az erős bajor sör lassan leterít.

Számolgatom, mikor is kell kelnem, ha Ostendében el akarom érni a kompot, vagy 500 km odáig, és át a Csatornán, hogy n e a sötétben kelljen haladnom, immár a bal oldali közlekedésben. A fogadós derék bajor, de rázza a fejét, amikor „hochdeutschommal” 4 órai kelést jelzek.

– Ich muss fahren nach England Morgen früch, bitte.

– Das Haus ist geschlossen im 4 Uhr – magyarázza.

Végre, ich bitte der Schlüssel – bleibt in die Tür… És a nyári pirkadat már a München felé vezető, ekkor még nagyon is üres autópályán talál. A bogár megtáltosodik – talán a jó erős helyi benzintől, legalább százzal süvítek célom felé. Az olimpiai stadion közelében zivatar csap le. Az ablaktörlő lapátok hiába hadakoznak a vízfüggönnyel, semmit sem látok. A legközelebbi parkolóba menekülök. A helyiek hatalmas, erős kocsijaikkal rá sem hederítenek az áradatra, szinte ugyanazzal a sebességgel utaznak tovább. A zápor, amilyen hirtelen jött, ugyanúgy abba is marad. A szivárványos korai napsütésben gyönyörűen csillog a még otthon gondosan viaszolt autó. Beülök, indítok, de egy nyekkenésen kívül semmi! Ismét próbálkozom, hasonló eredménnyel. Olyan erővel ront rám a kétségbeesés, hogy heves hányingert érzek. Átvillan rajtam: Na, te világutazó, ilyen fejleménnyel egyáltalán nem számoltál! Mi lesz most? Mi? Bezárom a kocsit, és nézek körül, van-e valami épület, telefon. Végre találok valamiféle öregek otthonát, ahol a gondnoknak jól-rosszul elmondom: M ein auto ist kaput, möchte hilfe, bitte. Megérti, jó félóra múlva megjelenik a német autómentő társaság overálos technika istene. Hihetetlen gőggel végigmér, lesajnáló pillantást vet az autóra, majd benyúl a kormány alatti biztosíték sor egyikéért, kiveszi a rosszat, újat a helyébe, és auf wiedersehen, el! Lelkendezve ismételgetem: danke, danke schön, de már messze jár. Hátrahagyva bennem a gyámoltalanság és a könnyelműség  (?) mardosó érzését.

Ha nem láttam volna, mit tett a szerelő, azt gondolhatnám, valamit buherált a kocsin, mert repülök. A kis kocsi falja a távolságot az asztal simaságú Hollandia széles, sima útjain. Egyszer csak megcsap a tenger illata. Még csak 11 óra. Hurrá! Megyek a komp pénztárhoz. Egyhavi otthoni fizetésemért már kormányozhatom is a hajó gyomrába az autót. Később tudom meg, a déli járat a legdrágább. Mindegy. A fedélzeten zömmel angolok sütkéreznek. Az egyik megszólít. Hálásan válaszolgatok – végre nem kell csak magammal társalognom –, láthatólag élvezi, olykor meg is hökkenti közlékenységem.

Ekkor még nem ismertem a számomra mindig is különösnek ható angolos visszafogottságot. Amikor értesül, hogy az iron curtain mögül jövök, nem tudja, hogyan viselkedjen, így a beszélgetés feltűnő gyorsasággal befejeződik.

A tiszta időben a doveri sziklák fehérsége egészen ünnepélyes.

Bő másfél évvel később hazafelé, februárban, kora reggeli ködben az orrunkig sem láttunk a fedélzeten. A komp idegesítő lassúsággal és óvatossággal, vagy három óra alatt ért Ostendébe, miközben kétségbeesetten bőgette a gerincoszlopodat is rezgésbe hozó, mélyhangú hajókürtjét.

Kiberregsz a hajófenékből. A kijelölt út mindjárt elkülönít a British citizen ektől. Neked a rest of the world felirat dukál. A bevándorlási hivatal embere nem is leplezi meghökkenését gördülékeny angolságod felett, na de a vasfüggöny mögül?! Titokzatos képpel elviszi útlevelemet, valamilyen szürkeruhás, kalapos James Bond dal tér vissza. Addigra előveszem a kórház igazgatóság fogadó levelét, amely láthatóan kedvét szegi a nagy valószínűséggel kémet szimatoló kalaposnak. Welcome to England – kívánják. Persze akkor még nem tudtam, minden szívélyesség – bárkivel szemben is – csak puszta formaság.

Na, barátocskám, most aztán észnél légy! A kompozás alatti pihenés jól jö tt, mert a legnagyobb feladat előtt állok : ki kell kerülni Londont. A hazai forgalomhoz szokott ember el sem tudja képzelni azt az autó áradatot, amely ott hemzseg az utakon, ráadásul a bal oldalon! Előkészítem a még otthon vázolt útvonal listámat. Csak találjak rá a Dartford Tunnelre! Akkor kikeveredhetek az A1-re. Sikerül! Előzésről ugyebár szó sem lehet, hiszen a kormány a bal oldalon van, s nagyon ki kellene húzódni a lassan haladó teherautók mellé, hogy beláthassam az utat. Még akkor is, ha nincs szembejövő forgalom. A belső sávban csak úgy repesztenek a nagy kocsik, hát, ezért is. Nyelem a kipuf ogó gázt, és szemlélhetem a smaragdzöld tájat a késő délután fényözönében. Leeds még vagy 300 km, pardon, vagy 160 mérföld, szeretnék odaérni. Érdekes, este fél 9 van, de még a nap fenn van balról, és minden aranyszínben ragyog. Később vibrálni kezd a kép. Bizonytalannak érzem a vezetést, ezért gondolkodás nélkül kanyarodok be egy cottage inn parkolójába. Észre sem veszem a környező kocsikat. Csak másnap induláskor észlelem, csupa Jaguar, Bentley, Aston Martin. A Döme – a VW – motorjának rotyogására kijön a recepciós, és rezzenéstelen arccal viszi be csomagomat. Semmit sem mérek fel. Ólmos fáradtság kerít hatalmába. Valamilyen vízágyas, panoráma-színestlevíziós, kerek szobában találom magam. Igen, ide kérem a vacsorámat! Az inas fapofával önti a sörömet. A VW alapján különcnek képzel, amit megerősít, hogy egy 5 dollárost nyomok a kezébe. Azt sem tudom, mit ér. Még este fizetek. A szállás, vacsora 25 angol font. Nem érzékelem, mekkora érték is ez. Természetesen csempészett amerikai dollár van nálam – ha megtalálták volna az osztrák határon, hát nem itt lennék. 34 dollárt kell adnom. Adom. Mély álomba zuhanva alszom reggel kilencig. Pakolok, számolom a pénzem. Úristen, egy száz dollárosom hiányzik! A maradék pénzecském, ebből kell élnem, isten tudja, meddig! Ijedten vánszorgok reggelizni a gyönyörűen terített, friss virágokkal teli helyiségbe. Révült arccal, szórakozottan töltöm a narancslét, mintha ez a környezet teljességgel természetes lenne számomra. Ekkor érkezik az asztalomhoz a recepciós, és roppant udvariasan értesít, hogy fizetéskor az egyik egydolláros helyett egy százast adtam. Az idióta amerikai dollár mind egyforma méret. Most azt szeretné visszaadni. Óh, persze, persze mondom, mintha ez számomra abszolú te mellékes, vagy érdektelen lenne! Bensőmben ujjongok, igen! Ez Anglia! Az úri világ! Most már teljes oldottságban falom az apró angol kolbászkát számolatlanul. Hónapokkal később tudtam meg a nagy világfi főorvostól, hogy a Cottage Inn az A1-es autópálya mellett az ország egyik legdrágább pihenő helye.

A jó negyedszázaddal ezelőtt történtek felidézése érdekesen vegyül a jelen idegborzoló hatásaival. Korlátlan idő adódik mostanában a gondolkodásra, tépelődésre, önvizsgálatra, sokszor a nehezen legyűrhető önsajnálatra. Általában egy bizonyos idő elteltével elszégyellem magam, miért foglalkozom magammal annyit? Pedig törekszem a megelégedettségre, a boldogságra.

„…a boldogság nem külső feltételekhez kötött. Történhet bármi »odakint«, lehet bármilyen kiváltó oknak tekinthető külső körülmény, boldogságot okozni valakinek kívülről egyszerűen nem lehet … Az élet ugyanis principális szinten a boldogságra kárhoztatott. Alapvető harmóniában áll a világ rendjével … Miután [az ember] figyelme legtöbb esetben csak kifelé irányul, ritkán eszmél arra, hogy a felszín hullámverése alatt a mélység mozdulatlan csendben nyugszik. Ebben a benső békességben pedig nincs más, mint szüntelen öröm és semmi fájdalom”.

– olvasom Bence fiam ezoterikus esszé kötetében.

Kétségbeesve ismétlem ezeket a gondolatokat. Mi lehet a baj velem? Miért keresem az érveket, amelyekkel cáfolhatom vagy legalább is gyengíthetem ezt a felfogást? Nem akarom, de tolonganak a lehetséges boldogságot, örömet, megelégedettséget gyengítő érvek.
Általánosságban, a fiam vázolta boldogság, öröm meghatározása az olvasottak szerint – csak leszűkítetten, csakis szigorúan az egyén mikrovilágában lehet érvényes. Igen, talán ezt a felfogást támasztják alá fiam verseskötetében (Mindenek ostroma) az Utószó című vers sorai:

„Nincs bennem semmi,
Csak az érzés, hogy valami elmúlt, ami volt.
És, hogy lesz talán valami ezután is.

Folyton-folyvást.

Nem akarok emlékezni. Csak arra.
Ami ÉN vagyok.”

Hát ez nem a túláradó boldogság. És talán kicsit én központú.

Bizony odakint nagyon sok olyan hatás keletkezik, amely egyáltalán nem „áll harmóniában a világ rendjével” vagy a természet rendjével (Seneca). Sokasodnak azok az eszmesodrások, amelyek letörik, szétforgácsolják a „benső békességet”.

Különösen akkor, ha az ember nem korlátozza boldogságvágyát kizárólag önmagára, hanem az egyéni boldogságot lehetetlennek képzeli, ha nem részesülhet abból a másik fele, a családja, a szűkebb-tágabb környezete, hazája, sőt az egész emberiség.

Pontosabban, ha azt látja, a benső békesség nem tapasztalható esetükben. Talán fordítva lehet igaz: a boldogság a boldogtalanság hiánya. Azaz az egyéni, a családi, a csoportos stb. szinten nyomorult létállapotot hozó hatások, események elsorvadása, a rossz háttérbe szorulása vezethet el az alapfeltételek teljesüléséhez. Vagyis a jó ideája… – már megint. Igen, a jó hatásainak eredője fedje el a rosszakét. Legyen túlsúlyban, és amit ezért az ember megtehet, tegye meg.

Ha tobzódik a rossz-gonosz, a boldogság mag nem csírázik ki, elsorvad, elpusztul. Tényleg, lehetett-e boldog, örömteli szegény Hosszú Manci a koncentrációs táborban?!

Hát hogyan lehetnék boldog, ha reggelente látom, hogy az az ember, aki egész életét másokra, a családjára, rám áldozta – megbízhatósága, kiszámíthatósága, legendás kedvessége, egykori buzgó életereje, mindenkire hulló humora, szinte már szégyenérzetet ébresztő szerénysége, önmaga teljes háttérbe szorítása teljes bizonyosság –, fájdalomtól beharapott ajakkal indul dolgozni hatvan évesen, mert anélkül hovatovább az életünket nem igen nevezhetnénk másnak, legfeljebb vegetálásnak? Nos, hogyan épülhet ki bennem egyfajta spirituális boldogság ekkora igazságtalanság láttán? Miért az én feleségemnek kell kínlódnia csípő ízületi bántalmak miatt? Miért emészti el még mindig hamvas, szép arcát a gyötrő fájdalom, lassan árkokat húzva szeme alá, szépséges ajka szögletébe? Miért? Persze, ez külső ok az örömtelenségre, a boldogtalanságra. Dehogy külső! Nagyon is az ember lelke mélyéig hatoló, szinte megoldhatatlan fájdalom. Segíteni akarsz, de hogyan? Sebészként jól ismered a műtét eredményességének időbeli korlátait, orvosként a fájdalomcsillapítók hosszú távú kártékony hatásait. Hogyan lehetne magamból kiirtani a makacsul visszatérő, megválaszolhatatlan kérdést: Miért ő? Tényleg, miért? Tudom, korlátoltság, de a társítás legyűrhetetlen: Hány valódi gazember, sunyi csibész, kártékony aljaember, kegyetlen-lélektelen egyed „éli világát” – elégedettségben, lelkiismeret -furdalás (az meg mi?!) nélkül. Kérdezzem meg: boldogságban? Nevetséges. Ha tovább tágítom a kört, és megyek sorban a családom tagjai sorsán – nem szemezgetek az örömtelen, negatív hatásokat szülő, hozzájuk kapcsolható események között, csak úgy jönnek. A mérleg, a mérleg, hát az nincs egyensúlyban. Bármilyen keretet állítok fel, amelynek határait az itt már csak családilag is alkalmazandó boldogság definíció szerkeszti.

Szemérmesség okán az egyéni szintű nyavalyákat nem sorolom. Az általam helyesnek vélt életforma kereteit siratom. Hol van a lelket, szellemet, testet eszményien ápolgató és fejlesztő közeg? Hol van a tisztességes, polgári létforma, s hova lettek annak a társadalom egészsége szempontjából legmegbízhatóbb részecskéi, a családok? Miért kell éjt nappallá téve dolgoznia egy fiatal családapának, hogy tisztességes feltételeket biztosíthasson nőjének, ivadékainak? Az örökös hajsza, a fizikai lét imbolygása a kimerültség határán bizonyosan mérgezi az élet élvezetét. Közömbösséghez, kiégettséghez, érzelemszegénységhez vezet. Kétségtelen. A túlfeszített munka (a felelősségteljes, szellemet, testet igénybevevő) pontosan annak eredeti értelmét veszi el: a dolgosság örömét, az eredmény élvezetét. Naponta látom a türelmetlenséget, a veszekedéseket  – azok között, akik pedig szeretik egymást –, és lassan kihuny a másik tisztelete, elsodródik a fizikai egymásnak örülés misztériuma. Marad az egyforma napok okozta fásultság – már igen fiatalon. Itt hol lehet a benső békesség? Hol kap időt űzött fiam, hogy törődjék a saját, a sajátjai lelkiségével? Ki mozgatja azokat a külső erőket, amelyek ennyire lehetetlen állapotok közé kényszeríthetnek szorgalmas, lelkiismeretes fiatalokat? Tudom, az ifjú generáció kiszipolyozása – megtámogatva „kedély javítással, tudat módosítással, alkohollal, élvezeti szerekkel, drogokkal” – ördögi terv része. Legyengítve a változások kikényszerítésére alkalmas generációt, elmúlik a veszély, hogy a modern rabszolgaság egykor véget ér? Milyen boldogság jut a robotba kényszerítetteknek?

A boldogság „alapvető harmóniában áll a világ rendjével” – írja az én jó fiam. Melyik világról beszélünk? Az elképzeltről (L2) vagy a ma megélt fizikai és lelki világunkról (L1), netán a Föld II-ről? A jelenlegi létsíkok mit tartogatnak, mit ígérnek az egyéni vélemény- és ítéletalkotásra immár képtelenné vált ember tömegeknek? Akiknek lelki és szellemi befogadó képességét egyszerűen elrabolja a manipulatív és ördögi pontossággal adagolt viszonylagosság. Hol tényező és megbecsülést hozó az alapos tudás? Származik abból tekintély? Társadalmi rang? Ó, dehogy!

Kérem, határozzuk meg a világ rendjét! Nagy fába vágjuk a fejszénket. Igen, az értékrend. De ezt már megvitattuk.

Még annyit: a senecai támaszték – „a természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta…” – semmit sem segít. Jaj, jaj! Hát mit tesz az ember a természettel? Milyen természeti törvényt tart be – ha annak áthágása közvetlenül nem veszélyezteti életét? Egyiket sem! A legfőbb, a szolidaritás már régen kihalt a civilizált országokban. Az öreg delfin, az öreg elefánt példája.

Így hát a senecai értelmezés a valósággá vált virtuális világban immár egyáltalán nem érvényes, a másik iker fiam summázata. A számítógép képernyőjén színében sokszorosára fokozott zöld fűhöz képest a természetben lévő kopottas, szegényes, „nem látvány”. A művi játékokban felbukkanó természet túlhangsúlyozott, élővilága antropomorfizált – tehát eredeti valója elhazudott. Ezért unatkozik minden unokám, ha olykor kirándulni viszem őket, és amikor az ottani finomabb állati, növényi jelenségeket próbálnád megfigyeltetni, érthetetlen türelmetlenségben lehet részed. Hiszen őket a csodaszép kiállítású sárkánykönyv, a dinoszauruszok már nem létező világa foglalkoztatja. Mind-mind egyre távolabb a fenséges természettől s annak törvényszerűségeitől. A Seneca–Bence –féle, a természeti törvényeken (is) alapuló boldogság mag így miképpen fejlődhet ki?

Gyönyörű júliusi délelőttön közeledem Leeds hez. Az egykori textil fellegvár Közép- Anglia átlagos helye. Engem legjobban – a szakmai izgalmak és elvárások mellett – a Henry Moore Múzeum foglalkoztat. De először a kórház. Faragott kőgyámjaival, vízköpőivel inkább hasonlít nagyméretű imaházra, mint gyógyító intézményre. A főorvos szakállas, rebbenő tekintetű, kissé tatárszerű ember. Bántóan kemény akcentussal beszélt angolja igen választékos – a hellyel, a szituációval igenis inkongruens. Nem néz rád, amikor hozzád beszél. Nem jó jel. Láthatóan megkönnyebbül, amikor végighallgatja addigi szakmai életutam főbb elemeit. A beilleszkedés egyszerű. A kórház hozzászokott a fiatal orvosok féléves forgásban zajló képzési rendjéhez. Doktorkák jönnek-mennek egyik kórházból a másikba. Teljesen mindegy, hogy angol, indiai, tamil, pakisztáni, esetleg magyar. Dokumentumaim, működési engedélyem rendben – bár a személyzeti osztályon jól megnéznek a hivatalnokok: Na, itt egy fickó a Vasfüggöny mögül…

Kissé kopottas, egykor fényesen berendezett orvos hotelben lakom. Tetszik a puha padlószőnyeg mindenütt – elnyeli a léptek zaját. Csodás angol billiárd (snooker) terem, kis söntés, a lakótársak kavargó, színes egyvelege. Szobám kicsi, praktikus. Berendezkedem. Várom estefelé, hogy telefonálhassak haza, HAZA. Akkorra ér vissza a partról feleségem a gyerekekkel a nyaralóba. A távolság tündöklő fénykörbe vonja őt, Gaiá vá lényegül át, és nagyon hiányzik. A vágyakozást összeránduló gyomor, igazi émelygés szomatizálja. A szomszédban van csak telefon. Remélem, már ott ücsörög a Jancsi pincéréknél feszengve, percenként elnézést kérve a zavarásért. Csörög. Felveszi? Ott van? Igen, a kagyló felemelése után félreérthetetlen KATTANÁS is hallatszik. Persze, Nyugatról érkező hívás, a belügy dolgozik – istenem, mennyi pénz, mennyi fölöslegesség! Csak a Jani pincéréknek ne legyen baja belőle!

– Szia Papikám! – A hang vidám, lendületes, máris előttem az otthoni nyár, a Balaton színe, szaga. – Szerencsére a háziak a víznél vannak. Beszélhetünk. Jaj, Papikám, én azt hiszem, terhes vagyok! – mondja csengő hangon, de némi bizonytalanság is bujkál szavai mögött.

– ÓRIÁSI!! Nagyszerű! Éljen! – kiáltom.

