"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[ « vissza ]

[» Filozófia Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre » ]

Tarr Bence László

Hume szélsőséges szkepticizmusa

a kanti kriticizmus tükrében

- Hume's Scepticism in light of Kantian Crtiticism -

1997.

A probléma felvezetése:

Immanuel Kant munkásságát minden általános filozófiatörténet úgy ismerteti, mint amely szintézise az újkori filozófia két nagy önálló irányzatának, a racionalizmusnak és az empirizmusnak. A huszadik századi filozófiatörtének is ezt a megkülönböztetést használják, pedig a filozófusok közül sokan felhívták arra a figyelmet, hogy ezek a filozófiatörténeti kategóriák gyakran félrevezetőek. [1] Gyakran találunk az ‘empiricisták’ gondolatai között olyan kijelentéseket, amelyek akár egy ‘racionalista’ filozófus szájából is elhangzotthattak volna, illetve fordítva is. A filozófusokat mindig retrospektív módon szokás besorolni valamilyen irányzathoz, és így állunk magukkal a gondolatokkal is. Vigyáznunk kell arra, ahogyan azt Cottingam mondja, hogy ez nehogy a szerzők gondolatainak leegyszerűsítésén keresztül történjék.

 A ‘racionalista’ és az ‘empirista’ szerzők címkéivel is vigyáznunk kell, hiszen – ha a történeti tényeknél maradunk - egyikük sem nevezte magát, vagy akár filozófiáját ezen a néven. Maguk az elnevezések ugyan már léteztek a XVII. század elején, de ezeket Francis Bacon használta egészen sajátos szövegkörnyezetben, a ‘The Reputations of Philosophies’ című művében. Ebben a platóni filozófia ‘idea’ elméletét kritizálja, és megpróbálja bebizonyítani, hogy a valódi megismerés formái egyáltalán nem függetlenül-létező kategóriák, hanem nagyon is az emberi szemlélettől függnek. Ebben a kontextusban kerülnek elő a fenti címkék, amelyeket híres példája szerint a következő képen használ: az Empíricisták olyanok mint a hangyák, csak begyűjtenek és felhasználnak; a Racionalisták olyanok mint a pókok, szálakat eregetnek magukból mindenfele. Bacon szerint a helyes megismerés olyan mint a méhek viselkedése, akik nem csak gyűjtenek hanem át is alakítják azt amit begyűjtöttek, méghozzá egy egyedül rájuk jellemző módon. [2]

Ez a felosztás szerint empíricista az, aki kritika nélkül fogadja el igaznak az érzékelést. Olyan aki, úgy gondolja, hogy maga nem tesz semmit sem hozzá a tapasztaláshoz. Racionalista pedig az, aki meg úgy gondolja, hogy érzékelésén keresztül mindent maga határoz meg. Bacon a maga útját ‘literate experiance’-nek nevezte el, ‘kiolvasott tapasztalásnak’. Ez alatt azt kell értenünk, hogy számára a megismerés nem pusztán passzív, sem nem pusztán aktív folyamat volt, hanem valami olyasmi, amely egyszerre mindkettő. Az érzékszervek beengedik a jelenségeket, de az elme átalakítja azokat saját maga számára. Ez a méhek útja, akik átalakítják azt amit a természetből elvesznek.

Úgy érzem Baconnek ez a felvetése, teljes mértékben megelőlegezi a kanti transzcen-dentalizmust. Teljesen ugyanaz a problémafelvetés, ugyanazzal a megoldással. Visszatérve az eredeti problémához, azok a filozófiatörténeti címkék amelyek elterjedtté váltak a XVIII. század elejére, gyökerükben nem bírtak olyan általános jelentéssel, mint ahogyan azokat később használták. A ‘racionalista’ szerzők sohasem nevezték magukat így, s talán pusztán azért érdemelték ki ezt a címkét, mert az ‘empiricista’ filozófusokkal szemben, akik az érzéki tapasztalásra alapozva építették fel filozófiai rendszerüket, ők tiszta a priori fogalmakra építve próbálták felépíteni gondolataikat.

A kanti ‘szintézis’:

Véleményem szerint a kanti filozófiát is a leegyszerűsítés veszélye fenyegeti, ha úgy kezdjük értelmezni, mint amely nem egyébb, mint a ‘racionalizmus’ és az ‘empiricizmus’ szintézise. Már csak azért is önkényes az ilyen jellegű interpretáció, mert mint azt a fentiekben próbáltam érzékeltetni, ez a két filozófiai irányzat expressis verbis nem is létezett. A kanti kérdésfelvetés még nem ennek a látszólag ellentmondó két irányzatnak a szembeállításából indul ki. Igaz, hogy Kant korában az már elfogadott nézet volt, hogy Locke, Berkely és Hume filozófiája számos közös elemet vonultat fel és ezeket  szembe is állították  Descartes, Spinoza és Leibniz filozófiai nézeteivel. Azonban a kor még nem úgy nézett ezekre a szerzőkre, mint akik egymással harcban állnak; inkább úgy tekintették a két irányzatot, mint egymás érdekes kiegészítői.

