I. A TAROT EREDETE
Játékra szolgáló kártyák
A legrégebbi kártyajáték, melyet ismerünk, Velencéből származik, ahol a XIV. sz. óta használták. 78 lapból áll, ezt a számot úgy kapjuk meg, hogy ha összeadjuk a természetes számokat egytől tizenkettőig bezárólag. A nagy egész két lényegileg elkülönülő kategóriára bontható.
Az első kategóriába 22 lap tartozik, melyeket tarot-nak hívunk. Ezek szimbolikus kompozíciók, melyek nyilvánvalóan teljesen más célt szolgálnak, mint maga a játék. A játékosokat ezek a lapok erősen megzavarják, és nem tudnak velük mást kezdeni, csak aduként használni őket, melyeknek a sorszámuk értékét tulajdonítják, anélkül, hogy legkisebb mértékben is foglalkoznának a kártya témájának világával. Ezzel az erővel egy egyszerű számmal ellátott fehér kártyalappal is helyettesíthették volna őket. De talán még logikusabb az úgynevezett tarot lapokat együtt kiemelni, mint ahogy tették azt a spanyol játékosok, akik csak a többi 56 lapot őrizték meg.
Ez a második kategória négy, 14 lapból álló sorozatra vagy színre oszlik A sorozatok megkülönböztető emblémái: a Bot, a Kupa, a Kard és a Dénár, ezek megfelelnek annak, amit a mi francia kártyánknál treffnek, kőrnek, pikknek és kárónak hívunk.
Mindegyik sorozat tíz számozott kártyát tartalmaz: ász, kettes, hármas stb. a tízesig, majd négy figurát: király, királynő, lovag és inas.
Minden, a különböző országokban használatos kártyajáték az eredeti játéknak kisebb vagy nagyobb mértékű módosítása, mely a maga teljességében Itáliában, a francia Svájcban, Provence-ban és Franciaország keleti részén maradt fenn, egészen Elzászig. Tágabb értelemben az egész játékra a Tarot megnevezést használták, noha eredetileg ez a kifejezést csak az itt felsorolt 22 lapra volt érvényes:
I - a Bűvész vagy Pagad
II - a Nőpápa (Júnó)
III - a Császárnő
IV - a Császár
V - a Pápa (Jupiter)
VI - a Szerelmes
VII - a Diadalszekér
VIII - az Igazság
IX - a Remete
X - a Szerencsekerék
XI - az Erő
XII - az Akasztott
XIII - a Halál
XIV - a Mértékletesség
XV - az Ördög
XVI - Isten háza, a Villám vagy az Ég tüze
XVII - a Csillagok
XVIII - a Hold
XIX - a Nap
XX - az Ítélet
XXI - a Világ
… a Bolond vagy a Matt. |
A Tarot 22 Nagy Arkánuma |
Az állítólagos Thoth könyve
Egészen a XVIII. századig, a Tarot-ra csak úgy tekintettek, mint egy barbár kor érdekességét vesztett nyomára. 1781 előtt senki nem figyelt fel rá, ekkor azonban megjelent Court de Gebelin Ősi világ-a, ahol a mű VIII. kötetének 365. oldalán találhatók a következő sorok:
"Ha azt hallanánk, hogy még napjainkban is létezik a régi egyiptomiaknak olyan Műve, egy azon könyveik közül, melyek megmenekedtek a nagyszerű Könyvtáraikat felfaló lángokból, mely a legtisztább tanaikat tartalmazza érdekes témákról, minden bizonnyal mindenki igyekezne megismerni ezt az értékes és különleges Könyvet. Ha hozzátennénk, hogy ez a Könyv Európa nagy részében elterjedt, hogy évszázadok óta sokan forgatják, a meglepetés csak nőne; de valószínűleg akkor lenne teljes, ha azt bizonygatnánk, hogy soha nem sejtették, hogy a Könyv egyiptomi; hogy birtokolják, de mintha nem is lenne; hogy soha senki nem igyekezte megfejteni egyetlen lapját sem: hogy egy kiváló tudás gyümölcsére úgy tekintenek, mint egy halom különös figurára, mely önmagában nem jelent semmit? Vajon nem azt hinnék, hogy csak szórakozunk, játszunk a hallgatóság hiszékenységével?
Pedig a tény igaz: ez az egyiptomi Könyv, amely egyedül megmaradt a nagyszerű Könyvtáraikból, még ma is létezik: sőt annyira közkézen forgó, hogy egyetlen tudós sem méltatta arra, hogy foglalkozzon vele, mielőttünk senki sem gyanította a különleges eredetét. Ez a könyv A TAROT-KÁRTYAJÁTÉK..."