A bár melletti készülék körül a kollégák – noha nem értik szavaimat – érzik, valami pozitív hangzik el, és mosolyogva bólogatnak felém. Elernyedek a boldogságtól. Bíztatom, jó lesz, hisz’ hamarosan jönnek utánam, gondunk nem lesz, addigra lakásunk is lesz. Igen, jön a NEGYEDIK gyermek! Éljen! Ugye, lány? Ugye?

Szétfeszít az öröm. Rohanok el „otthonról”. Hova is? Még nem is voltam a belvárosban. Arra veszem az irányt. A sétálgató emberek felé örömteli pillantásokat vetek, sugárzom a jó hírt. De hát ezek angolok. Boldogságom forrása „magánügy”…

Teteje

A Magyar Szentek templomában – hazai bemutatóként – egy budai ifjúsági zenekar adja elő C ésar Franck A- dúr miséjét. (Franck belga, sok tépelődés áldozata, lesz-e maradandó műve – Liszt ismerte, támogatta, tanácsokkal segítette.) Egykori intézeti munkatársam, kiváló orgonajátékos kíséri őket. Az ő javaslatára hívnak meg a contrabass szólamot játszani. Persze szorongok, mert tartok a technikai nehézségektől. Nem szeretném lerontani játékukat. Amúgy is, idegen vagyok számukra. Amikor a drótpostán megkapom a kottákat, és kinyomtatom – egy H- dúr rész előjegyzés okozta izgalmán túl –, úgy érzem, ha gyakorolok, nem hozok szégyent rájuk. Aranyos, szép fiatalok! Kiváló technikai felkészültséggel, lendületes, igen tehetséges, ifjú karnaggyal, aki bíztató, ösztökélő közvetlenséggel instruálja a próbán a muzsikusokat. Öröm velük az együttlét. Szinte közéjük valónak érzem magam, bár az orgonista bemutatása – kiváló bőgős, azon kívül szívet is tud operálni a professzor úr – után a kor- és tekintélytisztelet miatt mintha érezhetővé válna a generációs különbség. Ráhagyom a rám aggatott titulust, hisz’ professzor nem lettem hál’ istennek – a sok műprof között ez ma szinte lealacsonyító. De ez csak az én tépelődésem? Lenyűgöz a fiatalok lendülete és a nehéz technikai feladatokkal megtűzdelt, gyönyörű darab.

Talán kissé érthetetlen elfogódottságom miatt nem is tudom, hogy a vasárnapi fél 12-es misén lesz a szereplés. Így a családomból nincs is itt senki. Kár. Az én mulasztásom. Örömmel látom, hogy a muzsikusok nagy része az énekkar tagjaival együtt mondják a miseszöveget. Nahát! Látod, rájuk kell alapozni – odakint! Az áldoztatáskor szólót éneklő ifjú hangja szárnyal a pant eon szerű templomban: Pan is angelicus fit panis hominum… Franck műve. Gyönyörű. Legalább hatvan éve ismerem. Csendben dúdolom, és törölöm a szemem sarkát. Ez már valami öregkori érzelgősség? Fürkészem az angyali kenyér misztériuma közben a fiatalokat: átlényegült arcok, igazi tisztaság. Nem tudok kibújni a rám törő keserű gondolat súlya alól, nem tudom elkergetni az adódó párhuzamot: hiszen ülhetne itt a gordonkások között az én egyik fiam is, aki hihetetlen tehetségűnek mutatkozott, de elsikkadt! Én voltam erélytelen? Vagy a másik a hegedűsök között, vagy a harmadik, akinek nyolcadikos elemista korában már beat- zenekara volt, ragyogóan gitározik és énekel.

A zene, az egyházi zene mennyire nekem való, felemelő, elvisz a felső világba (L2), és minden földi ügy potomsággá zsugorodik!

Noha a mise előtti próba során az orgonista kellően ijesztő hírrel áll elő: a budapesti érsek terve szerint megszűntetné a budavári koronázó templom ének- és zenekarát, mert drága a fenntartása, és a templom ne legyen hangversenyterem! Jaj! Akkor hol hangozzék fel, mondjuk, Bach h-moll miséje? Őrület. Ennek a zenei társaságnak a karnagya a mi kis öregedő orvosegyetemi kamarazenekarunk vezetője is. Most hetven éves, s épp az idén lett középkereszt kitüntetett. Fojtott hangú megjegyzések röpködnek. Jómagam – bár nem ismerem a többieket – bátran ostorozom a bíborost: U gyan, mit várunk ettől a paptól? Tudjuk, hogy az egykori nagyváradi rabbi leszármazottja – ez még nem lenne baj, hisz’ az új hit az Ószövetségből ered.

Hányszor folyamodtunk a KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) nevében, de magán akcióként is, hogy lépjen fel a csángóság – mintegy 250 ezres ősmagyar ajkú népcsoport a Kárpátokon túl – dolgában. A mai napig nem kaphatják meg a szentségeket és a szentmisét az anyanyelvükön! Nesze neked, második vatikáni zsinat! A jelenlevők kissé elhűlve hallgatják ezt a tiszteletlen megnyilatkozást – magam úgy gondolom, Jézus Krisztus is ostorozta a farizeusokat. A muzsikálás azonban feloldja bennem a dühöt, lassan elemelkedünk a földi léttől, és indulunk oda fel, a magasba.

Saját kamarazenekarom próbáján, amelynek kisebb- nagyobb megszakításokkal bő negyven éve vagyok tagja – tele immár hatvan felettiekkel –, lassan megmutatkoznak a korosodás technikát befolyásoló hatásai. Karnagyunk – a szent ember, ahogy én magamban hívom, hisz’ akadémiai tanár, egyházzenei tudós, mégis angyali türelemmel és nagy-nagy bölcsességgel kormányozza lelkes, de mindenképp amatőr együttesünket – félre is teszi a Vivaldi E- dúr concertó t, amely többszöri próbálás ellenére sem akar zenévé formálódni. Így aztán szünetek tarkítják az egyébként este nyolckor kezdődő próbát.

Szegény kollégáim! Többségük még mindig dolgozik, rendel, lót-fut a betegek érdekében. Persze, hogy estére csökken összpontosító képességük. Van, aki Hatvanból jár be, és olyan is, aki csak kilenc óra felé érkezik. Engem kérdeznek a szünetben, mi is van a minapi nagy döbbenetet okozó hír hátterében? Az utóbbi évtizedek legtehetségesebb és leghíresebb, immár hetvenéves labdarúgójá nak szívét megoperálták, bypass graftokat kapott, három nap után szívizom elhalás érte – és meghalt! Hát mi történt?

Mintha én tehetnék valamit az ügyben! Talán feltámaszthatnám? Pár nappal a próba előtt zajlott az éves szívsebészeti társasági konferencia. Ott aztán téma volt ez a szerencsétlen és borzalmas ügy, de csak a társalgóban. Az egyik idős kolléga a műtétet végző intézetből pontos részleteket tud, kissé fontoskodva, szinte kérés nélkül is részletekkel szolgál. Bizony szakmai hibák történhettek. Sőt, tévedések is – állapítom meg keserűen. És mind emögött, ott húzódik a buta szolidaritás. Az intézményt védi a mögöttes adminisztráció akár valótlanságok közlésével is. A közvélemény felháborodása nyomán – hisz a tragédia után az első kiadott értesítés kifejezetten ostoba volt: A műtét jól sikerült, de a beteg három nap múlva infarktust kapott és elhunyt – a főhatóság vizsgálatot indított. Ugyan, mi is lehet az eredmény? Szegény hazánkban, ahol a becsületesség, a tisztesség, a nyíltság gyakorlását a dörzsöltek a hülyeséggel azonosítják, ugyan milyen eredményt várhatunk? Csak nem következik elmarasztalás? Egy szakmailag tökéletesen körülbástyázott kolléga dolgában? Aki körül immár elfogynak a hivatást megtanulni vágyók, mert az alapvető létüket szavatoló feltételeket nem biztosítja számukra. Istenem, de szomorú ez!

Lassan a tegnap, a közelmúlt gerjesztette gondolatokat jegyzem csak itt, mert döbbenetes gyorsasággal halványodik az emlékezés ereje, a részesek karakterének felidéző képessége. A leépülést valóban elemi erővel sietteti a józan mértéktartás okozta bezártság, az ingerszegénység. Az elém tárt izgalmas, kihívást – de utálom ezt a szót – jelentő feladatok mögött egyre nagyobb túlérzékenységgel fedezem fel a baljós elemeket, és félve az elutasítástól, már az elemzések szintjén elakad az automatikus önfeladással, mintegy semlegességgel előadott tanácsok mindegyike. Mindig ugyanúgy. Már érdemi reflexió sincs, pedig nem én jövök a problémá kkal. Azok csak úgy felbukkannak, és mérlegre téve csak az egyik serpenyő van tele. Sok a rossz hír. A megoldhatatlan élethelyzetek sokasága. Szegény felemen látom, ezek emésztik el maradék lelki erejét állandó, eredmény nélküli szélmalomharcra kényszerítve bennünket.

Jön a telefon: egykori angliai munkatársam, most a V. klinika szívsebészeti profilvezetője hív – a hely, ahová évekig törekedtem hiába! Ahol az előző vezető jó hat hónapig előszobáztatott, majd nem is fogadott, és azt a kudarcot ennek a fiúnak a nyakába varrtam, pedig nyilvánvalóan meg volt kötve a keze, és vele együtt átkoztam a világot – menjek el hozzá. Ez valamikor Mikulás után zajlik. Majdnem biztos vagyok előérzetemben: talán most, hogy hatásos pozícióba került, segít. Igen, segít. Ismét odaállhatok a műtőasztal mellé? Na, ez lenne csak a karácsonyi ajándék!

Szép, tágas ház nagy nappalival, kandallóval, otthonos hangulat A kedves, mosolygós asszonynak virág, a ház urának valami méregdrága palackos bor. A találkozásban van valami tartózkodás, zavartság, afféle sündisznóállás. Pedig csak az élet gyötört meg itt mindenkit, kit ezért, kit azért. Kissé botor módon, halványan egymásra neheztelünk. De érezhető a vágy a jobbításra, mert ez a hatalmas termetű, bozontos bajszú fiú – nyakas protestáns – alapjában jóérzésű és ráadásul jó magyar. Széles mosollyal int, üljek le. Tömören vázolja a változásokat az intézmény életében, amely ek számomra legfontosabb eleme: elérte, fogad a csúcsfej, mert január elejétől alkalmazni akar. Mint oktatót elsősorban, és mint olykor-olykor operáló orvost is. Na, ez ám a hír! Felpattanok, ő is reflexszerűen felemelkedik, próbálom átölelni ezt az óriást. Nagyon meghatódóm, csilingel bennem a bizodalom, a keserves tapasztalat: egy idő után – amely lehet akár négy év is – csak helyükre kerülnek a dolgok. Hálálkodom, egyszerű szavakkal fogadkozom, s komoly erőt s lendületet érzek magamban: képes leszek helyt állni így a hatvannegyedik évem közelében is. Bizakodom a tapasztalat erejében, bár ott a kétkedés is: nem ismétlődik semmi újra, ugyanúgy ebben a létben.

E kisfőnök javaslatával kell járulnom a centrumelnök elé mindjárt a következő vasárnap. Ügyeletes akkor az alig negyvenes évei közepén lévő professzor, nagydoktor – a szívgyógyászat legenergikusabb alakja. És csodája is egyben, hogy itt végre megvalósul, ami természetes a szervesen fejlődő helyek szakmai életében: igen, ebben a korban kell a kulcspozíció, mert ekkor van korlátlan szervező erő, szakmaszeretet, ugyanakkor messze, igen messze van az ortodoxia réme. Önmagában rokonszenves, hogy – csak a tehetségtelenek által hangsúlyozott tekintélyelv privilégiumát félretéve, mert ugye, az a nagy karaktereknél teljességgel szükségtelen – ügyel, méghozzá vasárnap!

Ismertem őt korábbról is, még szervezett, pro és kontra formájú konferencia vita  résztvevői is voltunk együtt. Fiatalon már akkor kitűnt nagy kapacitásaival. Széles vállú, zömök ember, éjfekete hajú, azték arc. Persze vízilabdázik, mint tőle értesülök, dél-amerikai felmenői is vannak. Ez annak nyomán adódik, hogy a beszélgetés során szóba kerül Louis Ignarro és Ferid Murad dél-amerikai Nobel- díjasok – harmad magukkal egy szignál molekula hatásmechanizmusának felfedezői. E csodamolekula szívsebészeti vonatkozásaival magam is foglalkoztam egykor, szeretném is felújítani e tevékenységemet. Nyíltan közli: karrierre ne számítsak. Ami nem is lehet már ebben a korban cél – nyugtatom meg. Mindössze szeretnék siklórepülésben földet érni szakmai életem végén, és nem úgy, ahogy négy éve, hirtelen kiugrani tízezer méterről egy lángoló repülőgépből – lelki ejtőernyő nélkül. Ezen jót derül. Talán, nem vagyok ellenszenves.

Teteje

Különös érzés újra a fehér köpeny. Itt az angliai szokás dívik. Nyakkendő, saját ruha és fehér köpeny. Osztályom van, két tucat beteg, két ifjú kolléga. Zsibbasztó öröm a betegekkel foglalkozás. A beleérzés túláradó örömével kérdezem őket nyavalyáikról, panaszaikról. Többségük hamar megnyílik, bizodalommal sorolják kórságuk elemeit. A fiatal kollégák elkerekedett szemmel fogadják, hogy a reggeli viziteken megvizsgálom a betegeket. Kikérdezés, hallgatózás, tapintás. Ja, ez még a celsus i elvek gyakorlata. Kiderül, ők fordítva ülnek a lovon. Először legyenek meg a rutin vizsgálatok, s azokból kihámozzuk a klinikumot. No, majd helyre hozom ezt. A lexikális ismeretek könyörtelen bevasalásával együtt. Meg is írom a leendő egy évre szóló oktatási tervet. Ennek megvitatása osztályértekezlet keretében zajlik a tanszékvezető úr (nem a profil vezető!) heves ellenzése közepette. Fogalmam sincs, miért opponál? Javaslata az, hogy terjesszük ki az egyívású jelöltek részére országos szinten a képzést – de más tanmenet alapján. Nos, ennek kimunkálása idestova bő egy év elteltével még mindig várat magával. Ez a karakter azonos azzal, aki elutasította évekkel ezelőtt könyvem kiadásának támogatását.

De lesz még más is a részéről.

Igen, a műtő – ismét. Mintha templomban lennék. (A koronázó Nagyboldog asszonyéban, a Szent István Bazilikában, de lehet a St. Paul, a Sagrada Familia vagy a paksi Makovecz.) Készséggel asszisztálok bármilyen műtétben, ismerkedem a helyi szokásokkal, alapelvekkel. Sok különbség nincs a korábbi gyakorlathoz képest. Ez növeli lelkesedésemet, amelyet aztán jócskán lehűt a számomra műtét végzésére kijelölt betegek állapota. Miért, mit gondoltál? Majd te fogod operálni a klinikailag pimf, de hálás eseteke?

Igen, operálom az öregeket, az ismételt műtétet igénylőket – nagy a kockázat, tudom, és nem szeretnék kudarcot vallani! Összpontosítok erősen, jól gyógyulnak egyik a másik után. Két-három hónap után azonban ijedten érzékelem, az eredményesség, a gyógyulás nyomán nem érzem azt a diadalittas megelégedettséget, amely mindig is korábbi tevékenykedésem motorja volt.

Üresség van bennem, nem tudok rájönni, miért. Idő kell hozzá, hogy világossá váljon: nincs munkatársi együttérzés. Itt nemigen dicsérik, ösztökélik egymást a kollégák. A kiemelkedő teljesítmény, a gyorsaság inkább zavart teremt, ha nem irigységet – na, ez ismerős, ugye.

Az év vége felé lesz az intézet centenáriumi ünnepsége. Bár nem érzem magam törzsgyökeres tagnak, megyek a profhoz, és bemutatom egy diszken az átírt, hányatott sorsú, de leginkább kiadatlan könyvemet. Milyen jó lenne, ha a nagy ünnepre megjelenhetne! Remek ötlet, válaszolja, a kiadót is megnevezi. Mérhetetlen boldogság fog el, szinte dadogva kérem, nézze át az általános részt, s akár jelenjék meg kettőnk nevével. Csak végre érjek révbe vele!

Bő nyolc hónap múlva átadja a feladatot egy „literátor” kollégának, aki azután újabb öt hónap múlva sem végez vele. Átok ül ezen a munkán. Egyik nap felhorgad bennem az önérzet, jelzem e doktornak, immár nem szükséges a lektorálással foglalkoznia. Sért, mélyen sért, hogy egy ötszáz oldalas szakmai munka nem éri el a professzionális ingerküszöböt. Avagy jelzés ez közvetetten, hogy nem vagyok egyenrangú, nem számítanak itt rám hosszabb távon? Lehet.

Azután beüt az első kudarc. A sovány, elhanyagolt, évtizedekig dohányzó koszorúér beteget az áthidaló műtét után hat nappal kezelhetetlen tüdőgyulladás viszi el. Komor időszak. Hibáztatás a hozzátartozók részéről, vigyor a jelenlétemet nem kedvelők körében… Végül mentesülök, de a rossz szájíz rögzül.

Egy korábban összeállított refer átumom a kéthegyű billentyű sebészeti kezeléséről kapóra jön, hogy az egyetem követelményeinek megfelelően közlésre kerüljön. „Igen, te majd írsz dolgozatokat egyiket a másik után” – jelöli ki a teendőket a profilvezető. Szívesen, íme – adom át a fenti tizenöt oldalas munkát elolvasás ra. Nem is sejtem, hogy még egy év múlva is ugyan abban az állapotában hever majd valahol a főnök asztalán – erre volt már példa vagy húsz évvel ezelőtt az öreg esetében. Sebaj, írok még egyet, néhány hét alatt elkészül: nagy segítség a világháló, gyerekjáték az irodalmazás. Felötlenek régi emlékeim, amikor egy-egy régebbi hivatkozást tartalmazó folyóirat kötegért az egyetem könyvtárának pincéjében kellett keresgélnem a penész szagú, felpöndörödött szélű papír halmok között. Ennek a munkának is ugyanaz a sorsa.

Kicsit furcsa, hogy nincs heti megbeszélés, nem részletezzük az egyes érdekesebb helyzeteket, ezzel nem él a „több szem többet lát” szemlélet. Mindenki a maga útját járja, amely bizony igencsak ellentétes az ebben a hivatásban a kezdetektől fogva természetesnek vélt csapatszellemmel.

Ritkán jutok műtéthez, de ez nem baj, mert erősen munkál bennem az erkölcsi gát: igen, a fiataloknak kell a lehetőség, te csak próbálj a segítségükre lenni – már ha tudsz.

Észreveszem, hogy a legfiatalabb fiú – végletekig kimerült a sok részfeladat okozta tehertől, biztosan sodród ik az érdektelenség felé – tekintetében erősödik az üresség. Az elcsigázott fizikum hovatovább becsukja az értelem kapuit, és ott a hamar jövő kiég és. Ezt meg kell akadályozni! Hamarjában írok számára egy képzési tervet – névre szólót, minden hónap utolsó csütörtökére, kezdve az általánostól a részletes felé.

Ott harangozik bennem a korábbi évek híre: az itt lévő fiatalok szinte mindegyike kitántorgott, mert nem tudtak megélni, s mert senki sem törődött előmenetelükkel, noha külön erre a feladatra magas státuszú kolléga van jelen. Ez a fiú csak marad – remélem. Próbálom a főnököt animálni, több felelősséggel járó, műtői feladatot kellene adnia számára. Ez sajnos elmarad, s bekövetkezik az elkerülhetetlen: elmegy más egyetemi intézménybe.

A napi következmények engem is érintenek lassacskán. A pályám elején gyakorolt feladataim érnek el. „Te csak csináld az osztályt szépen.” Ez betegfelvételt, gyógyszer kiírást, varratszedést, kórlapírást, zárójelentés- szerkesztést jelent. Egy ideig lázadok, fortyogok magamban – hát nem látjátok, ez nem illik –, az önbecsülésemet védeném, majd jámborul mosolyogva, sok-sok öniróniával festem fel magamnak az ős szimmetria szeretet jegyében: íme, a szép ív, így kezdted, így is fejezed be.