A kanti filozófia kialakulásának korában a két irányzatot inkább a dogmatizmus és a szkepticizmus címkékkel látták el [3] . Dogmatizmusnak keresztelve a racionalizmust, miután az kritika nélkül vezeti le abszolútnak vélt alapelveiből a következtetéseit, és szkepticizmusnak az empiricizmust, miután az tagadta az egyetemes érvényű ismeretek lehetőségét. Ha szélsőséges eseteit vesszük mindkettőnek, akkor számos hiányosságot kell, hogy találjunk bennük. A dogmatizmus nem tud számot adni az ismeretek empírikus elemeiről, miután az ész formai elveiből próbálja magyarázni a tapasztalatok tartalmát. A szkepticizmus azonban épp ellenkezőleg, az észhasználat formai elveit nem képes magyarázni, miután a tapasztalati tartalmakból indul ki. A szkeptikusok számára pont a tudatszintézis levezethetetlen. (Ezért a szkeptikusok önkényesnek tartják a tudati funkciókra vonatkozó elveket, már ha egyáltalán elfogadják, hogy van ilyen. Hume például önkényesnek tartja magát azt a felvetést is, hogy van tudati szintézis.)

A szkepticizmus abból az előfeltevésből indul ki, hogy az érzékszervek tökéletlenek, így az érzékszervi tapasztalás is megbízhatatlan. Ezt az előfeltevést persze az igen gyenge lábon álló illúzió argumentummal próbálják alátámasztani. Ha elfogadjuk, hogy tökéletlenek az érzékszervi benyomások, akkor a köztük vont kapcsolat nem áll szilárd alapokon, így azok nem tényleges kapcsolatok.

Mint azt idézni szokás Kantot Hume ébreszti fel a “dogmatikus szendergésből” [4] . Tehát Kant a ‘kriticista’ korszaka előtt, a fentebb idézett két irányzat közül a dogmatizmus nézeteit érezte magához közelebb állónak. Mit is jelent ez? Mint a dogmatikusok általában, Kant is nyílván hitt az emberi értelem ‘közös’ természetében. Abban, hogy minden ember ugyanúgy gondolkodik, azaz ugyanúgy használja megismerőképességét. Ezentúl biztos kellett, hogy legyen abban, hogy értelme olyan formai alapelvekkel rendelkezik, amelyek tévedhetetlen igazságokat képesek feltárni a természetből. Így Kant nyílvánvalóan hitt az egyetemes tudomány eszméjében, amelynek természetesen az az alapfeltétele, hogy legyenek egyetemes érvényű ismeretek. A Hume féle szélsőséges szkepticizmus, azonban kétségbe vonja mindazt amit felsoroltunk, és így az egyetemes tudomány lehetőségét is.

Hume szélsőséges szkepticizmusa:

Hume az ‘Értekezés az Emberi Természetről’ című nagy összefoglaló munkájához írott bevezetésében azt mondja, hogy az emberről szóló tudomány lehet az egyetlen biztos alapja minden más tudománynak, és éppen ezért minden tudomány egyetlen közös alapja a tapasztalat és a megfigyelés. Ez a megállapítás, korának merőben dogmatikus beállítottságú gondolkodói számára igen hajmeresztő gondolatnak tűnhetett. Hume azonban teljesen nyíltan hadat üzen a hamis metafizikával búrkolódzó álbölcs kortársaknak, akik szerinte a nyílt terepen nem tudják megvédeni magukat, s így a köztudatban meggyökeresedett babonákkal igyekeznek leplezni és védelmezni fogyatékosságukat. [5] Véleménye szerint korának metafizikája olyan áltudomány, amely a maga által ültetett kusza bozótot már nem képes átlátni. Azonban képviselői ezt a kusza bozótot nem hajlandók kiírtani, mivel számukra ez adja meg a tudományosság és a bölcsesség látszatát. [6] Ezzel Hume már megelőlegezi a metafizika vizsgálatának feladatát, amelyet Kant fog kitűzni maga elé. Hiszen Kant számára is az lesz a kérdés, hogy a konvencionális értelemben vett metafizika valóban rendelkezik-e a priori szintetikus ítéletekkel, mint azt magáról állítja.

Már Hume is úgy látja, hogy a kortárs metafizika számára teljeséggel megbízhatatlan és kimerikus, s ahogy azt a ‘Tanulmány az Emberi Értelemről’ című munkájához írott bevezetésében írja:

S a metafizika jelentős része ellen valóban épp az a legmegérdemeltebb és legkézenfekvőbb vád, hogy nem is igazi tudomány, mert vagy annak az emberi hiúságnak meddő erőfeszítéséből származik, amely az értelem számára teljesen hozzáférhetetlen területre akar behatolni, vagy a köztudatban meggyökeresedett babonák furfangjaiból...” [7]

