2008.
TARTALOM
I. Az Indiai Óceán – A TÁMASZTÉK
Bevezetés a Valóság rejtett aspektusába: a finom fizikai test, az életerő (prána), a keringési körök, és a csakra-tan ismeretébe. A gyökér-energiák megismerése, a szunnyadó Kundalíni-Sakti felébresztésének ügyes módszere, annak veszélyei és uralása.
II. A Vörös tenger – A SAJÁT ALAP
Nem és nemtelenség, nemiség és identitás-tudat, a „raszajána” lényegéről. A tantrikus hagyomány szertartásos gyakorlatai, a bhúta-suddhi, mantra-meditáció, vizualizációs és mandala technikák, a panycsa-makára és a tantrikus szex (maithunná).
III. Az Arab tenger – AZ ÉKKŐ VÁROSA
Érzet, érzés, érzelem. Az érzéki öröm transzmutálása – a test megvilágosodása. Bevezetés a spirituális alkémia alapjaiba. Tisztító gyakorlatok és a gátlás művészetének előnyei, hátrányai.
IV. Az Égei tenger – AZ ÉRINTETLEN
A szív megismeréséről. A transzcendens élmények előcsarnokában. A Hang, hangzás, hangulat, a szférikus tudatosság. Bevezetés a mantra- és a jantra-jóga praxeológiájába.
V. A Perzsa öböl – A TISZTASÁG
Az örök élet itala. A halhatatlanság tiszta forrása, a szóma-tanítások esszenciája. A tiszta transzcendencia élményéhez vezető mudrá gyakorlatok és a pránajáma kapcsolatáról.
VI. A Fekete(-Fehér) tenger – A TENGELY
A „Harmadik szem” megnyitásának valódi értelme. A poláris gondolkodás végső szintézise. Az értelem (manasz), értelmezés szerepe a megismerés és a Világ feltárásában. Elengedni az elengedhetetlent: transzmutáció avagy a spirituális alkémia.
VII. A Kaszpi tenger – A LÓTUSZEVŐK SZIGETE
A „Kikötő”. A megismerhető világok legvége – a „túlvilág” kapuja. Mit jelent a héroszok szigete, Avalon, vagy a mennyei királyság. Az örökéletadó isteni megismerésről – a végső menedékről.
Invokáció
„Az új élet először mindig mint idea jelentkezik. Ilyenkor az új ember a világban még láthatatlanul él, mint szédítő lehetőség, a józanok számára tökéletesen hihetetlen bámulat és fantasztikus izgalom, kiválóság és vívmány, mint veszély és különbözés. Ez a lappangási idő, amely alatt a kép csupán eszmény és ezért csaknem tilalom. Senki sincs, akit az ideál észrevétlenül ne feszélyezne és éppen ezért ne inficiálna. Bűvös varázskép, amit az ember önmagáról gondol, persze észrevehető szerénytelen túlzással. Úgy látszik, az egész emberiség törvénytelenül a vadonatúj élet előlegéből él és ebből a még tilos létből torkoskodik. A hétköznapi értelem a dolgot hiába tartja eszeveszettnek. /…/
A közértelem az életet rendkívül megkönnyíti. A létezés fontos területeit feltérképezi. Persze, hogy szűk egy kicsit, de éppen jó annak, aki nem akar messze menni, csak úgy a ház körül, legfeljebb jó sétányira. Van aztán a tudomány, amely a térképezést az ismert területeken túl is folytatja, nem túlságosan megbízhatóan és rendkívül fontoskodva, de mégis. Ahol a tudomány megáll, a művészet megy tovább. Ez sokkal élvezetesebb és egzaktabb térkép, itt az embert ritkán éri csalódás, annál több kellemes meglepetés.
De mi történik akkor, ha az ember a létezés olyan helyére ér, ahol előtte még senki sem járt? Igen, mi történik, ha az ember olyan szavakat hall, amelyeket még senki se hallott és senki se mondott ki és kimondhatatlanok, ha olyan képeket lát, amilyeneket még nem látott senki és lefesthetetlenek és olyan látomásai és tapasztalatai és olyan álmai és megrázkódtatásai vannak, amelyeket senki sem ismer s amelyekről hiába ír és beszél, és fest, senki se tudja, merre vannak és vannak-e egyáltalán? Mi történik akkor, ha az ember a létezésnek olyan helyére ér, amely az emberi térképen ismeretlen és egyedül marad, tökéletesen tanácstalanul és társtalanul és egyedül? Ilyenkor az ember mellől még a melegszívűek is elhúzódnak és gyanakodni kezdenek és félnek. Annyira félnek, hogy még azt se merik mondani rá, szegény. Még azt se, hogy bolond. Ins Unbetretene, nicht zu betretende. Ins Unerbetete, nicht zu erbittende. Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe?”
[Hamvas Béla: Titkos Jegyzőkönyv]
[« tartalom ]
Hét tenger hajósa
1.
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Arra kérnék most, ha mindenki kikapcsolta telefonját, hogy ne csak a telefonunkat kapcsoljuk ki, hanem egy ici-picit ennek az előadásnak az elején az elménket is. Van, akinek ez nagyon egyszerűen megy, mint ahogy egy távirányítón megnyomunk egy gombot, és akkor a távirányító gombján mindenki elképzelheti, hogy azt a piros kikapcs-gombot megnyomja. Van, akinek egy kicsit több idő kell hozzá, tehát egy nagyon-nagyon rövid gyakorlattal kérem, hogy csendesítsük el az elménket. Tegyen le mindenki mindent, ami a kezében van, ez segít elfelejteni azt, hogy miért is jött ide? Gondolom nagyon sokan jegyzetelni akarnak majd, feljegyezni fontos gondolatokat, és gondolatokkal teleírt papírokkal akarnak majd innen távozni. Ez is nyilván nagyon fontos, de sokkal fontosabb az, ami itt történik. És mi az, ami történhet? Ahhoz, hogy ez megtörténjen, ahhoz egy picit szabaddá kell lenni. A szabaddá levést gyakoroljuk úgy, hogy elengedünk mindent, ami a kezünkben van, tegyük le a lábunkat, tehát ne legyen keresztben egyik lábunk sem. A kezünket vagy az ölünkben nyugtassuk, úgy, hogy az egyik kezünket – férfiak a jobb kezüket a bal kezükbe teszik, a nők fordítva, a bal kezüket nyugtatják a jobb kezükben, majd ki fog derülni talán, hogy miért így van – majd csukjuk be a szemünket. Kérem, hogy mindenki csukja be a szemét, akit zavar a szemüveg, természetesen leveheti azt is.
Csukott szemmel most arra kérnék hirtelen mindenkit, hogy figyeljen oda azokra az izmokra, amiket most mondok, s ezeket sorban lazítsa el.
Kezdjük a homlokkal. Figyeljék meg, hogy ne ráncolják a homlokukat, engedjük el a homlokunkat, a szemöldökünket, a két szemöldök közötti pontot, a szemhéjakat, a szempillákat, az arcizmokat. Az orrot, a felső ajkakat, az alsó ajkakat, az állat. A nyakat. Figyeljük meg, hogy a fülünket lazítsuk el, majd térjünk vissza a fejtetőhöz, és próbáljuk meg a fejtetőnket is ellazítani. Arra kérek majd mindenkit, hogy vegyen egy mély lélegzetet, amikor azt mondom, hogy most, és próbálja meg benntartani. A levegőt a hasba irányítsuk, tehát fújjuk fel a hasunkat, mintha egy gömböt formálnánk belőle, és a rekeszt zárjuk rá, próbáljuk meg egy kicsit benntartani, ameddig kényelmes, majd szépen, lassan, ahogy a rekeszizmot leemeljük majd róla, szépen lassan lélegezzünk ki. Lassan, és ahogy a kilégzéssel lassan fújjuk ki a levegőt, képzeljük, hogy az összes izmunk elernyed. Arra kérnék mindenkit tehát, hogy vegyen egy mély levegőt – most!
Szépen, lassan tudatosítsuk azt a gondolatot, ami éppen most a fejünkben jár, mi az az első gondolat, ami az elménkbe tódul? Majd ezt a gondolatot elküldve, elengedve, próbáljuk arra a gondolatra lecserélni, hogy itt és most jelen kívánok lenni. A jelenlétem teljes tudatában, és hagyom azt, hogy ez a jelen lét birtokoljon engem az elkövetkezendő két órában. Ez azt jelenti, hogy nem kívánok arra gondolni, hogy mi lesz ennek az előadásnak a következménye. Mit fogok itt meghallani? Mi történik itt velem? Mi fog történni ez után? Próbáljak meg minden várakozást, mindenféle előzetes elképzelést elengedni és mondjuk azt magunkban, háromszor, hogy most. Most. Most. Szépen lassan, mindenki a maga tempójában nyissa ki a szemét, kérem. Kezeit most már szabadon mozgathatja – köszönöm szépen.
Hát akkor belevágunk. Most már aki úgy érzi, hogy jegyzetelni kíván, az nyugodtan kezébe veheti újra a jegyzeteit. Nem tiltás volt ez a részemről, természetesen mindenki leírhatja azt, amit fontosnak gondol, fontosnak vél. Annyit szeretnék viszont hozzátenni, hogy mit jelent jelen lenni? Mit jelent jelen lévőnek lenni egy bizonyos helyzetben? Jelen lenni nagyon-nagyon sokféleképpen lehet. A jelenlétünket alapvetően mindig valamiféle gondolkodás, és a gondolkodáson keresztül sokszor valamiféle elvárás befolyásolja. A szemünket igazából, és a látásunkat döntően befolyásolja, hogy mi az, amit a jelen pillanattól várunk. Mi az, amit a jelen pillanattól remélünk? Mi az, amit a jelen pillanattól feltétel nélkül elkövetelünk a magunk számára, mi az, amit tőle remélünk, várunk, kapni akarunk. Nagyon ritkán vagyunk úgy jelen, hogy semmiféle elvárás, semmiféle megragadás nincs az észleletünkben, az érzékelésünkben.
