Frater Hermit
Bevezetés az Alkímiába
- Introduction to Alchemy -
Alkímia
Az alkimista műveletek minden bizonnyal nem rendelkeztek szimbolikus jelleggel - ezek materiális, laboratóriumokban végrehajtott cselekedetek voltak, ám mást céloztak meg, mint a kémia. A kémikus pontosan megfigyelt fizikai-kémiai jelenségeket és szisztematikus kísérleteket hajt végre azért, hogy behatolhasson az anyag struktúrájába, míg az alkimista a szubsztancia "szenvedésére", "halálára" és "házasságkötésére" irányul azok kapcsolata révén az Anyag (Filozófusok köve) és az emberi élet (Elixir Vitae) megváltoztatása érdekében. C. G. Jung rámutatott arra, hogy az alkímiai folyamatok szimbolikája néhány álomban és olyan emberek meséiben jelenik, akik egyáltalán semmit sem tudnak az alkímiáról. Megfigyeléseik nemcsak a mélyenszántó pszichológia szempontjából érdekesek, hanem közvetlenül igazolják a szotériologiai funkciót is, amely az alkímia számára nyilvánvalóan alapvető jelentőséggel bír.
Megfontolatlanságra vallana az alkímia eredetiségének megítélése azon befolyás alapján, amely hatással volt a kémia keletkezésére és dicsőségére. Alkimista szempontból a kémia "bukást" jelentett, már csak azért is, mert elvilágiasította a szentséges irányítást. Ez nem azt jelenti, hogy belevetjük magunkat az alkímia paradox megvédésébe, hanem csupán a kultúra történelmét teljesen elementáris módszerekkel irányítjuk. Csak egyetlen egy út létezik, mégpedig azon kulturális jelenség megértése, amely idegen mostani ideológiánktól - meg kell találni annak "súlypontját", beléje kell hatolni és igyekezni kell belőle a legtöbbet kihozni e "súlypont" meghatározása érdekében. Az alkímia világát talán sikerül jobban megértetünk és annak eredetiségét megítélnünk, ha magunkévá tesszük az alkimisták világnézetét. Ez a módszertani eljárás felesleges mindenfajta egzotikus vagy archaikus kulturális jelenség vizsgálatakor - mielőtt kiértékelnénk, előtte helyesen kell értelmeznünk, alaposan értenünk kell a vele kapcsolatban álló ideológiákat, találkozzunk velük akár mítoszok, szimbólumok, rituálék, társadalmi magatartásformák formájában.
Az alsóbbrendűség bármiféle furcsa komplexusának következményeként, melyben az európai kultúra szenved, ahányszor "elismeréssel" szólunk néhány archaikus kultúráról, logikus összeilleszkedésről és azok ideológiájának teljességéről, az emberek nemeslelkűségéről, és túlságosan nem terjesztjük el azok társadalmi berendezkedése, gazdasági élete avagy higiéniai szokásai mellékes vagy szélsőséges aspektusait, minek folytán annak a veszélyének tesszük ki magunkat, hogy nem helyénvaló mentegetőzések, sőt a maradiság gyanújába keveredünk.
