"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Antropológia Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

 

Tibet rövid története

- Short History of Tibet -

2008.

„A karma nem végzetszerű vagy előre meghatározott. A karma azt jelenti, hogy mi magunk képesek vagyunk alakítani és megváltoztatni az életünket... Jövőnk a saját kezünkben van, s a szívünkben hordozzuk.” (Szögyál Rinpocse)

A tibeti nép eredete bizonytalan, azonban valószínűsíthető, hogy a Han-kori kínai forrásokban szereplő kiang népcsoport, amely a Kuku-nór /t: Khri-shor rGyal-mo/ vidékén élt lovas-nomád életformában, és főleg állattenyésztéssel foglalkozott (ló, juh, kecske, jak), azonosítható a tibetiekkel. Totemisztikus hiedelmeik voltak, mint a többi környező népcsoportnak, és ahogy a magyarok a turult, a keleti kiangok a majmot tartották ősüknek. A tibeti mítoszok szerint aHimálajában /sz: Himālaya = hó országa/ egy ősmajom és egy démonnő /t: Srin-mo/ hat gyermekétől származott hat törzs szövetségéből jött létre a tibeti állam. Ezek a Tong /t: sTong/, a Dong /t: lDong/, a Thu /t: Bru vagy’Bru/, a Mu /t: dMu vagy rMu/, és a Thá /t: Gra vagy dGra/, Sze /t: Se/.Jumphulákháng /t: Yum-bu-gla-gang/

A királykor

Az északkeletről érkező tibeti törzsek elérve a Himalája vidékét már bizonyosan találtak ott élő népeket (pl. Shangsung /t: Zhang-zhung/ királyság), akiket meghódítottak, és feltehetően össze is olvadtak velük. A VII. század fordulóján Námri Szongcen /t: gNam-ri Srong-btsan/, a 32. király kezdte meg az országegyesítést, melyet a királyok kora követett mintegy 260 éven át. Az őt követő Szongcen Gámpo /t: Srong-btsan sGam-po/ (ur: 630-649-ig), az első tankirály /t: chos-rgyal/ erős központi hatalmat hozott létre, és uralmát kiterjesztette egész Tibet térségére. A Felső-Brahmaputra völgyében megalapította Rászát /t: Ra-sa = kecskék földje/ a birodalom központját, amely később a Hlászá /t: lHa-sa = istenek földje/ nevet nyerte el. Az ország négy szarvra (adminisztratív egység) oszlott, amelyeknek további két-két osztálya volt, ezek ezredekből álltak. Ez a felosztás egy erős katonai államberendezkedésre utal. Szongcen Gámpoerőteljes terjeszkedő politikáját házasságaival is megerősítette. A tibeti uralkodó többek között egy nepáli király lányát, majd egy kínai hercegnőt vett feleségül, akik buddhisták voltak, és szent könyvekkel, kegytárgyakkal valamint papokkal érkeztek a Világ Tetejére. Az államalapításkor Tibet környezetében mindenütt a buddhizmus volt a meghatározó vallás. Az akkori Tibet általános vallása a phön /t: bon/ volt, amely egy samanisztikus alapokon nyugvó, hindú és perzsa elemeket magába foglaló hitrendszer. Szongcen Gámpo uralkodása alatt megkezdődött a buddhizmus terjedése Tibetben, aki feleségei tiszteletére buddhista templomokat emeltetett, majd egyik fő embere Thonmi Számphotá /t: Thon-mi Sam-bho-ta/ kialakította a tibeti írásrendszert az indiai gupta és brahmi írásból. Így indult meg Tibetben az írásos kultúra, amely hamarosan hatalmas mennyiségű könyvet produkált. Egyes becslések szerint ez meghaladja a középkori európai latin nyelvű irodalom mennyiségét. Szongcen Gámpo feltehetően államalapítási elképzelései miatt fordult a buddhizmus felé. A Szongcen Gámpót követő királyok kisebb-nagyobb mértékben azon fáradoztak, hogy a tibeti nép mielőbb felvegye a buddhizmust. Ezt a VII. századtól a X. századig tartó időszakot nevezik ngáthárnak /t:snga-dar/, azaz az első megtérés korának. A nagy királyt követő száz év alatt az uralkodók gyermekként kerültek a trónra, és helyettük a major domuszok irányították az országot, ami alatt tovább folytatódott a területi expanzió. 663-ban megdöntötték a Tujühun államot, 662-ben Kásgár, 665-ben Hótán, 670-ben egész Kelet-Turkesztán tibeti uralom alá került. Ezen a területen haladt keresztül a Selyemút, amely a buddhizmus egyik legfontosabb terjesztője volt Ázsiában.

