2009.
Minden szülőpár igyekszik a lehető legtöbbet megtenni gyermekeiért, dédelgeti, nevelgeti őket legjobb hite és tudása szerint. Joggal gondolhatja úgy, hogy nevelése hatására kezd el a gyermeke érdeklődni bizonyos dolgok iránt, vagy válik hajlamossá, hogy ezt vagy azt tegye. És természetesen egy család keretei között vannak bizonyos öröklődő sajátságok, amelyek állandóan visszatérnek, és így bizonyos családi hasonlatosság egyesíti is a család tagjait. A fizikai hasonlatosságok nyilvánvalóak, és ezeket az öröklődés törvényének bizonyítékaként tekintik. Ez, a fizikai jellemzők szintjén teljesen egyértelmű is. De melyik törvény magyarázza meg a mentális képességek és az erkölcsi jellemzők megdöbbentő különbségeit, amelyek egy család szűk körében előfordulnak, ugyanazon szülők gyermekei között? Miért van az, hogy míg például az egyik gyermeket a zene és a tánc érdekli, addig a másikat a matematika? Mikor saját három gyermekemre nézek, akiket mindössze két-két év választ el egymástól, azt látom, hogy mindhárman egészen másra fogékonyak, és egészen más érdekli őket, pedig környezetük és az őket ért hatások egészen biztosan ugyanazok.
Még határozottabb módon, az ikreknél merül fel ez a probléma - és miután magam is egypetéjű iker vagyok, közvetlen tapasztalataim alapján állíthatom -, hogy annak ellenére, hogy nemcsak a felmenőink azonosak, hanem a születés előtti és utáni körülményeink is, a legtökéletesebb fizikai hasonlóság ellenére, erős a különbség a jellemünk között. És a jellem különbségei sokkal markánsabb módon nyomódnak rá karakterünkre, mint a testi hasonlóság! Honnan-e különbség? Mi indokolja?
Persze a született jellem és adottság legkézenfekvőbb bizonyítékai, a gyermekkorban már megnyilvánuló korai kimagasló egyéni teljesítmények, mint Mozart-é, aki 4 évesen zeneműveket komponál, vagy Picasso, aki 3 évesen tökéletesen fest. Honnan ez az ‘ösztönös’, veleszületett képesség? Persze mondhatjuk, hogy Mozart muzsikus családba, Picasso festő családba született. De ez azt bizonyítja, hogy tehetségüket onnan örökölték, vagy esetleg fordítva, pont azért születettek ilyen családba, hogy tehetségük kibontakozhasson? És mi van a legnagyobb filozófusokkal, például Szókratésszel, akinek apja kőfaragó-mester, vagy Immanuel Kanttal, akinek apja nyeregkészítő mester, nem is beszélve az erkölcsi géniuszokkal, mint Jézus, Buddha vagy Lao-ce?
Az újjászületés tanítása
Mindezek a kérdések, az újjászületés gondolatával könnyen magyarázhatók. A világon élő több mint hat millárd emberből, világnézeti alapon, több mint egy milliárd hisz a lélekvándorlás, és az újra-megtestesülés (idegen szóval reinkarnáció) valamilyen formájában. Ez a gondolat azt tanítja, hogy életünk nem ér véget a fizikai testünk halálával, hanem egy másik ‘lelki’ vagy ‘szellemi’ síkon folytatódik, - ha úgy tetszik egy másik világban. Ebben a másik világban, azonban nem tartózkodunk örökké, hanem egy adott idő elteltével visszatérünk az emberi világba, hogy elintézetlen ügyeinket, ‘adósságainkat’ rendezzük. Az újra-megtestesülések szakadatlan láncolata pedig addig tart, ameddig el nem érjük a lelki fejlődés olyan szintjét, hogy tartósan egy magasabb világba költözünk.
Ez magyarázatot adhat arra, hogy egy gyermek miért érkezik a világra már előre meghatározott irányultsággal. Miért érez vonzalmat egyes dolgok iránt, és miért taszítják mások. Vagy, hogy miért vonzódik például az egyik szülőhöz jobban, mint a másikhoz; mert azzal a szülővel szorosabb a lelki kötelék. És ez nem szükségszerűen nevelés, vagy gondoskodás kérdése.
A reinkarnáció bizonyítékai
Az újjászületések elméletének tudományos vizsgálata már több mint egy évszázada zajlik. Dr. Ian Stevenson, a University of Virginia Orvosi Karán a Neurológia és Pszichiátria Tanszék professzora, már 1966-ban megjelentette Húsz eset, amelyek reinkarnációra utalnak című munkáját, amiben tudományos precizitással dokumentálta saját megfigyelt eseteit India, Ceylon, Libanon és Alaszka térségéből. Dr. Stevenson megfigyelései közül a legmeggyőzőbb eset 1964-ben történt meg Libanonban, egy ötéves, Imad Elawar nevű arab fiúval, aki egy Kornajel nevű faluban élt. Még két éves sem volt, mikor célozgatni kezdett előző életére. Első szavai szeretetteljesen utaltak az előző életében szerepet játszott kedvesére. Szerencsére Imad szülei nem próbálták szigorral elfojtani a gyermeki csacsogást. A gyermek 1958. december 21-én született, és azt állította, hogy előző életében egy Khribi nevű faluban élt, huszonöt mérföldnyire onnan. Ibrahim Buhanzinak hívták, és 1949. szeptember 18-án halt meg tüdővészben. Imad pontosan elismételte Ibrahim utolsó szavait, tökéletes pontossággal azonosította Ibrahim családjának még élő tagjait, és mindig szeretettel emlegette Dzsarmilét, Ibrahim szerelmét. Ibrahim faluja és háza ugyancsak ismerős volt Imad számára. Dr. Stevenson Imaddal és családjával elutazott Ibrahim falujába, ahol a fiú negyvenhét tárgyat és részletet, azonosított amelyre a gyermek az utazást megelőzően, előre ‘emlékezett’. Amennyire egyáltalán lehetséges volt ellenőrizni a két családdal kapcsolatos bizonyítékokat, dr. Stevenson ezt aprólékosan megtette. A legtöbb bizonyíték azonnal magától értetődő volt. A két család nem nyert, nem is veszített volna a hazugságon, azt pedig nem lehetett letagadni, hogy a gyermek emlékezete ötvenhét alkalomból ötvenegyszer helyes volt.