Történelmi szempontból az említett alsóbbrendűség komplexuma érthető. Az európai tudományos szellemiség már szinte kétszáz éve példátlan erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a világot felvilágosítsa, majd uralja és megváltoztassa. Az eszmények szintjén a tudományos szellem e dicsősége nemcsak a végtelen fejlődésbe vetett hit által nyilvánult meg, hanem annak bizonyossága révén is, hogy minél "modernebbek" vagyunk, annál inkább közelebb jutunk az abszolút igazsághoz és ezáltal nagyobb mértékben jutunk hozzá az emberi méltósághoz. |
|
Ám az orientalisták és etnológusok vizsgálódásai már valamennyi idő elteltével rámutattak arra, hogy voltak és még mindig vannak csodálatraméltó társadalmak és civilizációk, amelyek jóllehet nem támasztanak igényt a tudomány területén szerzett érdemekre (ennek a szónak modern értelmében), tehetségük sincs a nagyfokú termeléshez, azonban mégis tökéletesen működő metafizikai, etikai és gazdasági rendszereket dolgoztak ki. De az olyan kultúrák, mint a miénk, mely hősiesen rálépett arra az útra, amelyet nemcsak a legjobbnak, hanem az intelligens és becsületes emberhez méltónak tartott, ez egy olyan kultúra volt amelyet óriási intellektuális erőfeszítés által saját legjobbnak vélt lelkéből szabadított fel, majd szemmel láthatóan elkezdte túlzottan féltékenyen lenézni saját értékeit és annak legelhivatottabb képviselői gyanúsan tekintenek bármiféle más, egzotikus vagy primitív kultúra alkotásainak elismerésére. Az objektív lét és a tőlünk távol álló kulturális értékek nagysága ugyanis kétségeket ébreszthetnek az európai civilizáció képviselőiben: ők ugyanis olyan kérdéseket kezdenek el feltenni, melyek arra utalnak, hogy az emberiség szellemi csúcsát nem kell a 20. század egyetlen lehetséges kultúrájának tartani - ez nagy erőfeszítésbe és sok áldozatba került.
De ezt az alsóbbrendűségi komplexust éppen maga a Történelem győzi le. Ezért reménykednünk kell, hogy úgy ahogy az Európán kívüli civilizációk kutatásra és saját perspektívájuk révén megértésre kerültek, amihez még hozzákapcsolódik az európai történelem néhány szellemi momentuma is, melyek inkább a hagyományos kultúrákhoz állnak közel és kifejezetten szembehelyezkednek mindazzal, ami Nyugaton azután jött létre, hogy győzedelmeskedett a tudományos szellem, ami már a 18. és 19. században nem kerül a polemikus elfogultság megítélésnek kategóriájába. Az alkímia a tudomány előtti szellem alkotásai közé tartozik, és a történetíró jelentős rizikót vállalt azáltal, hogy mint a kémia primitív stádiumát, tehát lényegében véve mint valami világi tudományt jelölte meg. A történetíró szemlélete azáltal torzult el, hogy legszélesebb körű megfigyelések és kísérletek ecsetelésének igyekezetében, amelyek az alkímiában alátámasztásra kerültek, túlzott jelentőséget tulajdonított néhány a tudományos szellem kezdetén megjelölt szövegnek, és más szövegrészeket elhanyagolt, sőt egyáltalán tudomást sem vett azokról, amelyek a tulajdonképpeni alkímia szempontjából szemmel láthatóan nagyobb értéket képviseltek. Más szavakkal: az alkimista írások értékelésekor inkább, mint a világi eszmények felbecsülésekor a történész a 19. vagy 20. század értékfokozatait vette figyelembe, amely a kémia fejlődését, tehát a világ experimentális tudományágat kísérte figyelemmel.
Az alkímia mítikus kezdetei
Az alkímia – történelmi szavakkal – a nem nemes fémek nemessé, azaz arannyá, ezüstté változtatásának tudománya. Műveléséhez eredetileg olyan tapasztalatok vezettek, amelyek alapján olyan anyagokból, amelyek nemesfémtartalma a még gyerekcipőben járó "szétválasztás tudomány" és a dokimázia számára még felismerhetetlen volt, számos technikai eljárás árán némi aranyat vagy ezüstöt kaptak.
Ebből azt a következtetést vonták le, hogy lehetséges korábban még nem létező nemesfémeket "készíteni". Ezt a megállapítást egy sor további tapasztalat is alátámasztotta, mint például a réz fehérre vagy sárgára színezése arzenikum- vagy cinktartalmú ércekkel, mely azt a látszatot keltette, hogy bizonyos kémiai kezelések elvégzésével a réz az ezüstre vagy az aranyra jellemző tulajdonságokat kaphatja. Arisztotelész tana, mely szerint a különböző testekben nem az anyag más, csak az anyag tulajdonságai, pedig filozófiatudományi hátteret adott az empíriának, és a testek átváltozása egy másik testté érthetőnek és természetesnek tűnt. Az elméleti lehetőségbe vetett hit felfogásával kéz a kézben jött a törekvés a lehetőség megvalósítására; az alkímiát a gyakorlatban is elkezdték művelni.
|
Az emberi tudás egyetlen tárgyáról sem fantáziáltak még annyit, mint az alkímia eredetéről, mivel lelkes hívei minden lehetségest és lehetetlent összefüggésbe hoztak a szeretett aranytudománnyal, és az egyházi és világi történelem minden híres történetét, beleértve Ádámot a paradicsomban, e tudomány adaptációjának vélték.