Ez megint egy az egyben akár kanti gondolat is lehetne, hiszen pont a kanti kriticizmus az, amely szintúgy abból indul ki, hogy az emberi értelem, a megismerőképesség milyen területek feltárására képes. Én nem babérjaitól kívánom megfosztani a kanti filozófiát, csak fel szeretném mutatni, hogy már Hume kimondja, hogy az emberi megismerőképesség előzetes vizsgálatára van szükség ahhoz, hogy eldönthessük, mi számít egyetemes ismeretnek és mi nem. Hume azzal, hogy a kortárs metafizika ellen fordult, már Kant előtt magára vállalta azt a nehéz és igen szerteágazó feladatot, hogy új alapot teremt a tudománynak. Ez az új alap, mint azt fentebb mondottuk, maga az ember. Éppen ezért az emberi képességek pontos feltárására van szükség, hiszen ez a vizsgálódás mutathat rá arra, hogy az emberi készségek nem elegendők az ál-metafizikai kérdések megválaszolására. [8]

Az emberi képességek elemzése azonban számos nehézségbe ütközik. Rögtön a legalapvetőbbet Hume így fogalmazza meg:

Az elme tevékenységeinek figyelemre méltó sajátossága, hogy jóllehet a legközvetlenebbül jelenvalók, mégis mihelyt tanulmányozá-sukba kezdünk, homályba burkolódznak, és a szem nem könnyen leli meg azokat a vonalakat és határokat, amelyek elválasztják és megkülönböztetik őket. E dolgok túl illékonyak ahhoz, semhogy huzamosabb időn át megőrizzék külsejüket és helyzetüket;” [9].

Véleménye szerint éppen ezért, a tudomány számára már az is jelentős feladat, hogy az elme különböző tevékenységeit megismerje, s ezeket a különböző tevékenységeket egymástól megkülönböztesse. Már a bevezetésnek szánt Első Fejezetben kiemel egyet a feladatok közül, ami véleménye szerint a legnehezebb feladat. Ez pedig, hogy csoportosítsa és megkülönböztesse a külső testeket, magától az érzékelés folyamatától. [10]

Éppen ezért a külső testek objektív léte mellett felhozott érvek kritikája képezi szkepticizmusának egyik központi magját. Ezek valóságába vetett hit Hume szerint elhamarkodott vélemény, amelyet körül kell járni. Ugyan ez a probléma jelentkezik Kantnál is, amikor a transzcendentális módszer kidolgozása közben a tapasztalat lehetőségeit vizsgálva fel kell, hogy ismerje: az értelem számára közvetlenül nem jelennek meg a külső dolgok, hanem azok csak mint puszta fenomének jutnak el az értelemhez. Ezt részletesen ki fogjuk fejteni, azonban vegyük Hume gondolatmenetét kiindulóalapnak. Ez a gondolatkör, könyvének utolsó fejezetének első részében található, s ennek a gondolatmenetnek a rekonstrukcióját szeretném az alábbiakban megtenni.

A Hume-i ‘Ding an Sich’:

Hasonlóképpen a metafizikai elvekkel szemben támasztott szkeptikus magatartás-hoz, Hume azt tanácsolja, hogy terjesszük ki a szkepszis egy általános fajtáját a tudományos vizsgálódás minden területére. Ez az általánosságban vett szkepticizmus lenne az amely biztosítaná az ember ítéleteinek kellő pártatlanságát, s megszabadítaná a neveltetése és elhamarkodott nézetei folytán kialakult előítéleteitől. Ez lenne minden filozófiai vizsgálódás propedeutikája. Az ezzel a módszerrel folytatott vizsgálódások következtében merülne fel a szkepticizmus egy harmadik végső fajtája, amely a tudományban és a kutatásban utólagosan merül fel. Ez az a radikális szkepszis, ami már nem a vizsgált tárgyakra és az azokra tett megállapításokra vonatkozik, hanem magára a vizsgálatot végzőre, illetve annak megismerő képességeire. Ahogy azt Hume mondja:

“...ilyenkor az emberek, úgy látszik, arra a megállapításra jutnak, hogy szellemi képességeik vagy okvetlenül csalókák, vagy pedig alkalmatlanok arra, hogy általuk az elmélkedés mindazon különleges területén, ahol e képességeket általában latba vetik, bármiféle határozott nézetre jussanak.[11]

Ez persze előfeltevés, amely hasonlatos Kantnak az érzéki benyomások rendezetlen különféleségére irányuló előfeltevéséhez. Kant ezért lesz kénytelen bevezetni a szemlélet fogalmát, amely biztosítani fogja a rendezetlen érzéki benyomások formai rendezettségét. Saját véleményem szerint mind Hume, mind Kant önkényesen degradálja az érzéki benyomások szintjét. A ‘direkt tapasztalás’ egyszerű és problémamentes elmélete helyett, mindketten ‘reprezentatív érzékeléselméletet’ állítanak  fel, aminek következtében elkereülhetetlenül belebonyolódnak abba, hogy a feltételezett külső tárgyat összeegyeztessék az általuk megkülönböztetett, pusztán az értelem számára jelenlevő ideával vagy fenoménnel.

