2006.
Noha a ma divatos közkeletű kifejezéseket mindenki érteni véli, és sokszor úgy gondoljuk, pontosan tudjuk mit is takarnak fogalmaink, nem árt ismételten egy kicsit maguknak a fogalmaknak a mélyére nézni és megvizsgálni, hogy nyelvi eszköztárunk milyen viszonyt enged láttatni számunkra a jelenségvilág egyes elemeivel – lássuk tehát mit is kell értenünk a para-normális, illetve para-fenomenális jelenség elnevezés alatt.
|
Mikor ezt a kifejezés-párt halljuk, sokunk azonnal tudja, hogy olyan ’megmagyarázhatatlan’ jelenségek egy csoportja tartozik ide, mint a telepátia (a távérzékelés – más időben és más térben történő események észlelése), a prekogníció (az előérzet – a jövőben bekövetkező mesemények pontos észlelése), a clairvoyance (a távolbalátás – távoli helyek pontos észlelése), a pszichokinézis (tárgyak mozgatása az ’akarat’ erejével), stb. A paranormálisnak bélyegzett jelenségegyüttesek közös jellemzője, hogy olyan dolgokat regisztrál, amelyek nem egyeztethetők össze a világról alkotott hagyományos és általános felfogásunkkal; és legelsősorban a világ rendjének feltételezett klasszikus tér-idő felfogásunkkal. A para-normálisnak bélyegzett észlelési módok vagy jelenségek teljes listája igencsak hosszú, és az ide sorolható tág értelemben vett jelenségek teljes köre olyan szerteágazó (pl. a szellemlátástól, a pszi-sebészeten át, a spontán emberi öngyulladásig), hogy a józan gondolkodó számára valójában az a kérdés fogalmazódik meg: mit is nevezhetünk akkor egyáltalán normális észlelési módnak, vagy normális jelenségnek.
Tudnunk kell, hogy a normális kifejezés semmi több, mint egy puszta melléknév, egy jelölet, amely kijelelölőként szolgál a köznapi tájékozódáshoz. Mint fogalom kizárólag és elsősorban arra vonatkozik és azt jelöli ami szokványos, illetve megszokott, hétköznapi vagy általános. Másodlagos értelemben azt is jelölheti, amit egy közösség konvencionálisan (közmegegyezésen alapuló) norma-ként elfogad. Pl. ilyen társadalmi norma a nyugati kultúrákban hogy köszönésképpen a férfiak megfogják egymás kezét. Próbálnánk csak meg egymás kezét fogdosni, vagy tapogatni mondjuk Japánban – a legnagyobb tiszteletlenséget követnénk el. A köszönési norma ott, az egymás előtti meghajlás; de pl. Tibetben az egymásra nyelvet öltés a norma (hogy látszon nem fekete a nyelvünk, ugyanis a tibeti hitvilág szerint a démonok nyelve fekete). Hogy mi válik normává az kizárólag a közmegeggyezésen és a szokásrenden múlik. |
Ebből következik, hogy azzal, hogy egy jelenséget a normálisak közé sorolunk, csak annyit mondunk, hogy szokványos vagy eleget tesz a közmegegyezésnek. Ha pl. valaki nem viselkedik normálisan, megintcsak annyit mondunk, hogy úgy viselkedik, ahogy általában az emberek nem szoktak; vagy nem ilik; vagy ellent mond a társadalmi elvárásoknak, szokásrendnek.
Ezt azért fontos ilyen alaposan tisztázni, mert a pszichés jelenségek esetében sem más a helyzet. Azzal, hogy egy pszichés vagy természeti jelenséget para-normálisnak bélyegzünk nem mondunk egyebet, mint hogy eltér a megszokottól, vagy hogy nem általános. Magyarul szólva, ritka, vagy kivételes jelenség, ami szó szerint rendkívüli – mert a szokványos rend szerinti események sorozatától eltér. Hogy milyen jelenségeket sorolunk ide, hogy milyen természeti események vagy pszichés állapotok kerülnek ebbe a kategóriába, az történelem és kor-függő. Az ókorban pl. a napfogyatkozások is paranormálisnak tekintett jelenségek voltak! Miután nem ismerték a természeti jelenség valódi okát, megmagyarázhatatlan alvilági vagy démoni erők gonosz támadásának vélték a nap megfogyatkozását. Ezért pl. az egyiptomi fáraók teljes seregükkel voltak kötelesek a napra támadó démoni Apófisz kígyót elkergetni, nehogy az felfalja a nap korongját, míg a kínai császárok kötelesek voltak a rettenetes vész elől palotájuk legmélyebb termeibe vonulva az égi rend felett meditálni, hogy a világ rendje helyre állhasson! Azokra pedig, akik előre meg tudták jósolni az ilyen események eljövetelét, illetve időtartamát, félelmetes varázslóként, szentként, vagy félistenként tekintettek, és a legnagyobb tisztelettel adóztak előttük.
A mi XXI-ik századunk bizony csak technikai fejlettségében haladja meg az ókori viszonyokat – gondolkodásában a közember semmit sem változott: amit nem ért vagy képtelen jelen tudati korlátaival megismerni azt továbbra is varázslatosnak, misztikusnak vagy legsúlyosabb tévedésében valótlannak gondolja. Ezért van, hogy a normális azaz konvencionális kifejezés szinonímájává lett a valóságosnak, s ebből következik, hogy sokak számára ami túl van a köznapi tapasztaláson, ami para-normális az egyszerűen nem létezik, az nem is lehet valóságos.