Az, hogy hogyan érzékeljük, hogyan észleljük ezt a jelen pillanatot, és a valóságnak mindig a jelen létét, azt döntően meghatározza a mi tudati perspektívánk, az, hogy mit kívánunk belőle megragadni, mi az, amit látunk belőle, mi az, amit látni vágyunk. Innen
is indítjuk ezt a mai foglalatoskodást, hogy mit jelent a létezésnek egy mélyebb aspektusa, mit jelent a valóságnak egyáltalán a lehetséges megjelenési formája, milyen megjelenési formái lehetnek? Azt mindenki tudja, ha most itt van a valóságnak ezen a mezején, hogy mi azt, mait lát, mi az, amit hall, mi az, amit tapint, mi az, amit ízlel, mi az, amit szagol. Az öt érzékszerve folyamatosan továbbítja, folyamatosan küldi felé azokat az ingerületeket, amelyeket aztán mi érzéki benyomásokká alakítunk, és ezek az érzéki benyomások aztán észleletekké válnak bennünk, és ezek az észleletek megjelennek valahol az elménkben, valahol a tudatunkban, és kirajzolják ezt a termet. Ezt a termet, amelyben székek vannak, emberek vannak, amelyet akár egy előadónak is nevezhetünk, és ennek az előadó-teremnek a végén ott áll egy alak, egy ember. Ez az ember ebben az alakban hangokat ad ki. Ezek a hangok számunkra nemcsak egyszerű zörejek, hanem értelmes szavak, pusztán azért, mert ezeket a hangokat szépen, fokozatosan megtanultuk felismerni, elkülöníteni egymástól, ezeket a hangokat valamiféle logikai rendszer alapján egymáshoz viszonyítva szavakká formálni. S a szavak értelmét, jelentését egy újabb logikai rendszer alapján megtanultuk értelmezni, és azt várjuk, hogy a szavak szintjén, a szavak értelmi tartományán keresztül majd bennünk, érdekes módon ezek a szavak visszaalakuljanak valamivé, valamiféle gondolattá, valamiféle érzetté, valamiféle észleletté, s ezáltal valami változzon bennünk. Hogy a szavak szintjén történik a kommunikáció, legalábbis most jelen formájában, én itt állok, és beszélek, ti ott álltok, és hallgatjátok. Látszólag van egy küldő, van egy beszélő, aki én vagyok, és ti hallgattok. A hallgatás az nagyon gyakran egy passzív képességnek tűnik, egy passzivitásnak, pusztán befogadásnak, amelyben nincsen semmiféle aktív cselekvő. Hát dehogy nincsen! Ahhoz, hogy a szavak értemét felfogjuk, hogy ezeknek a jelentését le tudjuk fordítani a magunk számára, hihetetlen elme-munkára van szükségünk. Az egész gondolkodásunk élteti azt a logikai rendszert, egyáltalán az észlelésnek, az érzékelésnek a felfogásnak azokat a módosulásait, latin
szóval modus-ait, amelyek egyáltalán értelmet adnak ezeknek a szavaknak. Itt senki nem passzív, még ha csak a nyelvi kommunikáció, a verbális kommunikáció szintjét nézzük. De mindnyájan tudatában vagytok annak is – nyilvánvalóan –, ha nem szólnék semmit, mint ahogy az előbb sokáig hallgattunk, és ti csak becsukott szemmel ültetek itt ebben a teremben, akkor is történt valamit. Nem volt látvány, nem volt hang, tehát a kép és hang nem volt, egy test-érzet persze volt. A test-érzet pedig várhatóan valamiféle gondolatot ébresztett bennetek, de mi történt valójában? A gondolkodáson túl? Mindenki egyet ért, hogy akkor is volt valami, akkor is volt egyfajta jelen lét, de ez a jelen lét, amelyben most ti időztetek, vagy voltatok, ez tulajdonképpen üresnek tűnt. Tartalmatlannak – gondolom – sokatok számára, bár hihetetlen erőfeszítés árán ezt az egészen kb. 2 percet majdnem mindenki kibírta csukott szemmel, és milyen érdekes, hogy akárha csak két percre, úgymond megvonják tőlünk a látás, a hallgatás, adott esetben szaglás, ízlelés, tapintás érzetét, és egyszerűen csak önmagunkba fordulva meg kell próbálni elvonatkoztatni, visszavonni magunkat az érzéki tapasztalás mezejéről, mit kezdünk érezni? Mi az az érzés, ami bennünk megjelenik?
Gondolom, hogy sokatokban talán, ami megjelent, az a tétlenség, elsősorban, aztán a türelmetlenség, hogy türelmetlen vagyok, mert valaminek végre történnie kell. Mondjon már valamit, meddig fogunk még itt ülni csukott szemmel? Nem ezért jöttünk, hanem valamit kapni akarunk. S itt a kapásnak és az adásnak az a formája, hogy én szavakat mondok, gondolatokat fogalmazok meg, és ti ezeket a gondolatokat fogadjátok be, és ezeket a gondolatokat viszitek el magatokkal. Legalábbis így tűnik. Ha a mi felfogásunk egy mennyiségi szemléleten alapszik, mint ahogy legtöbben így vagyunk vele, akkor ezt is egyfajta bevásárlásnak tekinthetjük. Hogy eljöttünk ide, ez most egy gondolat-ABC, ahol a különböző polcokon elvileg különböző termékek lehetnének, amelyeket meg lehet vásárolni. Ezek a termékek ezek az én szavaim, ezek az én gondolataim, amelyek közül most így figyeltek, és érzem, látom, tapasztalom azt, hogy mindenkinek ott működik az a bevásárló-listája, hogy miért vagyok itt? Mit akarok én kapni? Mi az, amire nekem szükségem van? Mi az, amit el akarok innen vinni? És nem fogtok mindent elvinni, mint ahogy ha elmegyünk vásárolni, általában egy óriási bevásárlóközpontban sem veszünk meg minden árut, hanem csak azt vesszük meg, amire tényleg szükségünk van. S így gondolom, hogy mindenkinek ott van a fejében az a lista, ha tudatosítja, ha nem, hogy mi az, amit ő innen elvinni szeretne, és mi az, amit keres? Mi az a kulcsszó, ami elhangzott-e már, vagy nem hangzott-e el? Nagyon ritkán megyünk el úgy valahová, egy előadásra akár, hogy ne lenne a fejünkben egy ilyen bevásárló-lista, hogy mi az, amit venni akarunk, mi az, amire szükségünk van? Ritkán nézelődünk. Ennél úgy érezzük, hogy az időnk sokkal drágább, sokkal kevesebb van belőle, sokkal értékesebb, mint hogy csak úgy megadjuk magunkat a jelen pillanatnak anélkül, hogy bármiféle elvárásunk lenne vele szemben. Ez a bevásárló-lista a mi elvárásaink listája, és ezeket a listákat pipáljuk majd. Pl. mikor tér már a lényegre? Mikor kezdi végre már el? Ez még nem az, aminek kezdődnie kellene, ez még nem az, amit várok. Hiszem, hogy sokan vagytok így, akik itt ültök, és várjátok, hogy mikor kezdődik már, az. És lehet, hogy soha nem fog az elkezdődni, ami miatt itt vagytok most, mert azt az elvárást hoztátok magatokkal, és ha az az elvárás nem teljesül, úgy érzitek, hogy hát itt nem kaptam meg azt, amit akartam. És így vagyunk ezzel bizony, hogy azt gondolom, amíg a keresésünket ez határozza meg, hogy mindig megvannak ezek az elvárásaink, akkor olyanok vagyunk talán, mint egy homályosan felírt bevásárló-lista, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mik is azok a tételek, amelyeket felírtunk magunknak. De egész életünkben ezeket keressük, és megyünk az egyik boltból a másikba, az egyik előadásról a másikra, harmadikra, negyedikre, és keressük azt, hogy vajon ott, vajon ott megtalálom-e? Vajon ott ki tudom-e pipálni, és lehet, hogy nem tudom pontosan, hogy mi az, amit keresek, de amikor meglátom, akkor azt mondom, hogy ez az! Ez az, amit mindig is kerestem. Ez az, amire mindig is szükségem volt. Viszont állítom nektek, hogy ahhoz, hogy ezt a ráeszmélésre tényleg rátaláljunk, megtörténhessen ez a felismerés, egy picit ezt a listát egy picit félre kell tenni. Félre kell tenni azt, hogy mi az, amit várok, mi az, amit keresek, és meg kell nézni, hogy mi az, ami ott van.
Az nagyon érdekes, hogy ugyanúgy tökéletes bevásárlást lehet csinálni egy sarki szatócsboltban, ahol látszólag sokkal kevesebb az áruválaszték, mint egy hát ilyen gigantikus labirintusban, egy áruház-labirintusban, mint ezek a nagy bevásárlóközpontok, ahol töménytelen mennyiségű áru van, még magam sem tudom tényleg, hogy melyiket kéne választani. Tehát a listákat most vegye mindenki elő, akár ha papír és ceruza van a kezében, és írja fel, hogy mi az a kulcsszó, amit keres. S akkor lehet bingózni, hogy ha megtörténik, és kimondom, akkor lehet feltenni a kezet, és azt lehet mondani, nekem az megvan. Vagy pipálni ezt a listát. Remélem, hogy a legtöbb kulcsszó el is fog hangzani, és akkor kezdjük tényleg onnan, hogy visszatérünk oda, hogy hogyan lehet tehát jelen lenni?
I. Főtéma: A ’Valóság’ tapasztalása
A ’Jelenlét’ perspektíva
A jelenlét perspektíva – ez a legjobb definíció. A jelenlét egy szemléleti forma. Nagyon sokan tudjuk, hogy ez a világunk számunkra térben és időben rendeződik. Ha nagyon elemi szinten elindulunk, azt mondjuk, hogy amikor számunkra bármiféle tapasztalat van, pl. reggel először a tudatosulásom első pillanatában, amikor felébredek, hirtelen elkezd az öntudatom bekapcsolódni, és azt mondom, hogy tudatosul bennem az, hogy felébredtem. Honnan vagyok hirtelen tudatában annak, hogy felébredtem, hogy ébren vagyok. Nyilvánvalóan onnan, hogy valamiféle tapasztalatom kezd lenni erről az ébrenlétről, és a tapasztalatom minden esetben kapcsolódik ahhoz, hogy érzéki benyomásokat kezdek tudatosan regisztrálni. Pl. azt, ha még csukva is van a szemem, hogy az ágyon fekszem, és a testem valamilyen módon nehézkedik erre az ágy felületére, s ezt a nehézkedést érzem. S ezt az érzetet ezt tudatosítom, és azt mondom, hogy ez az érzéki benyomás, ez számomra egy észleletté válik, mert tudom. Érzéki benyomás és az észlelet között az a különbség, hogy tudom. Érzem, észlelem, hogy felébredtem, észlelem, hogy ott vagyok. És az az igazság, hogy nagyon kevesen vagyunk, akik fokozatosan ébredünk fel, mármint reggel. Általában egy töredék másodperc alatt az érzéki benyomások olyan tömkeleg-halmaza árad be a tudatomba, hogy nemcsak elkülönült észleletekké válik a tapasztalás, nem azokból áll össze, hanem differenciálatlan észlelet-együttessé. A jelenlét nagyon csúnya meghatározás, differenciálatlan észlelet-együttes. Nem tudom pontosan, hogy mit tapasztalok, nem különítem el az egyes érzéki benyomásokat, egy összbenyomás keletkezik belőle. Majdnem azt mondom, ahogyan egy ilyen gestalt-pszichológiai modellben a személyeket egyetlen osztatlan egészként próbáljuk meg saját viszonyainkban felfogni, ugyanúgy fogjuk fel a világot is egyetlen osztatlan egészként, a jelenlétként, a valóságként. S amikor reggel felébredek, nem kezdem el elemezni, hogy mit látok, mit hallok, mit ízlelek, mit szagolok, mit tapintok, mit gondolok, hanem azt mondom, hogy felébredtem. Van egy észlelet-együttesem, amelyben nem teszek különbséget.
Tulajdonképpen az ilyen fajta észlelet-együttesek a
valóság leegyszerűsített változatai. Nem vagyok különösebben kíváncsi arra, hogy mi van ennek a tapasztalat-együttesnek a mélyén. Milyen részletekből épül ez fel? Arra sem vagyok kíváncsi tehát, hogy pontosan mi az a hang, pontosan mi az a szag, pontosan mi az az íz, pontosan mi az a tapintás-érzet. Nem vagyok kíváncsi a különböző elemi észleletekre, érzetekre, hanem megelégszem ezeknek az összbenyomásával. Persze. Hiszen ez sokkal gyorsabb, sokkal egyszerűbb, sokkal, de sokkal kézzel foghatóbb. Viszont, hogy a valóság milyen, arról ebben a szituációban ugye feltétlenül nem kapok egy nagyon pontos választ.
A ’Valóság’ tapasztalása – elemi érzékcsalódások
Induljunk abból ki, hogy mi nem a valóságot tapasztaljuk annak abszolút természetében. Ugye ezt az idealista, és érzékelés-elmélettel foglalkozó filozófiák nagyon-nagyon jól vizsgálják, és nagyon régóta, hogy vajon amit én észlelek, az közvetlenül a valóság-e? Mindannyian ismerjük azokat az elemi érzékcsalódásokat, amelyek arra utalnak, hogy egy naiv realista alapálláshoz képest mi nem a valóságot, annak az objektív természetében közvetlenül tapasztaljuk, hanem mindig közvetett módon kapunk egy érzetet, magáról a valóságról. Mindenki tudja, ez egy elemi illúzió, elemi érzékcsalódás, hogy ha én kancsalítok, és engedem a szemeimet összefutni, hirtelen az előttem álló kép megkettőződik. Vagy aki nem tud kancsalítani, csak tegyen annyit, hogy tegye ide a kezét a szemgolyójának így a széléhez, és nyomja meg. Látni fogja, hogy a képek összefutnak, és hirtelen, vagy akár húzzuk szét, azt is lehet, de mindenesetre kettőt fogunk látni belőlem, ha rám néztek. Ha ti közvetlenül a valóságot tapasztalnátok a látásotokon keresztül, tehát azt látnátok, ami van, akkor egy ilyen érzékcsalódás nem jöhetne létre, nem kettőződhetne meg maga a kép. Mert azt mondom, hogy a kép az, ami megkettőződik, és nem a valóság. Ezzel mindenki egyetért, hogy én nem magát a dolgot látom, nem Tarr Bencét látjátok közvetlenül, hanem egy képet láttok, ami az elmétekben keletkezik, és a képet a szemetek alkotja, a fény segítségével, és ez a kép ez megváltoztatható.