Tibet 676-ban megtámadta Kínát, majd 751-ben az egyesült arab, tibetiés karluk seregek a Talasz folyó melletti sorsdöntő csatában legyőzték a kínai csapatokat. Ekkor kezdte meg uralkodását Thiszong Decen /t: Khri-srong lDe-btsan/ (755-797) a második tankirály, aki a kínai belső problémákat kihasználva 773-ban elfoglalta Csangant /k: Zhangan/ (ma Hszian /k: Xian/), az akkori kínai fővárost. Az ő igazi jelentősége a buddhizmus sikeres terjesztése Tibetben, amelyet az Indiából meghívott Sántaraksita /sz: Śāntarakşita, t: Zhi-ba-mtsho/ segítségével próbált megteremteni. Az erősen mágikus jellegű phön vallásban hívő nép azonban nem fogadta el az indiai tudós szigorúan az erkölcsiségre koncentráló prédikációit, így annak a phön démonok elől Nepálba /t: Bal-poBal-yul/ kellett távoznia, de még előtte azt javasolta a királynak, hogy a Tan elterjesztésére helyette kérje fel Pemacsungnét /t: Pad-ma 'byung-gnas/, a Szvat-völgyi nagy varázslót. Padmaszambhava a tantrizmust, a hazája helyi sajátosságait magába olvasztó buddhizmust hozta el Tibetbe, amely erősen mágikus jellegű volt. Az asztrológiával, alkímiával és mágiával áthatott vallásos tanítás jó fogadtatásra talált Tibetben, mivel az ősi phön vallás szellemisége sok hasonlóságot mutatott a tantrikus buddhizmussal. Sántaraksita hamarosan visszatért a Világ Tetejére, és fontos szerepet játszott a helyi buddhizmus kialakításában. Padmaszambhavanevéhez fűződik az első kolostor a Számje /t: bSam-yas/ építése (de ebben Sántaraksita is segített neki) 775-ben, és az, hogy elsőként néhány tibeti letette előtte a szerzetesi fogadalmat. Az általa kialakított buddhista hagyomány gyakorlói hozták létre később, a többi rend létrejöttének korában a nyingmápá /t: rnying-ma-pa = régi rend/ rendet.

A király 779-ben államvallássá tette a buddhizmust, és a thipákat /t: khri-pa/, a phön vallás papjait elűzte. 792-94 között egy nagyon híres buddhista vita zajlott Tibetben az indiai és kínai szerzetesek között. Az indiai álláspontot, melynek lényege szerint a megvilágosodás fokozatos út eredménye, Kamalasíla /sz:Kamalaśīla/ képviselte, míg a kínait, amely szerint a megvilágosodás pillanatnyi élmény, Hosang/ k: Heshang/ (akinek a neve kínaiul buddhista szerzetest jelent). A vita az indiai álláspont győzelmével zárult, amiben bizonyosan közrejátszott az is, hogy a tibeti államalapítás óta egyre erősödött a katonai feszültség Kína és Tibet között. Ettől kezdve Tibet kulturálisan egyértelműen az ind kultúrkörhöz csatlakozott. Thiszong Decen unokája Thicukh Decen /t: Khri-btsug lDe-btsan/ (815-838), akit a buddhista hagyomány mint a harmadik tankirályt Relpácsen /t: Ral-pa-can/néven emleget, indiai származású panditokat (Dzsínamitra /sz: Jīnamitra/ , Szuréndrabodhi/ sz: Surendrabodhi/ ) hívott az országba, és elkezdte tibetire fordíttatni a buddhista szent könyveket. Relpácsen olyannyira buddhistává vált, hogy maga is letette a szerzetesi fogadalmat, és ennek szellemében nem folytatta elődei területszerző és rabló hadjáratait. Szomszédaival békepolitikát kezdeményezett, a kínai császárral, Huang-ti-vel /k: Huangdi/ tízezer évre szóló békeszerződést kötöttek, amelyre azóta is három kőoszlop emlékeztet. Ez a korszak a tibeti buddhizmus legszélsőségesebb pogánynak tartott elemeitől való megtisztítását eredményezte. A király anyagilag is erőteljesen támogatta a buddhista kolostorokat, ami nagy terheket rótt a lakosságra. A megpróbáltatások súlya alatt a népet egyre jobban befolyásolták az elűzött phön papok lázító gondolatai, melyek szerint az új hit miatt megy ilyen rosszul a soruk. A phönt támogató Lángthármá /t: gLang-dar-ma/ (ur. 836-842) tőrbe csalta és megölette fivérét Relpácsent, hogy ő lehessen a király. Az új uralkodó tűzzel-vassal irtani kezdte a buddhizmust, leromboltatta a kolostorokat, összetörette az istenszobrokat, és elűzte a szerzeteseket. A buddhizmus ebben az időben csak a peremvidékeken élte túl a pusztítást. 842-ben Pelgye Dordzse /t: dPal-gye rDo-rje/ láma álruhában Hlászába utazott, és a királynak bemutatott phön tiszteleti tánc közben nyilával halálra sebezte a kegyetlen uralkodót. Ezután azonban még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a buddhista lámák visszamerészkedtek Közép-Tibetbe, és ott újra megindították a Tan kerekét. Ezen időszak alatt véres belső harcok folytak a Világ Tetején, így Tibet minden korábban meghódított területét elveszítette.