Persze ezt a fajta, a szakmaszeretet szerkesztette kvázi önfeladást – gondolom – magukban többen a butasággal azonosítják, de már nem zavar.

Az azonban nagyon is, hogy a biztonságos szakmai gyakorlatot szavatoló műtéti szám csak-csak nem alakul. Ezzel szemben viszont ügyeletvezetői feladatok szép számmal érnek. Borzasztó lelkiismereti teher, mert az ügyeletekben nem éppen a legegyszerűbb feladatok adódnak. Az ellentmondást feltárom, igazat kapok, és immár csúszhatok vissza a második sorba, a segéd feladatok elvégzésé hez. Az ív leszálló szakaszának nagyon is megfelelően.

Nem sokkal ezután a főnök utal hozzám egy, az ő listáján hosszú hónapok óta várakozót. Ismét aorta billentyű- műtét. Mintha elfelejtődött volna, hogy a koszorúerek sebészetéből disszertáltam, írtam szakkönyvet, igazán ezen a területen mozgok a legszívesebben. Ki érti ezt? A beteg régi daganatos kórelőzményű, szívizomzatát szétrombolta a sok rákellenes szer. A műtét során a beültetett biológiai műbillentyű szerkezeti hibája miatt újabbat kell – immár mechanikusat – implantálni. Elhúzódó a beavatkozás. Addig még soha elő nem fordulóan a professzor is bejön a műtőbe. Érzékeli a nagy-nagy feszültséget bennem, de mást nem tehet, mint konstatálja az immár egy irányba mutató helyzetet. „Az operáció sikerült, de a beteget elvesztettük.”

Ez már több mint elviselhető, a hozzátartozóknak este elmondani, igen, kár, hogy nem a vezető sebész operálta. Igen, a szívultrahangos doktor véleményezte a beültetett biológiai műbillentyű szerkezeti (gyártási) hibáját, ezért kellett egy másikra cserélni. Igen, de ezt már a gyengült szívizomzat nem tűrte. Igen, végtelenül sajnálom.

Igen, megtudom, hogy valaki eljárt a klinika igazgatónál, és megvádolt : az operált betegei fele meghal.

Mintha villám csapott volna belém. Ez aljasság, rágalom, hazugság! Éktelen haraggal rontok be az igazgató professzorhoz, és tisztázom magam, akár annak árán is, ha holnap már nem jövök. Csillapítás, nyugtatás, de a keserű szájíz megmarad. No, újra valami a korábban már átélt viszonyulásokból. Kell ez nekem?

Még ügetek ideig-óráig – kissé elkülönülve – a „csapattal”, de egyre erősebb bennem a felismerés: semmi, de semmi sem ismétlődik, nem ismétlődik…

Új törvény szabályozza a tényleges nyugdíjasok továbbfoglalkoztatásának feltételeit. Akik szerkesztették, mit sem tudnak a h ippokr at észi esküről. Ez jelentheti számomra is a sima földet érést. A megoldást siettetni látszik, hogy az évtizedes műtői álldogálás, kényszertartás rendesen kikezdte a gerincoszlopomat. Oldal irányban kétszeres S alakúvá görbült, kampókkal, csőrökkel nyomva a kilépő idegeket, az ahhoz járó jelentős fájdalmakkal. Mi lesz? A jutalom a tolószék? Ijedek meg, és járok tornára, súlyfürdőre. Ülök elformátlanodott, hófehér hajú, kövér alakok között a gyógyfürdőben, hallgatva a gyógyszerektől elbutult emberek ostoba beszélgetését.

Tényleg nagy az ijedelem, mert ha így marad, oda a síelés, a tenisz, az evezés, a kutyával barangolás, a somlyói zarándoklat. Akkor mi marad? Nem akarok erre gondolni. Jöhet a böjt, az önsanyargatás, hogy legyek sovány – nem vagyok túlsúlyos –,  valahogyan ellensúlyozni kell a két lábra állás okozta hátrányokat. Az antropológusok szerint még kell legalább két-háromszázezer év, amire a gerincoszlop jobban alkalmazkodik e pozitúrához. Úgy döntöttem, kivárom.

Teteje

– Szia Miklós! Nem zavarlak?

– Szia, Ferikém! Nem, nem!

– Hogy vagy? Merre jártál tegnap? Mozogsz eleget? Tudod, megbeszéltük, a hasi műtét után… sokat kell mozogni, mert ugyancsak van tekintélyed.

Nagyon is túlsúlyos szegény bátyám a tunyaság miatt. Elbizonytalanodik a hangom, mert érzem, őbenne is zavart kelt a valószínűleg nemleges válasz.

– Hát, nem sokat – jön a bocsánatért esedező válasz.

Pedig megbeszéltük, minden nap, ha esik, ha fúj, el kell sétálni a kikötőig a nagyméltóságú platánsor dómja alatt, gyönyörködni a rózsakert csodás színeiben. Egykor Éédesanyának is egyik kedvenc helye volt. Megnézni a mólón álló, hófehér révész szobrot. Mostanában elkészült alkotása! A kicsinyített gipsz vázlat arca viharvert, kemény, a szomorú-küzdelmes élet lenyomata. Ezt cserélte fel véglegesen immár felnőtt fia kedves, ti, a szülők szép vegyülését mutató vonásaira.

– Nem baj, itt a tavasz, végy erőt magadon, és menj. Ott a kedvenc ivód is, bedobsz néhány fröccsöt, amitől megjön a kedv a hazagyalogláshoz. Nem nagy távolság, tudod, félórás út.

– Tudom, tudom – Szavai gyengén lebegnek, erőtlenek. Nem fizikai a késztetés hiány, itt inkább az inverz biblikum dolgozik: a test kész, de a lélek gyenge.

– Min dolgozol mostanában? Megleped magad valami újjal a születésnapodon?

– A tapolcai orvosnak készítek egy plakettet.

Ő kezeli a bátyámat évek óta lelkiismeretesen. Vagy tíz éve találtunk egy kis „lyukat” a szívpitvarok közti sövényen. Akkor az volt az egyöntetű vélemény, nem származik hátrány, ha nem szűntetjük meg – műtéttel –, „az opus kockázata nagyobb, mint az elérhető eredmény tekintettel az általános és a máj állapotára”.

– S milyen gyógyszereket szedsz mostanság?

– Várj csak! Hát, nem jut eszembe.

– De van valami panaszod?

– Nincs. Egyszer a doki azt mondta, kár, hogy az öcséteknél nem operáltak meg annak idején.

Hallgatok. Az ember sohasem kezeli a közvetlen hozzátartozóit. Számos második, harmadik vélemény ismeretében nem érzek bűntudatot. Sokat, nagyon sokat intem, könyörgök a rendszeres élet betartására. Óvatosan figyelmeztetem a talentum terhére, az alkotás imperatívuszára. És most, hetvenhez közel, szegény, a gyógyszerei nevét sem képes felsorolni. Volt is ebből baj egyszer, mert túladagolta egyik szívszerét.

– De megyek is hozzá huszadika után.

– Jó, hát mondd majd el, mit talált. Ha akarod, én is felhívhatom.

– Persze – hangjában megint ott lebeg a szánni való bizonytalanság.

Próbálom lelkesíteni, hogy megkaptam a 70- 80-as években írt verseit, jó néhányat csodás, kicsit kubista, majd másokat Braque-szerű tollrajzok szegélyez nek. Szeretném kötetbe rendezni. Megérdemli. Egykor a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja nem halmozta el a kegyetlen aczéli kény beskatulyázottját: Ááá, persze, tehetséges, de aki Pannonhalmára mintázik Szent Benedek – vagy ki a franc – szobrot, az ne számítson állami mecenatúrára!

Így lépett be bátyám az elvontság magasabb régióiba. Versei zavarba ejtőek, misztikusak, eszmetársításai meghökkentőek, a széttört gondolatok logikája megdöbbentő, és a végén mindig felismerhető egy csodás lelki futam mozaikja, am ely dicsőségesebben ragyog, mint az anyaghoz kötött testvére mondjuk Ravennában.

Próbálom lelkesíteni – mint annyiszor az évtizedek alatt, nem csak lelkileg, földiekkel is, ami nagy bűvészkedést igényelt a megl évő négy ivadékom adta feladatok mellett –, esetében sokszor küzdve a megérzéssel: ez hiábavaló vagy értelmetlen. Mindenki felelős önmagáért, a cselekedetiért, a következményekért. Itt azonban a racionalitás érvei szárazon kopognak amúgy is. Mituka 44-ben született, nem volt elég anyatej, s sokat sírt az éhségtől! – emlegette édesanya záporozó könnyek közepette e fiú mindegyik testvérétől merőben eltérő, sivár indulását. Jó, az édesanyák semmilyen tekintetben nem bírálhatók. Igaz, idősebb bátyánk 42-ben, az ifjabbik 45-ben érkezett a földi világra édesapánk derűlátásának legbiztosabb jeleként, hisz’ a háború borzalmait mi egyéb tudja ellensúlyozni, mint egy tisztaszagú, fénylő kisded?

Igyekszem lelkesíteni, gondoljon nagyszerűen komponált rézdomborításaira, fa portréira, abszolúte organikus kerámia kompozícióira, édesanya csodás busztjára, tollrajzaira. Valahogy megtörni látszik benne az akarat. Ehhez nem kis mértékben járul hozzá a révfülöpi hegy karcos, leterítő erejű leve és az ihlető szellemi közeg hiánya. Biztosan. Az ivó cimborák a pohárhoz értenek, nem az aranymetszés szabályaihoz.

– Hogy ünneplitek a születésnapodat? Lemennek a gyerekek?

Leánya éteri lélek. Ötvösművész. A nőiességet talán a legfinomabban kifejezni képes ékszerek alkotója. Éppen mindennapos, fiút vár.

A fia erős, szép ember. A nagyvárosban küzd a létért valahol a vendéglátásban.

– Hát, csak magunkban. Meg tudod, megyek az orvoshoz kedden. Még öt nap.

– De mit panaszolsz?

– Rosszul vagyok.

Nem tudok megfoghatót kihúzni belőle. Feszült leszek, mert fölötlik bennem, lehet, hogy talán ismét rosszul vett be valamilyen szívszert. Olykor rendszertelen a szívverése. Ismét kérdezem, mit szed.

– Mi van a dobozra írva?

– Nem találom.

Ismét a bocsánatkérő hanglejtés. Nem faggatom tovább. Tehetetlen vagyok innen.

– Majd hívlak, ha látott a doki. Isten éltessen, még egyszer!

– Szia, Ferikém…

Az ivóban a falakból is a helyi bor érdes-férfias illata árad, vegyülve a bent ülők súlyos kipárolgásaival.

– Jóska, ugye, elviszel holnap Tapolcára? Mennék a dokihoz.

A kocsmáros csak bólint. Jó lélek. Büszke azért, hogy a művész úr hozzá jár. Igaz, nem sokat fogyaszt, kevés is megárt már neki. Na de az ő alkotása a révész! A kikötőben. Szép fehér. Az evező vaskos egy kissé – én ehhez nem értek.

A kórházi rendelő várójában lepattogzott, egykor fehér festékkel bekent padokon ülnek szótlanul a betegek. Jóska a maga szabta ütemű élet türelmével vár a művész úrral együtt. Aki egyszer csak hirtelen feláll. Majd hangtalanul elvágódik, s hörög. Mellkasához szorított csomagocskájában most törik darabokra a doktorról készült plakett. A feje lilul.

– Jöjjön már valaki! – a rendelői nővér sikongva tördeli a kezét, s hisztérikusan ismételgeti: – Jöjjön már valaki, jöjjön már valaki!

A doki nincs is bent még. Előkerül egy zöld ruhás, cipelve a szívindító masinát. Szét az inget. Mellkason a tappancsok. Kisütés. A készülék nem működik.

Salva me, salva me. Úszik el az értelem, omlik szét a talentum, folyósodik az intellektus, és formálódik a lélek. Már pásztázza a horizontot: ott vár Michelangelo, nézd, ez itt Georg Trakl, sorban a nagy mesterek. Salva me, salva me – leheli erőtlen hangon Mozart. Ereje sincs már, hogy a kottapapírt kezébe vegye, sötéten árkolt szemgödre mélyén kihunyó, egykor fénylő tekintete bátyámét keresi.

A szívműködés helyreállt, a szervek kiválasztanak, a műszerek élettani adatokat közölnek, miközben az intenzív osztályon fogom e puha kezet, amely azokat a finom vonalakat mintázta, írt a a még sokáig megérthetetlen sorokat, tudom, nem, nem tudom, itt van még?

Az én jó feleségem bársony hangon vigasztal, az örök anya és az univerz um biztonságával: Ő már jó helyen van, Édesanyával beszélget a felhőkön.

Nyeled a könnyeidet, mert különben a sáncba vezeted az autót.

Micsoda!? Hisz’ mi négyen vagyunk fiúk. Sokban nem egyezünk, mindegyikünk ugyancsak másféle, na de négyen vagyunk. Édesanya életei, édesapa életei. Nem lehetünk kevesebben.

A nővér a telefonhívásra rebegő hangon, sietve mondja: A dom a doktornőt! Ekkor már tudod a hírt. Elment. Nincs többé. Trianon napja van. A corpus már szinte érdektelen. A procedúra embertelen. Károly bátyám vitézül intézkedik a lelki bénaságba merevült özvegy helyett. Ő hamvasztást kér. Rendben. Papírok. Immár teljesen érdektelen adatok bekérése. Türelmesen válaszolsz a telefonba a tökéletesen fölösleges kérdésekre.

Másnap megszületik az unokája, Bálint. Az ív borzalmasan tökéletes.

Igen, a hamvasztás előtt öltöztessék fel az ünnepi öltönyébe. Igen, tízezer. Igen, hetvenötezer. A temetkezési vállalkozó irodájában nejlon kegyelet légköre. Inkább hányingert keltő „együttérzés” szavai. Igen? Még tizenötezer? Igen, a boncmester tudja, nem kell boncolni. Tízezer. Az urna, igen, a földbe kerül. Fakereszt – tölgyből legyen –, réztábla. Név, igen, szobrászművész. Igen, 1944 –2013.

A gyászmise a vörös kőből készült templomocskában zajlik. Előtte bátyám csodálatos szobra: Szent József, az ács. Henry Moore szellemtársa műve. Csak ez utóbbi ihletét nem gyilkolta, gúnyolta a szocialista realizmus ostoba dogmája.

A pap nehezen küzd a szombat déli szolgálat nyűgével, gépiesen mondja a miseszöveget. Pedig lelkesíthetné a Károly bátyámtól ajándékba adott, 150 éves misekönyv. A két család tagjai feketében, komoran hallgatják a liturgia sokszor érthetetlen idevágó sorait. Krisztus urunkról van szó, pedig most nem ő a holt test.

Jó lenne már a végére jutni. A temető szép, levegős, a háttérben a Gulács meg a Szent György hegy. A lélek pásztora bizony hiányosan ismerteti a „személyre szabott” érdemeket. Ez nem baj, mert akik ott vagyunk, tudjuk ezeket. Az apró, négyzet alakú sírgödör elnyeli az urnát. A földhányás mégis emberhosszúságú. Helyes. A tölgykereszt beszúrva. Miklós elment. De ahogy Károly mondja: Ő utána legalább itt maradnak a művei. Mi utánunk semmi sem marad.

Most valami derűsebb kell ide.

Ijedten mérlegelem, nem írtam-e már erről itt korábban? Gyengül az emlékező képességem. A számokat jól tudom, telefon, jelszó a számítógépen, belépőkódok különböző honlapokon. De hogy mi volt ebédre?

Az őrült román jól leteremt, amikor jelzem, hamarosan szül a feleségem.

(A negyedik, fiú, nem, Sárika vagy Zsuzsika lesz. Igen?) Ezért két hét szabadságot kérek. Micsoda? Nem hallottak a programozott szülésről? – kérdezi nem kevés lekicsinyléssel a hangjában.

Mondja ő, aki magtalan, mert legalábbis általunk ismert ivadéka nincs. És akkor az ügyeletben töltött hajnalon ébreszt a telefon a lélektelen alvószobában: Jaj, p apikám, azt hiszem, mennünk kell! Hogy is hagynám egyedül szegényemet? Hát éppen elég volt a kötelező ellenőrzéseken a szülészorvos száraz, távolságtartó, csöppet lenéző „seems fine” megjegyzései, és semmi több.

Taxit kell hívnom, mert az öreg Volkswagent összetörte egy szabálytalanul elénk vágó mercedeses angol, aki szükségtelennek tartott rendőrt hívni, „elintézi a biztosító”, persze jómagam csak a mellettem ülő, már a kilencedikben lévő feleségemet vizsgáltam, nem esett-e baja. Jó, rendben. Persze a biztosító semmit sem állt. Szegény „Döme” 20 fontért a scrap yardon végezte…

Az ikrek boldogak, hogy nem kell suliba menni. Péntek van, milyen előzékeny ez a kis jövevény, miénk a hétvége, és vigyáznak Marcikára is. Tényleg megbízhatók így tizenegy évesen.

Nem mozdulok a felem mellől. Magamban kellő elégtételt érzek, most csak részt veszek a világrajövetelben, mert annak idején elkergetett a többiek születésekor. Igen korszerű a szülészet. Egyik vívmányának aztán jó kis kárát látjuk. Minden ágy felett egy hosszú gégecsövön nitrogén-oxid, azaz kéjgáz szívható, ha nagyon erős a tolófájás. Nos, Marcsikám szippantgatja rendesen, így az egész vajúdás eltart vagy tíz órán át.

Ó, a negyedik meglesz egy-kettőre, mondják a tántik a telefonba – többjüknek egy gyermeke sincs. A ’zasszony aranyosan vihorászik, amikor nyomni kellene. Így aztán helyette az én szemem guvad az együttérzés keltette erőlködéstől.

Végre kora délután itt van! Ki is? Hát Ferkó, mert bizony szép, méretes gyermek még ott is. Aranyos, csendben nézeget a melegítő lámpa alatt. A „mamaka” elnyugszik. Jómagam szaladok a hírrel a fiúkhoz. Látogatás. Különszobában, Ferkó átlátszó plasztik bölcsőben. A fiúk puszilgatják, ölelgetik. Itt nincs elkülönítés, mint otthon – még az anyától is! Másnap már a gyermekszobában van. Az ágya felett egy színes felirat: ISTEN HOZ – alatta egy sorral – OTT! (Így fért csak ki. A nagyok kedves munkája.)

Jópofa kölyök ez is! Keveset sírt, bejártuk vele az egész országot. Szoptatta az édesanyja a Towerban – éppen azon a fatőkén, amelyen Boleyn Anna feje hullott, a yeoman udvariasan fel is állította onnan… Edinburghben az Árpádházi királylány, Skóciai Szent Margit kiskápolnájában pelenkáztuk, és sok egyéb.

Amikor már szavakat kezdett mondani, a legmulatságosabb tömörítés reggel így hangzott: kakaó-videó. A reggelizés így zajlott.

Az biztos, hogy kedves édesanyja erős akarata hatványozottan szállt erre a magzatra. Ha ő nem akart valamilyen ruhadarabot felvenni, hát nem is vette fel. Ha lecövekelt – már itthon – a Susogó lépcső tetején, hiába „fenyegette” a mama, hogy ott hagyja, hát ott is maradt akár fél óráig is. Úgy kellett érte menni, az engedetlenségért járó szidást fel sem vette. Kisgyermek kora talán legkedvesebb emléke, amikor a jáki templom kapuja előtt strázsáló oroszlán pofáját megsimogatja utánozhatatlanul kedves, búgó hangsor kíséretében.

A Balaton -átúszás zajlik Révfülöp és Boglár között. Az iderendelt komp szállítja át a sok ezer résztvevőt. A várakozók egy részét védi az árnyékoló, a többiek fejét veri a kegyetlen nap. A kutyát viszem úszni a kikötőbe. Ő is szenved a nagy melegtől. Visszafelé jövet vizsgálom a sorban állók arcát.

