2008.
„Sok ember közt vagy a leginkább egyedül.”
Alaktalan emberi tömeg hömpölyög és hullámzik a színpad előtt. Ide-oda sodor a névtelen kollektíva öntudatlan akarata, hol a földbe tapos, hol az égbe emel, egyszerre érzem a félelem hideg markát a torkomon, és a kényszerű önátadásból fakadó furcsa eufóriát. Szó szerinti maga-tehetetlen állapot ez. Az örvénylő embertömeg egyetlen biomasszává olvadva, kész körülölelni és magába zárni, mint a gyantába ragadt bogarat a kővé dermedt borostyán. Ahogy egyre kijjebb sodor az egymásnak ütődő, botladozó, vergődő emberi testek árja, lassan elcsitul bennem a páni halálfélelem. Ahogy a kevésbé sűrű vizekbe érek, egyszerre szakad rám az egyedüllét nyomasztó érzése: itt nincs senki – csak öntudatukat vesztett alvó lelkek árnyai táncolnak akaratlan, valamiféle bizarr középkort idéző haláltáncban. Egyedül én vagyok ébren.
Az emberi világ fekete-lyuka
Bárkinek, aki volt már többezres tömegben, ismerős lehet a fenti kép. Amikor az emberek egyedszáma egy meghatározott térbeli ponton belül meghalad egy számot, létrejön egy valódi értelemben vett kritikus tömeg, amely az asztrofizika fogalmai szerint ‘berobban’, és miután önmaga mérhetetlen súlyánál fogva már képtelen kifelé a térben szétáradni, ezért befelé, önmagába hullik, hogy létrehozza a téridő világának legfurcsább jelenségét, a ‘fekete lyukat’. Az emberi világ fekete lyuka, pedig nem más, mint az egyedül-lét érzete. Amikor az ember hirtelen leválasztódik, elhatárolódik az együtt-lét alapvető emberi létállapotától. Pedig ez az együtt-élő lét-érzés, görög szóval a szimbiózis, az ember alapvető hangoltsága.
Gondoljunk csak bele: minden ember egy másik ember testében fejlődik ki, ott keletkezik, formálódik, ott anyagiasul, ott testesül meg. Egyetlen vérkörön, egyetlen bioenergetikai rendszeren él, édesanyjával. És ahogy azt a magyar nyelv sugallja, ez egy ‘édes’ érzés. A lehető legjobb. Ezért traumatikus az ettől való elszakadás, a születés, amelyben először éli meg az egyén, milyen elszakítottnak – szó szerint leválasztottnak, azaz milyen egyedül lenni ebben a világban.
Ez az elszakítottság-érzés persze elsősorban metafizikai. A születés, egyben záloga és kulcsa is az emberi létnek, amely az élet világába zárja öntudatunk. A megszületést követően, mindenki saját élete rabjává válik, hogy saját életeseményei, történései fátylán át gondolkodjon önmagáról. A megannyi tört-én-és, apró mozaik darabka, pedig előbb utóbb kirajzol valamilyen képet, amellyel mindnyájan hajlamosak vagyunk magunkat tévesen azonosítani. És ahogy az egyes események, hasonlóképen egy kirakós darabjaihoz, lassan megtalálják a maguk rendjét, és helyét, kialakul bennünk egy én-kép, amely átveszi a helyet valódi Önmagunk felett. |
|
Egyedül-lét és magány
Amikor legtöbben magunkra nézünk, nem látunk mást, csak ezt az esemény-gyűjteményt, ezt a puszta történetiségből felépített énképet. Amikor pedig ennek tükrébe nézünk, érezzük, hogy ez mennyire jelentéktelen, mennyire halovány és fakó, mennyire kietlen és sivár. És ilyenkor hirtelen megrohan bennünket a menthetetlen és kétségbe-esett egyedül-lét érzete. Az az érzés, hogy ezt a ki- és átélt, örömökkel és bánatokkal sűrűn teleszőtt, megszenvedett, saját és privát életet senki de senki nem érti, és nem is értheti, mert ez szükségszerűen egyedi és megismételhetetlen. Nincs senki akivel megosztható lenne, mert az egyéni élet tört-én-ései, egyedül az én életem darabkái maradhatnak, melyek súlyát és értelmét, egyedül én ismerhetem. Az ilyen, a saját életbe temetkezés bánatát, sok egzisztencialista író és filozófus nagyon tévesen a magánnyal azonosítja. Pedig a magány nem ez. Ez csupán az élet álmába feledkezett ember pillanatnyi eszmélése, visszaemlékezése arra, hogy alapvetően a lét-felejtés elszigetelt állapotában létezik. Ez a hangoltság, az egyedül-lét érzése, emlékezteti arra, hogy szükségszerűen kell lennie egy ennél sokkal teljesebb, édesebb állapotnak, ahol nincs elszigeteltség, de van együtt-lét. Az egyedül-létre való rádöbbenés indítja el a megannyi embert a keresés útján, hogy Önmagára, és ezen keresztül másokra leljen.