Court de Gebelin eléggé megalapozatlanul beszél a Tarot egyiptomi eredetéről. Számára elég az akkoriban képzelet által szültnek vélt figurák szimbolikus karaktere ahhoz, hogy egyszerre csak hieroglifákat ismerjen fel bennük, és azokat a legrégebbi antikvitás bölcseinek tulajdonítsa; ez egy kissé elhamarkodott kijelentés.
De van egy másik hipotézis is, mely felkelti a képzeletet, és melyet nem hangoztatnak anélkül, hogy rögtön túlzásokba és merengésekbe ne bocsátkoznának. Egy Aliette nevű parókakészítő, aki Eteilla néven a kártyajóslás nagymesterévé vált, a Tarot-t a világ legrégebbi könyvének tartotta, Hermész-Thot művének. Nem elégedett meg ennyivel és jogosultnak érezte magát arra, hogy átvizsgáljon egy ilyen jelentőségű művet. De ez az "inkább fantasztikus, semmint józan szellem" nem tudott többet tenni, mint eltorzítani egy nem kellően megalapozott szimbolizmust.
Egyiptomról Christian is beszél a Mágia története c. könyvében. Ez a szerző hozzásegít minket az Ozirisz titkaiba való bevezetéshez. Ennek révén behatolunk a nagy memfiszi Piramis kriptáiba, ahol a beavatandó személy borzalmas próbákon megy keresztül, melyek egy galéria bejáratáig vezetik el őt. A galéria kettős falát pilaszterek – szám szerint tizenkettő – osztják mindkét oldalon összesen huszonkét képre, melyeket hieroglifás festmények díszítenek. Ezek a Tarot prototípusai. A beavatandó elsétál ezek előtt a képek előtt, melyek összefoglalják a hierophantészek titkos tanát. Egy pastophore, a szent szimbólumok őre magyarázatokkal, mintegy bevezető instrukciókkal szolgál az újoncnak.
Kétséges, hogy erről a galériáról ne tudott volna az egyiptológia, mely semmi nyomát nem fedezte fel Hermész e falra írott könyvének, melynek legutolsó beavatottai készíthettek volna másolatokat akkor, amikor a keresztényektől üldözve menekülésre kényszerülvén, elhagyták a szentélyt.
A tézis szerint, mellyel foglalkozunk, a titkos hieroglifákat, melyeket csak egyszer másoltak át hordozható táblákra, átkerültek a gnosztikusokhoz, aztán az alkimistákhoz, akiktől mi megkaptuk őket.
Amit megengedhetünk ezen irányzat híveinek, az a feltevés, hogy azok az ideák, melyek a Tarot-t inspirálták, a réges-régi antikvitásba nyúlnak vissza. Az ideáknak nincs koruk: egyidősek az emberi gondolkodással, de koroktól függően különbözőképp fejezték ki őket. Az alexandrinus filozófiai rendszerek verbális kifejezésmódot kölcsönöztek nekik, míg a Tarot később a szimbólumok nyelvére fordítja le őket. Még ha nem is mélységében, de legalább formájában a Tarot egy vitathatatlan eredetiként fogható fel, mely az előtte meglévő modellekből nem reprodukál semmit. Az archeológia a legkisebb nyomát sem fedezte fel annak, hogy tartalmazná bármilyen nyomát egy egyiptomi, gnosztikus vagy akár görög-arab alkimista Tarot-nak.
A teráfok
 |
Ami mindenekelőtt meglepő a Tarot-ban, az a huszonkettes szám, amely pontosan a héber ábécé betűinek a száma. Kérdezhetjük hát, hogy vajon nem a zsidóknak köszönhetjük-e a huszonkét kabbalisztikus figuránkat. Tudjuk, hogy Jeruzsálem főpapjai az urimról és thuminról (fény és igazság) kérdezték a jóst, teráfok, azaz alakot ábrázoló jelek vagy hieroglifák segítségével. Éliphas Lévi megmagyarázza, hogyan is történtek ezek a konzultációk a nagytemplomban, a szent láda arany asztalánál, majd hozzáteszi:
"Amikor az uralkodó papság megszűnt Izraelben; amikor a világ összes orákuluma a vesztébe rohant az emberré lett Igével szemben, mely a bölcsek édesebb és népszerűbb nyelvén szólt; amikor a láda elveszett, a szentélyt megszentségtelenítet ték, és a templomot lerombolták, az efód és teráfok titkait, melyeket többé már nem aranyba és drágakövekbe foglaltak, néhány kabbalista bölcs elefántcsontra, pergamenre, ezüstözött és aranyozott bőrre írta, vagy inkább rajzolta. Végül már csak egyszerű kártyalapokra, melyek mindig is gyanúsak voltak a hivatalos egyház szemében, lévén, hogy annak titkaihoz nyitó veszélyes kulcsot rejtettek. Innen jöttek a tarot lapjai, melyekből az antikvitás, mely feltárult a tudós Court de Gebelin előtt a számok és hieroglifák tudománya, majd Eteilla kétes éleslátása és kitartó kutatása annyit merített."