Hihetetlen ostoba önbecsapás és csapda ez, hiszen az, hogy jelen világunkban észlelésünket mire használjuk – jobban mondva minek felfogására korlátozzuk – az szinte kizárólag közmegegyezésen alapszik. A mai általános értelemben használt tudati működéshez viszonyítva, maga az emberi Tudat szinte korlátlanul sokkalta több minden észlelésére képes, mint amire általában engedjük figyelmét kiterjedni. A Tudat maga nem ér véget a test érzékelőképességével, az érzékszervi benyomások összességével – mégis legtöbben egész életünkben nem ismerünk meg mást, csak amit az 5 érzékszervünk láttat, hallat, ízletet, tapintat, és szagoltat velünk a világból. Sőt ez, az érzékszervi benyomásokra és szinte kizárólag ezekre építő tapasztalásokra épített látszat-világ, magának a fizikai értelemben vett világegyetemnek is csak egy icike-picike spektrumát öleli fel. Mi emberek mégis az érzéki-tapasztalat picinke szigetén időzünk, egy végtelen világ-óceán korlátlan valóság-tengerén, és azt gondoljuk, hogy az általunk létrehozott tér-idő szemlélet csőlátásával képesek leszünk a valóság teljes megismerésére.
Az ember valódi helyzete az, hogy Ő maga, sajátos tudati minőségében egyáltalán nem korlátozódik a testiség és az érzéki tapasztalás mezejére. Az ember maga nem azonos testével, tudata nem azonos az agyi vagy az idegrendszeri működésével. A Tudat úgy használja a testet és a testi érzékszerveket, és így a rajtuk keresztül nyert információt, mint ahogy egy tudós egy mikroszkópot. A mikroszkóp segít bepillantani a jelenségvilág egy olyan apró tér-dimenziójába, amely rejtve maradna nélküle megismerésünk előtt. Hasonló képen, a test is lehetőséget ad a Tudat számára, hogy az érzékszervi tapsztalás sajátos jellegénél fogva a Tudat bepillantást nyerjen a Valóság egy olyan vetületébe, amely a testi tapasztalás nélkül rejtve maradna megismerése előtt. A testetöltött Tudat számára lehetőség nyílik a Valóság tér-időben történő szemléletére, amely más para-normálisnak nevezett tapasztalási módokra nem jellemző. A látszólag térben és időben történő tapasztalás és az ebből születő megismerés kizárólag az emberi létmód és tudati működés sajátja. Mint ara számos filozófus és természettudós rámutatott, a tér és az idő nem a természeti jelenségek tulajdonsága, mégcsak nem is a fizikai univerzum adottsága, hanem kizárólag az ember szemléleti formája.
Saját emberi tudatműködésünk rendezi a világ jelenségeit egymáshoz viszonytott rendbe, ’tér’-beli viszonyai szerint egymás ’mellé’, ’idő’-beli viszonyai szerint egymás ’után’. S ez a tudati rendezőelv vált az emberi faj általános pszichológiai alapállapotává, pszichikus normájává. Ha valakinél felborul vagy kizökken ez a szemléleti forma, azt mondjuk rá megbomlott a tudata, hogy abnormális, vagy, hogy pszichés eset, akit kezelni kell, hogy felborult szemlélete helyre álljon. És tényleg pszichés esetekről van itt szó, csakhogy valójában a mi sajátságos normálisnak bélyegzett pszichés tér-idő egyensúlyunk az, ami nagyon ingatag lábakon áll. Bizonyos tartományaiban még az univerzum természeti törvényei sem követik ezt az unilineárisnak posztulált tér-idő koordináta rendszert – így például a kvantumfizikai jelenségek bizonyított és kimért módon többszörösen áttett idő és tércsatornákon belül zajlanak, aminek következtében a mi szemléletünk számára olyan paradox fizikai jelenségek lépnek fel, mint pl. az időeltolódás (nem akkor történik valami, amikor szokványos értelemben történnie ’kellett’ volna) vagy az időbeli visszahatás (látszólag visszafele hat egy esemény egy korábbi időpillanatra), térbeli határozotlanság (nem megmondható ’hol’ tartózkodik valami a ’tér’-ben), stb. Nagyon úgy tűnik, az univerzum mikroszkópikus illetve kozmikus tartományaiban egyáltalán nem érvényes a mi normális szemléleti viszonyrendszerünk. Mind a ’tér’, mind az ’idő’ teljesen másként viselkedik! Pl. a mai asztrofizika legújabb kutatási eredményei alapján az az általánosan elfogadott tudományos vélemény, hogy a világegyetem ezt a határtalan térbeli méretét egyetlen másodperc töredéke alatt kellett, hogy elérje! Nyilvánvaló, hogy nem a számítások rosszak, hanem az egész viszonyrendszer korlátolt...
Ezért van, hogy nagyon is sok természeti jelenség nem igazodik a normálisként aposztrofált viszonyrendszerhez. Nyugodtan mondhatni, hogy a mikro- és makrokozmikus jelenségek mind paranormálisak, ugyanis nem vonatkoztathatóak rájuk a szokványos tapasztalási módok. Túl vannak minden emberi tapasztalási lehetőségen, mert vagy a fénysebességnél is gyorsabb végtelen gyorsaság töredék idejében zajlanak, vagy a végtelenül lassúnak tűnő kozmikus fényévek időtlen mozdulatlanságában. És az, hogy maga az emberi Tudat – amely egy olyan világegyetem szülötte, amely maga sem korlátozódik egy unilineáris tér-idő alagútra – képes olyan pszichés működésre, amely összhangban áll a természet valódi ’paranormális’ törvényivel, nem hogy meglepő, hanem valójában szó szerint a legtermészetesebb...
» Ezotéria - Deja Vu - Mintha már átéltem volna
» Ezotéria - Az állatok paranormális képességei
» Ezotéria - Mágia és Parapszichológia
» Alternatív Gyógyászat - Orvosi parapszichológia
» Parapszichológia Könyvtár