Odaveszett a nagy hegyek egyikén két magyar: vízhiány, elerőtlenedés, hiba és ott a zuhanás. Az egyik után két árva. Mi hajtotta őket? Ez teljesítmény? Az oxigénhiány végletesen lerontja az ítélőképességet, a tüdővizenyő tovább csökkenti az amúgy is kevés „éleny” felhasználását. Vagy ezek az emberek a természetes közegben küzdenek az őket örökké kínzó hiábavalóság érzésével? Valódi, a többség által elismerhető teljesítményre nem képesek? És ezért valami rendkívülit akarnak – akár az életük árán is?

Igen, ezek a gondolatok kavarognak bennem, amikor e társítás felbukkan az úszók vizsgálatakor. Túlnyomó részük alaktalan, a fizikai képességekkel nagy barátságban nem lévő egyén. Valami hiányt pótolnak az öt és fél kilométeres táv teljesítésével?

Ja, s te miért nem mégy? Jaj, fáj a derekam, edzettem sokat, úsztam nagy távokat, készültem, de nem megy, na, fáj. Összességében – napi szinten – leúsztad már ezt a távot sokszorosan. Amúgy sem kell semmit sem bizonyítanod. Jó?

Délutánra jórészük letudja a távot, s boldogan viselik a pokoli hőség ellenére az ábrás, fehér tornaingüket, amely igazolja a teljesítményt. A parton sörsátrak, gumi asztalok – ugráláshoz –, ha még nem fáradt volna el valaki. Ez az iparos tényleg bolond? Kikre számít? A színpadon beatzenekar. Jól képzett zenészek, de alig ácsorog előttük néhány sportoló őket hallgatni. Inkább iddogál a még itt maradottak nagy része.

Az asztalok között feltűnik a kukorica árus. Háromkerekűje közepén patyolat tiszta kendővel letakart hordócskában lapulnak az aranysárga csövecskék. Az ócska tricikli oldalán egy májbetegsárgára sikerült tengeri képe, mellette reszketeg betűkkel: Mais – ugye, ez már az EU? A sovány, magas ember arcán a hőség lázrózsái. Vonallá szorult ajakkal tolja ide-oda járművét – szótlanul, mint aki már feladta, hogy akár egyetlen csövet is el tud adni. Igen, menni kell, lesz ott vagy ötezer ember, ugye, mindenki vesz legalább egyet – még kevés is lesz. Földre szegezett arcán valami megfoghatatlan szégyenérzet játszik, mintha mentegetné magát: „kérem, jómagam földműves lennék, nemigen értek a kereskedéshez, ha akarnak, vegyenek kukoricát, de, legszívesebben itt hagynám az egészet – hisz’ az asszony kergetett ide. Haza is még újra hat kilométer”.

Megvennéd az egész hordónyit, ha nem a vizes fürdőnadrágodban lennél, s így nincs nálad pénz. Eliszkolsz a kutyával haza.

A híradóban az Anna bál szépei és frakkos gyülekezete. Ötvenezer forint a részvétel – személyenként. Mögöttük ott a kukoricás ember elnyűtt arca, és feltűnik Móricz Zsigmond elfúló hangú kéregetője is a Rokonokból: Szegény Magyarország, szegény Magyarország, köszönöm nagyságos uram, köszönöm! Szegény Magyarország!

Teteje

Zegénys agyarországM, zegénys agyarországM, öszönömk agyságosn ramu. Ondjam za rdélybőlE ttelepültá, lfulóe anguh éregetők a okonokbólR. Agyn a elegm, s ehezenn iseliv indenm alandóh.

Za gyene mbere a trandons aralny. Ejef ltalábaná opaszrak írtny, alb állánv ínaik rásjelekí, agyv alamilyenv jesztői llatá brázálosá. Ermekegy, ah anv, endszerintr lhízotte, yafogósn, lkényesztette, emn últ okonszenvesr laka. Gyszolvánú, ndenkim űtőtáskábólh áplálkozikt, ertm a üféb, s a endélőv agyonn rágad.

A izibicikliv ölcsönzősk akarjav a ejétf, ertm liga kada alakiv, kia épesk egfizetnim za rásó érletib íjatd. Étségbeesettenk észítik a imutatástk a énylegest érlésekrőlb,ertm a ulajt gyisú zta iszih, ogyh salc: a ajáts sebérez olgozikd.

A ürdőzőkf úlnyomót öbbséget a ójánb elülb, intm a eringekh, nfeledtö ikoltozásr, abdázásl, ízv láa ukásb, eljest angzavarh. Izonyárab, szniú emn udt gyiküke ems… (Háromszori elolvasásra folyékonyan megy – ha a beszédközpont átáll a sugallt törvényszerűségre.)

Lehet, hogy tündéri szépségű Tünde unokám, aki egy éves kora körül ejtette ki az első és utolsó szót: „gólya” – mindenre alkalmazva –, így beszél magában, és az is lehet, hogy pontosan ismeri a fenti sorok logikáját. A szavak első betűje kerüljön a hangzósor végére. Teljességgel értelmetlenné válik az egész, holott csak egyetlen komponens nem találja a helyét. Olvasáskor vissza a szó elejére, s máris vége az idegesítő értelmetlenségnek.

Lelkesedéssel, kollegiális büszkeséggel értesülök a hírekből: ez és ez, meg az és az az agykutatás terén elért kiváló eredményei okán ilyen és olyan kitüntetésben részesült. Igen, de akkor valaki mondja meg, mi történt ezzel a gyönyörű, finom gyermek jelenséggel, Tündével.

Immár hatodik évében, nyúlánk, madonna arcú leányka. Fekete, mandula vágású szemmel, kecses mozdulatokkal, felázott bőrű ujjakkal – mert keze örökké a szájában. Laza ízületekkel imbolygó járás. Lehajolni, lekuporodni nem. Ha kérne (?) valamit, halk, csörgedező hanggyöngyök hagyják el ajkát. Esetenként – azt hiszed – rád néz. Olykor a távolba vesző tekintettel méláz (?),és ha elmarad a Kisvakond kalandjai DVD ezeregyedik megtekintése, a nemtetszést nagyon nehezen viselhető hangforgácsokkal adja tudtunkra. Nos, mi is a baja? Nagyságos agykutató uraim! Mi történt egy éves korában? Akkor miért működött a beszédközpont s a hangképzés? Ha nem is célszerűen. Mit is tudunk az agyműködés élettanáról? Aztán a magasabb rendű funkciókról? Az érzelmekről, a gondolattársításról? Az elvonatkoztatásról? A képzelőerőről? Ezek hihetetlen kavargásáról álmainkban? Mi fogható meg ezekből? Mi mérhető? Mi modellezhető? Semmi. A Teremtő mosolyog csendben a háttérben, és bíztat: ha találkozunk, mindent megmagyaráz.

Tempózom is kifelé, a nyílt vízre. Halkul a zsivaj, s átölel a Balaton selymes vize. Gépiesen számolom a karcsapásokat, és rögzítem az irányt a túlparton immár halott bátyám hatalmas házának penész zöld tetejéhez. Előre szegezett fejjel, bamba, ködülte szemmel siklok a vízen – az úszás pokolian unalmas, amíg jobbról kezd kibontakozni a tihanyi félsziget. Ha feltűnik a messzeségben az apátsági templom fehérje, szabály szerint – szinte tudattalanul – kezdem a Miatyánkot, majd az Üdvözlégyet, végül a Hiszekegyet. Mindegyiket Tündéért, hogy szólaljon meg végre. Az ima igéi körülöttem himbálóznak a hullámokon. Az utolsó szavaknál irányt veszek vissza felé. Amíg talajt fogok, eltelik bő félóra.

A kikötőn túl, a nagy strandon már augusztus 20-ra – ugyan, minek nem nevezték az elmúlt fél évszázadban jó Szent István ünnepét? – készülődnek, pedig még vagy két hét van addig. Lesz itt céllövölde, dodzsem, hihetetlen színvilággal felcicomázott, fény epilepsziás, gyomor ugrató szerkezet – talán a körhinta modern utóda? Lesz megszámolhatatlan lacikonyha, boros házikó és – és remélem, talán az idén már nem – tanga bugyiktól, cicifixek től roskadozó dib-dáb üzletek, amelyekben csak is a munkától el nem riadó cigányaink üzletelhetnek…

A platánsoron még van néhány régről ismert boltocska, ahol valódi, értékes a népművészet: faragászok, hímzők, ügyes kézművesek – bántóan elvegyítve a műanyag stukkert, műbőr cowboy kalapot, és egyéb értéktelen lim-lomot árusítók között.

A színpadokon azért van erőt sugárzó nép tánc-, népdal bemutató. Este azután jönnek a decibelek bajnokai, s ilyenkor az ember csendben eloson. Hova is? Mert kilométerekre elhallatszik a légáramlatok által erősített-halkított, megcsűrt dallam. Évek óta így megy ez, sok tízezer idejövővel. A szüreti felvonulás gyönyörű, néptánc csoportok dobbantják az aszfalton a ritmust. A szőlővel feldíszített fogatokról bort locsolnak poharakba szép leányok, és adják a felsorakozott nézőknek. A lovak riadalmukban jócskán jelölik az útvonalat. A különböző borrendek tagjai főnek nehéz bársonypalástjuk alatt, rézorrukon megcsillan az alkonyati nap fénye.

Na de „hol vagy István király”? Tényleg, a templomon kívül sok szó nem esik arról a hatalmas tehetségű magyarról, aki nélkül ki tudja, mivé lettünk volna. Igaz, a 907-es pozsonyi győzelem, meg Géza fejedelem nélkül ő se ment volna sokra – mondom magamnak kissé bizonytalanul. Lassan párolog a düh, amikor a polcról levett, poros, a kommunizmusban kiadott Magyarország története munkából felidézed a kort, „I. István” korát. A sorokból csak úgy süt az akkori hivatalos ideológiának megfelelni kívánó szolgalelkűség. Ilyet még sohasem tettem : e mocskos, korlátolt gondolatokat sugalló könyvet a szemétbe hajítom. Kavarognak az elméletek a fejemben Attiláról, a kettős honfoglalásról, a bizánci, a római orientációról, a kegyetlen német gyarmatosító törekvésekről (Civakodó Henrik). Jómagam egyik eredeztetőiről, a székelyekről. Csak annyi biztos, hogy a kis csíki falvakban igen szépen őrzik e szent király és a többi nagy Árpádházi emlékét. Nem diszkóval meg goffrival és görög módival nyesett húsdarabokkal, meg nevesincs beat zenekarok szűkölésével ünneplik ezt a jeles férfiút.

Isten hazánkért térdelünk elődbe,
Rút bűneinket jóságoddal född be!
Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,
Érdemét idézzed!

István királynak szíve gazdagságát,
Szent Imre herceg kemény tisztaságát,
László királynak vitéz lovasságát,
Ó, ha csak ezt látnád!

Fújtuk lelkesen a diákmisén – de a „Ránk bűnösökre minden verés ránk fér, De könyörögnek ők tépett hazánkért, Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek: Hazánkat így mentsd meg” versszakot a nyúlszívű kántor nem merte énekelni. Később megtudtuk, a békepap plébános tiltotta le! Hát persze, a „tépett haza” nem volt időszerű, és úgy látszik, ma sem az?

Dünnyögöm a dallamot a ház felé baktatva a kutyával. Nem kényszerítem ügetésre azzal, hogy kerékpárra ülök, mert nagy a hőség. Mindjárt meg is riadok. A fenséges nyaraló házban ott nyomkodják megszállottan a komputert, az X-boksz ot a serdülőkor küszöbén lévő unokáim. Ugyan mit kérdezzek tőlük Szent Istvánról? Hallanak ők bármit is e nagy ünnep ebb éli vonatkozásairól a szüleiktől? Sajnos nem!

Milyen lelkesen kortyolták akkor hat éves ikreim a csíkszentkirályi borvizet mindjárt a forrásból, mert elhitték, hogy azt maga Szent István adományozta a helybelieknek, hogy ne szomjazzanak!

Tépett haza, meg Sâncrâieni.

Nagyot csapok a levegőbe! Bár még csak alig vagyunk közel a délidőhöz, csorog le a nyakamon a ború vezette, lendületből kortyolt fröccs.

És akkor íme, az igazi „kulturális orrba verés”. Szent István napján csak megkaptuk – ha már akkora barom voltam, hogy megnéztem –, miként is látja ama nagyszerű kor alakját egy mai szabadgondolkodó rendező. Aki sértődött, aki nem képes megszabadulni a mára már kifáradt és megunt, évtizedekkel ezelőtti szakmai gyakorlattól: a meghökkentésektől. Például Dürrenmatt A nagy Romulusára is gondolhatunk.

Jómagam ijedten ültem a képernyő előtt, és egyre reménykedtem, talán a szerző, az egykori magyar bálvány, Szörényi csak jelenthet valami fegyelmező béklyót e gátlástalan fickó számára! Hát nem, de valahol a Pilis- kutató is bűnös, hogy ide romlott le, hogy ezzel a furcsa alakkal közösködött. Lám!

Mélyföldi és az ő IK30-a. Nos, ez az István, a király bemutatójának 30. évfordulója – újmagyarul!

Sikerült Szent István ünnepének megzavarása az egyik kereskedelmi televíziónak, az ünnep estéjén sebtében leadott „IK30” szegedi előadásával.

Igen, itt keveredik az örökölt (?), bolsevik deheroizálás a parttalan alkotói szabadsággal. Itt Szent István egy szépen fésült, szorongó és kicsit gügye iskolás fiú, akinek egyetlen határozott gondolata sincs. Vakon követi a szenvtelen és (igen rossz hangú) Asztrik, meg a „mami” – mint divat szerinti „gyernőtt”: a gyermek és felnőttből keletkezett találó szókapcsolási remek – minden utasítását, aki mögött SS egyenruhába öltözött, német lovagok állnak. Istvánnak még saját népe sincs! Csak vérvörös és olykor fegyvernek is használt kereszteket ide-oda hurcoló, s azzal ölő (!) csuhásai, meg fekete szemüveges titkos rendőrei. De van Koppánynak! Akár ha a Budapest Pride felvonulói masíroztak volna át a szegedi Dóm tér színpadára. Szegény Táltos!

Vajon mit szólhat a Kossuth -díjas kedves papa fiacskája bordó, „cicás” bunda-fürdőköpenyéhez, s a vonyító éneklése közepette szívott joint hoz? (Szégyellje magát, N. P.!)

Géza nagyfejedelem végig botorkálja a színpadot, mint aki nem akarja elhinni, mivé válik az ő népe. Eltemettetése után krónikásként playback kel. A vaskezű, nagyon okos Geyzáról beszélünk, aki éppen, hogy megfékezze a bajor térhódítást, Civakodó Henrik leányát, Gizellát kéri feleségül fia számára.

Igen, és megérkezik Gizella szuperklassz, német sportkocsin a már említett, ijesztő küllemű (náci) bajor lovagokkal. Ő később István tehetetlensége miatt Vecellin, snájdig SS obersturmführer mellkasához dörgölődzik, mintegy felajánlkozásul.

Tényleg ilyen volt a később boldoggá avatott Gizella? Aki nyolc gyermeket hozott a világra, és híven szolgálta – a kor szokása szerint a számára teljesen idegen környezetben – az urát? Akinek a passaui katedrálisban lévő sírhelye ma már jelentős búcsújáró hely? Hm. Koppány mesterkélt és a rendező ferdültségének alávetettje: három bűbájos felesége udvarlását kínok közötti ábrázattal fogadja, arckifejezése ordítóan ellentétes énekelt szövegével: H űséggel fárasztó asszonyaim, buja ingoványba húz szerelmetek.

Külön mulatság, amint ez a részegen gázolásért börtönviselt színész alanyi tapasztalatból énekli a „rabok legyünk, vagy szabadok” strófáját.

És a felépítmény? A kétszintes korona, amely a felsőbbségek helye, no meg a jazzbandé. A zeneszerző bizonyára korosodik, hogy a nagy megrökönyödést kiváltó, de feltétlenül vulgarizáló módosításokat, ütemváltásokat – ez tiszta zenei prostitúció! – engedélyezte.
Végül a Szent Korona köré záródó rács – e szakrális tárgy és közjogi csoda fogalom mint börtön? – mögötti ember massza, akik közül sokan motyogva, majd szenvtelenül kapnak bele a Himnusz éneklésébe. Nos, ők nem mi vagyunk, magyarok! Ők a rendező úr szánni való népe, akik semmit sem tudnak kezdeni olyan fogalmakkal, mint hazaszeretet, hit, erkölcs.

Elküldtem e sorokat az egyik napilap előadáshoz írt cikkének hozzászólásaként. Bizony, sok azonos meglátás vonul végig azon is. Tényleg – elmélkedem nem kevés haraggal – mindent lehet? Mi lesz ezekkel a lélektelen, üres „gondolkodókkal”? Ha nekik semmi sem szent, jó-e az számukra, hogy azzal vannak ideig -óráig az érdeklődés homlokterében, hogy jóérzésű embereket dühítenek fel? Szomorú állapot. De az is, hogy az ellenhatás kifejezését manapság a politikailag korrektség ostoba gyakorlata béklyózza.
Mintha az új alkotmányban benne lenne, hogy a Szent Korona gyalázása büntetendő cselekmény.

Ah! hol vagy Magyarok tündöklő Tsillagja,
ki voltál valaha Országunk Istápja.
Hol vagy István király? téged Magyar kíván,
Gyászos öltözetben te előtted sírván.

A 18. századi Énekeskönyv szövege ma is időszerű, legfőképpen e tengernyi lelki sivárság láttán.

S a Szent István gyalázóktól „csak annyit kérdek, a válaszra várva”, hol vannak a longobárdok, a gepidák, a v ízigótok, a vandálok, no meg mikor is alapítottak önálló államot az atyánkfiai betelepülésekor már itt megmaradt szolganépek?!

Tovább. Hallom, ezzel a férc változattal Erdélybe is készül a stáb – vajon milyen pénzügyi támogatással? Nagyon remélem, az egészséges ottani hazánkfiai csak kifejezik valahogyan a nem tetszésüket. A székely néplélek végletes. Ha sérelem éri, inkább elbujdosik – ha egyszer kardot nem ránthat. Ugyanakkor elvonatkoztató képessége határtalan.

De ezt honnan tudná e nyafogó, öngyűlölő, cinikus, kozmopolita, véleményterrorra berendezkedett társaság?

Ijedten idézed fel az ősi dallamot szinte szürreális szavaival. A gyönyörűséges énekben az „édesem, kedvesem” éppen lehet a haza is:

Úgy elmegyek rózsám valamerre,
Bukovina kellős közepébe.
Ott leszállok tulipán képembe’,
Édesemnek háza elejébe.

Kötözgetek gyöngyöt a nyakamba,
Selyemövet karcsú derekamra,
Vizet iszom, mikor kedvem tartja,
S azt es csakúgy, ha kedvesem adja.

Azt es csakúgy, ha szájábul adja,
Mint kis madár e fiát itatja,
Azt es csakúgy, ha szájábul adja,
Mint kis madár e fiát itatja.

Mostanában sokszor jut eszembe Bethlen Gábor országlásának ideje. Akkor, tényleg ott élt túl a magyarság. Hisz’ itt a török, és a még kártékonyabb, útonállókból kikerekedett, később jó katolikus dinasztia, a Habsburgok halványították a tartást. Mai megfelelőik a globalisták és a még rombolóbb hatású renegátok. Ezért bízom az ott erkölcseiket s szokásaikat megőrzött híveinkben, hogy kerítenek majd egy jobbféle botrányt, már csak a jobbítás érdekében is. Mert számukra a somlyói kettős nyeregben megélt István a király az érvényes…

Megszületett Vilmoska, a kilencedik unokám. Apró, szépséges, fekete fiúcska. Olyan nyugodt, mint az édesapja, az én negyedik fiam. Persze, meg éjfekete, mandulaszemű édesanyja. Vilike apró, békés, nyugalmat sugárzó ember. A szülész sietett szabadságra, ezért két héttel előbb hozta e világra a gyermeket – méhösszehúzóval, siettetéssel.