A széttagoltság kora

A XI. századtól a széttagolt kis hercegségek kora következett, amely időszakban elkezdődött a vallási megújulás, a második megtérés, a cshithár /t: phyi-dar/, amit megint csak az indiai panditok segítettek. A terepet Rincsen Szángpo /t: Rin-chenbZang-po/ (958-1055) készítette elő, aki rengeteg fordítást készített, és sok templomot építtetett. 1042-ben érkezett Tibetbe Atísa /sz: Atīśa, t: Mar-me-mdzad/ (982-1054), aki újfent megtisztította a szélsőséges elemektől a tibeti buddhizmust, és bevezette a kálacsakra /sz: kālacakra, t: dus-kyi khor-lo (az élet kerekét forgató védőistenség)/ naptár-rendszert. Atísa reformja révén aanuttarajóga /t: bla-na-med-pa’i rnal-’byor rgyud/ és jóginí tantrák /t: rnal-’byor-ma rgyud/ szexuális tanításai pusztán szimbolikusan értendők. Módszerének lényege a fokozatos ösvény /t: lam-rim/ gyakorlata, valamint a helyes erkölcsiség központba állítása. A tanítványául szegődött Thom Tönpá /t: 'Brom-ston-pa/ 1056-ban megalapította az első tibeti rendet, a káthámpát /t: bka'-gdams-pa/. Ezután a különböző kolostorokban a tanítványi vonalak révén hamarosan létrejöttek a legfontosabb buddhista rendek. Így alakult ki a Tilopa/  sz: Tilopa, t: Ti-lo-pa/ (988-1069) - Náropa/ sz: Nāropa, t: Na'-ro-pa/ (1016-1100) - Márpá /t: Mar-pa Chos-kyi bLo-gros/ (1012-1096) - Milárepá /t: Mi-la-ras-pa/ (1052-1135) - Gámpopá /t: sGam-po-pa/ (1079-1153) tanítványláncolat eredményeként a kágyüpá/t: bka'-rgyud-pa/ rend, valamint Thokhmi /t: 'Brog-mi/ (992-1072) tanításai alapján a Köncsokh Gyálpo /t: dKon-mchog rGyal-po/ (1034-1102) által alapítottszátyápá /t: sa-skya-pa/ rend. A tibeti buddhista rendek sohasem a fegyelmi szabályzatot /sz: vinaya,t: ’dul-ba/ érintő más-más elképzelésekből fakadtak, de nem is valamiféle egyházszakadás következményei voltak, hanem a tantrizmusban oly fontos guruk /sz: guru, t: bla-ma/ által átadott különböző szóbeli tanítások következményeként alakultak ki. A XI-XII. század az egymással versengő hercegségek harcaival, és a rendek rivalizációjával telt, ennek során a földbirtokok javarészt a kolostorok kezébe kerültek.

A terjeszkedő mongolok 1251-ben behódolásra kényszerítették Tibetet. Ők azonban nem üldözték az idegen vallásokat, így a buddhizmusnak szabad teret adtak.Szátyá Pánditá /t: Sa-skya pan-di-ta/ (1182-1251) a tibeti területekért felelős Köden kán / m: Göden qan, t: Go-dan/  meghívására 1246-ban az udvarába érkezett. A hagyomány szerint élete utolsó éveiben megteremtette a mongol buddhizmus alapjait, amelyet valójában unokaöccse Phákhpá /t: 'Phags-pa/ láma (1235-1280)Kubiláj kán /m: Qubilai qan/ (1215-1294) udvarában épített ki. Ez volt a mongolok első megtérése. Kubiláj elfoglalta Kínát, majd 1279-ben Si-cu /k: Shizu/ császár néven megalapította a Jüan-dinasztiát / k: Yuan/ (1279-1368). A legmagasabb rangú szátyá lámát megválasztotta spirituális tanácsadójául, és megtette a birodalom legfőbb lámájának. Így jött létre a kojar josun /m: qoyar yosun = két szokás/ elve, amely szétválasztotta a nagykáni és a szellemi vezetői hatalmat. 1276-ban a szátyápá rend főlámája lett Tibet alkirálya, aminek hatására egy időre ez a rend jutott vezető szerephez a buddhista iskolák rivalizálása során. 1325 körül megtörtént a szent szövegek kanonizálása, a 108 kötetes Kángyur /t: bKa'-'gyur/ és a 225 kötetes Tengyur /t: bsTan-'gyur/ megszerkesztése a Shálu /t:Zhva-lu/ kolostor nagy skolasztikus tudósának, Phutönnek /t: Bu-ston/ (1290-1364) a nevéhez fűződik. Tibet 1350-ben, mielőtt Kína felszabadult volna a mongol uralom alól, megszakította kapcsolatát a Jüan császárral. Tibetben 1354-ben a papi uralmat a világi Phámothu-dinasztia /t: Pha-mo-gru/ váltotta fel. Congkápá /t:Tsong-kha-pa/ láma (1357-1419) a szabados szerzetesi életet megreformálva 1407-ben megalapította a khelukhpá /t: dge-lugs-pa = sárga süveges, vagy erényes rend/ buddhista egyházat, amely előírta a papi cölibátust, és a mágikus praktikákat is rendszabályozta. Congkápá a káthámpá irányzatot újította meg, visszatértAtísához, azaz az eredeti indiai szellemiséghez. Két legkedveltebb tanítványát tette meg Tibet két vezető lámájává, az egyik, Khethun Tuphá /t: dGe-'dun Grub-pa/ (1391-1475) felépítette a Shikáce /t: gZhis-ka-rtse/ melletti Tásihlünpo /t: bKra-shis lhun-po/ kolostort, majd annak vezetőjévé választották, a másikKhethuphdzse /t: mKhas-grub-rje/ (1358-1438) pedig a hlászái kolostor főlámája lett. Khethun Tuphá és utódja később visszamenőlegesen e1nyerte a dalai láma címet, míg Khetuphdzse újjászületései lettek a páncsen lámák. 1430 körül átkerült Kínából Tibetbe a fadúc nyomású könyvnyomtatási technika, ami megelőzte az európai nyomtatást. A tümet mongol Altan kán /m: Altan qan/ (1507-1582) meghívta az akkor legdinamikusabban fejlődő tibeti rendnek, a khelukhpának a vezetőjét az udvarába. A tibeti láma a második meghívást elfogadva érkezett a mongol udvarhoz. A megtért kán 1578-ban éppen a kojar josun intézményét felújítva adta Szönám Gyácónak /t: bSod-nams rGya-mtso/ (1543-1588) a dalai láma címet /m: dalai = óceán/. A dalai lámáknál bevezették a kubilgáni /m:qubilan = átváltozás, utódlás/ öröklés rendszerét, ami az ő isteni személyük reinkarnálódását tanítja. Ezt a kágyü gyakorlatból vették át, ahol Kármá Páksi /t:Kar-ma Pak-shi/ (1204-1283) vezette be a tulku /t: sprul-sku = varázsolt test/ lámák intézményét. Szönám Gyáco azáltal lett a III. Dalai Láma, hogy ezt a tisztséget visszamenőlegesen kiterjesztette Khethun Tupháig. A Ming-dinasztia /k: Ming/ alatt (1386-1644) Tibet nem alakított ki szorosabb kapcsolatot Kínával.