Előző életek nyomai
Stevenson eseteinek legérdekesebb következtetése, hogy az újjászülető emberek gyakran hordozzák gyermekkorukban, az előző életeikben szerzett sebesüléseik lenyomatát, amiket ő szimpátia-sebhelyeknek nevez. Erre a következő, alaszkai indián eset mutathat rá:
1949-ben egy hatvanéves, William George nevű tlingit halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és átadta aranyóráját, hogy őrizzék meg neki. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek „pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, melyeket a nagyapja megjelölt”. Ahogy növekedett, a fiú hasonló viselkedésmintákat mutatott, mint a nagyapja - még bicegett is, pedig William George sántítása egy kosárlabda-mérkőzésen elszenvedett sérülés következménye volt. Még nem volt öt éves, amikor felismerte az órát: kivette anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy "fiúk", nagy-nagynénjét pedig "húgom"-nak szólította.
Egyéb bizonyítékok
Az emberi tudatban rejtező előző életek emlékét bizonyította számos pszichiáter is, akik terápiás célból, regressziós hipnózist alkalmazva, a pácienseket a múltba vezetve, hirtelen átlépték a születések kapuját, csakhogy ott előző életek emlékeivel találkozzanak. Ma már minden szakember egyet ért abban, hogy hipnózisban mindenkinek lehetnek emlékei előző életeiről, amelyek nagyon hasznosak lehetnek egyes jelen problémák feldolgozásában. Ezeknek az élményeknek a valóságtartalmát még mindig vitatja a tudomány, bár ezek intenzív élményszerűségét nem vitatja senki. Ami érdekes, hogy Dr. Helen Wambach pszichológus, több ezer regressziós hipnózist vezetett, majd a hipnózist követően pácienseivel kérdőívet töltetett ki az élményekkel kapcsolatban. A válaszokat pedig statisztikai értékelésnek vetette alá. Az eredmények szinte minden esetben egyeztek ismert történelmi eseményekkel, tényekkel. Az is figyelemre méltó, hogy a kísérleti személyek túlnyomó többsége (több mint 70%-a) korábbi életeiben a nincstelen szegények társadalmi rétegéhez tartozott. Körülbelül 20-30% tartozott a középréteghez, és mindössze 5%-uk az uralkodó osztályhoz. Jelenlegi nemi hovatartozásuktól függetlenül a megkérdezettek körülbelül 50-50%-ban férfiak és nők voltak korábbi életeikben a regresszió szerint. A rasszbéli hovatartozás, az öltözködés, a táplálkozás, a használati tárgyak, amelyeket leírtak, szintén megfeleltek a történelmi és régészeti tényeknek. Ez a megegyezés nehezen magyarázható, ha abból indulunk ki, hogy a regressziós hipnózisban megéltek pusztán a fantázia termékei.
Tükör által homályosan
Ebből az is következik, hogy jelenlegi életünk és élethelyzetünk, korábbi életünk lenyomatait hordozza magán. És ez leginkább a családi kapcsolatokra vonatkozik. A kutatók tapasztalati arra mutatnak, hogy a legtöbb ember saját családjában születik újjá. Szülők, nagyszülők, leggyakrabban saját gyermekeik gyermekeiként, unokáiként térnek vissza, hogy így, a sors törvényének engedelmeskedve, azt kapják vissza utódaiktól, amit ők rájuk hagyományoztak. Én hiszem, hogy ez igaz. Középső fiam szemében látom szeretett nagyapám pillantását, minden mozdulatát, lelkületét, kislányunkban feleségem nagymamájának minden vonását.
Ennek persze nagyon komoly erkölcsi üzenete van! Bármit amit most gyermekeinkkel és az utánunk következő generációval teszünk, elkerülhetetlenül visszaszáll saját fejünkre. A halál, csak kitérő, és nem a végső állomás. Azaz ha úgy távozunk ebből a világból, hogy lezáratlan ügyeket, kapcsolatokat hagyunk magunk után, legyen az akár szülő-gyerek vagy bármilyen más kapcsolat, vissza kell térnünk, hogy rendezzük azt. Nincs megfutás és nincs lehetőség a dolgok elvarratlan végső elodázására. Mert ha eljön az ideje, következő életünkkel menthetetlenül saját előző életünk tükrébe nézünk, mindnyájan.
» Ezotéria - Elfelejtett emlékeink
» Ezotéria - Sosemvolt emlékeink
» Ezotéria - Ákásha Krónikák
» Parapszichológia - Hit és valóság a reinkarnációban - Az újjászületés lehetősége a parapszichológia tudatmodelljeiben
» Parapszichológia - A halálközeli élmények lehetséges parapszichológiai analógiái