Azonban nézzük meg sorjában, hogyan juthat az ember ehhez a gondolathoz. Ha komolyan vesszük a fentebb vázolt módszert, akkor úgy járunk el helyesen ha mindent megvizsgálunk, úgy, hogy előre semmit sem fogadunk el igaznak, csak ha az észhasználat meggyőzött helyességéről. Ezért a hétköznapi tapasztalás mechanizmusát is, gondolkodásunkkal felül kell, hogy vizsgáljuk, annak ellenére, hogy a tapasztalatunk egy konzekvens világot jelenít meg számunkra. Ha megvizsgáljuk a tapasztalásunkat, akkor azt kell, hogy észrevegyük, hogy a külső tárgyakról nyert ismereteink mind az érzékszerveink tudósításán keresztül történik. (Ebben mind Hume, mind Kant egyetért.) Az azonban már a legkorábbi gondolkodók számára is világos volt, hogy az érzékszervek nagyon sok esetben ‘tévesen’ adnak hírt a külső tárgyakról. Számos ilyen illuzórikus példát hoszhatnánk fel, Hume azonban a következőket említi: az evező a vízben töröttnek látszik, ha megnyomjuk a szemünk oldalát a tárgyakat duplán látjuk; vagy éppenséggel, a távolság függvényében a tárgyak egyre kisebbnek látszanak.

Ezekre a példákra elvi szinten több magyarázatot is lehet adni: 1) Az érzékszerveink nem ugyanarról a tárgyról tudósítanak. 2) A tárgy egyszerre ilyen is, olyan is; azaz egyszerre rendelkezik egymást kizárni látszó tulajdonságokkal. (Pl.:Az evező törött is, meg egyenes is.) 3) Az érzékszervi tapasztalásaink nem egészítik ki egymást, azaz megcsalnak bennünket; s ebből az a súlyos probléma adódik, hogy melyik tapasztalás lesz a mérvadó. Hume azonban nem veszi végig az első két eshetőséget, hanem a harmadikkal magyarázza az illuzórikus szituációkat. Ha azonban az érzékszerveink megcsalnak bennünket, akkor implicit módon nem bízhatunk meg bennük, és azt amit tapasztalunk, értelmünkkel kénytelenek vagyunk korrigálni. [12]

Hume szerint ez a korrekció a tapasztalást követően lép fel (már mint logikailag, miután ez a korrekció olyan gyorsan játszódik le, hogy külön nem tapasztaljuk. Azaz nem látjuk külön a benyomásokat és az ideáikat), azaz a poszteriori. Kant szerint ez a korrekció azonban  a priori, már a tapasztalást megelőzően létezik, az értelem formai elveinek adottsága miatt. Ezt az a priori korrekciót nevezi szemléletnek, amely már eleve behatárolja a tapasztalás milyenségét. A külső tárgyak ezért számára önmagukban (an Sich) sohasem jelenhetnek meg, hanem csak ‘értelmezve’; a szemlélet két formai alapelve, a tér és idő által.

Hume azonban nem tételezi fel, hogy az emberi elme már eleve adott szemléleti sajátosságokkal bír. Ő csak annyit lát, hogy valamiféle ösztönből vagy megszokásból, az érzékszerveink hiteles tudósításában még az észhasználat előtt megbízunk. Hiszen még mielőtt értelmünkkel felülbírálnánk érzékszervi adatainkat, feltételezünk egy olyan külvilágot, ami állandó, meghatározott törvényszerűségek uralják és amely független tapasztalatunktól. [13] Ennek oka pedig az, hogy sohasem merül fel az emberben, hogy ami értelme számára megjelenik, az sohasem külső tárgy, hanem annak a tárgynak a képe.

Ezen a ponton kénytelenek vagyunk egy nagyon rövid kitérőt tenni, ugyanis a továbbiakat csak akkor érthetjük meg pontosan, ha ismerjük Hume érzékeléselméletét. Ez könyvének főként a II.-IV. fejezetében található. Ez az elmélet szerint a külvilágról szerzett tapasztalataink (perception) két részre oszthatók, annak megfelelően, hogy ezek a tapasztalatok mennyire erősek, illetve elevenek. A kevésbé erőseket és eleveneket gondolatoknak vagy ‘ideák’-nak (ideas) nevezi, míg az erőteljesebbeket benyomásoknak (impression). A kettő közötti különbséget ebben fogalmazza meg:

Benyomáson tehát az elevenebb képzetünket értem, amelyek akkor keletkeznek, ha hallunk, látunk érzünk, szeretünk, gyűlölünk, kívánunk vagy akarunk valamit. És a benyomások nem azonosak az eszmékkel (ideák): a kevésbé eleven képzetekkel (perception), amelyek akkor merülnek fel tudatunkban, amikor az említett érzeteken vagy indulatokon elgondolkodunk.[14]

Ennek értelmében a pillanatnyi tapasztalataink mind benyomások, míg a benyomások felidézése, azaz az ezekre való visszaemlékezés következtében felmerülő mentális képek (mental image) az ideák. Ideáink azonban sokkal változatosabbak lehetnek mint a benyomásaink, miután az elménkben felmerülő mentális képek asszóciációja következtében új ideák is keletkezhetnek, anélkül, hogy külső tárgyakból táplálkozó benyomások támasztanák alá. Ilyen asszociáció eredménye a szárnyas ló ideája, amiről nincsenek benyomásaink, azonban minden ember meg tudja alkotni belső mentális képét, azaz elméje számára létezik a szárnyas ló ideája.