A teokratikus állam kora

Az V. Dalai Láma Ngáváng LophszángGyáco /t: Ngag-dbang bLo-bzang rGya-mtsho/ (1617-1682), „a nagy ötödik” Güsri kán /m: Güši qan/ segítségével véget vetett a kármápá /t: kar-ma-pa/ és a khelukhpá rend közötti véres harcnak, így megalapozta a dalai lámák hatalmát, a khelukhpá rend vezető szerepét, és kialakította Tibet máig is élő szellemiségét. Ettől kezdve a mindenkori Dalai Láma Tibet vallási és politikai vezetője lett, egyfajta szakrális király. Bejelentette, hogy Tibet fővárosa ezentúl Hlászá lesz. Kiválasztotta a minisztereit, és a különböző tartományok kormányzóit, sok helyen lecserélte a tisztségviselőket, valamint törvényt hirdetett, majd a fővárosban a Csákhpori /t: lCags-po-ri/ dombon létrehozott egy orvosi központot, ahonnan azután jól képzett orvosokkal láthatták el a középső tartományt. Az erős központi hatalom érdekében összeíratta a kolostorokat, és meghatározza az államkasszához való hozzájárulásuk mértékét. A különböző rendek más-más elbírálás alá estek, a nyingmápákat /t: rnying-ma-pa/ támogatta, a káthámpáknak és a szátyápáknak autonóm jogkört biztosított, azonban a kármápá és cshonángpá /t: jo-nang-pa/ iskolák üldöztetésnek voltak kitéve. 1645-ben elkezdte építtetni a dalai lámák rezidenciáját, a Potálá/ t: Po-ta-la/ palotát. Az V. Dalai Láma a Tásihlünpo főapátjának, Lophszáng Cshötyi Gyálcennek /t: bLo-bzang Chos-kyi aGyal-mtshan/ (1570-1662) adományozta aPáncsen Láma /t: Panͅdͅita chen-po → Panͅ-chen bla-ma = nagy tanító/ címet. Ezentúl mindig a két egyházi főméltóság választja ki - a tudós lámák segítségével - a másik inkarnációját annak halála esetén.

1720-ban a Csing-dinasztia /k: Qing/ (1644-1911) uralma alatt indult meg Tibet betagozódása a mandzsu birodalomba, amikor Kang-hszi /k: Kangxi/ császár (1662-1723) seregeivel kiűzte a dzsungár-mongolokat Tibetből. Ekkor a mandzsu császár a sorozatos mongol betörések miatt ámphánt /t: am-ban = helytartót/ nevezett ki a dalai láma mellé, ezt a tisztséget azonban csak mandzsu származású mandarin tölthette be. Ekkor kezdődött Kína beavatkozása Tibet belső ügyeibe. A tibeti közigazgatást megpróbálták kínai mintára átszervezni, valamint határmódosításokat hajtottak végre, Bálthángot és Lithángot Szecsuánhoz /k: Sichuan/ ésJünanhoz /k: Yunnan/ csatolták. Csien-lung /k: Qianlong/ (1735-1796) császár nagy pártfogója volt a tibeti buddhizmusnak, így a Tibetben állomásozó kínai katonák létszámát csökkentette, és a négy kálönből /t: / t: bka'-blon = miniszter/ álló tibeti kormányt a VII. Dalai Lámára bízta, de az ámphán helyzetét is megerősítette. Amikor Pálthen Jese, /t: dPal-denYe-shes/ (1738-1780) a VI. Páncsen Láma meghalt, Csien-lung császár 100 napos gyászt rendelt el a birodalomban. 1788 és 1792 között a nepáli gurka támadásokat a császár seregei hárították el Tibetben. Ezek után a mandzsu uralkodó megnövelte az ámphánok szerepkörét. A legsúlyosabb intézkedés Tibet számára az volt, hogy előírták az urna-rendszert a két legfontosabb egyházi méltóság kiválasztásában, amelyhez a császár díszes aranyurnát küldött Hlászába. Ennek az a lényege, hogy a két főlámát sorshúzással kell kiválasztani, oly módon, hogy az esélyes gyermekek nevét elefántcsont lapocskákra vésik, majd az urnába helyezve kihúzzák a kiválasztottat. Ez olyan erős ellenállásba ütközött, hogy a kínaiak egy ideig nem erőltették. A következő dalai és páncsen lámát még a hagyományos módon választották, de a X. XI. és XII. így választott dalai lámák egyike sem élte meg a nagykorúságot, így hatalomhoz sem juthattak. Halálukban feltehetően a tibeti régenseknek volt jelentős szerepük. Ebben a konstellációban Tibet éppen úgy része volt a mandzsu birodalomnak, mint ahogyan Kína, noha az utóbbi politikailag és kulturálisan is központi szerepet játszott abban. A mandzsu birodalomban Tibet, akárcsak a mongolok vagy a kelet-turkesztáni muszlimok, jelentős autonómiát élvezett. Tibetben éppen ebben a korszakban formálódott a tibeti teokrácia olyanná, amilyennek Európa a XX. század elején megismerhette.