Az út Önmagunk felé, a magány útján át vezet. A magány, ahogy a magyar szó a legtökéletesebben jelzi, magvas állapot. Vagy csíra-állapot. Nem öncélú visszahúzódás, elszigetelődés a világ dolgaitól, hanem áldott rejtekezés, titkos hermetizálódás, bebábozódás. A történések, események hullámtengerén túl, az élet horizontjának mélyén ott szunnyad és várakozik bennünk türelmesen valódi Önmagunk. Nem kérkedik, nem hangoskodik, egyszerűen rejtezik a mélyen, és várja, hogy a rávetülő napfény hívogató ereje végre a felszínre csalogassa. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szemünk sugarát befelé kell fordítani. És a befelé fordulás, a bensőnkre való fókuszálás lehetősége, eszköze a magányosság. A magányos ember pedig nincs egyedül, mert teljesen együtt van Önmagával. Ebben az állapotban nem szenved hiányt, mert önmaga alapjának nem az örökkön változó és múló énképet teszi, hanem a mélyebben rejtező lényeget, amelyet az áldott magány állapota fed fel neki. A magányban az ember, végre leteheti külső burkát, ál-arcát, személy-iségét, hogy teljes figyelmével azonosulhasson azzal, ami minden forma feletti, változatlan és lényeges. Amit nem érint történések, életek, sorsok vihara. Ami maga a mérhetetlen óceán, maga a víz, amely mindegy milyen hullám formáját ölti magára, amely mindegy hány darabra törik a partok szikláin, ettől egy és oszthatatlan marad. Ha az élet vihara elcsitul, újra kisimul a lét tiszta víztükre.
A bölcs és a balga
Csak a balga gondol bánattal a magányra. Az esztelen, aki azt hiszi, hogy a sokaság és a tömeg jelenléte oldja az egyedül-létet. Pedig a tömeg távolít el leginkább Önmagadtól. Mert erőszakos tehetetlen tömegével, holmi gigászi és kozmikus erővel magába ránt, hogy elnyelje mélyebb öntudatod. Nagyon nehéz ilyenkor megőrizni az Önvaló éberségét. Hiszen, csakúgy mint ahogyan a felszínen dúló, tobzódó hullámok féktelen áradata könnyen elsodor bármilyen hajót, sodorja el az összemosódó kollektív akarat egyéni irányvételed. Mekkora bolondság azt hinni, hogy ilyenkor a tömeg ‘egyé válik’. Mert az egyesülés nem az önátadás és az együt-lét szintjén történik, hanem a kényszerű önfeladás és öntudatvesztés szintjén. A sokaság minden hiedelemmel együtt nemhogy csökkenti az egyedül-lét érzését, de sokszorosan felnagyítja azt, amennyiben az egyén megmarad önmagánál, öntudatánál.
A bölcs tudja ezt. Ezért írja például Csokonai, hogy „Áldott Magánosság jövel”. Mert a magány, az a szent óra, amelyben a lélek csendje feltárja a születés és halál kapuit, hogy az ember valódi Önmaga tükrébe nézhessen. A lassan szűnő létforgatag egyre halványuló partjaitól távolodva, pedig ott vár a tiszta fény kisimuló boldog óceánja, ahol büszke és aranyló vitorlák fogják be a lágyan simogató mézédes szelet. Dehogy van itt egyedül-lét! Boldog egymásra-találás! A bölcs boldogok szigete, és a lét fenséges Egysége. A valódi együtt-lét élménye, amely túl van téren és időn, kinten és benten, örömön és bánaton, rajtam és rajtad. Egyedüli és Egyetlen. Állandó és Örök. Magányos óráimon gyakran találkozom vele. Ha tetszik, hívd bátran Istennek. Tudom, nem fog megsértődni rajta…
„Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
/…/
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
/…/
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.„
[Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz]
» Ezotéria - Meditáció