Ugye, én nem rokonszenvezem velök? De nem ám! Vilmoska aprócska, arányos fiú hosszú tagokkal s lábfejjel. Mamája szerint világra jöttekor lábszára olyan, mint két ropi…

Nevét mi szépapjáéhoz kötjük, ki a székelyudvarhelyi református kollégium matematika professzora volt. Ő is az lesz? Érdekes és rendkívül titokzatos. Ha vele vagy, és figyeled, valami földöntúli nyugalom száll meg. Sugárzik belőle a békesség. Nagy-nagy öröm.

Huszonhét évvel ezelőtt, amikor az édesapja született, a család kívánságára lenyírtam férfiúi ékességemet, a bajuszomat. Most hát aztán – a szimmetria kedvéért – az ő fia születése után megnövesztem. Csak ne legyen nagyon ősz immár…

Teteje

Bartók Concertó ját vezényli Yehudi Menuhin – valami 90-es évek eleji felvétel a Kongresszusi Központból. Borzolja, zilálja, majd simítja idegeidet a szörnyű látomásokkal és idilli rónaság  képeivel teli zene. Váltakozva zsugorítja és tágítja lelkedet. A zene szólam mesterei vonszolják a koros hegedűművész-karmestert, ki – minden tehetsége ellenére – nem érti már a bartóki tragédiát. A hallgatóság ünnepel. Ráadás!

Jó, legyen a Figaro házassága nyitány. A zenekar őrületes tempót vesz, és ugyanakkor torlódó vidámságot áraszt, gyerünk, gyerünk! Na ja, Mozart! Szinte bosszant a két szerző lélek szerkezete közötti mérhetetlen különbség. Irigylem a sváb fiú mindenre fittyet hányó zsenijét,(innen valami hiányzik!!!). A mélybe ránt, lehúz a ronda bugyorba a nagyszentmiklósi, törékeny figura üvegszerű érzékenysége. Még egy ráadás.

A VI. magyar tánc, Brahms. Talán e vérpezsdítő művekkel engesztelhette Lisztet, akinek egyik műve bemutatóján elaludt. Reményi Ede mérgében megvált akkori zongora kísérőjétől, Johannestől.

A tüzes, pattogó dallam Palicsot idézi nekem, ahol kedves, újvidéki barátom tánckara járja erre a zenére a ropogóst a szívkonferencia utáni esti mulatságban. A zene jó ütemű, kicsit megspékelve balkáni hangzásokkal, mert az egyik cigány kezében tökhátú pengetős hangszer dolgozik. A hat pár szépen hímzett népviseletben, mintha a szabadkai városháza egyik csodás Róth Miksa-üvegablakáról léptek volna elénk – Szent István, Hunyadi János vagy II. Rákóczi Ferenc mellől. Igen, lám, él, virul a néplélek rendesen itt a Délvidéken is. Lelkesít persze az olajszerű szilvórium, meg a sűrű dalmát bor is. Valahol a közelben Kosztolányi sétál, az egyik kevély polgárház padlásán a gyermek Brenner-Csáth Géza készül egy macskakölyköt megfojtani. Évek múltán e derék újvidéki pár két gyermeke már idegen nyelven tanul az egyetemen. Apjuk elvész a Balkán üzleti forgatagában. A madonna arcú, vékony asszonyka alattomos kórral viaskodik. Brahms sem vigasztalhat. Dallamába merevülnek e kedves emberek kissé esetlen tánclépései. Gyomrodat görcs zsugorítja, szemed sarkában a reménytelenség sós cseppjei. Oda van ez is! Hiába hívod Dugovics Tituszt vagy Damjanich Jánost – engeszteljék már e vad illíreket, kik mostanában települtek ide be Rigómezőről, ne gyűlöljék a legyőzötteket, kiknek feje felett elugrott az országhatár.

Sokan jelentkeznek holtnak ezekben a hetekben. Igaz, ez kellő tapintat jele is, mert valóban ősszel kell búcsút inteni az árnyékvilágnak. Elment az öreg is – egykori, idős kollégám, akit sajnos ma sem nevezhetek mesteremnek, mert megtámadott a disszertációm védésekor. Biztosan igaztalanul – lehet, hogy sugallatra. De nem is igen törődött egyikünk szakmai előmenetelével sem. Megbocsátva, megbocsátva, megbocsátva a krisztusi irgalom jegyében. Igaz, meghasonlott szegény, a jó katolikus svábból – remélem, csak felszínes – kommunista lett. A köteles tisztelet itt kopogtatja a homlokomat, figyelmeztetve az illemre, és béklyóz a de mortuis nil, nisi bene megkopott, a közéletben már alig ható törvénye.

Az első nemzetközi konferencián – Anglia után, amelye n részt vehettem, és mindjárt a legjobb külföldi előadás büszke címét nyertem el – ő is ott volt feleségestől. Az esti fogadás forgatagában a tiroli zenekar dalaira olyan nagyszerűen jódlizott, hogy ámultunk. Csak fokozta a jókedvet, milyen kitűnően hopsza-polkázott a nejével.

Az ő temetésén állok most. Hamarosan megjelenik a koporsót szállító luxus limuzin – korunk Szent Mihály-lova.

Ha a házunkban meghalt valaki, és mi, gyerekek láttuk a karinges papot elmenni kezében a fémtubusba zárt szenteltvízzel meg az apró füstölővel, lehetett tudni, hogy másnap vagy harmadnap jönnek a gyászhuszárok. Lessük is az érkezést, felváltva álldogálunk az utca felöli kapuban. A kétlovas temetői hintó! Éjfekete lovak sötét szemellenzővel, csillogó feketeségű lószerszámokkal, homlokuk felett hollótollakból szerkesztett forgóval. A hintó négy oldalát metszett üveglapok zárják. A homokfúvott üvegeken halovány keresztekből tündöklő sugarak nyílnak: szinte sugallják a kocsi mellett elhaladó, kalapjukat levevő járókelőknek : készüljetek ti is. Az asszonyok keresztet vetnek, nagy sóhajjal cipelik tovább terhüket. A hintó üvegajt aja felnyitható. A komor jármű tetejének négy sarkán üvegburás fáklyák fénylenek. A két gyászhuszár félelmetes. Még a bajuszuk is fekete, Bocskai szerű, szénfekete, zsinóros mentében, grafitfényes csizmában, szigorúan állnak a kocsi körül, és várják a hozzátartozókat, mikor hozhatják le a koporsót. Többen ezt már nem merjük megvárni, mert félünk a halottól. Lélekszakadva futunk be a kertbe.

A méltatások a kollégák részéről csakis a jót idézhetik. Természetesen. A főméltató a magát az én egykori ellenlábas omnak kinevező és engem azóta is gyűlölő vénsebész. Pedig tudhatná: A gyülölség ollyan, mint a fölöttébb kénköves porral megtöltött ágyú, ha kisütöd, nem csak azt, kire iránzottad, elrontja, de a pattantyúsát is – írta volt Zrínyi Miklós Mátyás királyról való elmélkedéseiben. A papi szertartást szorosra zárt, lefelé görbülő ajakkal, némi megvetést sugárzó arccal hallgatja. Valóban, a vörösök felfogása szerint „a vallás a nép mákonya” és egyébként is, „fel vörösök, proletárok” – énekelték együtt a taggyűléseken, nemde? Az egyik unoka valami harmadosztályú, amerikai, szirupos filmből vett minta szerint félig síró hangon sorol hosszú-hosszú perceken át magánjellegűnek vélhető, igen csak lapos személyességeket. Megtudható, hogy szegény az utolsó heteiben már nem érzékelte a külvilágot a helyén. Sóhajtasz: Jaj, csak azt ne! Kétségbeesetten kapaszkodsz édesapa emlékébe: aki messze nyolcvan fölött is kristálytiszta volt. Meglátjátok, úgy halok meg egykor, mint az elefánt, állva.

Amikor a tisztelendő úr az utolsó útra hív és szólít, hogy mondjuk el az Úr imáját, döbbenten észlelem, a vénfiú is imádkozik! Csak nem úgy, hogy ez a harc lesz a végsőőő … És bocsásd meg a mi vétkeinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?!
Sohasem késő! Megtérni lehet, és a temetői hangulatban ugyancsak tanácsos is. Rázza az ember a fejét, s próbálja megérteni, hova silányult a világ? Most már „megéri” a Miatyánkot mondani, hetven körül? Bezzeg anno ez a most üdvözülni igyekvő orvos, amikor – a riválisként sohasem szóba jövő – már halálos beteg, alig ötven éves kollégánk a disszertációját írta, küszködve a nagy feladattal, nevetve kérdezte tőle: Mit írsz, Gyurikám, az emlékirataidat?

Mi ez a tapintatlanság, otrombaság, modortalanság, amely végigvonul az életen, bombázva a kiszolgáltatottakat? Persze, a polgári és a paraszti lét – nem is tudom, melyik említendő előbb. Mennyire megváltozott a paraszt mint fogalom, mint életforma. A szó negatív tartalmú jelzővé vált, holott megtestesítői micsoda értéket képviseltek egészen a modern világ eljöveteléig, hiszen csodálatos művészetük és önellátó képességük a polgárt is hátrébb sorolta. A két világ nagyjai mint példaképek minden napra szóló hatásai miért enyésztek el? Hova lettek a daliás hősök? Bizonyára felminősítem ezt a szegény figurát, ha a mostanában erősen foglalkoztató, 18. századi legnagyobb magyar alakjával, Rákóczi Ferenccel vetem össze!

Csakúgy forr a vérem, ha az útonálló rablókból – Salzburg környéki só utak sarcolóiból – kifejlődött Habsburg -ház állami szintű gazemberségeire gondolok. Először Rákóczi átnevelése a csehországi kolostorban. A világi dolgoktól elfordítás, a családtól elszigetelés – a teljes körű agymosás kísérlete. Ám az önálló ítéletalkotásra igen korán képessé váló fejedelem, immár felvértezve az önvizsgálat és a legmagasabb erkölcsiség erejével, kitör! Lehmann kapitány az életével fizet, hogy a bécsújhelyi börtönből megmenekülhet Rákóczi. A dúsgazdag magyar – a nagyvilági, léha és a pórnép mérhetetlen nyomorítása révén dorbézoló Napkirály kortársa nem erre az életre esküszik. Tanul, műveli magát, legalább hat nyelven beszél, és készülődik.

Bécs, az évszázados török ellenes háborúkban és rabigában meggyengült magyarokat végképp rabszolgasorsba taszítani igyekszik – nyílván a magas keresztényi indulat jegyében. Erkölcsi alapja a török kiűzése. Mindjárt Buda megvétele után egy évvel már megszűnteti a pozsonyi országgyűlésen Európa egyik legkorábbi, legkorszerűbb alkotmányának, az Aranybullának az ellenállási záradékát és a szabad királyválasztás jogát. És az arisztokrácia, a nemesség? Nagyrészük hajbókol, igazodik, csak a kiváltságai maradjanak. Akkor recrudescunt inclytae gentis Hungariae vulnera. Rákóczi csodálatra méltó módon reformálná a hazát. Hadi tettekkel, külföldi szövetséges keresés ével s leginkább a társadalom modernizálásával. Legyenek szabadosok, akik fegyverrel tesznek a hazáért! Legyen közteherviselés! Adózzon a nemes is! S így tovább. Bécs gyilkossági kísérletei, merénylet szervezése, majd a leveretés és Rodostó. Borzalom! Megtartva a hitet és a rendet a bujdosók között. Mikes Kelemen örökre fanyarrá vált ábrázattal rágja pipaszárát.

Na, de ott voltak az akkori kor renegátjai, mételyezői – csakúgy, mint ma. Pállfy János horvát bán, labanc főparancsnok, a Nádasdyak, az Esterházyak (egy közülük, az Antal mégis csak kuruccá lett, és életét adta az eszméért) és egyéb aulikusok. Azután a kegyetlen gyilkoló generálisok: Heister, Caraffa s mások. Jaj, Bethlen Miklós, hát mit tettél Erdélyben?

Vajon jelent-e valamit is a sokaságnak e derék, nagyműveltségű, hittel teli nagy ember manapság?

Ön-én. Önnön én. Azaz önmagam. Az ön-én transzcendens kivetítése 3D-ben a Bólyai térgörbületének (blöff?) egyenletébe, ha már a közmegegyezés leghalványabb jele sem észlelhető az eszmecserékben. Menekülés Rákóczi aranygyapjas rendjele mögé, amelyből Párizsba küldött követe sikkasztásképpen annak hazaküldése előtt kiszedegette a gyémánt gombocskákat…
Hátha felvirrad ismét a példaképek kora? Nem valószínű. A modern ember reménytelen küzdelmet folytat az idővel. Mindenképp tömöríteni igyekszik. Dührohamot kap, ha valamely honlap nem bukkan fel a képernyőn, mondjuk, két másodpercen belül. Örülök, hogy vénülve rátaláltam arra a tempóra, amelyet édesapánál olyan lassúnak ítéltem – fiatal koromban. Ma számomra a pannonhalmi apátság 13. századi, elképzelt kódex másolója a jó példa. Nekifogott az iniciálénak, elmélyülve másolta és másolta, igyekezett, hogy egyezés legyen az eredetivel. Ezen az egy szépséges, indító betűn talán évekig is elbíbelődött, majd néhány sor után elérve az akkori kor legvégső határát, átadta lelkét a Teremtőnek. Nem keltett benne semmilyen türelmetlenséget vagy hiányérzetet, hogy a tartalomról hosszú évek alatt sem szerzett tudomást. Valaki azután folytatta a munkát.

Lehet, hogy a világegyetem tágulásával párhuzamosan gyorsul fel az emberi gondolkodás, örökös történést zsúfolva a percbe, az órába. Nem észleli – elsősorban a városi lény –, hogy ez a kényszerű (?) nyüzsgés a természet ellen van. Igencsak csodálkozik, ha ennek a versenyfutásnak leromlott fizikum, zavaros elme és abból valami betegség lesz a következménye.

Mielőtt az ellenkezés a menekülés leghalványabb esélye nélkül a kozmikus magány érckapszulájába zárna – mert a keserű önzés észrevétlenül és sunyi módon, akaratomtól függetlenül lök felnyithatatlan burokba, ezzel tökéletes elkülönülést okozva, és mert az érzelmek, jelzések, a szellemi javak impulzusai hangtalan ütközéssel csorbulnak ki, formátlanodnak el e nem kért védő(?) felszerelésről lepattanva –, különleges felüdülést és felrázást hoz Erdélyből a posta.

Egybekelés Csíkszentsimonban. Régi-régi barátaim, istápoltjaim fia esküszik. Szép szál, kemény legény, a helyi gyermekek zenetanára. A választott szépséges, tatárszemű leány, finom táncú népművész. Minden mozdulata kecses. Csak úgy sugárzik belőle a másik iránti rajongás. A szakmabeli tudás minden csínját-bínját ismerő film beszámolóból mindez kiérződik. Az átélés egyszerű: ott vagy immár velük.

Valósan nem lehettünk jelen. Aznap temettük a bátyámat vagy ezer kilométerrel idébb.

Lelkesít a székely viselet, a mély szellemességet árasztó évődés a leánykiadatás körül, a szép emberek, a virágszirmot szóró apróságok. A vőlegény tanította ifjúsági fúvószenekar dallamai, nyisd ki babám az ajtót, csendesen, mert meghallják a szomszédok. A lelkesült meghívottak vannak úgy háromszázan. A polgári esküvő is megható. Csak más a három szín a polgármester vállszalagján. Hát még a nászmise! Hosszú, de mindenki türelmes. Komoly ábrázatok, a pap is jelentős munkát végez a lelkeken. Áldozik majdnem mindenki. Meghatódottság és burjánzó élet. Csodás virágokkal, harsogó, üde, nyári színekkel. A lakodalmas gazda nevettető rigmusai viszik a lakodalom ütemét. Minden percben történik valami. A leány falucskájának apróságai népviseletben szatmári botolóst táncolnak, ajándékuk apró játék babakocsi kisbabával, s a kérés, a buba mielőbb elevenedjék meg. Valami ősi szabályossággal váltakozik a néptánc a modernnel. A szellemi töltekezést jól támogatja a rogyásig tel i asztalok sora: sültek, pecsenyék, töméntelen ital – de imbolygót, tántorgót nem látsz. Az étkezés előtt a sokadalom elmondja az asztali imát. Egyszerűen, természetesen. Kezdi a lakodalmas gazda a „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal, és mindjárt egy adomát is hozzáfűz a bolsevik világból:

Az öreg székely bémenvén a hivatalba, ott csupa nyakkendős embert lát, hát fennhangon köszönti őköt: Dicsértessék az Úrjézus Krisztus! Mire egyikük kiigazítani akarván, azt mondja néki: B átyám, itt úgy kell köszönni, hogy szabadság! Az öreg pödör egyet a bajszán, s rögvest felel: A mi falunkban a keresztfán az Úr van fenn, hát ezért köszöntjük őt, no ha majd kendtek lesznek oda felfeszítve, akkor azt mondhatjuk: szabadság!

Harsog a nevetéstől a sokadalom, zajlanak a szellemes játékok, nyoszolyólányok, vőfélyek, tanúk az ifjú pár bevonásával.

Frissül a lélek, élesedik az elme, érdekes párhuzamokat fedezel fel negyedik fiad egy évvel ezelőtti, városi menyegzőjével. A szerkezet szinte azonos a lelki és környezeti tekintetben. Csak a zene más, de nagyon. Érdekes, a népzene ereje – legalábbis bennem – oly erős, hogy az összevetésben annak itteni elmaradása hiányérzetet kelt. Pedig ez a fiam tényleg a parketta ördöge, és egykor jól is járta a néptáncot. Jó, tudom, a város, a városi környezet. Igaz, Ferkó fiam újvidéki barátai olyan örömzenét és táncot szolgáltatnak, hogy csendes reménykedéssel vizsgálod őket. Igen, frissülés legyen. Igen, csak vissza kicsikét a szellemi-lelki ősiséghez.

Mit is jelenthet e fogalom manapság? Amikor zúg a halandó feje a gazdasági, pénzügyi fogalmak vulgarizált változataitól. A híreket csak a bankárok, hitelek, kamatok, bedőlések, csődök, tönkremenetelek uralják. A szent vezérgondolat a fenntartható fejődés ostoba dogmája. A fehérek egykori keresztény világának mai képviselői már észre sem veszik, hogy szabadságuk teljes mértékben virtuális. Hiszen a fogyasztás ördöge markába röhögve rángatja őket egyik hitelből a másikba – pénzügyi rabszolgaságban tartva őket egész aktív életük során. Mert ugye, mi az, hogy az asszony kétéves, rózsaszín kocsin jár, hiszen ma már a hupilila a divatos! Ja, nem tudsz újat venni? Akkor nem megy neked, ki vagy rekesztve a menők közül, mehetsz tönkre, mert az üzlettársak elfordulnak a lúzertől. Évtizedekkel ezelőtt az efféle világot felrajzoló amerikai filmek láttán mély szomorúság fogott el. Elképzelni sem tudtad, hogy egyszer ez a szerkesztés itthon is hatni fog.