1822-30 között Kőrösi Csoma Sándor Láthákhban /t: La-dvags/ és Szángkár /t: Zangs-dkar/ kolostoraiban, Szánglában /t: bZang-la/ és Phukhthálban /t: Phug-dal/ dolgozott, s elkészítette az első tibeti-angol szótárt, valamint megalapozta a tibetológia tudományát. 1877-től 1880-ig Széchenyi Béla vezetett expedíciót Kelet-Tibetbe.

Cshámjáng Tyhence /t: ’Jam-dbyangs mKhyen-brtse/ (1820-1892) kezdeményezésére Tibetben egy új vallási mozgalom, a rime /t: ri-med/ indult, mely a különféle buddhista iskolák tanbéli egységére, azaz indiai gyökereire helyezte a hangsúlyt. Céljuknak tekintették a különböző rendek tanbeli különbségeinek feladását. A XIX. század második felében a tibeti-nepáli háborúskodás alatt a mandzsuk elfoglalták Gyárong területét, míg az angolok „észrevétlenül” Kásmírhoz /sz: Kāsmīr, t: Kha-che-yul/ csatolták Látákhot. A kínaiak elterjesztették a tibetiek körében, hogy a fehér ember a saját vallását kényszeríti a meghódított népekre, s így a tibetiekben kialakult a teljes ellenállás az angolokkal szemben. Az angolok a tibeti területet védősávként akarták alkalmazni az Ázsiában terjeszkedő másik két hatalommal, az orosszal és a kínaival szemben, India védelmében. Hamarosan elkeseredett, és nagy tibeti veszteséggel járó harcok kezdődtek Tibet és az angolok között. 1904 augusztusában Younghusband ezredes vezetésével bevonultak az angolok Hlászába, ami elől a XIII. Dalai LámaThuphten Gyáco /t: Thub-bstan rGya-mtsho/ (1875-1933) a mongóliai Urgába /m: Örgöö, ma Ulánbátor/ menekült. A kínai császári kormány továbbra is hatalmat követelt Tibet felett, amire az angolok hajlottak is.

Csang Jin-tang /k: Zhang Yindangmandzsu helytartó Thuphten Gyáco távollétében korlátlanul uralkodhatott a világ tetején, célja Tibet teljes beolvasztása lett volna a Mandzsu Birodalomba. Ennek egyik eleme volt a kínai életforma és ruházat rákényszerítése a lakosságra. Az angolok kivonulása után a közigazgatást kínai mintára szervezték át. A helyi nomád lakosság azonban nem vette át a kínai formákat, fellázadt, és a helytartót is megölték. 1905-ben a Csao Er-feng /k:Zhao Erfeng/ által vezetett mandzsu sereg kegyetlenül leverte a kelet-tibeti ellenállást. A mandzsu tábornok célja a kelet-tibeti területeknek a birodalomhoz csatolása volt. Csao Er-feng által vezetett csapatok az elfoglalt kolostorokat kifosztották, az arany és ezüst kegytárgyakat elhurcolták a szent könyveket pedig elégették. A kolostorok elmenekült lakóinak bujkálniuk kellett. Mindeközben (1906) Thuphten Gyáco visszatért Ámtho határvidékére, ahol a Kumphumkolostorban időzött. Itt két fontos meghívást kapott, egyfelől a hlászái kormány, másfelől a mandzsu udvar küldött neki levelet. Thuphten Gyáco meg kívánta oldani a Kelet-Tibetben oly sok nehézséget okozó kínai csapatok kérdését, ezért elsőként Pekinget választotta. 1907-ben érte el Hszianfut /k: Xianfu/, az egykori fővárost, majd a következő évben tovább indult a császári városba. A fővárosba érkező tibeti vezetőt nagy pompával várták. A kínaiak közölték a dalai lámával, hogy a császári fogadáson földre kell majd borulnia, ezért Thuphten Gyáco elhatározta, hogy nem találkozik a császárral. A XIII. Dalai Láma azonban találkozottZihszi /k: Cixi/ anyacsászárnővel, aki a mandzsu birodalomban valójában uralkodott, mivel fia az ifjú császár erősen ópiumfüggő volt. Őszentsége kifejtette hogy a két ország évszázados kapcsolata kizárólag vallási jellegű, majd elpanaszolta a mandzsu seregek kelet-tibeti vérengzéseit. E csapatok kivonására ígéretet kapott ugyan, azonban semmilyen nyilatkozatot nem írtak alá. Később Őszentsége mégis csak találkozott Kuang-hszu /k: Guangxu/ császárral, akitől megalázó új címet kapott „Hűséges és alázatos helytartó, az ég nagy, jóságos, önmagától létező Buddhája”. 1908-ban Őszentsége visszaindult Tibetbe, 1909 végén érte el Hlászát.