A tények, melyek birtokunkban vannak a teráfokról, annyira bizonytalanok, hogy nehezünkre esik egyértelműen kijelenteni bármit is róluk. A Kabbalát jól ismerték a Tarot szerzői, de ezek a filozofikus művészek nem tartozhattak a sémita fajhoz, mely távol állt attól, hogy egy művészi szimbolizmust bátorítson, ehelyett elvont spekulációit inkább száraz betűkhöz, számokhoz vagy geometriai alakzatokhoz kapcsolta. Ezzel szemben az árja géniusz a színek és formák gazdagságában lelte örömét: a képek szerelmese és természettől fogva bálványimádó. E tekintetben a Tarot hazája Görögország lehetne, ha a középkor Itáliája nem kínálna nekünk vitathatatlan bizonyítékot a játékra szolgáló kártyák feltalálását illetően. |
Megerősítő adatok
A fára való metszés feltalálását megelőző korokban létezett egy speciális iparág, a képrajzolóké vagy képfestőké, mely kézzel sokszorosította pergamenre vagy kartonra rajzolt vallásos vagy világi tárgyú képeket, melyek elbűvölték az egyszerű hívőket. Sokan kaptak kedvet a kompozíciókhoz, amelyek már nem egymagukban álltak, hanem egy sorozatnak voltak a részei; egyre bonyolultabb együtteseket kínáltak megvételre. Az isteni erények hármas csoportjától, a négy evangélistától kezdve, az elemeken és a főerényeken át a hét bolygóig, a szentségekig vagy a fő bűnökig minden megtalálható volt; nem maradtak ki az öt érzékszervhez és a kilenc múzsához, stb. köthető allegóriák sem.
Az itáliaiaknak volt az ötletük, hogy mindezeket a képeket egyesítsék egyetlen játékban, mely szórakozásra és a gyermekek tanítására szolgáltak. Így születtek a naibi-k, ártatlan kártyalapok, melyeket a moralisták is ajánlottak, mint pl. Morelli, 1393-ban.
A XIV. század vége felé az első tanító jellegű kártyák vezettek a játékra szolgáló kártyák feltalálásához, melyet François Fibbiának tulajdonítanak, aki 1419-ben halt meg. Bologna városának reformátorai ennek az úrnak – mint a tarocchino feltalálója – engedélyezték azt a jogot, hogy hadseregének címerpajzsát rátehesse a botos királynő lapjára, feleségének címerpajzsát pedig, aki Bentivoglio-lány volt, a dénárok királynőjéére.
Tarocchino Mantegna (1465)
A számozott kártyák (Ász, Kettes, Hármas stb.) gondolata, úgy tűnik, a kockajátékosoktól származik, míg a sakk a figurákat (Király, Királynő és Lovag) szolgáltatta, anélkül, hogy beszélnénk a Tarot Bolondjáról és a Toronyról (Isten háza).
De ezek a magyarázatok, melyekre az e kártyák eredetével foglalkozó tudósok vállalkoznak, még messze járnak attól, hogy megvilágítsák a Tarot velencei-lombard eredetének titkát.
Minden, Európában ismert kártyajáték eme őse szemmel láthatóan kölcsönzött a kabbalisztikus tudományból, amint ezt tanúsítja Papus is a Cigányok Tarot-ja c. művében. Azok a tárgyak, melyek az úgynevezett 22 tarot-tól idegen 56 kártyalap négy darab tizennégyes csoportját jelölik, az okkult művészetekhez kapcsolódnak, és megfelelnek az isteni Tetragramma négy betűjének.
BOT: felavató bot vagy varázspálca, a parancs jelvénye, a férfias dominancia jogara, a teremtő férfias hatalom, az Atya jelképe.
KUPA: jóslásra szolgáló kupa, a nőies fogékonyság, úgy intellektuális, mint fizikai: az Anya.
KARD: a megidéző pallosa, fegyver, mely egy keresztet formáz és így a női és férfi princípium termékeny egyesülését idézi, ellentétek együttműködését, fúzióját. A pallos ezen kívül egy mélyre hatoló cselekedetet szimbolizál, mint amilyen az Igéé vagy a Fiúé is.
DÉNÁR: ötágú lemez, az akarat nyomásának a jele, a szellemi cselekvést megörökítő anyag; szintézis, mely a hármast az egységhez vezeti vissza, a Szentháromsághoz.
Több van ebben a választásban, mint egy véletlen találkozás, és senki nem kételkedhet benne, hogy a játékra használt Tarot feltalálója ne lett volna járatos korának titokzatos tudományaiban.