Igen ám, de az ember nem érte be az alkímia paradicsomi eredetével sem, hanem – és itt eltekintünk a később oly sokszor szellőztetett Modus procedendi isteni kinyilatkoztatásától – égi származást tulajdonított neki.
Mózes első könyvének IV. fej. 1. 2. alapján a Krisztus előtt 115-ben írt Henóch könyv héber mondája szerint, az egregórák, Isten gyermekei hálából a jóindulatért megtanítják az ember lányainak az asztrológia, az orvostudomány és a kozmetika titkait.
Legalábbis így fogták fel ezt a szövegrészletet a keresztény középkorban, az I. század végén élt Clemens Romanus és Tertullianus (kb.160-240); sőt az egyik legrégebbi igazolhatóan alkimista, a IV. században élt Zosimos, Georgios Synkellos alapján ezt a részt adja meg, mint döntő szövegrészt az aranytudomány eredetéről.
Hasonló történetet mesél el a körülbelül ugyanolyan idős alkimista levél, "Ízisz üzenete fiának Hórusznak" címmel, az istennő egy feltétellel adta magát oda Amnael angyalnak, ha az megtanítja neki a nemesfémek mesterséges kialakítását, amely feltételt a szenvedélyesen szerelmes πρώτος άγγελος χαί πρωφήτης teljesített is. |
A görögök szerényebbek voltak. A Kr. u. 200-ban élt Apollónios Rhodios "Άργοναυτιχά" című művében található egy rész, amely arra utal, hogy az aranygyapjú, egy állati bőrre írt útmutatás volt, hogyan készítsünk a kémia segítségével aranyat. Hogy a dolog valóban így áll, azt a Kr.u.700 körül élt Johannes Antiochienus határozottan állítja a krónikájában, miközben az 1000 körül élt Suidas lexikonjában ezt az állítást még tüzetesebben kifejti. A 17. században az ilyen mendemondákat még egészen komolyan vették, és még az olyan jelentős tudósok is, mint Libavius, Barrich és Morhof is hitelt adtak nekik.
A görög mitológia ostoba alkimista értelmezéseinek leghihetetlenebbikét a duisburgi professzor, Jacob Toll szolgáltatja, aki az egész görög, egyiptomi és föníciai mitológiát alkimista módon értelmezi, és például a Pindaroshoz szóló kommentárjában megpillantja Herkulesben a konyhasót, Plútóban a szilárd alkálit (szénsavas kálit), Poszeidónban a folyékony alkálit (ammoniákot) Phöbusban pedig a ként. De minden bizonnyal még Homérosznak, Vergiliusznak és Ovidiusznak is el kellet viselnie a tömeges alkimista magyarázatokat, amellyel azonban ebben a részben nem tudunk behatóbban foglalkozni.
Az Ótestamentumban szereplő férfiak között, mely dokumentumot szintén az alkímia adaptációi közé sorolnak, Ádám, Kham, Henóch és Tubalkain stb. mellett Mózes foglalja el az első helyet. Ezen vélemény kialakulására egyrészt az aranyborjú elégetése adott lehetőséget, amelyből kikövetkeztették, hogy Mózes ebből készíti az Aurum potabile-t és ezzel gyógyíthatta ki honfitársait a leprából, másrészt a Philónnál található szövegrészlet, melyben a szerző azt mondja, hogy Mózes, mint az egyiptomi hercegnő nevelt fia nemcsak az egyiptomiak minden tudását birtokolhatta, hanem a "szimbolikus filozófiát" is, melyet az egyiptomiak szent könyveikben taníthattak.