Mit is jelenthet az ősiség a modern társadalomban? Nem poros, ne féljen senki, aki kissé ideges, szellemi és lelki ürességben tengődik! Nem azért kell visszatérni e szellemi és akár fizikai megerősödést okozó matériához, mert ma káosz filozófia teszi zavarossá az egyedekre hullott társadalmat az együvé tartozás, a közösség nagyobb rovására. Hanem, mert ez az atomizált lét olyan mértékben tette sivárrá, leegyszerűsítetté a Homo sapiens életét, hogy az maholnap minőségében alábbvaló, mint – mondjuk – az elefántoké vagy a delfineké…

Az efféle ősiség az én felfogásomban a hagyományok, a néplélek, a nagy történelmi tettek, szellemi sikerek elegyének hatása és beépülése a ma emberének gondolkodásába, cselekedeteibe. Példának okáért a székely, kun vagy besenyő, szombatos és miegyéb felmenőkkel rendelkező személyem lovas íjászatot űz, miközben a Tesla-elv kisfeszültségű variánsát próbálja elképzelni a gyakorlatban. Családjával, rokonaival a Dunán evez, hetekig sátorban lakik, élvezi a tűz misztériumát, a víz beszédét, és a másodperc töredékében is érzékeli a csendet. Nincs leküzdhetetlen hiányérzete, ha nincs vele a számítógépe, nem hiányzik a televízió. Örömmel olvas Bendegúzról, Attiláról, a pozsonyi csatáról, vagy tanulmányoz középkori magyar verses kötetet. Miközben észleli, a fiúk órákig állnak a vízben kapásra várva, mert dolgozik bennük a vadász: ma nekem kell az asztalra valót megszerezni. Az asszonyok zökkenőmentesen idomulnak a természet adta körülményekhez. Lehet a fűvel borított, egyenes partszakaszon tésztát gyúrni, s a legjobb mosogatószer a föveny homokja. Az alkonyati tűz mellett nagy nevetések közepette zajlik az agytorna: kvíz, pantomim, szójátékok, tréfák, viccek. Néhány nap múlva az arcok kisimulnak, békesség és jó kedély uralja a lelkeket. A Természet még mindig a legnagyobb igazgató – már ha valaki nem felejtette el a törvényeit, azok ismeretében élvezheti csodáit.

No, innen azután vissza a társadalmi fertőbe, mit nem a Természet igazgat immár, hanem az önmaga ellen fordult, kissé öngyűlölő, dölyfös plutokrácia. Nem a politika sekélyes szintjén kívánom a következőket tárgyalni, hanem olyan polgár szemével, akinek példaképei között Attila, Árpád, Geyza, Szent István, Szent László, IV. Béla, Mátyás és a Zrínyi-, a Rákóczi-, a Teleki-, a Bethlen -család érdemes tagjai szerepelnek. Persze nem lehet minden kiválóságot felsorolni. Ők csak kiragadott példák a ma elveszett ideák, erkölcsök nélkül tengődők számára.

Valami tengerentúli bértollnok, „egyetemi tanár” pocskondiázza a hazát, mert végre eltűnik a sztálini alkotmány, hogy a helyére az ezerszáz éves állam-haza egykori Constitutió ja kerüljön a mai viszonyokhoz igazodva. Igaz, a megalkotás folyamat. Nagy a kísértés az aktuális hatalmi viszonyok becsempészésére. Majd tisztulhat, amint azt minden élő szervezet is teszi – ha a társadalmat élő organizmusnak vesszük. Ezért haragszik az ember a felületes és rosszindulatú vádaskodásért, és ragad tollat, hogy azután az eufémizmus legkiválóbb képviselőjének számító The New York Times-ba riposztot küldjön a fröcsögőnek:

Ms Scheppele seems to miss the axioma of organic development of societies. If she would be enough considerate as being a Princeton University professor – to analyze the structure of a country, like my homeland, which had suffered the spiritual and mental well poisoning effects of communism- a structure completely unnatural to any kind of social structurization – should take a basically other view point. See, Ms Scheppele, in Hungary, and in all countires thrown to the hand of Dzugasvili (Stalin – a defector of faith and post station thief) almost every value of the civilized world had been turned upside down. Especially, my country which produced a couple of decades after the MAGNA CHARTA – the first modern Constitution of the Continental Europe (The ARANYBULLA, 1222 A.D. ) well could have suffered this diabolic system for almost half a century. The result is obvious: no rules, no morals, and no self esteem in the view of the individual. Therefore, the aim of the present government to come up with a Constitution practical and competent to rule this DISSOLVED society is not an easy task and should just be praised. To make it clear, your critics towards the ruling party is mostly groundless, because, although you had spent a considerable time here, you surely have missed to scrutinize the true nature of life here. All in all, you seem to push my establishment to perform in such a high level, as if someone would aspire to win a Formula 1 car race with a T Ford model...

Van most már időm tényleges nyugdíjasként, hogy a magam módján – ha elkülönülve is a hivatásosoktól – megpróbáljak valamit tenni azért, nem túlértékelve a szerepet, hogy emelkedjék az öntudatos polgárságot jellemző hazafiság, a haza szeretete. Mert feladat adódik bőven, főleg azóta, hogy a Nyugat- Európa vezérlete alatt kialakított új – számunkra gyarmati – rendszer eltunyult és saját karakterükben meghasonlott „gondolkodói” mindent megtesznek a gazdasági fölény birtokában szellemi leigázásunkért. Így hát ismét mondja a magáét az ember, reflexiót nem várva, hiszen eredetileg ez valóban a hivatásos államférfiak dolga lenne. Színvonalas replikát még nem olvastam, sajnos. Tessék!

Having read the above article of Mr. Cohn-Bendit – an anarchist infected by bolshevism in the 60's, last century – one is truly astonished by the not very much original ideas set up by this "colourful character" of the European Parliament. (To invent social structure of a society without genuine elements of organic development - as did many in the middle of the XIX. century, think of Fourier, Locke, Hobbs, Marx seems to be simply just amateur). How Mr Cohn thinks of a fisherman of Britanny, or a peasant of Tuscany, not even to mention, let's say the intelligentsia of any nations: Germany, France, etc., to discard overnight their national heritage of any kind and declare: from now on we all ought to have become a European.

Further, if he would to take into consideration the approach and feelings of nations of the EU joined in in the second phase – like my homeland – which countries not so long ago have won their freedom from a sinister, oppressive and profoundly wicked superpower, and are just trying to revitalize their national character and traditions, would be willing to adopt this theory. Definitely, they would not- not as if their approach truly counted in the eye of Mr Cohn, the great reformer. This is why one might get the feeling, he well could be a bit of a cynical person, who has neglected as that much the views of the nations living in the less fortunate part of the Continent.

A volt cseh elnök jól érzi, mire valók az EU-ban a nemzetállamok elleni merénylettel felérő deklarációk. Fel is veszi a kesztyűt, de sajnos követi a cáfolandó „tézisek” gondolati kereteit, és ezért azok mögött kullog. Így kiáltványa egyébként értékes elemei vesztenek hatásukból. (Democrats of the European countries, wake up! Signatories,6th September 2013.V. Klaus, Former President of the Czech Republic, and many more from that country, and from others.)

Ehhez fűztem ismét néhány megjegyzést:

Additional thoughts from a simple man of faith, honest, conservatism and civility. First, it is surely not my intention as thinking myself as being at that high level of appreciation, where the authors of the above manifesto are placed. Also, this humble individual would not like to follow in structurization of his wording to that of Mr. Cohn Bendit et al, but rather intends to describe and point at the intentionally and coldly built up details of construction of their offensive ideas over the years. Which finally have matured to come into existence in the form of the mentioned declaration.

Second, it is to emphasize, that the conscientious citizens of the European Community are indubitably found far behind the facts and events generated by a „brain trust” of highly determined and far looking individuals aiming at to destroy completely the traditional strucures and frames of Europe and, when the time has come, just simply come up with this infamous declaration.

The first deadly blow surely must have been the euphemistic Treaty of Lisbon (December 1st, 2009), especially, when it declares:

„Democratic values: the Treaty of Lisbon details and reinforces the values and objectives on which the Union is built. These values aim to serve as a reference point for European citizens and to demonstrate what Europe has to offer its partners worldwide.”

The origin of „democratic values” cannot be separated from the organic development of ideas based on the invaluable contributions those of the Greeks, the Romans, the great thinkers of the Reneissance and so forth. The most prominent synthesis of human mankind’s theories and believes in Europe is surely Christianity, which always had provided a kind of secure frame of life.

Now, this is what completely and deliberately is missing from the Treaty. All the consequent shortcomings followed by this mistake constructed on purpose, well could be forseen. It is to note, efficient criticism in this respect of the Treaty could not be observed at the time of its introduction and not too much objection could be experienced ever since.

A jóléttől elbutult és a felszínes gondolkodás által leminősített társadalmakat nem érdekli az időtállóság, az összeszedettséget, konstruktív elmét igénylő szellemi tevékenység. Élj a mának, és fogyassz rogyásig! Majd ha e felfogás feltételei elhomályosodni látszanak, egykor a következmények hátrébb lökik ezt az elpuhult és idétlen embertömeget, akkor lehet, hogy ismét nagyon hosszú időnek kell eltelnie a valóban emberi élet kialakulásáig.

2013.augusztus 30.

Kedves Z!

Remélem, nem haragszol rám, mert hogy a sok-sok e-mailem – főleg szakmaiak, amelyeket augusztusban küldtem Neked – jegyzés nélkül maradtak.

Úgy néz ki, csak nagyon lassan „állok két lábra” – valami aspecifikus lob rágja az L5-S1 tájékát. Sem nem tbc, sem nem bakteriális, vagyis nem osteomyelitis. Az biztos, hogy jó kis neuropathiát, paraesthesiát és izomgyengeséget okoz.

Fiziotherápia, balneotherápia, lokális gyulladáscsökkentők, pókháló, javasasszony és minden, amit a modern gyógyítás el tud követni – zajlik igen kevés eredménnyel.

Elküldöm Neked a kényszerű pihenő alatt ismételten frissített, DVD-re írt változatát lassan idült állapotba kerülő munkámnak, emlékezve arra, hogy május elején azt mondád: elintézed, hogy kiadja talán a Semmelweis Kiadó.

A második kiadáshoz a Te nevedben írtam előszót, az ajánlót YX nevével jegyeztem. Ha gondolod, mutasd meg Neki, amennyiben foglalkoznál az ügyemmel.

Nem tagadom, kicsit keserű vagyok, mert évek óta húzódik a kiadás. Sajnos nekem anyagi erőm erre nincs, és tényleg bánt, hogy annak idején az MSzT elnöke elutasította a Társaság égisze alatti kiadást.

Ha akarsz, segítesz, ha nem tudsz, azt is megértem.

Üdv!

Akkor ez legyen a lezárás: finita la commedia. Másodszor! És egyúttal fényes igazolása az emberi elme fejlődőképességének! Igen, lehet a boldog naivitásból – mit igen sokan az ostobasággal azonosítanak – eljutni a kérges érdekvilágig. Micsoda szerencse, hogy ide én éppen a jogos visszavonulás időszakában érek el. Hiszen nevetve elutasíthatom a belépést, és inkább gyönyörködöm az emberen kívüli világ csodáiban, békességében, megbízhatóságában. Ez többnyire magánnyal jár, ami ellen ugyancsak berzenkedik kifelé forduló egyéniségem. Kapom is a jó tanácsokat, ugyan, menj már el valamely nyugdíjas klubba! Szívsebész klubba – ha lenne, mit egykor elindítottam, de a lehetséges tagokat felmorzsolta az idő, és a többieket az érdektelenség. É s próbálj eszmetársakra lelni! Kik lennének ők? Akár szakmabeliek is. Ahá! De hát, akik még életben vannak, jórészt a rendszer áldozatai. Alig van olyan, aki ne valami sérelmet hordozva pergetné napjait. Mások teljes kiégettségben, a pohár garantálta minimális lét peremén billegnek.

Jó. Nosza, ünnepeljük az egyik unoka épp’ serdülőkor előtti születésnapját! Sugárzik az agyat bűvölő háromdimenziós komputerjáték a szemüveget öltő gyermekek felé a szuper tévé képernyőjéről, hogy közelről láthassák, a hős miként semmisíti meg, öli rakásra lézer pisztolyával a gonoszt! Ki is, mi is az, nem tudhatjuk. A lényeg a robbanás, a pusztulás, az alattomosan e gyermekek fejébe beszivárgó erőszak. Igen, a „Happy Birthday to you” magyarított változatának éneklése után meg is jön a kívánság: Lézer pisztolyt szeretnék, de az öcsémnek és a húgomnak is! Hogy miért nem megfelelő az „Ég a gyertya, ég…” dallama és szövege, az már világos következménye az Amerika -majmolásnak, és miért nem jó valami érdekes, elmét csiszoló gyermekjáték, az immár örökre rögzülő kérdés marad.

Szegény apjuk bólint, lesz lézer pisztoly – s némi kínnal állapítja meg a maga számára: Hol lehet ide bármi spiritualitást becsempészni? Jómagam nagyszülői mivoltomban csak vicsorgok belül, a feleség kétségbeesetten ölel át: Jaj, csak ne mondjak valami hegyeset!

Nem vagyok képmutató. A fiú gyermeknek igenis szükséges fegyver, mert ösztönösen védeni akarja magát, a lányokat, akiknek – ha lehet – egyszerre udvarol, holott még a mirigyek nem is dolgoznak.

Úgy volt, a kertben a kerítést övező, széles bokrosban hamar megtalálta az ember azt az orgonást, amely szépen növel Y alakú ágast a csúzlihoz. Aki felfedezte, megkarcolta a maga jelével, így az ő tulajdonává vált. Lehet, hogy kellett még egy-két évet várni, amíg kellően megerősödött az ágas, de kivárta az ember. Ha, ne adja isten, valaki idő előtt levágta, és kiderült a tettes, abból legkevesebb kiközösítés lett – egy időre.

Az ágashoz gumiszalagot a Tóth Tomától lehetett szerezni. Az édesapja az öttusa válogatott edzője volt, nagy lovas. A Tattersaalból – ma egy pöffeszkedő, hatalmas plaza van a helyén – hozta a célszalagnak használt gumihenger-maradványt. Nagyszerű rugalmasság! De igen drágán adja a Toma! Majdnem húsz Stohlwerk árába is kerül egy megfelelő méretű darab. Most már csak a kavicsot befogadó bőrnyelv kell! A hosszú várakozás okán, hogy végre legyen már meg a csúzlim, nem is néztem, hogy édesapa egyetlen valamire való, csodálatos boxer félcipője nyelvéből kanyarítottam ki a szükséges darabot. Mit képzelhettem, nem veszi észre? Édesanya fedezte fel, mielőtt a papa vörösre váltó fejjel, fejét rázva kérdezte volna: Hát ez meg micsoda?! Szaladtam a suszterhez pótlásra. Kicsit más lett a szín, de édesapa nem vette észre! A mama pontosan érezte a fegyver szerepének jelentőségét, így hát nem korholt, csak annyit jegyzett meg, máskor forduljak hozzá efféle dolgokban.

Elkészült a csúzli! Ki kell próbálni! A szemközti Golgota tér gyönyörű, neobarokk, kis mesterséges dombra épült kápolnáját a kommunisták lerombolták, a stációkat is alig tudta az egyház megmenteni. Sétányain kitűnő muníciót adó kavicsokat lehet találni. Maroknyi lapul a zsebemben, indulhat a vadászat! A hatalmas platánfa alsó ágain egy bakveréb udvarol őrült hangzavar közepette. Célba vétel, irányzás, süvít a kavics. Úristen! Eltaláltam! Az apró madár zuhan, és puffan a porba. Elborzadva oldalazok a zsákmányhoz. Ijedten vizsgálom a kitekeredett nyakú madárkát. Sajnálom szegényt, nagyon sajnálom. A gyilkosság okozta rémületet meg kell osztani, elsősorban a lányokkal, akik kedvéért indult a vadászat! Réfi Zsuzsi – neki udvaroltam hét éves koromban, még a homokból készült étkeit is megkóstoltam csupa szerelemből – okosan azt javasolja, temessük el szegény kanverebet! Ez az! Hamarjában apró vesszőkből saroglyát kötözök össze vadszőlő indáival. Ráhelyezzük az apró karmaival az ég felé mutató, félig behunyt szemű, elfacsarodott fejű madárkát. A menet ünnepélyes lassúsággal közelít a homokozó melletti cukifa tövéhez, ott ások kicsi gödröcskét számára. A lányok arcán megértő szomorúság. Zsuzsi apró keresztet kötöz, azt szúrjuk a sírhalomra nagy némaságban. Édesanya azt mondja, az állatok sírjára nem kell keresztet helyezni.

Libera me, Dómine, de morte ætérna, in die illa tremenda: Quando cœli movendi sunt et terra. Dum véneris iudicare saeculum per ignem. Tremens factus sum ego, et timeo, dum discussio venerit, atque ventura ira. Quando cœli movendi sunt et terra.
Dies illa, dies iræ, calamitatis et miseriæ, dies magna et amara valde.
Dum veneris iudicare saeculum per ignem.
Requiem æternam dona eis, Domine: et lux perpetua luceat eis.

Énekeltük a hátborzongató dallamot a fekete drapériás oltár előtt térdeplőknek azzal a hittel, hogy számunkra az elmúlás még jó messze van. Tényleg?

Halottak napja. Különös emelkedettséggel ejtjük ki ennek az ezer éves ünnepnek a nevét, kicsit homályos, mit is kell gondolni. Hű, öregem, halottak. Azonnali élmény a csecsemőnyire zsugorodott orosz katonák teteme a Kilián laktanya szomszédságában, meg a szabadságharcosok nyitott sírjai a Köztársaság téren, mellükön virágcsokor, a rögök mellett dibdáb fadobozban százforintos bankjegyeket zörget a szél – gyűjtés az itt maradott hozzátartozóknak. Álmatag tekintetű Miklós bátyámmal a Kerepesi úti temetőbe megyünk e napon. Gyenge, kerti virágot vinni Batthyány, Kossuth, Vörösmarty sírjára, mert hogy saját halottunk nincs. Halk szavakkal beszél A vén cigányról, szemében az avatottak fénye lobog. Azután pontosan tudja, hova is kell menni egy kis borzongásért. A Tattersal lal közös kerítés mentén ősöreg kripták vannak. Az egyik sír vastag márvány fedele kettétörve. A letört darab bezuhant a sírverembe, egyik koporsó tetejét zúzta be. A bezúduló, éles napfény vicsorgó koponyát világít meg, az állkapocsban a fogak vitus táncot járnak a márványdarab lendülete nyomán.

Dies illa, dies irae, calamitatis et miseriae, dies magna et amara valde. Dum veneris judicare, saeculum per ignem.

Édesanya! Félek! Tapogatózva botorkálok hozzá, és várom a meleg testhez simulás vigaszát. Koponya, sírverem, koporsó. Végítélet, harsonák, feloldozás, tisztítótűz, pokol, mennyei birodalom, j óság, gonoszság, Belzebúb vihogása, angyalok harsonái. Fekete kárpitok között úszó Szent Mihály lova, villogó szemű gyászhuszárok, majd simaacél urnák, hamuvá lettek szétszórattatása. Ki az ürdüng incselkedéseinek áldozata, ki pedig szent életének. Isa por és hamu vogymuk – mit láttok feleim szümtükkel.

Éppen eltávozott bátyám emlékére megyek a Kerepesibe – újra. Szertartás szerűen baktatok az akkor is meglátogatott elborzasztó helyekre. Az öreg sírbolt a helyén, de már üresen kong. A félreeső hely kedvezhetett a halott gyalázóknak: rézfogantyúk, bronz koporsószegélyek, súlyos ércfeszület. Összekuporodott tartással baktatok visszafelé, tekintetemet egyik Mednyánszky-ivadék gondozott sírja vonzza. Azonnal felötlik, immár nem csak halottgyalázás dúl körülöttünk. Hanem az élőké is! Odafent lévő hazánkfiai állapota aggaszt Pozsony jelenlegi urai lehetetlen magatartása okán. Valóban, egy európai uniós, kulturált országban mit keresnek vagy ezer éve ezek a szerencsétlen, rokontalan, keletről jött magyarok!? Ahogy azt Malina Hedvig ingének hátára írták: a Dunába vagy azon túlra a magyarokkal!