De mit gondoljunk a huszonkét aduról, melyek megelőzték a többi lapot?
Ezeket a különös kompozíciókat 1392-ben alkotta újra Jacquemin Gringonneur, "boldogtalan VI. Károly királyunk szórakoztatására"; de úgy tűnik, hogy már Raymond Lulle is ismerte őket, tudós alkimista szerzetes, aki 1235 és 1315 közt élte fénykorát.
A kompozíciókat a Baldini-féle kártyákból akarták származtatni, melyeket Mantegnának tulajdonítanak. Igaz ugyan, hogy a játék két kiadása, melyet ismerünk, csak 1470-re és 1485-re vezethető vissza, de nem ok nélkül feltételezik, hogy ennek a kornak a vésnökét egy régebbi modell inspirálhatta. Márpedig ezt az ismeretlen modellt csakis a Tarot-ban kereshetjük, melynek Baldini-féle kártyák csak szisztematizált kibővítései. A művész nagyon ügyes volt saját művészetében, de a Tarot-ban abszolút nem járatos, így annak lapjait saját logikája és saját filozófiája követelményei szerint akarta átformálni. Azon erőlködött, hogy racionálisan osztályozza a figurákat, melyeknek szemmel látható inkoherenciája sokkolta őt: ezzel magyarázhatóak ennek az erősen műv észi játék ötven ábrájának tízes csoportokba való osztása. A tízes csoportok legelső tagja a társadalmi körülmények hierarchiáját ábrázolja: koldus, inas, kézműves, kereskedő, úr, lovag, dózse, király, császár és pápa. A második tízes csoportot a kilenc múzsa és Apolló alkotja. A harmadik a tudományoknak szentelt, melyek részben kitöltik a negyediket is, melyeket az erények csak hiányosan tudnának. Végül az utolsónak része a hét planéta, csakúgy a nyolcadik égbolt, az első mozgató és az első ok. |
  
Tarot de Jacquemin Gringonneur |
Ebben a játékban a Tarot minden figuráját megtaláljuk, csak éppen a művész csekély mértékben módosította őket, adaptálta saját gondolataihoz. Tehát a művész művét a hagyományos tarot nyomdokain állította össze. Ha ennek ellenkezője történt volna, akkor nem értenénk, hogy vehetett volna ki önkényesen huszonkét témát a gazdag ötven együtteséből. Máskülönben a stílus naivsága az, ami bizonyítja, hogy ez a Tarot előtt született.
Az eredeti huszonkét tarot-nak ugyanakkor a naïbi-khoz kell kapcsolódnia, ezekhez az tanító kártyákhoz, melyeket még használtak játékra. Egy XIII. századi beavatott össze akart állítani egy kabbalisztikus könyvet ezeknek a gazdagon kiszínezett képeknek a segítségével, melyek akkoriban egyetemes népszerűségnek örvendtek. Változatosságuk lehetővé tette, hogy azokat válassza ki belőlük, melyeket hozzá lehetett kapcsolni a Kabbala tíz Séphiroth-jához, majd ennek kibővítéseként a szent ábécé huszonkét betűjéhez.
Így születhetett meg, egy számunkra ismeretlen helyen és időpontban a mi Tarot-unknak az eredeti előképe.
De vajon bizonyos, hogy egy individuális alkotás születésénél vagyunk jelen? Egy zseniális ember volt az, aki mindenesetül megalkotta az egész Tarot-t? Ez erősen kétséges, ha mindazokat a módosításokat vizsgáljuk, melyeken a Tarot keresztülment az évek folyamán. A legrégibb változatok nem a legtökéletesebbek a szimbolika szempontjából: szimbolizmusuk még habozó, mely keresi önmagát. A későbbi másolók azok, akik a végleges alakját adták a Tarot-nak, ahol mindegyik részletnek megvan a maga jelentése, mely beleilleszkedik az egészbe. El kell fogadnunk, hogy a képrajzolók közül néhányan, akik meg voltak áldva egyfajta jóstehetséggel a szimbólumok iránt, reprodukcióikban hozzáadták a maguk szerencsés variációit, melyek felülkerekedtek a továbbiakban. Másokat magá val ragadott a tradíciók titokzatos utasításának engedetlen fantáziájuk, és nem voltak képesek csak az eredeti rajzot reprodukálni. Noha változások folyamatosan történtek, nem alkottak egységes iskolát, mert a legügyesebb képfestőket egy körvonalazatlan, de annál biztosabb ösztön irányította a tiszta szimbolizmus útjára. A Tarot tehát nem más, mint név nélküli örökség, egy zseniális mű, mely alázatos festők együttes munkájának köszönhető, akik egymásról másoltak, inspiráló hévvel, mellyel tudtukon kívül egy tiszta csodát teremtettek meg.