A középkor alkímiája Basilius Valentinusig
A Spanyolországot 711 után megszállás alatt tartó arabok közvetítésével került az alkímia a Nyugat többi részére. Csak a 15. század után mutatható ki a görög alkimisták tanulmányozása, ez időt megelőzően a nyugati alkimisták terminológiája és egész felfogásmódja arab.
Bár a 853-ban meghalt Halberstadti Haimo püspöktől a 13. század közepéig keresztény alkimisták egész sorát nevezik meg, mégis mivel minden ez irányú forrás több mint megbízhatatlan, ezért nagyon is kétséges marad, hogy a történelmileg ismert embereknek tulajdonított alkimista írások valóban hozzájuk tartoznak-e, mivel minden kor hagyomány szerinti leghíresebb alkimistáit teljes bizonyossággal kitalációnak tekinthetjük.
Így mindenek előtt a híres remete Morienes, aki az alexandriai Adfar tanítvány (1050 körül) követője volt, és állítólag tőle tudta meg a fémfelhasználás titkát. Amikor az egyiptomi Kalid szultán Adfar halála után alkimisták sokaságát hívta össze, hogy azok a nagy mester előírásai szerint dolgozzanak, Morienes nemsokára meggyőződött arról, hogy a szultánt szélhámosok csapják be. Kidolgozta Kalidnak a nagy elixírt és anélkül hagyta el titokban a szultán udvarát, hogy a megígért nagy jutalmat felvette volna, míg írásba foglalva hátrahagyta tanát: Semmilyen jutalomra nem szorul rá az, aki a Bölcsek Kövének titkát birtokolja.
Kalid kivégeztette a csalókat és elküldte hű szolgáját, Kalebet, hogy megkeresse Morienest. Végül rátalált Kaleb a tanítványra és rávette, hogy ossza meg a nagy titkot a szultánnal, amit az azon feltételek mellett tett meg, hogy a szultán felveszi a kereszténységet. A szultán meg is ígérte ezt, azonban, miután elérte célját, úgy mint annak előtte hitvány török maradt. A vallásos Morienes szomorúan visszavonult magányába, és többet nem adott hírt magáról. Tőle kell származnia egy a szaktársaktól nagyon dicsért könyvnek: De transmutatione metallorum seude compositione Alchemiae, mely eredetileg arabul íródott, s 1182-ben fordította latinra egy bizonyos Robertus Castrensis.
Egy hasonló tekintély Arisläus tanítvány, aki állítólag 1140 körül élt és azt tartják, hogy a híres Turba philosophorum-ot írta. Ebben a "Bölcsek vitájában" a fémfelhasználás titkát világítja meg jobban Arisläus, úgy, hogy gondolatait általa ismert alkimisták, akik között egyébként nyilvánvalóan nagyon sok kitalált nevet, mint pl. Pythagoras, Parmenides stb. sorol fel, párbeszédében ismerteti. Ezen fiktív nevek arra feltevésre adtak alkalmat, hogy az olyan személyek mint Pythagoras stb. valóban alkimisták voltak. A későbbi rózsakeresztesek ennek alapján alkimista írások sokaságát hamisították meg, melyek egy egész álepigrafikus irodalmat képeznek. Így birtokomban vannak olyanféle kéziratok, melyeknek hamisításához a Turba szolgáltatott alkalmat:
1. "Az igaz bölcsesség titkos gyöngyszeme a Pytaghoras tablázatról" stb., állítólag 1266-ban Aquinó Tamás (1224-1274) latinra és 1492-ben Johann Macarius németre fordította. A kéziratért 1739-ben 154 tallért fizettek.
2. "Pytaghoras hét természeti szellemének ragyogó
fénye" Trithemius von Sponheim (1462-1516) 1414-ben – tehát 48 évvel születése előtt! – fordította németre.
3. "A szibillai istenek aranybölcsességének leírása görög nyelven Pythagoras által." Állítólag 1267-ben fordította Aquinó Tamás latinra és Johann Macarius németre. |
|
Ezen kéziratok nyelvi és kémiai ismeretei az előző évszázad elejére utalnak. Ennyit az Alanus ab Insulis (1114-1202) szerint már a 12. század végén meglevő Turba befolyásáról.