Vagy ha mindenki keresztbe teszi a két ujját, egy újabb nagyon elemi érzékcsalódás, hogy az idegpályák kereszteződjenek, próbáljuk meg az orrunkon úgy végighúzni a két ujjunkat, hogy ennek a belső fele ér az orrnyergünkhöz, hány orrot érzünk? Jól keresztbe kell tenni. Hány orrot érzünk ezen a keresztezett ujjon? Van, aki nem meri megcsinálni. Pedig ebben még semmi veszélyes sincs. Két orr. Két orr érzetét fogjuk érezni, és hát ez utal arra megint, hogy mi az, amit én tapintok, mivel van az én tapintás-érzetem kapcsolatban? Nem a dolgokkal, a dolgok tapintás-érzetével. Hiszen egy ilyen egyszerű keresztezéssel már megduplázhatom ezt az érzetet. És itt jön az, hogy ha egy tükör előtt csinálom ezt, amit látok, és amit érzek, az nincs összhangban egymással, mert egy orrot látok, és két orrot tapintok. Akkor milyen értelemben áll az egész érzékelés, az észlelés kapcsolatban a valósággal?
A ’Valóság’ tapasztalása – perspektíva és távlat
A valóság perspektíva. A jelenlét is az. Hogy hogyan látszik számomra, ez döntően meghatározza az a mélység, és az a magasság, az a fajta fixációs pont, hogy honnan tekintek rá? Hogy honnan tekintek rá?
Fogok mutatni néhány képet, és felteszem a kérdést, hogy mi az, amit látunk vajon? Hogy honnan látjuk, és mi az, amit látunk? Ez az első kérdésem például az első nyitóképpel kapcsolatosan. Azt mondjuk, hogy egy korall-sziget, a távlat, ahonnan tekintünk rá, az hol van? Mondjuk azt, hogy madártávlatból, egy helikopter-távlatból.
A következő kép: ki mire tippel, hogy egyáltalán hol járunk? Mondjuk azt, hogy sejt-szinten, ezek sejtek lehetnének? Egyébként valóban egy egysejtű, amelyik éppen osztódik, és tökéletesen lemásolja önmagát.
Ez mi? Végigpörgetek néhány képet, és mondjátok
meg magatokban, hogy kívül, vagy belül járunk? Ez lesz a legfontosabb kérdés. Kívül, vagy belül járunk? A makroszkopikus világot, vagy a mikroszkopikus világot szemléljük vajon?
A legtöbb esetben, akár veszem ezt a képet, akár veszem a következőt, mi az, amit látunk? Ki mire tippel, ez kívül,
vagy belül van? Hányan vannak a teremben, akik azt mondják, hogy ez egy űr-perspektíva, egy madár-távlat, valahonnan fentről, a makrovilág egy részletét figyelem? Senki? Oké. A kisebbség. A többiek úgy gondolják, hogy mikroszkopikus méretű. Ennél? Ki az, aki úgy gondolja, hogy külső perspektívát lát? Egyetlen egy ember. Itt ki gondolja, hogy külső perspektívát lát? Ismerős formák. Gyakorlatilag nem fogom elárulni, mégpedig azért, mert szeretném, hogy ha mindenki gondolatában magára a lényegre koncentrálna, hogy maga a perspektíva, attól függően,
hogy mélységesen magasról, vagy mélységesen mélyről nézem, egészen másnak látszik. Borzasztó érdekes, és ez egy megfigyelhető dolog, a valóság természete, ahogyan a fizikai természet-filozófusok, és tudomány-filozófusok fogalmazzák, hogy ez egy homogén világegyetem. Egyáltalán, ha azt mondjuk, hogy a világnak csak ezt az egyetlen egy aspektusát, ezt az uni-verzumát, ezt az egy irányát ismerem meg, ezen az
egy irányon belül viszont következetesen homogén. Ez azt jelenti, hogy a legkisebb egysége, és a legnagyobb egysége tökéletes hasonlóságot mutat, legalábbis a szerkezetek szintjén. Mindenki tudja, hogy ha elindulok a mikroszkopikus világban befelé, akkor olyan részletekkel találkozom egy idő után, ha képes vagyok ezeket képileg megjeleníteni, amilyenekkel találkoznék, ha elindulok felfelé, makroszkopikus távlatokba. Hogy tapasztalom én tehát a világot? Mi az, amit például önmagamból élek, vagy tapasztalok, vagy látok? Hogyan jelenik meg számomra a világ? Attól függ, hogy honnan nézek rá.
Téma: autós példa
Megint azt mondjuk, hogy egy tőlem távolabb levő tárgyat, a távolság függvényében kisebbnek látok. Ezt mindenki tudja, de a tárgy valóban kisebb lesz? Egyáltalán nem. Milyen érdekes az, hogy
egy autó, amikor száz méterre van tőlem, akkor kicsinek látszik, amikor tíz méterre van tőlem, akkor sokkal, de sokkal nagyobbnak. És nem tudom, figyeltétek-e valaha, meditativ állapotban, vagy valódi odafigyeléssel, hogy milyen az, amikor egy autó közelít felétek? Hol vannak, hogy kezd el nagyobbodni, hogy tágul? Borzasztó érdekes megint, mert valaki képes intenzív módon odafigyelni erre, amikor felfedezheti, hogy az a látszólagos folyamatos mozgás, ami nyilvánvalóan az, de valahol időpillanatokra lebontva, az én észlelésem számára mégis úgy kell, hogy kinézzen, hogy van a távolban, az én látóidegemen először van egy apró pont. Az autó. Aztán egyre nagyobbodik, még nagyobb, meg még nagyobb, meg még nagyobb, és persze az folyamatosnak látszik ez a nagyobbodás, ahogy a távolság függvényében közeledik ez az autó, de igazából ebben jól elkülöníthető szakaszok vannak. A tudatom nem regisztrálja minden egyes pillanatot, ahogy az autó közeledik, mert az bizonyos értelemben sokkal nagyobb sebességgel történik az állapot-változás, mint amit az én észleletem feltétlenül fel akar dolgozni. Egészen lelassítható az észlelet, egy ilyen intenzív figyelés formájában annyira, hogy a közeledő autó ilyen szaggatott módon, álló képekben érkezzen hozzám, anélkül, hogy az egyik és a következő kép között a folyamat, vagy a kapcsolat az egyértelmű lenne. Természetesen ez önmagában még nem érdem, vagy még nem is csak cél, mert miért jó nekem az, hogy állóképekben látok valamit. De megtapasztalható, és nem is kell hozzá különösebben semmi más, mint egy gyorsan mozgó tárgy, viszonylag relatív nagy távolság, hogy felfogjuk azt, hogy amit mi látunk, az kép. Az nem a valóság, az a valóságnak egy képe. Egy perspektívája. És a valóság képe, a kép az, amit én látok, a kép megváltoztatható.
Hol van a mi perspektívánk? Hol van az, amit mi látunk? Hová rögzítjük ezt? Mi azt gondoljuk, hogy ez a valóság, ahogyan számunkra megjelenik, mert mi ezeket a szokványos tapasztalási formákat gondoljuk általánosnak, ezeket tettük magunkévá. Milyen a valóság számunkra? A valóság számunkra mindig olyan, ami egy szokványos keretek között értelmezett látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás láttatja. De mi van azokkal a szuperészlelési formákkal, amikor hirtelen az egyik érzékszervem, pl. felerősödik és kitágul, és mérhetetlenül érzékenyebbé válik, mint amilyen szokványos értelemben az? Mit fogok akkor tapasztalni?
Mi van akkor, ha a szaglásom kezd el hirtelen mérhetetlenül felerősödni, és nemrég olvastam egy női magazinban, egy szuper szaglóról, aki arról panaszkodott a magazin hasábjain, hogy ő nem tud elmenni egy moziba. Ahelyett, hogy a vászonra tudna koncentrálni, olyan érzékeny a szaglása, hogy még azt is érzi, hogy a szomszédjában, vagy a tíz sorral előtte ülő valakik, vagy többek, azok éppen milyen arcszeszt hordanak, mikor fürödtek utoljára, s vajon mostak-e fogat, vagy sem. Az ő érzés együttese az egészen más.
A ’Látszat’
Fogok rajzolni a táblára, de előtte mutatok egy-egy képet arról, hogy akárhacsak önmagunkra gondolunk, és azt mondjuk, hogy mi magunk emberek vagyunk, milyen szokványos tapasztalási formában szoktuk magunkat felfogni? Mi az a képünk, ami önmagunkról van? Ez egy általános férfi alkat, amit most látunk, és azt mondjuk, hogy a mi érzékelésünk, észlelésünk az egy meghatározott frekvenciához kötött, pl. a látásunk. Amikor rátekintünk valakire, akkor igazából mi csak az érzékelési tartomány bizonyos frekvenciáját fogadjuk be a szemünkön át, azokat a bizonyos fény-visszaverődéseket, melyek a látható fénytartományban vannak, s a látható fénytartomány által, vagy ebben a látható fénytartományban visszaérkező fényvisszaverődéseket regisztráljuk, mi tudatosítjuk, és csak ezekre figyelünk. Miközben mindenki tudja azt, hogy a szem ugyanannyira fogja, és tapasztalja, és tulajdonképpen még érzékeli is a nem látható fénytartományba eső frekvenciákat, mind az ultraviolát, mind pedig az infravöröst, csak ezeket a mi tudatunk, a mi szemléleti formánk nem értelmezi, nem is nagyon látja. Bár mindenki látja egyébként, ha csinált ég-meditációt, és mondjuk egy gyönyörű nyári napon a tiszta kék ég alá kifekszik, és elkezdi az eget nézni, és tulajdonképpen nem pislog állandóan bele, hanem hagyja, hogy a szeme valóban hosszabb ideig időzzön magán a tiszta kék égen, akkor előbb-utóbb elkezd egy ilyen fényfelvillanás a szeme előtt megjelenni, és tulajdonképpen ilyen hosszú csíkok, és mindenféle fényforrások és kereszteződéseket fog látni. Nem a szemével van baj, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a tiszta kék égen a polarizált fény az megjelenik, és az emberi szem is képes ezt látni, s ebben nincs semmi misztikus, és semmi mágikus, csak nem figyelünk oda. Bennünket a fény polarizációja nem igazán segít semmiben, ez egy olyan plusz információ, amit megtanultunk kiküszöbölni, mint ahogy nagyon sok minden mást is. Amikor rátekintünk egy emberre, a bőr felületéről visszatükröződő, vagy ha ruhát visel, akkor a ruhájáról visszatükröződő látható fénytartományt regisztráljuk. Egy férfi testet, egy női testet, de tudjuk azt, hogy egyébként, ha a bőr alá tudnánk látni, és adott esetben a következő képek, amiket mutatok, azok már nem mutatják ezeket a nemi jellegeket ennyire erősen, akkor, ha a bőr eltűnne, magáról a testről, akkor egy ilyen izomzatú embert látnánk. Ez a látvány ritkán tárul a szemünk elé, a bőrön képtelenek vagyunk átlátni. De tudjuk azt, hogy az izomzat alatt, amit itt láttunk, az izomzat alatt vannak a belső szervek, és a belső szervek ugyanúgy a testünk részeit alkotják, belső szervek mögött ott van az egész emberi idegrendszer. Behálózza magát ezt az egész testet, és hogy ha lebontjuk magát tényleg csak az idegek szintjére, képesek lennénk úgy preparálni egy embert, hogy minden idegszálat kivennénk a testéből, kapnánk egy ilyen ideghálózatot, és ez az ideghálózat adja tulajdonképpen az egész érzékelő-képességünket, ez az idegpálya tulajdonképpen, ha minden egyéb, úgymond sallangot lecsupaszítanánk magáról az emberről, lebontanánk az izmait, a belső szerveit, az inait, ez az, amit itt láttunk, az inakat, akkor így nézne ki egy ideghálózat, és ez az ideghálózat tölti ki tulajdonképpen a térnek ezt a pontját. Ez már nagyon-nagyon közel van ahhoz, hogy ha még tovább megyünk, az ideghálózat az aggyal a központban, és így tulajdonképpen ez a mi vevőkészülékünk. Tudjátok nagyon jól, hogy minden rádió frekvencián működő adó-vevő úgy működik, hogy elküld valamiféle rádióhullámot. De azt a rádióhullámot azt úgy tudjuk mi felfogni, hogy szükségünk van ehhez egy antennára. Az antenna nem egyéb, mint tulajdonképpen egymáshoz csatlakoztatott dróthalmaz, amin ezek a rádióhullámok fennakadnak, és hát valamiféle, ha mi ezt dróthálózatot mi töltés alá helyezzük, akkor ezeket a töltéseket az érkező rádióhullámok valamilyen módon modulálják. Lehet a frekvenciáját modulálni, nyilván egy rádióhullámnak, lehet az amplitúdóját, és akkor a kétfajta modulációt tudjuk mi visszaolvasni a potenciál-változásokból. Most az ember is így működik. Az ember is abszolút rádióvevő, és így néz ki a mi antennánk: maga az idegrendszerünk ez az antenna, s a valóságból érkező folyamatos rádiójeleket, hiszen minden dolog folyamatos sugárzásban van, és ezt a folyamatos sugárzást fogjuk mi fel ennek az idegrendszernek a segítségével, és ezeket a jeleket transzformáljuk az agyunk, a központi idegrendszerünk segítségével. Ami persze nemcsak az agy, hanem ahogy látjuk, maga a gerincvelő, s a hozzá csatlakozó összes idegpálya. Ez láttatja velünk, és hallattatja velünk, ez ízlelteti, szagoltatja, tapintatja velünk a valóságot olyannak, amilyen.