Csao Er-feng a szerzetesek jogait megcsorbította, számukat lecsökkentette, és arra hivatkozva, hogy a tibetiek kapcsolatot létesítettek a britekkel, 1908-ban felállított egy új kormányt, és Hlászá ellen indult. Az anyaország hatezer katonával erősítette meg a hlászái helyőrségét. A tibeti kormány mivel féltették a még Pekingbe tartózkodó szellemi vezetőjüket, nem tehetett semmit. A császár kihasználva, hogy a határ menti kolostorok szerzetesei jórészt kínaiak voltak, azokat nagy pénzekkel a maga pártjára állította, és Lophszáng Cshötyi Nyimát /t: bLo-bzang Chos-kyi Nyi-ma/ (1883-1937), a IX. Páncsen Lámát is megnyerte magának. Amikor 1910-ben az agresszor seregek Cson-kjin /k: Zhongyin/ vezetésével egyesültek az ámphán helyőrségével és Hlászá támadására készültek, megtámadták a tibeti rendőrséget, majd lőtték a Cshokáng templomot és a Potálát. Thuphten Gyáco kijelölt egy új régenst, majd közölte a politikai vezetéssel, hogy a szikkimi határ felé menekül. Így a XIII. Dalai Láma egy kis tibeti csapat fedezetében minisztereivel a megszállás előtti éjjelen elhagyta az országot. 1910 február 12-én a császári előcsapatok megszállták Hlászát, és a védtelen lakosság egy részét is lemészárolták. Amint a mandzsu helytartó megtudta, hogy a dalai láma elszökött Hlászából, katonákat küldött utána. Az Őszentségét kísérő testőrök kis csapata hátramaradt feltartóztatni a kínai katonákat. Végül a kis tibeti csapat megérkezett Jatungba /t: sNa-gdong/, a brit kereskedelmi állomásra. A közelben felbukkanó üldözőcsapat hírére azonban Thuphten Gyáco és kísérete úgy döntött, átmegy Indiába. Először Kalimpongba érkeztek, ahol a bhutáni király fogadta őket, majd hamarosan Dardzsilingbe /t: rDo-rje-gling/ mentek. Itt Charles Bell brit politikai tiszt fogadta a tibeti csapatot. Thuphten Gyáco leveleket intézett Pekingbe, azonban választ egyikre sem kapott. Az indiai újságok arról írtak, hogy a mandzsuk letaszították trónjáról a dalai lámát. Ennek hatására Thuphten Gyáco megpróbált a brit kormányhoz fordulni segítségért, ezért Kalkuttába utazott. Itt Őszentsége találkozott a Lord Mintóval, a brit alkirállyal. Minto a hosszas beszélgetés során azonban nem tett semmiféle ígéretet a tibeti vezetőnek.

A kínaiak az angolok passzivitásán felbátorodva Szikimet, Nepált és Bhutánt is meg akarták szállni. Ezek a területek azonban stratégiailag fontosak voltak a brit birodalomnak, így erélyes intézkedéseikkel távol tartották Kínát. Urgyen Vángcsukh /t: O-rgyandBang--chub?/ bhutáni király, 1910-ben olyan szerződést írt alá a britekkel, amely értelmében Bhután a brit India védelme alatt áll. Csao Er-feng csapataival azonban egész Tibetet megszállta.

Tibetben mindezen idő alatt nagyon feszültté vált a helyzet. A biztonságot ettől kezdve a mandzsu csendőrség biztosította. A dalai láma és az állami kincstár vagyonát lefoglalták, a pénzverdét és a fegyvergyárat kisajátították. A kormány tagjai rendre megtagadták az együttműködést az ámphánnal, a nép vonakodott amandzsuknak az adók megfizetésétől, inkább a délre tartó kereskedőkkel a dalai lámának próbálták eljuttatni. Mivel a Hlászába érkező, a IX. Páncsen Láma minden alkalommal együtt mutatkozott a mandzsu ámphánnal, a nép tiltakozásképpen mindenütt sárgolyózáporban részesítette őket. Mivel a császári adminisztráció sehogy sem boldogult a világ tetején, hiszen a nép és arisztokrácia egyként rendületlenül hű maradt a vallási vezetőjéhez, ezért taktikát váltottak. Egy Indiába utazó követ révén felajánlották a dalai lámának, térjen vissza Hlászába, és visszakapja minden rangját és vagyonát. Őszentsége válaszában leszögezte, hogy a kínaiak eddig rendre megszegték az ígéreteiket, ezért szükségesnek látja egy harmadik fél bevonását a tárgyalásokba, akik a britek lehetnének.

1911-ben a forradalom Szun Jat-szen /k: Sun Yadsen/ vezetésével megdöntötte a mandzsu császár uralmát, így a tibeti helyőrségek is fellázadtak, és elhagyták posztjaikat, és megtámadták az ámphán házát, aki elmenekült. Ezt a helyzetet kihasználva a dalai láma hívei több helyen megtámadták a kínaiakat, helyenként sikerrel, másutt azonban menekülniük kellett. Tibet-szerte elterjedt a hír, hogy Őszentsége visszatér, ez fokozta az ellenállás erejét. Thuphten Gyáco Kalinpongbaköltözött ahonnan irányítani kezdte a fővárosi vezetést. Hlászában a Szerá kolostor addig provokálta a kínaiakat míg azok támadásra szánták el magukat. A tibetiek khámi harcosokat hívtak segítségül. 1911 november 2-án kezdődött a hosszúra nyúlt csata. Közben a kormány hivatalosan is hadat üzent Kínának. Ennek hírére az ostromló sereg Hlászá ellen vonult, ahol majd egy évig nézett szembe egymással a tibeti és kínai sereg, az előbbi a város északi, míg a második a déli városrészt tartotta ellenőrzése alatt. Az ellenséges katonák számára élelem és hadi muníció utánpótlás nélkül reménytelenné vált a helyzet, így egy közvetítő révén felajánlották, hogy megadják magukat. A kínai kapituláció nepáli segédlettel zajlott, amelyet 1912 augusztus 12-én írtak alá.