Minden idők másik híres alkimistája volt az állítólag 1150 körül élő Artephius, akinek Clavis majoris sapientiae-je után dolgozta ki - saját állítása szerint - a königsbergi orvosprofesszor Johann Pontanus († 1572) a Lapis philosophorum-ot. Vö. epistolájával, de lapide Philosophorum Franco. 1614. 8°.
Az alkímia történetében majd csak a 13. században állunk ismét biztos alapokon, és mégpedig minden idők híres enciklopédistájának, Vincentius Bellovacensis-nak († 1256) köszönhetően, aki a Speculum naturale című művében Rhases és az ál-Avicenna után az alkímiáról referál, a "lapis"-ról és "elixír"-ről beszél és kimondja, hogy: "per artem alchimiae praecipue metalla transmutantur a propriis speciebus ad alias" etc. Habár Vincentius semmi eredetit nem írt az alkímiáról, hanem csak az elődök szemléleteit mutatta be, mégis elegendő volt tekintélye, hogy ügyetlen hamisítványok sokaságát fogják rá, melyekben őt ráadásul szentnek bélyegezik. Megjegyezendő továbbá, hogy ő a bibliai ősapákat, mint Ádámot, Noét stb. mint tanítványokat vezette be az alkímia történetébe.
Vincenz von Beauvais-t minden tekintetben messze felülmúlta a híres német dominikánus Albertus Magnus (1193-1280), habár ő inkább foglalkozott üzérkedéssel, mint kutatással és a korábbi tekintélyekre, mégpedig az arabokra és a Turba Philosophorum hőseire támaszkodott. Amennyiben a neki tulajdonított Libellus de Alchemie-nek és a Compositum de Compositis-nek hinni akarnánk, úgy Albertusnak tanítványnak kellett lennie. Az első könyvben ugyanis azt mondja, hogy az alkímia kedvéért sok országban, helyen és kastélyban fordult meg, ahol aztán saját maga tapasztalta meg, hogy mindenki, aki az alkímiával foglalkozott volna, tanultakként és tanulatlanokként, apátokként és nemesekként, gazdagokként és szegényekként, költségeit hiába fordította volna rá.
Mikor ő maga elkezdte a gyakorlati munkát, rátalált, hogy "az aranyban és az ezüstben lehetséges a transzmutáció (a fémek átalakulása)". Taglalja a fémek keletkezését és összetételét, Geber után megmondja, melyek tudnak átalakulni és melyek nem, bizonyos óvintézkedéseket ad, ismerteti az égőket, az eszközöket és az edényeket és végül egy útmutatást közöl a Lapis Philosophorum (Bölcsek Köve) előállításához, melyet egy higanyszublimátféle segítségével remél előállítani. Csak hogy ezt és a többi Albertusnak tulajdonított alkimista könyvet az újkorban teljes bizonyossággal hamisítványnak ismerték el.
Csak a "De rebus metallicis et mineralibus libri quinque" című Albertus írás kétségkívül valódi, mely az 1651-ben megjelent Albertus művek nagy lyoni kiadásában és néhány különkiadásban található. Ez azonban teljesen elegendő ahhoz, hogy Albertet alkimistának bélyegezzék. Meggyőződéssel hisz a fémátalakulás lehetőségében, mégis nézete szerint nem igazán egy új fém létrehozása a művészet, hanem egy csekélyebb jobbá nemesítésének elősegítése a Sulphur és Merkúr tisztítása valamint ezen megtisztított "cum materia metalli" elvek belső egyesülése által. Ezüstből, mint az aranyhoz legközelebb álló fémből, legelőbb arany állítható elő, mivel csak a színt és súlyt kell megváltoztatni, ami könnyen lehetséges. De mégis óva int a felületes fémfestéstől és kijelenti, hogy az ilyenfajta műalkotások a tűz tartós hatását nem állják ki.
Forrás: [» Hermit ]
» Hermetika - Alkímia
» Hermetika - Az Alkímia képi szimbólumai