A ’Tér és az idő’
S az hagyján, hogy ezeket az észleleteket, ezeket az érzeteket észleletté alakítjuk, hanem és itt jön ugye egy nagyon fontos dolog, az észleleteinket viszont egy meghatározott szemléleti forma mentén rendezzük, ez pedig a tér és az idő. Ugye a térbeli dolgokat, hogy a dolgokat térben egymáshoz viszonyítva rendezzük el, és azt mondjuk, hogy a tér a dolgok szabályszerűsége, rendezettsége egymáshoz képest, az idő pedig a dolgok egymáshoz rendezettsége egymás után. Térben és időben rendezzük el ezeket az észleleteket, hogy számunkra valamilyen módon felfogható, megragadható, értelmezhető legyen. Immanuel Kant, Explicit verbis, az ő kopernikuszi fordulata a filozófiában mit jelentett? Azt jelentette, ő volt az első, aki nem félt kimondani, szó szerint, hogy a tér és az idő az nem a valóság formája. Nem a dolgok vannak térben és időben. Mi, emberek, mi vagyunk térben és időben. A mi szemléletünk formája a tér és az idő. A dolgok nem térben és időben léteznek, hanem ahogy azt nagyon sokszor már korábban elmondtam, és most is elmondom, a dolgok tulajdonképpen egy multiverzális univerzumban léteznek, párhuzamos valóságokban, amelyeket nem határoz meg a tér és az idő. Lehetőségeik vannak a dolgoknak, végtelen lehetőségeik, egyetlen egy dolog végtelen sok irányban létesülhet, válhat jelenvalóvá, végtelenül sokféle jelenléte lehet, de hogy melyik jelenléte aktualizálódik, melyik jelenléte válik realizáció szintjén az én tapasztalati valóságommá, az én tapasztalati valóságommá, az az én rádióadómon múlik, az én beállítottságomon, hogy én melyik frekvenciára tekerek. Mindenki tudja, hogy ha van egy rádióvevőkészülékem, akkor nagyon kevés olyan rádióvevő van, ahol egyszerre több csatornát lehet fogni. Én nem is ismerek ilyet. Technikailag megoldható, hogy legyen egy rádióm, ahol egyszerre két-három-négy zenecsatornát, vagy rádióadót foghatok, de hányan vagyunk azok, akik ha egyszerre figyelnénk három-négy-öt rádióadót, akkor ezeket a hangokat, ezeket a jeleket el tudnánk egymástól különíteni? Megtanultuk azt, hogy figyelmünket tulajdonképpen egyfajta valóságérzékelésre korlátozzuk, egyfajta frekvenciát vegyünk egyszerre. Borzasztóan zavaró, ha nekem egyszerre kell hallgatnom a Juventus rádiót, és a Danubius rádiót. Mind a kettőben zenét játszanak, mind a két zene, ha egymással egyszerre és ugyanolyan hangerővel hallgatom, akkor tulajdonképpen interferál, kapcsolatba kerül, összezavarják a hanghullámok egymást, és nagyon nehéz őket elkülöníteni. Mi van akkor, ha két különböző rádióadót hallgatok egyszerre? Az észleletem, ami ebből születik, zaj lesz. Azt mondom, hogy ez zaj, ez kellemetlenség. Tehát van értelme annak, hogy mi egy ilyen érzékelő rendszerrel, egy ilyen rádióvevővel rendelkezünk, és ez a rádióvevő számunkra lehetővé teszi azt, hogy egyszerre a valóságnak egy aspektusára figyeljünk.
A test egy jeladó generátor
De melyik az? Melyik az? És itt jön az, hogy mi általában a felfogásunkban azt mondjuk, hogy addig megyünk, amikor az embert magát például vizsgáljuk, ameddig a mi hagyományos észleleteink engednek bennünket. Ameddig a látásunk, hallásunk, ízleletünk, tapintásunk ezt megengedi. Honnan tudjuk, hogy van idegrendszerünk? Mert tulajdonképpen ha az emberi testet felboncoljuk, darabjaira és alkotóelemeire bontjuk, akkor találunk benne valamit, ami tapintható, látható, fizikai értelemben van. De milyen egyéb dolgai vannak az emberi testnek? Ennek a legmélyén ott van valahol az emberi csontváz, tényleg mindent lefoszthatnánk róla, de továbblépek egy szinttel.
Mi van akkor, ha még beljebb megyek ebben a bontásban, és megnézem azt, hogy és mi van akkor, ha nem szokványos értelemben, nem a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés, öt érzékszervi benyomásait követem az emberi test megismerésében, hanem pl. mindenki tudja, hogy az emberi testnek van egy hőkisugárzása, és ha én egy hőkamerát teszek ide, akkor az a hőkamera az én testem határait nem a bőröm határaival egyben fogja látni, hanem attól függ, hogy milyen érzékenységű kamerát használok, és hány fokra szabályozom a hőkülönbséget, engem egy hőpajzs vesz körül. Ha pl. azt mondom, hogy nézzük meg a Tarr Bencét egy hőkamera szemével, és azt mondom, jelölje Tarr Bence körül a levegő fél fokos különbségeit, akkor azt kell, hogy mondjam, nagy valószínűséggel egyetlen egy gömböt fogtok látni azon a hőkamerán, hiszen az én hőburkom durván egy 20 centiméteres sugarú körben, felül-alul, mindenütt körülvesz engem. Ez az én hőtestem, ha úgy tetszik. Na de hőtesteket mi ritkán érzékelünk, persze ezt megint lemérheti bárki, ha becsukja a szemét, és azt is mondhatom, hogy ezt akár játsszuk is el. Arra foglak kérni benneteket, most megint csak a játék kedvéért, hogy a mellettetek ülővel így összetennétek a kezeteket, de ne érintsétek meg egyelőre, csináljuk ezt meg! Figyeljük meg azt, hogy mi az a távolság, ahol már a másiknak érzem a hőjét anélkül, hogy hozzá kellene fizikailag érnem. Be is csukhatjuk a szemünket, hogy ne befolyásoljon bennünket a látás! Csukjuk be a szemünket, és próbáljuk megérezni azt a pontot, ahol már érzem a másiknak a jelenlétét, de még fizikailag nem érintettem, azaz nem a bőröm ér a másikhoz! Nyilvánvalóan attól, hogy milyen a testemnek a hőmérséklete most, mást és mást fogok érezni, más lesz ez a távolság. De van egy hőpajzsom. Van egy hőburkom. Egy hőburok is körülvesz engem, és mint ahogy minden testnek van elektromágneses kisugárzása, tudjuk nagyon jól, hogy megint azt kell mondjam, hogy minden egyes atom, ami az én szervezetemet felépíti, az önmagában is úgy működik, mint egy kis elektromágneses generátor, hiszen van egy pozitív töltésű proton benne, és egy negatív töltésű elektron és az elektron hihetetlen sebességgel most ilyen gömböcskékbe képzeljük el, rohangál a proton körül. Ott keletkezik valamilyenfajta töltés, azt mindenki tanulta fizikából is, hogy hány szabad töltéssel rendelkezik egy-egy ilyen atom. A testem tele van töltéssel. A testem tulajdonképpen egy hatalmas rádióadó is, egy elektromágneses jelet bocsát ki folyamatosan, és ma már nagyon pontosan tudjuk, hogy nemcsak az atomok teszik ezt, hanem minden sejtnek tulajdonképpen megvan a maga elektromágneses mezeje, és ezek az elektromágneses mezők ezek ugyanúgy folyamatos kölcsönhatásban vannak, nemcsak ember emberrel, hanem tulajdonképpen a környezetével. Ha erre a képre tekintünk, azt kell, hogy mondjam, hogy én alapvetően egy ilyen, elektromágneses sugárzással telített lény is vagyok egyből, és ha valahogyan ezt az elektromágneses teret láthatóvá lehetne tenni, akkor valószínűleg azt látnám, hogy a testem sejtjei elektromágneses rezonancia szintjén nem csak a közvetlenül fizikailag tapasztalható dolgokkal vannak kapcsolatban. Nemcsak a lábam, ahogy most a cipőtalpamon keresztül a földet nyomja, nemcsak ott van kölcsönhatás, hanem minden levegőmolekula, ami itt a közvetlen közelemben és az én elektromágneses teremen belül esik, azzal nekem elektromágneses kölcsönhatásom jön létre. Ezt tudjuk jól. Ennek néha szaga van egyébként. Megváltozik az embernek az elektromágneses töltése, és mondjuk mi is azt emberekről, hogy izzik körülötte a levegő. Vagy forró alatta a talaj, vagy forró a lába alatt a talaj. Miért keletkezik ilyen érzés? Miért hevül fel pl. körülötte a levegő, szó szoros értelmében? Mert valóban, az én elektromágneses töltésemen belül megváltoztatható.
Mindenki tudja, sok ilyen kísérletet csinálhattatok
ti is talán középiskolás korotokban, hogy egy elektromágneses gömböt kellett megfogni, és akkor a test tulajdonképpen feltöltődött, és akkor minden egyes, hosszú hajú lányokkal mutatták be mindig ezt a kísérletet, mert az úgy látványosabb volt, és akkor a hajszálak, ahogy a töltések egyre jobban gyűltek fel az emberi testben – álltak fel. Biztos láttatok ilyen képet, és akkor mi volt a szadista fizikatanárok szórakozása? Mindig kértek egy szerencsétlen, naiv, ismeretlent, aki nem ismerte ezt a jelenséget, és azt kérték, hogy gyere ide, és érj hozzá! S akkor az a szerencsétlen diák, aki mindig én voltam például, ilyen naivan kiballagott oda a fizika-kísérlethez, és hozzányúlt ahhoz a feltöltött lányhoz, és jól megrázta az áram, kisülés történt, kisebb villámcsapást, elektrosokkot kaptunk. Akkor a fizikatanárok nevethettek, hogy hahahaha. Hát ugye milyen kellemetlen volt! Tényleg kellemetlen volt. Az emberi test egyébként nem túl jól raktározza az elektromosságot, nem marad meg bennünk.