Sőt tovább megyek. Az összes várat, kastélyt – az önét is, Gáspár-Gasparovich elnök, a Grassalkovich -kastélyt – a pozsonyi Szent Márton koronázó templomot, tudja, ahol a nagy szlovák királyokat koronázták, a városházát (Lőcse, Eperjes, Bártfa), a bényi templom freskóit, a garamszentbenedeki gótikus kápolnát – számomra nincs szebb építészeti emlék ebben a stílusban EURÓPÁBAN, a benne nyugvó Szapolyai Jánossal. A zólyomi várat, amelyben Balassi Bálint született, és sokáig ott is őrizték a mindössze ezeréves Szent Koronát, tudja, ez díszeleg a Szent Márton- templom tornya tetején is, a betléri Andrássy- kastélyt, a kassai dómot – benne nyugszik II. RÁKÓCZI Ferenc, pardon, Frantisek Ragoczkíj! Az összes kódexet, ősnyomtatványt, amely a magyarok szorgalmára emlékeztet, LEROMBOLNI, ELÉGETNI!

És akkor ott maradnak a gyönyörű lankák, bércek, völgyek meg még mi is? Tűnődjék csak, tűnődjék kedves renegát gáspár, majd éjjelente, ha hideg verítékben fürödve ébred a lelkiismeret- furdalástól, hát húzzon le egy pohár borovicskát!

Persze, az sem segít...

Hát nem lesz sohasem békesség ebben az Isten áldotta-verte Kárpát- medencében? Úgy veszem észre, az egyházak ügyesek, legalább is a reformáltak, meg az evangélikusok nem csak a holtak állapotával törődnek.

Valóban, a protestánsok nem is olyan régen egyesítették Debrecenben a Kárpát-medencei egyházmegyéiket, jelezve az együvé tartozást. A gyulafehérvári püspökség 2011-ben ünnepelte Csíksomlyón fennállásának ezredik évét. A nagy-magyarországi egyházmegye rendszerben a kalocsai püspökség filiája volt. Ezért volt jelen Bábel Balázs kalocsai érsek is velünk együtt vagy félmillióan a két év előtti Pünkösdkor Csíksomlyón, és tartott igen velős szentbeszédet. Ön, bíboros érsek úr, ön hol volt? Nem gondolja, hogy követni kellene a sokkal nagyobb számú katolikus közösségnek is a protestánsok példáját?

Felötlik az egykori vatikáni nagykövettel folytatott eszmecserém egy részlete – a lelkekért folytatott küzdelem szinte átalakul a húsvérekért – éppen Halottak napján:

Izgalmas fejtegetést olvashatunk Öntől, amelynek az az eleme, amely így szól:

”úgy éreztem, hogy a keleti politika egy túl pesszimista elemzésen alapult, nevesen, hogy a kommunizmus évszázadokig fennmaradhat, és így azzal valahogy együtt kell élni ” – valójában a mai napig érvényes!

A helyzetet Sütő András fejezi ki a legjobban a „kommunizmus szellemi kútmérgezése” fogalmával, amely a mai napi gyakorlatban is tetten érhető.

Tisztelem gondolatait a MÚLTTAL kapcsolatban, de van itt néhány olyan mai és bonyolult, megoldandó kérdés, amely az Ön befolyásáért kiált.

A hazai klérus hatalmas MULASZTÁSBAN leledzik, mert semmilyen lépést nem tesz a kárpát-medencei magyarság római katolikus részének a Trianon előtti egyházmegyei szerveződésbe való integrálásáért. (Összehasonlításul, a reformátusok megtették 2011-ben, az evangélikusok s még az unitáriusok is hasonlóan cselekedtek a közelmúltban.)

A második vatikáni zsinat határozatával ellentétben passzívan tűri, hogy a moldvai csángómagyarság – jó százezres népesség – asszimilációját siettesse a jászvásári janicsár, katolikus püspök vezérletével a szentségek és a szentmise IDEGEN nyelven való kiszolgálása. Miért kell a csángó magyar család hat-hét gyermekének a reggeli 9 órás szentmisén rendszeresen azt hallania, hogy az ördög nyelve a magyar?!

A közel 600 ezres felvidéki magyarságot – gyakorlatilag mind római katolikus – épp ez év nyaráig szlovák püspök vezényelte Nyitráról. A paphiány miatt rendszeres a szlovák mise hallgatás. Mit tett Esztergom a pap utánpótlásért?

Nem sorolom tovább, hanem arra kérem Excellenciádat, ezen égető, napi nehézségek megoldásában fejtse ki befolyását, hogy a HIT erejével (is) fékezhető legyen a sok aggodalomra okot adó népesség fogyás!

Lám, miként ugrál a képzelet a holtak és élők között, mert azok már csak elválaszthatatlanok egymástól. Imbolyog a gyertyaláng az eltávozottak házi oltára alatt, a komor lélek feloldódik Mozart, majd Verdi és most Webber Requiem jének dallamaiban. Kiderül e zsenik vigasztalásából: a halál éppen hogy kezdete valami izgalmasnak, újnak, másnak! Miért is ne férhetne el e néhány milliárd lélekké vált szubsztancia az univerzumban?

Főleg, ha a Bólyai -térelméletet vetítjük magunk elé! Akkor itt vannak mind a – szomszédban…

Számomra Halottak napja november 4-ig tart, a forradalom leveretéséig. Látom a kövezeten fekvő, mozdulatlan Práter utcai srácot, halálban megszépült arcát, de mégsem hiszem el, hogy lehunyt szempillái már örökre egymáshoz forrtak. Jobb szájszöglete dacosan lefelé görbül. Gyermek testét szakadt len viharkabát takarja, magas szárú cipőjén alvadt vérfoltok. Jobb keze ökölbe szorulva. Igen, november 4. Vasárnap. Hajnalban a gyomrodig hatoló, pokol mély hangzású ágyúzásra ébredünk. A Kilián laktanya irányában ördög-vörös torkolattüzeket látni. Az Üllői úti Örökimádó templom neogótikus tornya már hiányzik. Dies illa, dies irae! Csakhogy ez most nem a végítélet, hanem a kegyetlen, primitív, az emberi életet semmibe vevő hatalom erőszakos napja.

Némán ülünk a reggelinél. Tea, pirítós, tea, pirítós kenyér.

A Fűvészkert felé eső utcában még van egy tehenes gazda. Tőle kapnánk a friss tejet, de nem meri legeltetni vinni a barmait, mert a Népligetben nagy a lövöldözés, és ott van a vasúti töltésoldalban a tiszta sarjú. Olykor a mi házunk tetejére is ropogásszerű hanggal hullanak a fáradt géppuskagolyók.

Édesapa csendben hümmög, a rövidhullámon keres vigasztalást, reményt. Lucifer szolgái „tisztességes hangon” bíztatnak a kitartásra: jön a segítség, holott gazdáik már régen megegyeztek az oroszokkal…

A tisztviselő telepi házban sötét gondolatok közepette csomagolni kezdenek sokan. A térképen a Hegyeshalom felé vezető utat tanulmányozzák.

Teteje

Egy másfél éves forma, csigás, mély szőke hajú kislány fodros fürdő bugyiban lapátkával vizet mer a Balaton fövenyén. A műveletre való összpontosítás nagy, barna szemei felett mulatságos vonalba hajlítja szemöldökét. Guggolva mereget, de a víz mindegyre kifolyik a lapátból. A jobbja felőli játékvödör oldalán hahotázó paprikajancsi figyeli. Ismét merít, bal felé fordul, de nincs a vödör! Ámuló tekintettel körbe totyog, majd felkacagva örül a felfedezett vödröcskének. Persze ekkorra már semmi víz sincs a lapátkában. Felkapja a néhány cseppnyi vizet tartalmazó vödröt, és az árnyékban pokrócon pihenő édesanyjához totyog felemelt állal, üdvözült mosollyal az arcán. A felkínált hosszú cumijú dudlis üvegből elmélyült ábrázattal szívja a kakaót. A vízen egy ős-öreg jolle siklik el, a hajósok kifogástalan fehér dresszén vakítóan tömörül a napfény.

A part közelében Balaton-felvidéki vörös kővel borított, zöld rácsos, egyszerű házacska áll a fenyves szélén. A mama három leányával nyaral itt. Az ura a fővárosban gyógyít. A bolt másfél kilométerre. Csak együtt mehetnek bevásárolni. A nagyok gyalog, a legkisebb a steppelt, fehéren fénylő, nejlon borítású babakocsiban – a négykerekű a cipelés nagy kiváltója. A gyermek mellé kerül majd a tej, a túró, a kenyér, a zöldség, a liszt. Hús nem, mert az csak pénteken van. Visszafelé a babakocsi szépen ívelt ablakocskájából egy vekni és karalábé kandikál ki. A kislány a kocsi végébe szorul, hóna aljához tejesüveg simul.

Az úttal párhuzamosan elrobogó vonat után kesernyés füstszag és mélységes csend marad. A nagyobb leányok a veranda asztalán lehullott tűleveleket szúrnak papírlapokra, házacskát, templomot formálva. A spirituszfőzőn készül a zöldség leves, utána túrósbatyu lesz.

Sivító gumikkal kanyarodik a pénzszállító páncélautó – a sötétbőrű rabló az imént lőtt legalább harminc golyót a sofőrbe, és lökte ki a kocsiból az előző kereszteződésben. A kanyar nem sikerül jól. Egy átkelő gyalogost derékon kap a jobb első sárvédő, agyveleje kiloccsan a járdaszegélybe ütődéskor. A háttérben a down town felhőkarcolói bámulnak közömbös csillogással. Őrült tempóban halad tovább a jellegtelen kockaházak között, átgázolva járműveken, többet kilökve a járdára. Azok hatalmas lendülettel törik be a kirakatokat, maguk alá gyűrve vétlen embereket. Lámpaoszlopok repülnek és zúznak halálra menekülni nem tudókat. Piros jelzéseken száguld át a jármű, vijjogva követi egyre több rendőrautó. A vezető gonosz tekintettel markolja a kormányt, és halad akár a bal oldalon, füves mezsgyén, aluljárón a szemközti sávban, ripityára törve az útjába kerülő járműveket. Az út végre kecsegtetően bújtatná az üldözői elől: sok apró irodaház rengetegében száguld és jut el a félreeső zugba. A rendőrautókat a helymeghatározó ügyesen a nyomában tartja. A rablógyilkos tolat, tör-zúz, de csapdába esett! Körbefogják a rendőr kocsik. Revolverek szegeződnek rá, jön a sorozat. Melléből, nyakából vér buggyan, elvágódik. Vére lassan itatódik fel a sövény alatti földben.

- Ja? Akkor vesztettem! - mondja tizenharmadik születésnapját így ünneplő unokám, letéve az erre a napra kapott számítógépes játékot vezérlő botkormányt. A három dimenziós program hibátlanul hozza a virtuális valóságot. - Majd a következő jobban sikerül – mondja kissé rémült arccal ez az angyalarcú, szép-szőke gyermek.

Zenei iskolába jár, tele transzcendens hatással. Talán ezt kell ellensúlyozni a nyílt és teljesen öncélú brutalitással? A játék borzalom leplezetlenül dicsőíti az erőszakot. Még néhány efféle játék – a legfogékonyabb korban –, és lehet, hogy holnapra agresszív, hideg tekintetű ifjúvá válik ez az unokám? A szobában számos Buddha -ábrázolás a falon, a levegőben enyhe füstölő illat. A kövérkés arcok végig nézték a jelenetet. Arcukon rosszallást lehet felfedezni, mert hol van ez az élmény a nirvána várástól? E fiúcska a békesség, a nyugalom, a lelki béke apostolának számító, tudományos antropológus szülője bizonyára nincs is tisztában – nem is látta? – a játék lényegével. Nagy a távolság a keleti bölcsesség sugározta nyugalom és e nyílt erőszakot propagáló borzalom között. Ugye?

Bírálni nem lehet, csak rémülten érzékelni ezt az utódokat és az őket követő nemzedéket sújtó teljes szellemi és lelki zűrzavart. Az ember tehetetlenül áll, és széttárt karral összegzi az eredményt. Keserűen bólintok, hát ezért nem biztos, hogy érdemes volt a sok áldozat, a nevelés keserve. Ha egyszer ez az eredmény.

A másik képernyőn számítógéphez kötött mozgásérzékelő segítségével kézmozdulatra robbantható ízekre a játékosra támadó pókféle szörnyeteg. Sok pók van. Sokszor, sokat lehet megsemmisíteni. Hogy miért is támadnak? Mellékes. Az öcs félig önkívületben hadonászik. A cél egyszerű: minél több szörnypókot kell megsemmisíteni. A küzdelem egyoldalú. Kiderül, ha hagyod a pókot támadni, akkor is szétrobban, mihelyst eléri a képernyő szélét. Az asztalon félig elfogyasztott tortaszelet a tányéron. A csonka születésnapi tortán meggörbült karom formát mutatnak a hőtől elformátlanodott gyertyák.

Ibsennek gyakran kilóg a pöcse a nadrágból, a durva szövet kidörzsöli a herezsákját. Einstein a fekete-fehér kockaborítású intézeti folyosón csak a feketére lép – összeszorított fogakkal, rángatózó szájzáró izommal, izgalmában emelkedő hangon rövid sikkantásokkal vegyesen mormog, hogy el ne vétse. Kepler szárított fügét kínál szelídített mókusának – ha elfogadja, nem lesz éjszaka felhős az égbolt. D émokritosz örökké lepisálja a bokáját. A száradó húgytól viszket a lába. A melegben elpárolgó vizelet cseppek elvezetik az elemi atom elvének felállításához. Konfucius reszkető kézzel szárított teveganét próbál a tűzre vetni, de mindig elvéti, a porló szardarab a kotlóstyúk kasa mellé esik. Felvenni nehéz, mert fáj az öreg mester dereka. Motyogva ott hagyja, és újabbért csoszog a fatőkére helyezett vesszőkosárhoz – a helyes út (道 , dao) ugyebár. Nagy Sándor nem érti pontosan, mitévő is legyen a Makedónián kívüliekkel. Arisztotelész egyszer azt mondta e tanítványának, legyen a görögöknek vezére, a barbároknak pedig zsarnoka; az előbbiekkel bánjon úgy, mint a barátaival és a rokonaival, az utóbbiakkal pedig úgy, mint a vadállatokkal és a növényekkel – nocsak, Arisztotelész úr! És a humanizmus? Vagy az csak később jön? Most éjfekete ménje farkát emelgeti a nagy vezér, zabszemeket dugdos a lyukába, hogy gyorsabban vágtázzon a csatamezőn. A mén tűri, mert tudja, gazdája tanította meg, hogy ne féljen a saját árnyékától. Borgia (Borja) Sándor pápa többszörös tokáján fénylik a lakoma végi zsír. Pecsétes karinge alját bökdösi felduzzadt nemzőpálcája. Hajlott orra gyökén közel ülő, apró, gonosz szemei kidülledve. Vérgőzösen karon ragadja a legközelebbi szolgálólányt, és vonszolja vasmarokkal a függöny mögötti heverőre in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti? Teller Ede szemére húzott, busa szemöldökével komoran magyaráz az elnöknek: K ell az elrettentés! Különben az orosz letarol mindenkit.

Sokadszor mondja el – bár fenemód fáj a feje, és lassan elfogy a türelme. Miért az ostobáknál a potenciál!? Don Quijote gebéjét nógatja ügetésre, mert buggyos, szakadt selyem nadrágján kidugja fejét méretes férfi bunkója, és ha az ütem jó, egy idő után a nyereg keménysége összerándítja mirigyeit, s a ló fején csattan a kilövellés. Sancho Panza csak kuncog szamara hátán, míg a lovag éles fejhangon, vihorászva Dulcineááát hívja. Bólyai János édesapja intelmein rágódik, hogy óvakodjék a testi szerelem szabadosságától. Úgy erősödjék meg ebben az elhatározásban, hogy látogassa meg a Frantzúz betegségben szenvedők ispotályát. Heisenberg frissen vasalt öltönyben Heiligenstadt am der Rheinholtzwand utcáit rója korzó időben. Inasa két lépéssel mögötte két karolásnyi fukszia csokrot cipel. A plébánia gyakorlóterméből a középiskolás leánykar tagjai lépnek ki éppen. A tudós állj-t int, majd szertartásos meghajlással egy-egy szál virágot nyújt át minden egyes leánynak. Általános elpirulás. Persze, mit is tudhatnának a határozatlansági relációról?! Teilhard de Chardin vonalszerű szájjal – „a precizitásnak nincs alternatívája” megdönthetetlen alapelvének védelmében –, kimért mozdulatokkal szedi a pókhálót a refektórium pohárszékének lábai mögül. Hiszen Isten mindent lát, így ezt a rendetlenséget is. Pókháló a szekrény alján, elbújva, alattomosan. No-no! Hamarosan Húsvét lesz, és akkor ragyognia kell mindennek. Valójában az a lenyűgöző gondolat foglakoztatja, hogy a fejlődés nem más, mint az isteni szeretet energiának az anyagi valóságot egy transzcendens központ irányába rendező lendülete, felfelé mutató tudathullám. Christiaan Barnard a swimming pool melletti nyugágyon fekvő szépség mellbimbóján billegő, pezsgőben ázott, tejszínhabos epret próbálja szájával elemelni – a szabály az, hogy nem érhet a nőstényhez semmi áron. A medencében fotelszerű gumiágyon az újszíves Louis Washkanski terül el. Széles mosollyal drukkol a Mesternek, sikerüljön. Bartók soványka vállát húzza a fonográf hengerektől nehéz bőrtáska. A döngölt földes, nehéz szagokat árasztó szobácskába érve kottapapírt simít, majd a fonográfba illeszti az első viaszhengert. Születik az Este a székelyeknél.

A gerendaház kocsmában vágni lehet a füstöt. A gazda a kármentő rácsán át hitetlenkedve nézi a kecskelábú asztalnál ülőket. Einstein egyre általánosabban néz, mert unja, hogy az Ede bácsi nehezen fogja fel, mekkora géniusz Bólyai János. Ő aztán csak tudja, az egész általános relativitás elmélet alapja benne van az Appendixben: Scientiam Spatii absolute veram exhibiens, a veritate aut falsitate Axiomatis XI. Euclidei (a priori haud inquam decidenda) independentem, adjecta ad casum falsitatis quadratura circuli geometrica. A Tér abszolút igaz Tudománya, a XI. Euklidesz-féle axióma (a priori soha el nem dönthető) helyes, vagy téves voltától független tárgyalásban, annak téves volta esetére a kör geometriai négyszögesítésével. Igaz, hazudós Gauss? No, önnek azután ott van még Lobacsevszkij is. A hibbant (?!) Don Cervantes Quijote egyetértően bólogat, neki senki ne magyarázzon a viszonylagosságról. Legnagyobb lelki barátjával, a „Megváltó” Dalíval gurulnak a nevetéstől, ha valaki kifogástalan öltönyben, összevont szemöldökkel a kamatlábak görbesége okozta inverz deficit egyensúlyzavar-ballasztja retrográd kisiklásának zavarairól beszél. Bartók szivarra gyújt, apró teste összerándul minden egyes letüdőzésnél. A nikotin okozta bódulatban boltozatos homloka mögött összekeverednek a Concerto hangjegyei. A francia pap-bölcselőnek magyarázná a számkivetettség okozta sötét gondolatokat, de az csak megbocsátóan mosolyog: Hit az ”abszolútban ”: a világegyetem célja nem más, mint az abszolút tökéletesség – ismételgeti, és mert sajnos botfülű, így nem tudhatja, tételét Bartók a zenéjével már százszorosan is bizonyította.