Ha most visszatérünk eredeti gondolatmenetünkhöz, akkor azt kell, hogy mondjuk, tapasztalatunk számára közvetlenül mindig csak benyomások vagy ideák adottak. A külső tárgyak mindig csak ezeken keresztül, közvetett módon jelennek meg elménkben. S az érzékszervek csupán kapuk, amelyeken át a tapasztalás képei betódulnak anélkül, hogy az elme és a külső tárgyak közöt bármiféle közvetlen kapcsolat teremtődne. Mégis mikor az emberek ‘tárgyakat’ érzékelnek, még a gondolati felülbírálás előtt rögtön úgy értelmezik benyomásaikat, hogy amit tapasztalnak az a tapasztalásuktól független dolog. A fentebbi érzékeléselmélet tükrében azonban szkeptikusan kell ehhez a kijelentéshez hozzáállni. Egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy amit tapasztalanuk, az valóban több mint elménk belső terében megjelenő mentális képek sokasága. Hiszen közvetlenül csak benyomásokat és ideákat tapasztalunk.

Kant ugyan erre a következtetésre jut, csak ő az idea fogalmát fenomén-re cseréli. Persze a használatbeli különbségek teszik érdekessé a két fogalmat. A fentiekben már kifejtettük, hogy Kant abból az előfeltevésből indul ki, hogy a közvetlen érzéki benyomások rendezetlenek. (Még mindig nem világos előttem, hogy miért kell ezt feltenni...) Mégis azt tapasztaljuk, hogy létezik tudatszintézis, hiszen vannak igaz ismereteink (mint például a matematikai igazságok) és a tapasztalati világra (amit Kant természetnek nevez) vonatkozóan is vannak egyetemes és igaz ismereteink. Legalább is dogmatikus neveltetése folytán kénytelen volt ezt hinni. [15] Ha pedig vannak, akkor a szemléletünk következtében nem a közvetlen érzéki benyomásokkal állunk kapcsolatban, mivel azok rendezetlenek és így azokra hagyatkozva nem tudunk biztos ítéleteket hozni. Az értelmünk számára közvetett módon megjelenő külvilág csak mindig mint fenomén jelenik meg, ami nem más, mint: az önmagában való Dolog (Ding an Sich) + Tér és Idő szemléleti formái. A ‘jelenség’ tehát nem a külső tárgy belső hasonmása, mint azt Hume esetében gondolhatjuk, hanem a ‘dolog’ tudatunkban megjelenő módja. Ez a két fogalom használata közti lényeges különbség.

Menjünk azonban tovább. Van a Hume-i percepció elméletnek egy másik súlyos kövekezménye, ti. a tárgyak különböző minőségeinek az eredete. A tárgyakat kétféle kategóriába eső minőségekkel jellemzi: Az úgynevezett másodlagos minőségek azok a minőségek, amiket az értelem állapít meg egy tárgyról, méghozzá más tárgyakkal való összehasonlítás alapján. Ilyenek a: hideg-meleg, kemény-puha, fekete-fehér, stb., azaz olyan minőségek amik önmagukban nem létezhetnek, meghatározásukhoz szükséges egy (általában) ellentétes minőségpár. Ezeket a minőségeket az elme egy specifikus működése hozza létre, benyomásai alapján.

Elsődleges minőségek ezekkel szemben mindazok, amik eleve a tárgyban foglaltatnak benne, és semmi másra csak arra a tárgyra jellemzők - pl. a kiterjedés fogalma, ami a tárgy definíciójából következő analitikus kijelentés. (Sk. szerintem ennek a fogalomnak a meghatározása is csak negativisztikus meghatározásokkal lehetséges.) Azonban ha elfogadjuk, hogy a másodlagos minőségeket az eszmetársítás hozza létre, akkor azt is el kell, hogy fogadjuk, hogy az elsődleges minőségek esetében is ugyan ez a helyzet. Mivel minden tapasztalás benyomások vagy ideák formájában jelenik meg az elmében, s azok nem azonosak magával az érzékelés tárgyával, sőt függetlenek tőle, azt kell, hogy mondjuk, maguk az elsődleges minőségek sem a tárgyban rejlenek. Hiszen a tárgyról érkező benyomások az érzékszerveken keresztül jutnak az elmébe, így pl. a kiterjedés, a tapintás és a látás következtében létrejövő benyomások eredménye. Így azt kell, hogy mondjuk, a minőségek is a tudat termékei, legyenek akár elsődlegesek vagy másodlagosak. Azonban ha egy tárgyat megfosztunk önálló minőségeitől, akkor nem marad belőle semmi, s azt kell, hogy mondjuk, hogy pusztán egyetlen biztosat mondhatunk: van valami, ami a tapasztalásunkat okozza. [16]

Kantnál is az értelem adja a tárgyak tulajdonságait. Ami Hume-nál az elme működéséből származó minőség, az tulajdonképpen nem más Kantnál, mint az értelem által hozott ítélet. Hisz az ítéletek biztosítják az érzéki benyomások egy fogalom alá való rendelését. Az ítéleteket az értelem és az érzékelés együtműködése hozza létre. Kantot nem is zavarja, hogy az értelem szemléleti formái nem teszik láthatóvá magát a szemlélet tárgyát. Kant felismeri, hogyha alpafeltevését tartja, mely szerint a szemlélet formái elkendőzik a tapasztalás tárgyát, akkor az a valami nem ismerhető meg közvetlenül. Ezért az ő esetében ez a kijelentés már természetes. Ez a valami a Ding an Sich, az önmagában való dolog, amiről közvetlenül természetesen nem tudhatunk meg semmit.