A ’Bioenergia’
Nem tudjuk ezt láthatóvá tenni, de ami borzasztó fontos ezzel kapcsolatban, ha így képzeljük el, ahogy ezen az ábrán van, ezt az elektromágneses teret, akkor ennek bizonyos, úgymond ennek az elektromágneses térnek és a testünket körülvevő térnek nemcsak rajtunk kívül van töltése, hanem a testünkön belül is. És itt jön egy borzasztó fontos dolog, hogy a testnek a határai, azok tulajdonképpen borzasztóan látszólagosak. Hol ér véget az én testem? Miért gondolom azt, hogy az én bőröm felületével? Mondhatom, hogy tulajdonképpen az az anyag, és most itt atomi szubsztrátumokra gondolok, atomi formában megtestesülő anyag, ami az én testemet építi fel, az a bőrömön belül található. De már pl. az elektromos töltéseim már nem a bőröm határaival érnek véget, hanem túlnyúlnak rajtam, mint ahogy a hő is. Ha ideteszem a kezemet az arcomhoz, érzem azt a meleget, amit az arcom sugároz. A hő is egy elektromágneses hullám, annak az egyik bizonyos frekvenciatartománya. Igazából az érdekesség inkább az, hogy amit itt látok ezen a képen, az nem feltétlenül elektromágneses kisugárzás, és nem annak egy képzeletbeli elképzelése, hanem van az emberi testen belül tulajdonképpen egy olyan frekvencia-tartomány is, ami szigorú értelemben vett nem elektromágneses hullám. Nem elektromágneses rezonancia, hanem jobb híján nem tudunk rá jobb kifejezést használni, Egely György vezette be ezt a magyar fogalomtárba, hogy egyfajta bioenergia. Egy bioenergia, egy általunk nem ismert, vagy eddig nem definiált sugárzási forma, amely viszont teljesen egyértelműen létezik, és amely az én testemet kitölti, és nemcsak a testemet, hanem a testem határaink túl is sugárzik.
A víz, mint alap-elem
Ilyen bioenergetikai mérést egyébként a Szintézis Szabadegyetemnek a paralaborjában mindig csinálnak, ki lehet próbálni. De borzasztó egyszerű jelenség kapcsán merült fel ennek egyáltalán a kísérleti vizsgálata, hogy ha én fogom egyszerűen a kezemet, és ezt bárki kipróbálhatja otthon, letesz egy vizes csészét, egy tálkát, és arra a tálkára rátesz egy levelet, hogy ússzon ez a levél a tálkán, és figyeljen oda, hogy ne a leheletével fújdossa ezt. Tegye le a kezét a tálka mellé, és figyelje meg azt, hogy egy idő után a levél elkezd ebben a tálka vízben forogni. A víz elkezd forogni. A víz ugyanis tökéletesen átveszi ezt a biorezonanciát, és hát ma már egyébként terápiás célokkal is használják, hogy a víz az, miután a testünkön belül is egyébként túlnyomórészt vízből állunk, de a külső világban megtalálható víz az ebben a világban, a mi fizikai világunknak alkotóeleme. Mondhatjuk, hogy egy szénvázas rendszerben élünk, mert gyakorlatilag tényleg az emberi test az alapvetően ilyen szilárd anyagokból épül fel, de a szilárd anyagokat tökéletesen és minden utolsó pillanatában, a legutolsó sejtig a víz tölt ki. Igazából a víz az, ami ezt az elektromágneses rezonanciát, és ezt a bioenergiát a legjobban raktározza, és ez a fajta belső víz, az, ami tökéletesen hangolható. Tökéletesen át lehet programozni, attól függően, hogy mire akarjuk használni. Lehet ezért az öngyógyítás eszköze ez, és ma már nagyon sokan csinálják azt, hogy van egy ilyen terápiás mód, hogy vizet programoznak. Egyszerűen vesznek egy kis adag vizet, a vizet tulajdonképpen tudati tartalmakkal, tudati ráhatással egy meghatározó frekvenciára hangolják, és ezt a vizet raktározzuk tulajdonképpen a testünk közelében, és itt jön tényleg egy ilyen nagyon érdekes áthatás, hogy annak a víznek a rezgésszáma képes átprogramozni a szervezetünk rezgésszámát. Mert a szervezetünk vízből áll túlnyomórészt. Ezt a bioenergiát lehet mérni, meg lehet próbálni kifejezni, de borzasztóan nehéz.
A Látszat mögött
Én most képeket fogok mutatni arról, hogy milyen is lehetne ez, hogy ha ezt nekünk képpé kellene alakítanunk. Nagyon sokszor kérdezték tőlem már, hogy amikor arról beszélek, hogy van egy mélyebb típusú észlelés, van egy mélyebb típusú tapasztalás, van egy az észleletet a szó szoros értelmében használom, hogy nem feltétlenül érzéki benyomásaim keletkeznek azzal kapcsolatban, hogy a másik ember milyen, de ezek valamiféle észleletként jelentkeznek, amelyek nem gondolatok. Le lehet őket fordítani őket a gondolatok szintjére. Meg lehet őket próbálni fogalmilag megragadni, de mind a gondolkodás, mind a fogalmi megragadás eltorzítja ezeknek a valóságát.
Az auralátás példája
Ugyanúgy van evvel is, hogy amikor mi azt mondjuk, hogy a testünknek, vagy a valóságnak egy mélyebb szintjét szeretnénk érezni, vagy tapasztalni, akkor szeretnénk azt, hogy ez az érzékelésünk számára valamilyen módon megjelenhetne. Milyen lehet aurát látni? Na most itt hadd mondjam azt ki, hogy auralátás per definíció nincs. Nincs. Nincs. Aki auralátó, az tulajdonképpen csak nyelvileg egyszerűsíti ezt az egész folyamatot, és jobb híján, hogy el lehessen neki hinni, vagy hogy tudjunk valamihez kapcsolódni, azt mondja, hogy látom az aurádat. Ez nem látvány. Szó nincs arról. Ez egy észlelet, amelyet persze az én tudatom, önmagam játékára, önmagam szórakoztatására képpé is alakíthat, ha én akarom, de ez fantázia. Ez gyakorlatilag ugyanannyira képzelőerő, mint ahogy majdnem azt mondom, hogy minden az. Ahogyan bármelyikőtöket el tudom képzelni, hatalmas szamárfülekkel, és nagy elefántormánnyal, és semmiféle különösebb nehézséget nem jelent, hogy így képzeljek el most mindenkit, aki itt ül. Önmagam szórakoztatására. Ugyanúgy azt is el tudom képzelni, hogy mindenki körül aurák vannak, és ezeket a képzeleteket nagyon fel tudom erősíteni, annyira, hogy ezek majdnem olyan valós érzékszervi benyomásokká válnak, mint amilyen a látható fénytartományban hozzám érkező képi információ most rólatok. El tudom képzelni, hogy aurája van valakinek. Sőt! Egyébként, ha egy homogén háttér előtt megáll valaki, és sokáig nézzük intenzív módon, akkor tulajdonképpen a szemünk elfáradásával kezd kirajzolódni egy kontúr, kezd kirajzolódni egy körvonal, amit mi megint képzelet szintjén fel tudunk erősíteni, ha akarjuk, és nagyon komoly aurát vagyunk képesek bárki köré vizualizálni, képzelni. Észlelet ez? Érzékelés? Valóság? Ugye ezeknek a fogalmaknak a nagyon furcsa szintjén tartunk.
Hogy képezem ezt le? Hogyan teszem láthatóvá? Elképzelhetem úgy is, hogy egy ilyen fajta minden egyes fényponttal kapcsolatban lévő, és körülöttem levő, minden egyes atommal kapcsolatban levő háló, vagy energia-mező vesz körül. Elképzelhetem úgy is, hogy lebontom már a fizikai formának ezt a szigorú értelemben vett burkát, és felfogom végre, hogy a bőröm határa az egy képzet, az teljesen felesleges, akkor tulajdonképpen én egy energiahullám vagyok, és az energiahullámként is képes lennék magamat tapasztalni. Végső soron pedig tényleg minden szokványos emberi formától elrugaszkodva képes lehetek önmagamnak megtapasztalni, egyszerűen, pusztán rezgésként. Mindenféle szokványos, tapasztalati forma nélkül. Ahol nincs kezem, nincs lábam, nincs fejem, nincsenek ezek a szokványos testrészek. A testérzet tökéletes feloldásával mégis van egy bizonyos jelenlétem, lehet bizonyos érzetem arról, hogy hogyan vagyok, és akkor, ha ezt el kéne valamilyen módon vizuálisan képzelni, leginkább így képzelhetnénk el.
Kurt Vonegut példája
De biztos mindenki ismeri a Bajnokok reggelijéből, Kurt Vonnegutnak azt a bizonyos meséjét, ahol a Kilgore Trout nevű festő bemegy a kocsmába, és ott bánatában találkozik egy kiállításon egy képpel, amit a legjobb képnek mutatnak, és ez a kép gyakorlatilag nem ábrázol mást, mint nagyon hasonló módon egyetlen egy ilyen fényvisszaverő-csíkot. Egyetlen egy csíkot, amelyik a fényt visszaveri, és nem érti, hogy lehetett ezt a legjobb képnek titulálni. Akkor véletlenül pont az alkotóművész mellé ül le a kocsmában, aki elmondja, hogy mi is az, amit ő megfestett. Azt mondta ez a festő, s visszamegyek ide, hogy ha nézünk egy embert, és ha egy emberről lefosztanánk szépen sorra a rétegeket és azt mondanánk, hogy rétegről rétegre megszabadulunk mindentől, ami nem ő, akkor mi lenne az az egyetlen dolog, ami belőle maradna? Azt mondja, hogy ez a rezzenéstelen fénycsík. Ez, ami az ő lényege, az ő változatlan közepe, amit nem homályosít el a szemünk elől egyetlen egy külső forma sem. Mert erre aztán rá lehet aggatni mindenfélét, hullámokat, és akkor azt mondjuk, hogy az ember egy hullám, vagy már valamiféle alakot öltünk hozzá, és azt mondjuk, hogy ezek a hullámok nagyjából egy állóhullámként egyetlen egy térnek egyetlen egy pontján összpontosulnak. Akkor ezeket ragadjuk meg valamiféle energiaközpontokként, energianyalábokként. Rendeljünk hozzá egy szilárd vázat, egy idegrendszert, egy endokrin rendszert, egy nyirok-rendszert, ami ugyanaz persze, egy izomzatot, egy bőrt, és megkapjuk azt, amit mi szokványos értelemben tapasztalni szoktunk. Szokványos értelemben tapasztalni szoktunk. Az, hogy az embert ilyennek látjuk-e, és azt mondjuk, és most koncentráljunk magunkra, a testünkre, és azt mondjuk, hogy a testünk ilyen, vagy a testünk ilyen, vagy a testünk ilyen, ez tulajdonképpen perspektíva kérdése – hogy visszacsatoljam oda, ahonnan indultunk. Honnan akarom én ezt látni, és honnan látom ezt? Na most látszólag ebben van szabadságunk, de valójában nem feltétlenül van. Most fogok rajzolni akkor.
Érzékelési köreink
Felrajzolok egy embert, és nézzük egyáltalán meg azt, egy ilyen gólem-szerű embert, teljesen sematikusan, hogy ha azt tekintjük az emberi test szokványos formájának, akkor miért mondjuk azt, hogy ez az én formám, ilyen vagyok én? Akkor azt mondjuk, hogy azért, mert van valamiféle látószervem, és ezt én most ilyen egyszerűsítve két szemként rajzolom, és ennek a látószervnek van egy látótere. Felrajzolom, mert általában az emberi tapasztalás szempontjából a látótér a legnagyobb. Ez a látótér, az, amelynek a legnagyobb távolsága van, kinek mennyi persze, tiszta időben azt mondhatjuk, hogy egy átlagos ember kb. 5-10 km távolságba lát, de annál biztos, hogy nem távolabbra. Minden, ami ezen a látómezőn belül történik, az az, amit én bizonyos értelemben valóságomként, közvetlen valóságomként felfogok, vagy észlelek, függetlenül attól, hogy mindenki
tudja, hogy az európai embernek a szokványos periférikus zónája, tehát
amit ő még egyáltalán regisztrál és tudatosít magában, az kb. 50 méter.