1912 nyarára Közép-Tibet felszabadult, bár az utolsó kínai csoport csak 1913 januárjában hagyta el Tibetet, és ekkor Thuphten Gyáco visszatért a Potálába, és visszavette országa fölötti uralmát. Hlászában nagy örömünnep fogadta az egyházfőt. Az új kínai elnök Jüan Si-kaj /t: Yuan Shikai/ táviratban visszaadta a dalai láma minden címét. A XIII. Dalai Láma a modernizációs programja érdekében négy fiatal tibetit Angliába küldött tanulni. Hamarosan Jüan Si-kaj Tibetet újfent kínai tartománynak nyilvánította, és az angol felszólítások ellenére Ji Csang-heng /k: Yi Zhangheng/ vezetésével kínai csapatokat küldött Tibetbe, így a Mekongtól keletre visszaállíthatták a kínai uralmat. A harcokban a gyengén felfegyverzett tibeti sereg nem volt ütőképes, ezért orosz fegyverekkel, és burját tisztek segítségével igyekeztek korszerűsíteni a tibeti katonaságot. Erre a lépésre az angolok fegyverszállításokkal igyekeztek megtartani érdekeiket és befolyásukat. Így a kínai seregek már képtelenek voltak előre nyomulni. 1914 tavaszán Anglia, Tibet és Kína megállapodást kötöttek Szimlában, amely eredményeként Tibet Kína fennhatósága alatt levő, de önálló ország lett. Ezt később Kína sohasem ismerte el, a fegyverszünet azonban létrejött, és 1918-ig tartott. Ekkor az év eleji tibeti mönlám cshenmo /t: smon-lam chen-mo = nagy imaünnep/ ünnep alkalmával Kína újra megtámadta Tibetet, de nem járt eredménnyel. Thuphten Gyáco, a XIII. Dalai Láma igyekezett meghonosítani hazájában az európai civilizáció vívmányait, amivel szemben a lámák nagy része erős ellenállást tanúsított. 1921-ben kb. 40000 tibeti ment Hlászába a hadsereg megtámadására, azért hogy az európai befolyást megszüntessék. A XIII. Dalai Láma seregével a lázadókat letörte. A kínai propaganda és fegyveres segítség a felkelőket továbbra is támogatta, akiknek az élén a Lophszáng Cshötyi Nyimá /t:bLo-bzang Chos-kyi Nyi-ma/ (1883-1937), IX. Páncsen Láma állt. A XIII. Dalai Láma továbbra is erősebbnek bizonyult, így 1923-ban a IX. Páncsen Lámának távoznia kellett Tibetből. Thuphten Gyáco halála után 1940-ben öt évesen beiktatták Tendzin Gyácót /t: rTen-'dzin rGya-mtsho/ (1935-), a XIV. Dalai Lámát.

A kínai megszállás kora

1949-ben a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság Vörös Hadserege Mao Ce-tung parancsára megkezdte a bevonulást Tibetbe, aminek hatására 1950 decemberében a XIV. Dalai Láma Szikkimbe menekült. Még ebben az évben vissza is tért Hlászába, és táviratot intézett az ENSZ-hez, hogy vizsgálóbizottság felállítását kéri, de választ nem kapott. 1951-ben a kínaiak teljes egészében megszállták az országot, és rákényszerítették a tibeti vezetést a 17 pontos egyezmény aláírására, amely értelmében Tibet elvesztette függetlenségét. 1951. október 26-án a kínai „felszabadító” hadsereg 3000 katonája bevonult Hlászába. Tibet „de facto” csak ettől az időponttól veszítette el az önállóságát, noha esetében „de jure” már 1720-tól nem beszélhetünk független országról. 1954-ben Tendzin Gyácopekingi látogatásra utazott, ahol Mao Ce-tung elnökkel próbált szót érteni, de hiába.

1959-es a mönlám ünnepen Tendzin Gyáco a Cshokángban /t: Jo-khang/ templomnál több tízezer szerzetes előtt elnyerte a hlárámpá khese /t: lha-ram-pa dge-bshes ~ filozófia doktora/ címet. A hír hallatán a kínaiak egy színházi előadásra meghívták Tendzin Gyácót, azonban a közölték a testőreivel, hogy nem kísérhetik vezetőjüket a kínai táborba, aminek híre hamar elterjedt Hlászában. A kérdéses időpontban, 1959. március 10-én kora reggel a vallási vezető védelmére kb. 30.000 ember gyűlt össze a Norphu Lingká /t: Nor-bu gLing-ka/ előtt. A tömeg tiltakozni kezdett a kínai megszállás ellen. Ilyen szavakat kiálltoztak: „Ki a kínaiakkal! Tibet a tibetieké!” A forrongó hangulat végett Őszentsége lemondta a látogatást. A lázadás egyre fokozódott, amit már a dalai láma sem tudott megállítani, a zűrzavar egyre nőtt. A necsungi orákulum azt tanácsolta Őszentségének, hogy maradjon, és folytassa a párbeszédet a kínaiakkal. 16-ánTan Kuan-szen /k: Dan Guansen/ tábornok ultimátumot küldött Tendzin Gyáconak, amelyben a tömeg megtámadását, és a nyári palota bombázását helyezte kilátásba. A husángokkal és elöltöltős puskákkal felfegyverzett tibeti nép körbezárva a Norphu Lingkát, a végsőkig elszánva őrizte a számára legértékesebbet, a dalai lámát. Március 17-én két lövedék csapódott be a vallási vezető nyári palotájába, akivel ekkor a transzba esett necsungi jós azt közölte: „Menj, menj! Ma éjszaka!” Őszentsége álruhában, kíséretével együtt titokban, még aznap éjjel jakháton elindult India felé, azonban nem a szokásos úton, hanem a jós által javasolt keleti irányba Ásszam felé. Március 19-én a kínai Központi Bizottság, utasításba adta a tibeti kerület katonai parancsnokságának a lázadás elfojtását, ezért lövetni kezdték a Potálá palotát és a Norphu Lingkát, majd harckocsik lőtték a lakosságot. 12.000 tibeti esett el a megtorlásban. A kínaiak március 20-án értesültek a vallási vezető szökéséről, katonákat és repülőket küldtek elfogására, de eredménytelenül. Március 22-ére virradóra a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg teljes ellenőrzése alá vonta Hlászát. Március 28-án Hlászá város kínai tanácsa azonnali hatállyal feloszlatta a helyi tibeti kormányt, és a 18 magas rangú tibeti hivatalnokot, akik a XIV. Dalai Lámával menekültek felfüggesztette minden pozíciójából. A menekülők útközben kapták a hírt, hogy a kínaiak feloszlatták a kormányt, így Őszentsége és kísérete ideiglenes kormányt alakított, másfelől követeket küldtek Indiába, hogy menedéket kérjen a vallási vezető számára. Március 30-án érték el a határt, majd Tezpurba mentek. A X. Páncsen Láma táviratban felajánlja segítségét Mao Ce-tungnak a felkelés elcsendesítésére. A kínaiak Őszentsége távozást úgy kommentálták, hogy a lázadók egy csapata rabolta el a dalai lámát, amit ezért jogosan torolt meg a kínai hadsereg. A Kínai „Felszabadító” Hadsereg ekkor pusztította el Hlászában a Csákpori orvosi akadémiát a teljes könyvtárával együtt.