Δημόκριτος Heisenberg papával összeölelkezve hortyog egy padon. Kimerítette a német magyarázata az elektronok energiaszintjeiről és a redukált Planck-féle állandó felének jelentőségéről szóló elmélkedése. Nagy Sándor, Kepler, Konfuce és Sancho Panza tarokkoznak. Az apró termetű, büdös szájú, örökké vigyorgó Sancho már a második huszonegy fogást gyűjti be a reszkető fejű kínaival, aki az erények (de), a tradíciók (li), az igazság (yi), a kötelességtudat (zhong), az empátia (shu) gyakorlatának mestere. Sajátja a bátorság (yong), a gyermeki szeretet (xiao), a szavahihetőség (xin) és az éberség (ren). De nem hiányozhat a harmónia (he), a boldogság (le), a tanulás (xue), a műveltség (wen). Ha kell, a nevek helyreigazítása (zheng ming), a közép (zhong), a tettrekészség (min), az akaraterő (zhi), az elégedettség (yue). Törekedni kell a nemesb ember ( 君子jun zi), a kisember ( 小人xiao ren), a megfelelő-ember ( 善人shan ren), az írástudó (士 shi), a kiváló erényű ember ( 賢xian), a tökéletes-bölcs (聖 sheng) állapotának elnyerésé re. Tehát ővele párban – éppen a nagy vezérrel és stratégával szemben – nyer a kis fúrt agyú szolga. Nagy Sándor parti társa, Kepler vakarja a fejét, és dühében frivol asszonyát átkozza, pedig az erről a szégyenről nem tehet. No meg, pikken csúszik a pagát – ismételgeti magában a kibicnek beállt Barnard. Valójában fogalma sincs, mit is jelent ez a mondás. A szív transzplantáció? Hű de bonyolult egy ügy. Hagyjuk immár azokra, akik az alapjait is kimunkálták vagy húsz év alatt. Nekem nagyon is megfelel a hírnév, a laikusok ömlengése, a szerfeletti dicsőítés, ajnározás. Szemei előtt formás fenekek és keblek ringanak, rezegnek. Hófehér jacht lebeg az azúrkék tengeren. Washkanski meghalt. A stanfordiakat meg eszi a méreg, hogy én végeztem az első szív transzplantációt. Mindent náluk tanultam. Őket megkötötte a törvény, engem felszabadított annak hiánya. Vigyorog magában, de elönti a szégyenérzet, és heves mozdulattal önt magába vizespohárnyi árpapálinkát. Na de, ki tudja, ki az a Shumway, meg a Lillehei vagy akárki, odaát?! Nyom el egy böffentést imbolyogva. Azt persze tudja mindenki, ki vagyok én! Évekkel később a szálloda úszómedencéje mellett üti le az agyvérzés, és pusztul el nyomorultan. Hé Christiaan, hogyan kezelte volna magas vérnyomását? Kérdezi kirobbanó kacagással Belzebúb.

Sárga hajú, rózsaszín arcú Ibsenünk az istállóban Bukephalosznak szaval ködös, hideg hangon. Bólyai Édes Apjának 1823-ban, Temesvárról írt levelén gondolkodik: „Legelébb válaszolok a Binomiumra. Quo ad exponentes integros positivos a demonstratio perse tökélletes úgy, amint megírta, hanem perse már tudni kell előre a series formáját, hogy azzal a nemivel lehessen élni a demonstratiónak, s ha még a coefficiensek törvénye esmeretlen, mint annak volt, aki legelébb nyomozta, úgy nem lehet applicalni azt a módot, ha néha a 2dik, 3dik potentziara ab inductione előre kicsinálja az ember, ami pedig nagyon sötétbe való tapogatás volna, mert a generalis seriest még eppen nem ismerve, honnét mehetnék reá, hogy a³+3a²b+3ab²+b³ éppen ez a kép alá jön: a³+3a³̄̄̄̄ ¹ · b+3·2/1·2a³̄ ² · b²+ 3·2·1/1·2·3a³̄̄ ³b³? Az Édes Apám demonstratiojának az a Vorzugja, hogy nagyon rövid. P.S. Én szüleményeit elmémnek Édes Apám előtt tökéletesen úgy meg merem ítélni, amint meg vagyok győződve és nem tartok semmi félremagyarázástól, melyet ugyan nem is érdemelnék meg, amidőn az csak annak a jele, hogy bizonyos tekintetbe Édes Apámat úgy nézem, mintha az én Énem volna.”

A kivágódó deszkaajtón hangoskodó társaság ömlik be. Ég felé zselézett hajú, negyvenkilós fiúk, karikás szemű, köldökpiercinges, össze vissza nyírt hajú lányok. Egymásba gabalyodva zuhannak a padokra. Elkent hangon sört követelnek. A piszkos szürke arcok kifejezéstelenül merednek a másik asztal körül ülőkre. Ez valami jelmezes buli? Böknek oda tekintetükkel.

Egyik kékre-zöldre festett hajú szibarita váz odaveti a vele szemben könyöklő, semmibe vesző tekintetű havernak:

– Na, m’van?

– Mi lenne, vazze?

– Csak úgy k’rdem, m’van?

– Hát, nemsokcsakannyihogyaSimiaklotyónle.optaaJanit – szenvtelenül, erőtlen egy hangon beszél. Szeme se rebben. A fejbőre istentelenül izzad, és viszket mindene. Mély hányinger környékezi, szédül veszettül. Férfidísze a nadrágban még kisebbre zsugorodik.

– Mi a fa.t adott ez a szemét Jani? Valami rózsaszín, szar bogyót. Még sose láttam olyat – morog magában.

– A Simi?

– Ja, a Simi.

– De az nem veled jár, ’ze?

– Énisaszthittem, ’ze!

– Ennyi?

– Ennyi!

Az atomista görög felemelkedik. Jóságosan mosolyogva közelít az idegesítő vihogás hullámai között fészkelődő fiatalok felé. Szólásra nyílik szája, de ekkor a vezérnő – egy nagy csontozatú, lóképű és lófogú deszka – rárivall:

– Mit akarsz itt, fater?! Na, húzz innen, de gyorsan!

Társai nyerítve röhögnek. Az egyik kislányos, de már aszott leány alig észrevehetően kihúzza magát, csillogó szemmel figyeli a lócsontút.

A csárdás fogát szívva figyeli a jelenetet, legszívesebben hívná bikaerős fiait, hogy takarítsák ki innen ezeket az ázalagokat. Erre azonban már nincs is szükség, mert egyszer csak kitárt karokkal – az élen Cervantes Don Quijot éval – Ede bácsiék vitorláznak ki az ablakon, és surrogva tűnnek el a horizonton.

Hát, igen. Jaj, jaj! Lesz itt hamarosan szellemi apokalipszis!

Ugyan, dehogy is lesz, már itt is van! Haladjunk csak tovább az értéktelenítés nyomorúságos mezsgyéjén, legyünk továbbra is a fogyasztás, az álkultúra foglyai. Pénzdíjas „elmetornáztatás” hangjai szűrődnek a milliók házi oltáraként szereplő televízióból. Valahányszor a műsorvezető pénzösszeget említ, az arénaszerűen ültetett, toborzott hallgatóság – nyílván felvillanó figyelmeztetésre – bántó fejhangon visít és fütyül. A kérdés: Ki volt a másodedzője a bazántöttösi Elkeseredés SC-nek 1975-ben? Kétválasztós a felelet. Ötven százalék a találati esély. Ha eltalálja, kap egy millió forintot. Igen, ez már maga a tudás!

Hol az Úristen? Ez nem rá tartozik, hisz’ szabad akaratot adott nékünk – kérdezem mégis. – Hol az Úristen? Segítenie kellene! Mert hetek óta belülről vakít szellemgömböm héjáról egy pontba, agykérgem legkényesebb mezőire visszaverődő gondolataim fénye. Holott azoknak kifelé, kedves embertársaim irányába lenne feladatuk. Már amennyiben bármilyen értéket képviselnek. Tényleg. Lehet, hogy zömében öncélú rágódások vetülnek itten? Ha így van, akkor visszafelé elsülve engem a tébolydába utalnak – de hamarosan.

Jó civiljeink éppen most készítik a kódexet, miként is ügyködjünk a társadalom jobbításán. Az alapfeltétel a demokrácia, és persze a civilek sokasága, akik a közjó érdekében, a krisztusi szeretet nevében – talán Konfucius két és fél ezer éves erkölcsi imperatívuszaival is – tevékenykednek. Kemény harcot vívnak (vívunk) a piaci szemlélet, a kereskedő szellem bomlasztásával szemben. Meglehet, nem áll jól a szénánk. A már sokszor idézett fenntartható fejlődés dogmája modern rabszolgaságba küldi a társadalom tagjait, k iknek jó része a legősibb ösztönökre ható életvitelt sugárzó, ördögi erők foglya. Persze a demokrácia is csak torzó. Mi egyéb is lehetne – még negyed századdal később is –, mint a kommunizmus még további generációk létére is ható torzulata. Ki nem látja a polgári lét teljes hiányát? Hova lett a józan középpolgár a maga megbízhatóságával, műveltségével? Nagy családjával? Ebben a „keretben eleve kudarc magasabb elvekre hivatkozva civil magatartást elvárni – még a legkiválóbban megszerkesztett kódex alapján is.

Igen, először valamilyen egzisztenciális minimum szükséges. Arra hatna már a hit – bár annak nem szabadna a matéria kereteitől függenie –, s ha e gyakorlat felfejlődik az állam következetes segítsége és szolgáinak példamutató magatartása révén, akkor jöhetnek az erkölcs vezérelte nagy alapelvek! De csak akkor lesz ez a program hatásos, ha a jó magyar tudja, mitől is az. Ha a gyermek fújja a történelmi nagyságok számára felfogható, szellemi, erkölcsi hozadékát, azokra büszkén néz, szereti hazáját. Tehát a pénzvilág sugallta sivár anyagi lét meghaladása csak is transzcendens elemek beépítésével lehetséges. Ugyan ki emlékszik az emberiség történelméből nagy bankárokra, pénzemberekre – leszámítva néhány mecénást? Így hát azt tudni, ki volt Szent István, Szent László, Nagy Lajos és így tovább, hogyne lenne üdvös! Az írástudók felelőssége. Az értelmiség felelőssége.

Kora őszi vasárnap délután. Az egykori vidéki házunk hatalmas ebédlőjéből idekerült, szecessziós cseresznyefa bútorral zsúfolt szoba asztalánál a szikár, csupa ránc, egykori iskola igazgató. Agyonmosott kézelője foszlik, nyakkendője apró, fekete gumóként félig elbújt a gallér egyik szárnya alatt. Itt van a hatvan éve „szívbeteg” húga is. Ugyan olyan, mint a bátyja, a másik nem képében. Arca azonban feltűnően sima, csecsemős. Egész életében kíméletet kapott, hisz’ „rossz a szíve”. Valójában makk egészséges nyárspolgár! Édesanyánk rendszeresen visz ebédet neki. Szakadozott mintájú brüsszeli csipke váll borul molyette kardigánjára. Jelen van Gyula bácsi, az egykori polgármesteri titkár, szalon jogász. Jávor Pál-os, fekete, középen elválasztott, lenyalt frizurával. Szemében huncutság csillog, szája örökös félmosoly. Kifényesedett Bocskaiban, egyenes háttal ül. Szórakozottan morzsolgatja a csipketerítő hurkait. Rögtön felderül az arca, amikor édesanya a pohárszékből egy éppen félig teli, apró, metszett üvegkancsót emel ki. A mélyvörös ital fényjátékot vetít a damaszt alátétre. A teához van Portorico rum. Nagyon drága. A megmaradt, rózsaszirom formájú rosenthali csészékben tea párolog. Az igazgató úr a tanmenetekbe központilag becsempészett settenkedő, vörös ideológiáról értekezik. Édesapa fejét rázva hümmög. Majd kijelenti: Piszok népség! A döcögő gondolatok innen-onnan lassan enyésznek el a növekvő félhomályban. Mindenki ismeri a másik „vezér gondolatát”. Bólogatások, hálás tekintetek egymás felé. Az együttlét jó. A rumos kancsót mindenki szertartásosan emeli. A csésze fölé tartva, apró alpakka teáskanálba mérik az adagot, és tüntetőleg csorgatják a nedűt a teába. Gyula bácsi mindig utolsóként vesz részt a rítusban. A társaság nem látja pontosan: ő a teáskanalat domború felével tartja a rumos edény alá, így aztán ő teás rumot iszik. A csínyt döcögő nevetéssel nyugtázza mindenki. Majd hosszas csend. Alkonyul. Mintha elfogynának a gondolatok, mert agyon nyomja őket buta feljebbvalók igénytelensége, a szomorú egyszerűségük szavatolta, másnapi „valós élet” szürke sivársága.

Búcsúzáskor az előszobában Gyula bácsi enyhe naftalinszagot árasztó, zsinóros felöltőjében gondterhelten körbe néz, és fennhangon kérdezi: „ Kardom nem volt?”

Teteje

A csikorgó hideg még a macskát is a komondor véknya alá kergeti. A bölcs-öreg anyaállat ellenáll az ösztönnek, és úgy helyezkedik a kutyaólban, hogy a cirmosnak is jusson a melegből.

Mózsika szombatos székelyek ivadéka. A hirtelen halált halt apja-sógor örökségeként került ide a sisakos, faragott kapus portára a család, ahol van hely bőven az öt gyermeknek. A faluban nincs óhitű imaház, de van Egyazisten templom. A porta mögött földecskéjük a dombok aljáig húzódik hegyesre faragott petrencéktől keretezve. Mózesfia Mózes igyekezne az istálló mögötti fenyőhöz, hogy tobozt üssön le egy karóval – ha lehet. Ha nem, hát másszon fel érte, mert kell a jászolhoz – díszítésre. Megmondta a tisztelendő úr. Igyekezetében elbotlik egy fagyott patkónyomban. Elhasal a merev göröngyökön, gyapjú harisnyája nyúzódik, de nem hasad. Fenemód sajog alatta a bal térde. Így még jobban esik a kicsi Jézúsúrnak – gondolja a gyermek, és harciasan méregeti a magasban a jeges széltől himbálózó tobozokat. Veszi a dióverő mogyorófa fustélyt, és ugrándozva igyekszik leütni egyet. Nagyot szökkenni nem tud, mert sajgó térde nem engedi. Nem ér el egyet sem. Akkor jöjjön a lajtorja! A durván egyelt tákolmány gonoszul hever az istálló oldalában. A fiúcska erejét megfeszítve vonszolja a fa tövébe. A fához támasztani már nincs ereje. Mi lesz most már? Sírva kuporodik le a fa tövébe. Fázik is nagyon, meg emészti a tehetetlen harag.

Egyszer csak felhorgad a nemere, de annyira, hogy a fenyő sírva hajlik el a süvítő szél elől. Amikor a hirtelen jött légzuhatag ugyanolyan pillanatosan elül, ahogy jött, a törzshöz visszavágódó ágakról csak úgy záporoznak a földre a szebbnél szebb, karcsú tobozok. A fiúcska a bágyadt délutáni napba szegezi tekintetét, amelyben a Babamáriát látja, ki nem más, mint a Bubajézuska édes egy szülőanyja. Hát persze – mondja magában teljes természetességgel: –, ki segítsen, ha nem az édes, édesanya?!

Viszi nagy boldogsággal a temérdek tobozt egy kasban a konyhába, ahol nővérei, mind a négy, kályhaezüsttel festik a diót és a mandulát, fénylő gömb lesz a kiégett villanykörtéből is – legyenek díszek a karácsonyfán. Fényesednek a viaszos, aprócska erdei almák. Hamar befestik a hosszúkás, éppen nyílni akaró tobozokat. Száradnak egy keveset a kemencepadkán, majd vissza a kasba, és lehet menni a templomba.

Ez legyen a leánykák dolga. Mózsi szalad a második szomszédba, Gyárfáshoz, barátjához. Az ő édesapja asztalos fúró-faragó ember. Megengedte, hogy a gyalupados fészerben betlehemet építsenek. A kicsi templom már elkészült. A szobában teleltetett muskátlivirág szirmaiból préselték a festéket a tető színesítésére. A templomon cserép legyen, és ne zsindely. Úgy szebb. A cserépközöket feketeszeder lekvár ”tintával ” rajzolják nagy-nagy igyekezettel. A csupor a kamrából csenődött el. Az istállócskát már könnyű megszerkeszteni: fordított V alakú két-két zsindely a tető, négy pálcán megáll. Oldala, háta vékony pozdorja lap. Minden felület kívül-belül melegített fenyőgyantával kenődik be, majd gyenge mohát ragasztanak rá a fiúk.

Gyárfás kicsit irigyli Mózsit. Padtársak az iskolában. Harmadik elemisták. Mert már van bátorsága kerülgetni a Gyöngyvérkét, az osztály legszebbjét. Ráadásul a leány csuda ügyes. Kukoricacsuhéból olyan csodás Máriát, Kisdedet, Józsefet tud formázni, hogy majd megszólalnak. Van tehénke, csacsi és juh vagy öt. A figurák egymás mellé rendezve egy papírdobozban várják elhelyezésüket az istállócskában.

Nagyobb fadeszkára kerül a két építmény immár berendezve. A jászolka előterébe apró lángú, cserép olajmécses rögzítődik. A falap két végén kender kötél odaszögezve, hogy nyakba lehessen venni.

A mécses meggyújtásával kezdődik a próba. Lehúzzák a petróleumlámpa lángját. Az aranyló fényben a Szent Család és a barmok imbolygó árnyékot vetnek a mohazöld háttérre.

Fel nagy örömre ma született,
Aki után a föld epedett,
Mária karján égi a lény,
Isteni kisded szűznek ölén,
Egyszerű pásztor jöjj közelebb,
Nézd a te édes Istenedet!

Éneklik lelkesült hangon. Igaz, Gyárfás hangja nem éppen tisztán idézi a dallamot, míg Mózsijé olykor kisiklik, mert maholnap változik.

Hatalmas kockaépület oldalán változó helyeken bántó élességű fények villannak fel a sötétedésben. A járdát szegélyező, az örökös benzingőztől csenevész fákra lüktető fénykígyó tekeredik. A bejárat felett idegen nyelvű hirdetések fényújságja csalogatja a sűrű sorokban oda igyekvőket. A belső térben fülsértő dallamzavar nyújtja a vásárlók idegeit. Az arcok jó része gondterhelt. Összevont szemöldökök alatt riadt tekintetek vizsgálják az árcédulákat. Fojtott hangú veszekedés moraja fonódik a Jingle Bells dallamával.

– Ez nagyon drága! Amúgy is van már három is a Fannikának! – mondja fogcsikorgatva a ritkuló hajú apa.

– Akkor nem jut a Krisztiánnak komputerjátékra – riad meg az anya.

Stille Nacht, Heilige Nacht, alles schläft, einsam wacht. Csillogó boafüzér a nercbunda nyakában, forgó tükörgömb a music center tetején. Fapofa eladók, kezüket dörzsölgető project managerek. Porcelánbabává sminkelt, romlott-üres tekintetű dáma turkál unottan az elé helyezett pulóver halomban. A lompos eladónő nem titkolt ellenszenvvel követi mozdulatait, s várja, mikor kell újabb csomagolást kinyitnia. A vásárlóról lerí, valójában semmire sincs szüksége – megajándékozni meg nincs kit! Miért is? Suhan át eltompult elméjén, majd fájdalmas mosollyal utalja nyilvánvaló önzését valaki meghatározhatatlan személy felé.

A plaza előtti félhomályban a házfal kiszögellésén támaszt kereső idős asszonyon majd’ földig érő, elnyűtt férfikabát. Reszkető kezében fenyőág, amelyet sztaniolcsíkok díszítenek. Tompa, reményvesztett hangon kínálja. Mellette hasonló korú bácsika dióbelet mutat aprócska üvegben. Igen, állnak itt rajtuk kívül még jó sokan ”árusok”. Te meg ökölbe szorított kézzel vicsorogsz magadban – hát soha nem lesz vége?! Már az öregekről sem tudunk gondoskodni? Dühös mozdulattal rántok elő egy ötezrest, és nyomom a fenyőágas néni kezébe, és sírva rohanok el a parkoló irányába. Szép karácsonyt, nénike! Szépet!

A Kisjézus homlokára a meleget lehelő tehén szája sarkából nyál cseppen. Mária gyors mozdulattal törli le, és tömköd több szalmát a gyermek dereka köré, hogy kevésbé fázzon. József élénk beszélgetésbe merül a Szerecsenkirállyal, bár egy szavát sem érti. Az arannyal teli zsákkal, am elyet az imént nyújtott át Boldizsár Úr, végképp nem tud mit kezdeni.

Mózsi és Gyárfás az egyutcás falu házai mellett haladnak a nyakba akasztott betlehemmel, és tubarózsa arccal, jókedvvel fújják a karácsonyi dalokat, meg sem várva a kántálásért járó egyszerű ajándékokat.

Teteje