Ezt írom ide fel. Az, ami 50 méteren belül van, az az, ami számomra egyáltalán tudatosul, az az, amit észreveszek, az az, amire hajlandó vagyok tudatilag reagálni, észleletként csinálni belőle valamit. Viszont nemcsak a látózónám van, hanem emeljük ki a másik legfontosabb szervet, a fület, és azt mondom, hogy van egy halló mezőm is. Ez a hallómező egyáltalán nem biztos, hogy egybeesik a látómezőmmel. Ennek is a távolsága, megint azt mondom, hogy körülmény-függő, de mondjuk azt, hogy az 50 méterhez képest 200 méter, megint a zaj erősségének megfelelően. Ebben a szituációban is az én látó és a hallómezőm nem esik egybe, mint ahogy a tiétek sem. Tökéletesen hallom, amikor az utcán
elmegy egy autó, annak milyen hangja van, viszont nem látom. Mégis, amikor ezeket a hangokat hallom, hogy egy autó elmegy ott, mit képzelek? Mit társítok hozzá? Hogy egy autó, és ott megy. Hozzáképzelem. Köszönöm az illusztrációt, most meg is érkezett. Hallom,
de nem látom, mégis valósnak gondolom. Ezzel szemben van egy következő
érzékszervünk, az orr. Az orrnak a tapasztalati mezeje az viszonylag szűkebb, megint, az orrnak van egy újabb vektora. Van a szájnak, ide rakom az ízlelés-érzetet, ennek egészen pici, általában azt tudom ízlelni, ami a számban belül van. Egyébként az ízlelés és a szaglás idegrendszerileg nagyon összekapcsolt dolog, tehát döntően meghatározza
az íz-érzékelésemet a szaglás is, és fordítva is. A tapintás-érzetem pedig hol van? Ez a legfurcsább ilyen terület, mert itt nem tudok kört rajzolni, hanem egy amorf alakot kell rajzolnom, hogy számomra a tapintás-érzet az a testem felületével esik egybe. Nagyon ritkán tudok tapintani valamit, ami ezen kívül van. (Ilyen az ember tapasztalati valósága. Ez a tapasztalati valósága.)
Esse est percipii
Mit tapasztalok? Amit érzékszervi benyomásokat tudok gyűjteni. Na de ez az egyetlen, ami van? Pl. ha én most, itt, jelen pillanatban, itt és most nem tapasztalom Angliát, attól Anglia nincs? Voltak filozófusok, akik azt mondták, hogy nincs. Idéztük sokszor, a szélsőséges idealizmus, és ezen belül Berkeley fémjelzi azt a
nézőpontot, hogy ő azt mondta, hogy létezni annyi, mint tapasztalva lenni. Esse est percipi. Létezni annyi, mint tapasztalva lenni. Ha nem tapasztalom, nem is létezik. Majd azt mondja, hogy majd Anglia akkor fog létezni, ha én ott vagyok, és tapasztalom. Addig nem létezik. Legalábbis számomra egész biztosan nem. Mi biztosítja Anglia fennmaradását, hogy most is van? Berkeley azt mondja, hogy az, hogy mások is tapasztalják, mások tudatában létezik. Azok a feltételezett mások, akikről nekem most nincs tapasztalatom, de feltételezem, hogy vannak. Én azt merem állítani, hogy a valóságnak ez a szintje, olyan hihetetlen mértékben a bizalmi elven alapul, mert mi lenne, hogy ha ezek, akik hirtelen ott, akik Angliában vannak, mind becsuknák a szemüket, akkor Anglia képe megszűnne létezni. Vagy hirtelen mindenki elvándorolna Angliából, egyetlen egy élőlény sem menne oda, és akkor Anglia ott nem lenne például.
Az is van ami nincs: A Fekete Lyuk példája
Borzasztó érdekes, van-e az, ami nincs? Hogy van-e olyan, az létezhet-e, amiről senkinek semmiféle tapasztalása nincs? Van-e egy fekete lyuk? Ez már lételméleti kérdés, attól függetlenül, hogy a kozmológia veti fel. Mindenki tudja, hogy a kozmológiában megfigyeltek az égbolton bizonyos fekete területeket, amelyek így látszólag feketék. S azt mondja, miért fekete az? Miért? Mi van ott? Azt mondták, hogy az az érdekes, hogy onnan nem érkezik se rádiójel, se
semmilyen általunk ismert észleleti információ, tehát nemcsak látott fény nem érkezik onnan, hanem kvázi semmilyen frekvencián nem érkezik onnan általunk ismert frekvencián nem érkezik onnan jel. Ezért hívják fekete lyuknak, mert ott nincs semmi. Viszont akkor, ha ott a fekete lyukban nincs semmiféle felfogható dolog, azaz nem tapasztalható, ha az
ott egy nem tapasztalható valami, akkor van-e? Ha nem foghatom fel, ha
soha senkinek nem lehet arról tapasztalása, mert nem érkezik onnan semmiféle tapasztalható dolog, akkor van-e fekete lyuk? S azt kell mondani, hogy a fekete lyuk az élő bizonyítéka annak, hogy olyan dolgok
is vannak, amik nincsenek. Ez egy tipikusan ilyen. Nincs, mert nem ismerhetem meg, mert nem válhat semmilyen értelemben nekünk tapasztalhatóvá.
Az érzékelés korlátai
Most visszatérve, mi tudjuk nagyon jól, hogy az emberi érzékelő-képesség mérhetetlenül korlátolt, és a mi jelenlegi világfelfogásunkban azt mondjuk, hogy szükségünk lehet segédeszközökre,
amelyek kiszélesítik a mi tapasztalati mezőnket. Világos, hogy nem látunk bele a sejtjeinkbe, képtelenek vagyunk a szervezetünkbe, bármennyire próbálunk nagyon közelről megnézni, az én szemem felbontása, az én szemem élessége, a fókuszálási képessége soha nem lesz
annyira jó, mint egy mikroszkópé, és noha megfigyeltem a saját bőrsejtjeimet, erre tényleg képes vagyok, de nagyon nehéz ennél mélyebbre menni, vagy ezt nagy felbontásban, vagy valóban látható módon
tapasztalni, így. De használunk ilyen kiegészítőket, és borzasztó érdekes, hogy mi az, amit egy mikroszkóp lát? Mi van akkor, amikor én ide egy segédeszközt beépítek, és azt mondom, hogy én maradok az ötven méternél, én ötven méterre látok, de ide beteszek egy távcsövet. Ez nem
egy oldalára fektetett kupa, hanem egy távcső, és azt mondom, hogy ennek a távcsőnek a segítségével, ha ide nézek bele, és ide rajzolok egy
szemet, ide belenézek a távcsőbe, a távcső az már viszont ezer milliárd, vagy ezer millió fényévnyi távolságra, vagy méterre képes látni. A távcső. De mi az, amit én látok? Ez is egy lételméleti kérdés,
hogy mi az, amit én látok. Én nem az ezer millió fényévben levő dolgokat látom, hanem én a távcsövet látom, és azt, ami a távcsőnek az optikájában megjelenik. Nekem csak közvetett tudásom lehet arról, hogy ami ott kívül van, az milyen. Itt jön nagyon-nagyon az, hogy mi mindig szeretnénk, mérhetetlen vágyunk van arra, hogy mindent - nekünk tulajdonképpen az ember jelenlegi gondolkodását ez határozza meg -, hogy
mi mindent megpróbálunk visszavezetni az érzéki benyomások szintjére. Csak azt fogadjuk el valóságnak, amiről érzéki benyomásunk van.
És nagyon érdemes megnézni, amikor az emberi finomtestről kezdünk el beszélni, hogy milyen erős késztetést érzünk arról, hogy ezt valamiféle érzetként megpróbáljuk regisztrálni. Milyen a
finomtestet látni? Milyen a finomtestet hallani? Vajon serceg? Ezek a képek, visszatekintek, ezek azt sugallják, hogy itt valamihez minden kép, amit mutatok, sajnos félrevezető, mert ugye valamire asszociál. Valami képzetet kelt bennünk. Tehát ha ezt nézem, akkor lehet egy olyan
sejtésem, hogy hát ez olyan, mint egy elektromos villámokból felépülő,
statikus gömbvillám, és akkor biztos serceg is, amikor én ezt tapasztalom. Vagy biztos van egy rezgése. Maga ez a kifejezés, hogy rezgés, mit asszociál bennünk? Vagy fordítva mondom, miért kezdjük el rezgésnek nevezni, amikor mi a valóságnak egy finomabb aspektusával kapcsolatba kerülünk. Miért pont rezgésnek nevezzük? Mert leginkább a rezgéshez hasonlít ez az érzet. De ez nem rezgés, jobb híján, nincs rá fogalmunk, szeretnénk valami fizikai tapasztalathoz hasonlítani. S ezért azt mondjuk, hogy rezgés. Amikor én a finomenergia-testet tapasztalom, akkor én nem kezdek el rezegni, nincs egy ilyen rezgés, vagy remegés érzésem, és azt mondom, amikor formákon túli tapasztalatom
van erről a finomenergia-testről, akkor nem kezdek el hullámozni. Bár kétségtelen az, hogy egy meditációs állapotban ez olyan érzeteket kelt,
mint egy hullámzás. És valóban, van ennek egy ilyen érzete, ehhez hasonlít a legjobban, hogy milyen az, amikor hullámzani kezd bennem ez az erő. Ha muszáj valahogyan elképzelni, akkor képzeljük el ilyen rezzenéstelen fénycsíkként. Képzeljük el úgy, hogy ez nem mozdul sehová.
A finomenergia-test megtapasztalása
S akkor lépjünk tovább oda, hogy mit jelent ennek a
megtapasztalása? Az én perspektívám, hogy én hogyan tekintek akár önmagamra, saját testemre, hiszen ennek az előadásnak ugye az az egyik ígérete, hogy a finom fizikai testről beszélünk, és hát végig erről beszéltünk. Na most akkor beszéljünk arról, hogy mi ez? Ha el kell képzelnünk valahogy, akkor nagyon sokszor így képzeljük el, ahogy ezen a
képen látszik, hogy miután az én durva fizikai testem, az ilyen körvonalakkal, és ilyen formákkal és ilyen érzékelési határokkal bír, leginkább úgy fogom fel magamat, és szeretném úgy elképzelni, hogy az én érzékelési tartományom, a finomenergia-test szintjén egybe esik az én fizikai testem határaival. Azaz az én fizikai testem, és a finomenergetikai testem egybevágó. Ezt értjük, ezt a kifejezést? Hogy az
én finomenergia-testem itt van benn, az én fizikai testemben. És az itt van benn. Van nekem egy finomenergia-testem, a fizikai testemben, vagy legalábbis kitölti azt, de semmivel sem nagyobb annál, semmivel sem kisebb ennél. Tehát nagyjából egybevág a fizikai testemmel, noha azt általában a legtöbben egyetértenek vele, hogy hát nem biztos, hogy pontosan a bőröm határaival esik ez egybe, hanem ha kinagyítom ezt a részt, akkor például látjuk azt, aurát, amit itt egy kicsit mint a Kirlián fotográfián, egy ilyen elektromágneses, vékony, egy-két centis térként ez körbeveszi még a testemet, és bizony a fejem körül ez nagyobb
is lehet, mint a testem, noha a finomenergia-testem a fizikai testemmel teljesen egybevág, a fejem körül sokkal nagyobb. Egy ilyen vízfejű energiatestet képzelünk el. A vízfejet úgy értjük, hogy a testünkkel mindenütt ugyanakkora, csak a fejemnél sokkal nagyobb. Ahogy
az előbb is mondtam, ez a finomenergetikai test ez nem vág egybe a fizikai test határaival. Sokkal inkább ez a kép sugallja azt, hogy hol húzom meg ennek a határait, megint valahol az én képzelőerőmön múlik, és azt, hogy én gondolatilag hol szabok ennek határt. Hol akarom ennek a
határát meghúzni.