Hume azonban nem mer ezzel a gondolattal szembenézni. Nem meri feltenni a kérdést, hogy mi az a tapasztalásunkat okozó valami. Hiszen jogos a felvetése: ha nincs a külvilágról közvetlen tapasztalásunk, csak önmagunk ideáit és benyomásait vagyunk képesek észlelni, akkor miért gondoljuk, hogy ez a valami egy tőlünk független külső tárgyi valóság. Persze a velünk született ösztön azt a képzetet sugallja, hogy az érzékszervi benyomásokat tekintsük elsődlegesnek. Ha azonban ezeket tekintjük elsődlegesnek, akkor azzal is szembe kell néznünk, hogy számos olyan helyzet van, ahol az érzékszerveink tévesen tudósítanak a ‘külvilágról’. Ha ennek korrigálása végett az értelemhez fordulunk, akkor viszont azt kell tudomásul vennünk, hogy az érzékszervi benyomások pusztán képei a külvilágnak, s éppen ezért az elsődleges tapasztalásunk számára nincs külvilág. Pusztán következtetni tudunk rá, abból ami közvetlenül adott számunkra. Ekkor jogos a következő felvetés:

Mert miféle érvvel lehet bizonyítani, hogy elménk képzeteit tőlünk teljesen különböző, de (ha ez lehetséges) hozzájuk mégis hasonló külső tárgyaknak kell felidézniök, s nem eredhetnek magának az elmének energiájából, vagy egy láthatatlan és ismeretlen szellem sugalmazásából, vagy valamilyen más még kevésbé ismert okból?[17]

Hume, ugyan csak az intellektuális incselkedés kedvéért, felvázol néhány lehetőséget, de egyik mellett sem tör pálcát: 1) Egyik lehetőség számára az általános világfelfogás, mely szerint külső tárgyak lennének azok melyek ezeket okozzák. (Ezt ő itt nem sorolja fel.) 2) A második lenne az a Berkeley nevéhez fűződő elképzelés, mely szerint Isten lenne ez a külső valami, ami oka minden tapasztalatnak. 3) A harmadik lehetőség az lenne, hogy magából az elméből (from the mind itself) születne minden tapasztalás, s éppen ezért semmi más nem léteznék csak maga az elme. Ez a gondolat komolyan megkísérti Humot, miután belátta, hogy a tárgyakat jellemző minőségek (és ez által a tárgyak maguk is) az elme termékei. Sőt miután feltárja annak lehetőségét, hogy külső tárgyak jelenléte nélkül tapasztaljon az ember, még inkább megerősödni látszik e gondolat. [18]

Fontos jelenkori, módosult tudatállapotokat vizsgáló kisérleti eredményekre hivatkozhatna ma Hume, azonban az ő korában legfeljebb, álmok esetében, illetve őrülteknél volt megfigyelhető az a jelenség, hogy egy módosult állapotú elme olyat észleljen, ami mások számára nincs jelen; jelezve azt, hogy a tudat képes valóssá tenni maga számára olyan dolgokat, amik pusztán elméjének termékei. Hume azonban nem képes semmilyen döntő érvet felhozni e mellett az elmélet mellett. Persze az ellenkezőjét sem képes bizonyítani, [19] de ezt a lehetőséget nem teszi ‘valóság’ explicit leírásává, hanem a puszta hipotézis szintjén hagyja nyugodni.

Kant maga fel sem veti ezt a problémát. Igaz, hogy számára is, a természet közvetlenül nem más mint a fenomének összessége, de számára a fenomén alapja, a mindenkor adott Ding an Sich. Szerintem Kant nem radikalizálja eléggé a fenomén problémáját. (Ezt majd csak Heidegger teszi meg.) A kétkedést nem terjeszti ki a Ding an Sich fogalmára. Ebben teljesen a dogmatikus szemléletmód rabszolgája marad.

Az igazsághoz, hozzátartozik, hogy a Hume-i problémára implicit módon, könyvének már egy korábbi fejezetében (V.fejezet, második rész) ad ‘valamiféle’ megoldást, amit azonban az észhasználat számára maga sem tart meggyőzőnek. Ez nagyon röviden a következő: Miután a világról alkotott képünk, még a racionális gondolkodás előtt alakul ki bennünk, mintegy ösztönösen, nem biztos, hogy az észhasználat segítségével korrigált valóságképünk a helyes. Hiszen a ‘külvilág’ körülményeihez való tökéletes alkalmazkodás lett az eredménye ennek a folyamatnak. Ha az ilyen ösztönös világképünk hamis lenne, nem lenne azonosság a között amit tapasztalok, és amit az ilyen ösztönös képzeteim sugallnak. Mégis a természet rendje és az ösztönös mód között, ahogy a világban mozgunk, harmónia van. Tehát valamilyen módon bizalmunkat bele kell helyeznünk abba a természetes ösztönbe, ami minket születésünktől vezérel. Ahogy Hume mondja:

Ahogy a természet megtanított bennünket végtagjaink használatára anélkül, hogy az azokat müködtető izmokat és idegeket megismertette volna velünk, éppúgy belénk oltotta azt az ösztönt, amely gondolatainkat a külső dolgok számára kijelölt folyamatokkal összahangban vezérli, még ha nem ismerjük is azokat az energiákat és erőket, amelyektől a dolgoknak ez a szabályszerű folyamata és egymásutánja függ.[20]

Ez az ösztön azonban azt sugallja, hogy a tapasztalón kívül van valami amit tapasztalunk, s ez pedig független és rajtunk kívül álló.

Következtetés:

Úgy gondolom, hogy a kanti filozófia megszületésének sokkal inkább az ebből a filozófiai álláspontból fakadó teljes létbizonytalanság az inspirálója, mintsem az a vágy, hogy saját nézeteit teoretikus szinten szintetizálja Hume-éval. A kanti kriticizmusnak persze nem az a célkitűzése, hogy bebizonyítsa a külső világ objektív létét, hanem az, hogy leírja egy egyetemes tiszta tudomány alapfeltételeit. Úgy látszik, hogy ezekhez az alapfeltételekhez hozzátartozik egy objektív világ is.

Véleményem szerint Kant rengeteget merít Hume filozófiájából. Másként fogalmazva: az értelem megismerőképességének transzcendentális vizsgálatát, szerintem már Hume elkezdte. Természetesen a tiszta apercepció fogalmával és az értelmi kategóriák bevezetésével Kant jócskán meghaladta Hume látásmódját, azonban nem sikerült teljesen felébrednie dogmatikus szendergéséből. Szerintem a kanti ‘kriticizmus’ tehát nem puszta szintetizálása a ‘racionalizmusnak’ és az ‘empiricizmusnak’, hanem a Hume-i radikális kérdésfelvetésből származó létbizonytalanság válasza. Az empírizmus kritikájának kéne tekinteni, amely sokkal közelebb áll a racionalizmushoz. Hiszen a priori elvekből indul ki, és végeredményben ilyen elvekre helyezi a hangsúlyt. Azonban  visszatérek a kiindulási ponthoz és leszögezem, hogy nem hiszem, hogy bármelyik ‘izmus’ megfelelő módon leírná bármely filozófus teljes gondolatkörét, így nyugodtan meghagyhatjuk Kant filozófiáján a ‘kriticizmus’ címkéjét. 

Top

Felhasznált Irodalom:

  • Hume, David: Tanulmány az Emberi Értelemről [Nippon kiadó, Budapest 1995] 
  • Kant, Immanuel : Tiszta Ész Kritikája [Akadémia, Budapest 1981]

  • Copleston, Frederick : A History of Philosophy [Image, New York 1964] Vol 6, Part II.
  • Cottingam, John : The Racionalists [Oxford University Press, ?]
  • Kecskés Pál: A Bölcselet Története [Szent István Társ., Budapest 1981]
  • Russel, Bertrand: A Nyugati Filozófia Története [Göncöl, Budapest 1994] 20. Fejezet
  • Tengelyi László : Kant [Kossuth, Budapest 1988]

U.I.: Meglepően tapaszataltam, hogy az általam áttekintett bibliográfiai jegyzékekben egyetlen olyan cikket sem találtam, amely Kantot Hume-al hasonlította volna össze...

Top

Lábjegyzetek

[1] Felhívnám itt a figyelmet John Cottingam: The Rationalists címû munkájára, amely rámutat a probléma számos érzékeny pontjára. Pl.: “Confronted with the bewildering complexity and variety of philosophical theories, the student turns with relief to labels and pigeonholes. By classifying philosophers into ‘movements’ and ‘schools of thought’, we seem to have hope of discerning some pattern in the tumultuous flow of ideas. But later, on closer acquintance with the texts, doubts creep in. Do the authors fit the stereotypes? Have we achieved order only at the cost of oversimplification or caricature? The Use of the label ‘rationalist’ is beset with many such difficulties and dangers.” [Chapter I. page 1.]

[2]The Empiricists, like ants, gather and consume. The Racionalists, like spiders, spin webs out of themselves. The bee adopts the middle course, drawing her material from the flowers of the garden or field, but transforming it by a faculty peculiar to herself.”

[3] Lásd Kecskés Pál: A Bölcselet Története [Szent István Társ. 1981, Budapest] 328.old. “Végül is, a kétféle nézet mint dogmatizmus és szkepticizmus kerül egymással szembe.”

[4] Ezt Kant a Prolegomena minden jövendő metafizikához, mely tudományként léphet majd föl címû munkája  IV. 260.o.-án állítja.