A kínai kormány hamarosan elkezdte az etnikai tisztogatást, aminek következtében napjainkra 1,2 millió tibeti vesztette életét, mialatt 2,5 millió kínait telepítettek a Világ Tetejére. A tibeti városokban kínai típusú lakótelepeket és környezetszennyező gyárakat építettek. 1960-tól megindult a tibeti menekültáradat Indiába, Nepálba és a világ számtalan országába. 1965-ben a kínai vezetés létrehozta a Tibeti Autonóm Területet, amely a történelmi Tibetnek csak a nyugati felét (ez szó szerint is Tibet területének a fele) jelenti, az egykori Ámtho /t: A-mdo/ és Khám /t: Khams/ tartomány egy részét különböző kínai tartományokhoz (Csinghaj,KanszuSzecsuánJünnan) sorolták, jelezve evvel ősi kínai voltukat. 1967-től Kínában elkezdődött a kulturális forradalom, amelynek szellemében intenzívvé vált a kolostorok lerombolása, és a szent könyvek égetése. Ennek eredményeképpen a 6259 tibeti kolostorból mindössze 8 maradt meg épen. A tibeti nyelvet kizárólag vallási nyelvként kezdte kezelni a kínai irányítás, a tibeti irodalom- és nyelvkönyveket betiltották, helyükbe Mao tanításai kerültek. Megindult Tibet szocialista átszervezése, melynek végrehajtására a helyi lakossághoz képest jelentős számú han kínai kádert telepítettek a tibeti területekre. Megindult a tibeti mezőgazdaság szövetkezetesítése, amely egy ilyen ritkán lakott területen teljesen elhibázott gondolat. Korábban a kolostorok a bőtermő években a terményadókból nagy mennyiséget elraktároztak, és ínséges időkben ebből biztosították a környező lakosság ellátását. Tudvalevő, hogy a hideg tibeti éghajlat mellett a gabona kb. 50 évig tartható el. A modernizáció következtében rendszeressé vált az éhínség a tibetiek között. Megindultak a nagy útépítések, amelyek fő célja a jelentősebb tibeti városok összekapcsolása az anyaországgal. A nagy szocialista építkezéseken (pl: a hlászáNgácsen vízierőmű építésénél) agyondolgoztatták a tibeti munkásokat, és sokan belepusztultak az építkezésbe. A kínaiak egyre több börtönt és lágert létesítettek Tibetben, ahol a kegyetlen bánásmód miatt a rabok 70%-a meghalt és meghal ma is. 1976-ban Mao halála után enyhülni kezdett a helyzet, mivel az új kínai vezetés beismerte a kulturális forradalom kudarcát. Teng Hsziao-ping elnök a sajátos tibeti körülményeknek megfelelő gyakorlatiasabb gazdaságpolitikát kezdeményezett, amelybe bizonyos mértékig bevonta a helyi lakosság képviselőit is. A termelőszövetkezetek felszámolásra kerültek, de a közigazgatást kínai mintára szervezték át. 1979. február 1-én az USA elismerte Kínát. 1989-ben Tendzin Gyáco a XIV. Dalai Láma megkapta a Nobel-békedíjat, mivel a tibetiek felszabadítási mozgalmában ellenezte az erőszakot, és a kínaiakkal a kölcsönös tiszteleten alapuló békés tárgyalásokat szorgalmazta. Ez utóbbiból nem lett semmi, hiszen a kínai fél nem volt hajlandó vele leülni tárgyalni, mivel a vallási vezetőt szeparatista, irredenta, burzsoá ügynöknek nevezték, aki felfordulást szít Kínában.

Az újra szigorodó, főleg a vallásgyakorlatot korlátozó intézkedések nyomán, a nyolcvanas évek végétől megszaporodtak a Kína-ellenes felkelések, a különféle emberjogi szervezetek több száz apró tibeti megmozdulásról tudósít.

 

Megjelent: Potala [A Tibetet Segítő Társaság kiadványa]

» Kulturális Antropológia - A dalai lámák intézménye és történetük
» Kulturális Antropológia - Tibet fölfedezése
» Kulturális Antropológia - Kína rövid története

Buddha Eye

Kérlek támogasd az Antropológia Könyvtárat!
(Please support the Anthropology Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Jagganath


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 04-04-2010