Ez a kép azt mutatja, hogy tulajdonképpen az én fizikai testemnek semmi köze az én energetikai testemhez, ami különböző
burkokból áll. A burkokat pedig igazából úgynevezett energetikai központok határozzák meg, amelyeket ebben a mozdulatlan fénytengelyben tudunk elképzelni, ami valóban egybevág az én belső központommal. Ezeket, miután az érzetük ennek leginkább ilyen körkörös mozgásra hasonlít, körkörös mozgások miatt Indiában is egyszerűen keréknek nevezték el. A csakra szó nem jelent semmi mást, mint kereket. Kerék. De ez csak arra utal, hogy tapasztalható módon, egy finomenergetikai testben vannak központok, ahol tulajdonképpen ez az energia, ez a fajta
erőtér összpontosul, és valamiféle mozgásba kezd. A csakráink szigorú értelemben nem lokalizálhatók egyetlen egy pontba, és ez nagyon fontos tapasztalás, hanem ezeknek kiterjedése, nagysága van, ami nem esik egybe minden embernél. A csakráknak is különböző mérete van. Ezeket megint nagyon nehéz egyetlen fizikai testre vonatkoztatni, és azt mondani, hogy nekem a muladhara-csakrám az 4 centis, a te muladhara-csakrád viszont másfél méter átmérőjű. Ez inkább azzal kapcsolatos, hogy ezeknek a mérete folyamatosan változik, attól függően, hogy melyik aktivizálódik, melyik kapcsolódik be. Ezen a rajzon ezek pontosan ugyanakkora méretűek, és nagyon sokféle hagyomány van, amelyek ezek feltérképezésével foglalkozik. De ennek az első óceánnak, amelyen most járunk, ennek az első tengernek, azt a címet adtuk, hogy az Indiai-óceán, tehát teljesen önkényes alapon, persze azért, mert én ezt a tradíciót ismerem, az indiai tradícióhoz fogunk nyúlni, és azt mondjuk, hogy az indiai tradíció többé-kevésbé 7 ilyen központot, 7 kereket, 7 csakrát különböztet meg egymástól. De majd fogok mutatni rendszereket, amelyek sokkal kevesebbel, akár a buddhista
tradíció összesen 5 csakrával dolgozik, a még nagyobb, vannak más tradíciók, akik 12, 14, 20, 24 csakrával is számolnak. Attól függően, hogy mennyire akarjuk lebontani ezeket, illetve, hogy mit akarok ezzel kifejezni.
Szeretnék néhány képet mutatni ahhoz, hogy megint a
képzeletünket elősegítve inkább, hogy milyen az, amikor én rátekintek valamire, és nem feltétlenül a durva fizikai testére koncentrálok, hanem engedem azt, hogy a szemléletem valamilyen módon, egy szabadabb formában ezt az energiatestet tapasztalja. Milyen lenne akkor, ha bőrünk üvegből lenne, az izomzatunk eltűnne, megint az idegrendszerünk maradna egyedül rádióvevőként, - ez a bizonyos művész, akit Alex Grey-nek neveznek, aki ezeket a képeket meg akarja kapni, én is szívesen elküldöm, de a honlapján is megtalálhatók. Alex Grey-nek hívják még egyszer, aki lefesti számunkra, hogy milyen az, amikor valaki
így tapasztalja a valóságot. Így. Ezt a képet azért választottam nyitóképnek, mert hogy igazából valóban lehet így tapasztalni a valóságot, és magamnak is több ilyen tapasztalása van, amikor egy ilyen
energetikai észlelés szintjén jelennek meg a formák számomra.
Ez azonban azzal jár, ahogy ez a hármas képsorozat is kimutatja, hogy egyrészt ez egy nagyon-nagyon mély állapot, mutatom ezt a bal oldalát, egy olyan állapot, ahol igazából az embernek vissza kell térnie önmaga sejtszintjére, és engednie kell azt, hogy a sejteknek ezt a fajta magneto-rezonanciás észleletét erősítse fel a képzelete. Ez gyakorlatilag mondhatni sokszor, vagy első pillanatban ijesztő és fájdalmas megélés lehet, ami az ego halálát jelenti, és ez a
középső kép igazából azt is mutatja elég drasztikus módon, hogy milyen
az, amikor hirtelen megéli ebben az észleletben a személy azt, hogy hirtelen ízekre szakad. És felrobban a teste a maga alkotóelemeire, azért, hogy átadhassa magát az észlelést egy magasabb rendű, vagy egy hogy mondjam, tisztán finomenergetikai szinten zajló tapasztalássá. Így
nézne ki ez a fajta transzfiguráció, ez az, amikor sikerül ezt a fajta észlelet-váltást véghez vinni, átlépni a saját fizikai érzékeléseink küszöbein, felváltja ezt egy olyan fajta észlelet, ami úgy ábrázol bennünket, általában valóban azzal jár, hogy nagyjából az emberi testnek nagyjából a szív tájékára lehet tenni a középpontját. Aki ismeri
a csakra-rendszert, és mindjárt részletesen fogjuk is tárgyalni, azt mondja, hogy magát az emberi testet az önmaga függőlegességében energetikailag vizsgálom, akkor azt mondhatom, hogy van ennek egy szétoszlása. Az ember igazából itt van. A maga finomenergetikai rendszerét tekintve.
A finomenergia-test energetikai rendszere
=>A finomtestében az emberi észlelés középpontja
nem a fejben van, mint ahogy a fizikai érzékszerveknél, a fizikai érzékszervek mind-mind a fejben összpontosulnak, a szem, az orr, a száj, a hallás, az ízlelés, talán kivétel a tapintás. De a finomenergetikai szinten, az én észlelőközpontom, majdnem azt mondom, hogy itt van, a szív tájékán, és innen kezd el igazából osztódni. Ez a kerék, majdnem azt mondom, ahol ez a dísz van az én ruhámon, ez a kerék
önmaga forgásával nagyobb köröket ír le egy folyamatos körkörös mozgással, és ebben a körkörös mozgáson osztja szét magát egyre magasabb és egyre alacsonyabb rezgési szintekre, amelyek aztán önálló kis központokat hoznak létre. Pl. az első kettő, az egyik a köldök tájékán jön létre, a másik a torok magasságában, ezek pontosan ugyanolyan magasságban helyezkednek el a központhoz képest. Majd a következő kettő, a genitáliák, a nemi szervek, és a homlok között található, egy újabb sugarú kört jelent, majd pedig az utolsó kettő, a végbélnyílásnál, az anusnál található központosulás, és a fejtető az pontosan ugyanolyan geometriai távolságban van. Felrajzolom megint. Belerajzolva ebbe az ábrába, azt mondhatom, hogy itt nagyjából az emberi testnek a szív tájékán van az első. A toroknál és a köldöknél a második, és ez nagyon fontos, hogy ez a két kör össze van kötve egymással. Majd a homlok és a genitáliák táján található következő központ egy újabb körrel össze van kötve, majd a fejtetőn található, és a
végbélnyílásnál található alsó két kör össze van kötve. Három kör vesz
engem körül, amelyik így a középpontból indul ki. Mindegyiknek természetesen más-más a feladata, más-más rendszert működtet, de borzasztóan érdekes, hogy valahol a legalsó és a legfelső van összekötve mindig. Sokan vitatták például, vagy érdekes teológiai, vagy
kulturhistóriai anekdota, hogy kálvinizmus kapcsán jegyezték fel, hogy
honnan születtek Luthernek az Istenről a legnagyobb gondolatai. Tudja ezt valaki? Nem nagyon? Az árnyékszéken ülve. Tehát miközben az árnyékszéken ült, és ürített, ebben a legnagyobb megkönnyebbülésben jöttek a legmagasabb Isten-élményei. Ő ezt leírja leplezetlenül, hogy hogyan lehet az, hogy a legalacsonyabb testi funkciót végezve, az ürítést, a székelést, hirtelen transzcendens élményeim vannak? Hát úgy,
hogy ha ezt elképzeljük, a legalsó és a legfelső az nagyon-nagyon szoros összeköttetésben van egymással. Nagyon érdekes az is, valóban, majd erről a következő alkalommal fogunk részletesen beszélni, hogy amikor a nemi energiákat éltetjük, akkor tulajdonképpen a legmagasabb szintű felismerésekre, észleletekre vagyunk képesek jutni. A nemiség, a
genus, és a géniusz az egyetlen egy betűben különbözik. Tényleg így van. Egy I betűben. Az egy fontos különbség. De igazából tényleg egy betű választja el a genuszt, és a géniuszt, hogy a nemiség és a Mindenekfeletti. Így vagyunk mi becsatornázva mindenképpen. Ezt jó tudni, és valóban, valahol a következő is így van. <= Lehet, hogy nem kell.
Visszatérve ehhez a képhez, ez itt egy egészen más típusú észleléshez vezet, aminek a központja minden esetben a szív, ami
a mozdulatlan origó, a mozdulatlan központ. Aki ezt a mozdulatlan központot valamilyen értelemben aktivizálja magában, itt is látható, ez
a szív-csakra, az gyakorlatilag ebből képes már tudatosan áramoltatni a
különböző, ennek a finom energiának a különböző módosulásait, és képes
hatást gyakorolni másokra. Mutatok néhány képet ezzel kapcsolatosan. A
cél természetesen nem az valahol, itt a finomenergetikai észlelés szintjén is, hogy a szívben maradjon ez a fajta energia, hanem ez a következő szintje majd, hogy meg kell próbálni felemelni egy magasabb szintre. Mutatok egy videobejátszást, egy animációt, arról, hogy ez hogyan is néz ki, és akkor látjuk ezt a folyamatot. Hogy ha ez az erő felébred, akkor ha ránézünk így a kezünkre, vagy akár az egész testünkre, akkor hirtelen átváltozik ennek az észlelése. Eltűnik ez a durva fizikai burok, és ezt a durva fizikai burkot átveszi tehát egy ilyen energetikai élmény, ami átlátszóvá, transzparenssé teszi ezt, és itt a szívnél megállva, ez egy fontos elem, megszületik ez a központ, a
csakrák aktivizálódnak, és ha ezt az erőt képesek vagyunk tovább felemelni, egészen a homlokunk közepéig, itt raktározódva, egy ide összpontosulva, egy új észlelet-együttest hozhat létre, amiben, és itt ez egy fontos dolog, hagyományos értelemben vett testnek az észlelési módja eltűnik. Maga a fizikai test feloldódik egy ilyen energetikai tapasztalásban, amíg ez is el nem tűnik a szemünk elől, vagy fel nem váltja mindenfajta formának a kihunyása, és egy hatalmas nagy ragyogásba, fénybe eltűnik. Ez egy nagyon szépen mutatta, ez a folyamat, hogy hogyan is néz ez ki. Most ennek részleteit még egyszer el lehetne mutogatni, de inkább kiemelem ebből, mi az, ami történik igazából. (Ez a rész akkor kell, ha az animáció átemelhető videó-minőségben – Siklósi Ricsit megkérdezni, vagy levadászni a Tool videót DVD minőségben.)
Mindőnk Tüze
Az ember alapvetően energia. Az ember alapvetően nem test. A test ennek az energiának a külső burka. Ez egy lehetséges megnyilvánulási formája. Még csak azt is mondom, hogy megnyilvánulási formáknak egy lehetséges eleme. Valahol mélyen mindnyájan egy tűz-erő, egy ős-erő vagyunk, egy ős-energia, amelyet borzasztó érdekes, mert valahol, pl. a Rigvéda teremtéshimnuszaiban azt mondja az ind gondolkodás, a védikus gondolkodás, hogy mi volt a kezdetek kezdetén? Azt írja Dirgatamasz, a védikus himnuszok egyik legnagyobb látnoka, hogy mi történt? Hatalmas önmegtartóztatásában az Ős-Teremtő, a Megnyilvánulatlan Brahman, még mielőtt világgá lett volna, aszkézist gyakorolt, önmegtartóztatást, és ebből az önmegtartóztatásból igazából hő keletkezett. És ez a hő, ez a régi-régi tűz, az agni, majd tedzsasz különböző megnyilvánulási szintjei vannak a tűznek is, ez a spirituális
tűz tulajdonképpen egy kozmikus felhevülést okozott. Ebből a kozmikus felhevülésből született meg tulajdonképpen a megnyilvánulás iránti vágy. Hogy egyáltalán formák szintjén megnyilvánulhasson. A formabirodalom keletkezésének gyökerében a megnyilvánulás iránti vágy van.