[5] Az idézetek David Hume: Tanulmány az Emberi Értelemről címû mûvéből valók [Nippon kiadó, Bp. 1995] ford. Vámosi Pál. Minden idézet ebből a kötetből citált, ezért a forrás az alábbiakban nincs feltüntetve.
Ezek a haramiák a nyílt mezőről elûzve az erdőbe menekülnek, s ott lesben állnak, hogy az elme minden őrizetlen kapuján betörjenek, s vallásos félelemmel és előítéletekkel lerohanják.” I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 11.old.

[6] “...csak ez írthatja ki azt a homályos filozófiát és metafizikai tolvajnyelvet, amely - a begyökerezett babonákkal összevegyülve - a felszínesen gondolkodók számára e filozófiát úgyszólván megközelíthetet-lenné teszi, s a tudomány és bölcsesség látszatával ruházza fel.” I. fejezet- A Filozófia Különböző válfajairól; 13.old.

[7] I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 11.old. Vessd össze Kant: A Tiszta Ész Kritikája [Akadémia 1981, Budapest] -Előszó a Második kiadáshoz 12-13.old : “A metafizikának e teljesen elkülönített spekulatív észismeretnek /.../ eddíg még nem kedvezett a sors, nem juthatott a tudomány biztos útjára... /.../ Mert a metafizikában az ész minduntalan megakad, még ha csak azokat a törvényeket is melyeket a legközönségesebb tapasztalat igazol, (amint kérkedik vele) a priori akarja átlátni. /.../ Nincs tehát kétség benne, hogy eljárása eddig puszta tapogatódzás volt, még pedig ami a legrosszabb, puszta fogalmak közti tapogatódzás.”

[8]A tudományt a homályos kérdésektől csupán oly módon lehet egyszer s mindenkorra megszabadítani, hogy behatóan megvizsgáljuk az emberi elme mivoltát, s készségeinek és képességeinek alapos elemzésével bebizonyítjuk, hogy az efféle távoli és homályos dolgokkal való foglalkozásra semmiképp sem alkalmas. Vállalnunk kell ezt a fáradságos feladatot, /.../s az igazi metafizikát gondosan kell ápolnunk, hogy a helytelennel és meghamisítottal leszámolhassunk.” I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 12.old.

[9] I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 13.old.

[10]A csoportosítás és megkülönböztetés a külső testek: érzékelésünk tárgyai tekintetében nem gyümölcsöző feladat...” I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 13.old.

[11] XII. fejezet - Az Akadémikus vagy a Szkeptikus Filozófiáról; 144.old

[12]Mindezek a szkeptikus érvek valójában csak azt bizonyítják, hogy fenntartás nélkül, pusztán érzékszerveinkre nem bízhatjuk magunkat, s hogy adatainkat értelmünkkel, valamint a közeg jellegének, a tárgy távolságának és az érzékszervünk minőségének figyelembevételével helyesbítenünk kell.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy a Szkeptikus Filozófiáról; 145.old

[13]Nyílvánvalónak látszik, hogy érzékszerveinkben velünk született ösztönből vagy pedig előítéletből bízunk meg, s hogy gondolkodás nélkül, sőt úgyszólván mielőtt még az eszünket használnánk, mindenkor feltételezünk egy olyan külvilágot, amely érzékelésünktől független, s akkor is létezne, ha se jómagunk, se más érzékelő lény nem volna, illetve elpusztulna.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy a Szkeptikus Filozófiáról; 145.old

[14] II. fejezet - Az Eszmék eredetéről; 18.old - Sajnálatos módon a fordító a ‘perception’ szót képzetnek (én a tapasztalás szót használom), az ‘idea’ szót eszmének fordítja, ami téves asszociációkhoz vezethet.

[15] Lehet, hogy ő volt a Szellemlátó...?

[16]Ha az anyagot valamennyi felfogható tulajdonságától, mind az elsődlegesektől mind pedig a másodlagosaktól megfosztjuk, bizonyos értelemben meg is semmisítjük, s ekkor képzeteink okaként csak egyfajta ismeretlen, magmagyarázhatatlan valami marad...” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 149.old.

[17] XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 147.old.

[18]Köztudott dolog, hogy számos ilyen képzetet valóban nem külső tárgyak hoznak létre, hanem az álmok, az őrültség vagy más betegség szüleményei. Semmi sem lehet megmagyarázhatatlanabb annál, miképpen tehetnek a testek oly hatást az elmére, hogy egy annyira különböző, sőt velük egyenesen ellentétes jellegû szubsztanciában saját képmásukat idézzék fel.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 147.old.

[19]Vagy tagadjátok ezt az alapelvet, és azt az ésszerûbb nézetet fogadjátok el, hogy képzeteink csak külső dolgok hasonmásai? Ekkor ugyanis szembefordultok természetes hajlamaitokkal és nyílvánvaló érzéseitekkel, de még így sem elégíthetitek ki eszeteket, amely sohasem fog meggyőző tapasztalati érvet találni annak igazolására, hogy a képzetek bárminő külső tárggyal kapcsolatban vannak.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 148.old.

[20] V. fejezet - A kételyek Szkeptikus Megoldása; 54.old.

Word document [« word ]

Top

Circles

Kérlek támogasd az Filozófia Könyvtárat!
(Please support the Philosophy Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Circles


         

                         

 
[ « vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-08-2012