De igazából ez a vágy semmi másnak, mint mindőnk tüzének, - nekem nagyon tetszik ez a fordítás, mindőnk tüzének, a bennünk lakó ős-energiának egy lehetséges változata. Meg akart nyilvánulni, és kereste a megnyilvánulási lehetőségeket. Kezdetben van a
sötétség, ez a semmi, ez az üresség, és ebben a sötétségben vágyik megnyilvánulni ez az ős-erő, és meg is nyilvánul. Megszületik egy centrum, egy mag. És ezt a centrumot, és ezt a magot, ezt a buddhista ikonográfiában egy ilyen visvadzsrával, egy négyágú vadzsrával jelképezik. Azt mondják, hogy gyakorlatilag a világ égtájaknak a kijelölése történik ezen a ponton. A térben való megnyilvánulási lehetőségeknek a feltárulása, a dimenziók teremtése, hogy egyáltalán milyen irányba, hogy a forma nem létezhet tér nélkül. A térnek kell először megszületnie, és ahogy ugyanúgy Platón a maga Timaioszában arról beszél, hogy az első dolog, ami a semmiből, a káoszból lett, a rendezettségből, az a cora, az maga a tér. És a tér egyébként nem jelent mást, mint rendet, rendezettséget. Először a rendszernek, a rendnek kell megszületnie, amiben a formák megtestesülhetnek, megjelenhetnek. A kozmosz már a megnyilvánult megnyilvánulatlan, és milyen érdekes, hogy azt mondjuk, hogy a kozmikus létezés előtti szintet úgy is hívjuk latinul, hogy prim ordialis, primus ordo, az első
rend előtti. Merthogy az ordo rendet jelent. Primus azt jelenti, hogy első. Mi az első rend? Az első rend a tér, ami lehetővé teszi, hogy ebben a formák megnyilvánuljanak, és aztán végtelen sok forma nyilvánulhat meg ezen a szinten, ebbe most csak az embert fogjuk belehelyezni. Ez a tér nem tűnik el azért, mert én a saját fizikai testemmel belekerülök, és valamilyen módon evvel a formával azonosítom magamat, és ezt is, ha rétegekbe megyünk, akkor ennek a testnek is különböző szintjei vannak. Itt van ez a fajta bioenergetikai rezonancia, ami körülvesz engem, itt van ez a finom erő, és ez valamilyen értelemben ugyanúgy ebben a centrumban őrződik, amit én testnek tekintek, de nem tűnik el maga ez a láng sem soha, amelyik ugyanúgy továbbra is körülölel engemet, itt a láng, amelyik tulajdonképpen ezt a megnyilvánulási formát keresi és különböző erőhatásokon keresztül a testemet élteti. Én ezzel a lánggal olyan módon állok kapcsolatban, hogy a magam központi tengelyében, ahogyan jelöltük, itt a szív tájékán raktározódik ez a fajta erő, ez a tűz mindenkiben. Nemcsak itt, hanem ezekben a különböző központokban, egyrészt a torok-csakránál, ahogy itt látszik a következő szint, és a homlokomnál, ahol szintén. Ez a tűz, ez az ős-teremtő tűz, a további szinteken is ugyanúgy raktározódik, és van egy ilyen függőleges tengelyem. Van egy ilyen függőleges tengely, ez a rezdületlen fénycsík,
ami az én igazi lényegem, ami mindőnk tüze, ami mindenkiben benne van.
Ez az, ami éltet mindent. És ha lecsupaszítanám a formát, akkor azt találnám, hogy igazából körülöttem lévő világ is metafizikai értelemben
véve tűz, és a bennem található világ és metafizikai értelemben tűz, ami egy és ugyanolyan lényegű. Mi miért nem így látjuk a valóságot? Mert mi a formára koncentrálunk, mert mi a formát szeretnénk látni. Megtapasztalható a valóságnak ez a fajta kozmikus vetülete, amit itt látunk, de ehhez ezt a fajta erőt fel kell magunkban ébreszteni.
Na most a hindu hagyomány, visszatérek ehhez a képhez, ezt a tüzet azt mondja, hogy ez a tűz, amikor belép az emberi testbe, és úgymond az emberi testeket kezdi el éltetni, akkor valamilyen értelemben egy szunnyadó formában raktározódik itt, és ezt fel kell éleszteni. Ezt a szunnyadó erőt egyszerűen kundalininek nevezik, valamiért egy kígyóval szimbolizálják, egy kígyóerővel. Ahogy a
filmben láthattuk, ez az a fajta erő, amelyik képes ezt az egész testet
átváltoztatni, emlékeztek, ha felismerjük ennek a lehetőségét, a jelenlétét, akkor egyszer csak megjelenik, és a talpunktól indulva, emlékeztek a filmben, mászik fölfelé, fölfelé, fölfelé ilyen kígyózó mozdulatokkal, de szívesen levetítem még egyszer az animációt, és jut el odáig, hogy kitölti az egész testet. Majd pedig, ha ezt az energiát képesek vagyunk a homlokunk közepén raktározni, akkor hirtelen kinyílik
az Univerzum, kinyílik ennek a tapasztalása, és átérezhetjük azt, hogy
mi nem érünk véget a testünk határaival, nem érünk itt véget, hanem van egy sokkal, de sokkal tágabb tapasztalati valóság, aminek részei vagyunk. És ha képesek vagyunk még tovább emelkedni evvel, akkor teljesen el is tűnhet – még egyszer mondom, ennek a fizikai világnak ez
a szokványos észleleti formája, és átveheti helyét egy sokkal magasabb. Ez az, amit ez az animáció az előbb nagyon szépen illusztrált.
A test képzetén túl
Ez a hétrészes előadás-sorozat ez ugye erről szól többek között, hogy hogyan kell ezt csinálni. Vagy hogyan lehet csinálni? Mert hogy ennek fokozatai vannak. Visszatérünk oda, hogy megkeresem ezt a dolgot. Két képet emelnék még ki ehhez, hogy mi van akkor, ha én minden szokványos formáról lemondok, és azt mondom, hogy elhagyom a testem. Hagyjuk a test képzetét. Miért ragaszkodom én ahhoz,
hogy két kezem, két lábam, törzsem, fejem, és egyéb ilyen formám legyen, egyéb ilyen alakzatom. Ha le tudok mondani erről, ki tudok lépni saját testem határain túl, akkor megjelenik tehát ez a fajta kozmikus távlat, ahová kiléphetek. Ez megint egy allegorikus kép erről az átlépésről. Régen ezt úgy nevezték, ez a kép jól illusztrálja, hogy itt a Föld, hogy a földi dimenzióból távozom az asztrális dimenzióba. Ez az asztrális latinul annyit jelent, hogy csillagvilági, csillagos, mert valóban, igazából megint azt mondom, hogy az észlelet, az élmény sokban hasonlít ahhoz, mintha hirtelen, mint hogyha felragyogna az a mérhetetlenül sok csillag, az a mérhetetlenül sok vonatkoztatási pont, ami mind-mind én lehetnék, ha képes lennék önön határaimat elengedni. Ez az asztrális élmény ilyen értelemben hasonlít a csillagvilágokra, másrészt pedig azért, mert visszavezethető ez a kifejezés, hogy asztrális arra a platóni mítoszra, amit ő a Phaidoszban mesél el, és mi
is már sokszor beszéltünk róla, hogy az emberek a születésük előtt a csillagvilágban tartózkodtak, az égen túli világban, az úgynevezett Hyper-Uranosz-Toposzban. Az égen túli világban, és egyszerűen azért, mert képtelenek voltak mértéket tartani – írja Platón, de én azt mondom, hogy inkább a kíváncsiság az, ami hajtott bennünket –, mi alászállunk ebbe a világba, a földi világba. És ez az alászállás persze
itt allegorikus, nem azt jelenti, hogy konkrétan mi a csillagok világából zuhantunk volna ide, ahogy Platón írja, és a testet öltünk azért, hogy ne hulljunk a teljes eltűnésbe, a teljes megsemmisülésbe, mi azért hullunk, vagy azért öltünk testet, hogy a tapasztalásnak ezt a
szokványos mezejét, ezt, milyen teljesen embernek lenni? Mit jelent egy ilyen lehatárolt létmódban tartózkodni? Ez nagyon jó, hogy mi itt vagyunk, és ezt a lehatárolt létmódot megtapasztaljuk, de mégis, közben olyan érdekes, hogy ez a belső tűz, ami tudjuk, hogy igazából a mi igazi lényegünk, ez mégis hajt bennünket arra, hogy vissza, vissza, vissza, vissza oda, ahonnan jöttünk.
Ha visszalépünk, át tudunk lépni önnön határainkon,
akkor azt lehet mondani, megint mágikus, vagy misztikus élmények, inkább misztikusnak nevezzük, hogy mi marad ebben a tapasztalásban? Egyetlen egy ilyen origó. Egyetlen egy forrás. Minden létezőnek és létesülésnek a forrása, amit mindig, ha művészileg akarnak leképezni, akkor ilyen centrális sugarú körnek, és ennek a különböző változataiként tudunk lerajzolni. Itt van megint a meditáló alak, az emberi forma, az emberi alak. Mi történik akkor, hogy ha el tudom ezt hagyni, ki tudom magamat emelni? Egyetlen egy dolgot találok, egyetlen egy hatalmas, fénylő közepet, amiből a világ összes formája keletkezik,
ezt az ős-tüzet, ami végtelenül sok formában jelenik meg. Ez már talán
ismerősebb lehet, hogy amikor ezt az ős-formát, ezt az ős-erőt próbálja meg képileg megragadni a hagyomány, pl. a buddhista vallás-hagyomány, akkor ilyen, hasonló pszicho-kozmogrammokkal próbálja
leképezni. Ez egy olasz tibetológusnak a szókölteménye, hogy mi is egy
mandala, mi egy ilyen kerék, mert a mandala megint csak annyit jelent,
hogy kör. Mit jelent egy ilyen ős-forrás, Joseph Tucci azt mondja róla, hogy ez egy pszichokozmogramm, arra vonatkozik, hogy amikor mi visszatérünk önmagunk origójába, akkor ebből az egyetlen centrális forrásból hogyan jelenhet meg ez a világ. Tényleg végtelenül sok lehetőség van erre.
Még egy valamit mutatok ezzel kapcsolatban, tehát hogy hogyan láthatjuk a valóságot? Pl. nagyon-nagyon egyszerű, és tényleg csak egy kísérleti forma, hogy itt van egy emberi test. Ez maga
az emberi test. Mit csinálunk akkor, hogy ha egyszerűen tükrözni kezdjük központosan? Azt mondjuk, hogy jelöljünk ki egy pontot ezen a képen, és nézzük meg, hogy egyszerű tükrözési szabályokat követve, egy középpontos tükrözéssel mit kaphatunk ugyanebből a képből, ugyanabból a
látványból. Itt semmi más nem történik, mint perspektíva-váltás, ez a kép, és ez a kép ugyanaz. Vagy ez a kép, és ez a kép ugyanaz. Annyi történt, hogy kijelöltem egy középpontot, egy centrumot, és azt mondtam, hogy minden további pontot erre fogom vonatkoztatni. El tudjátok képzelni, hogy mi történik ennek a valóságnak a tapasztalásával, ha én egy ilyen pontot kijelölök magamban, és visszavonom oda a tapasztalást? Ez. Például látvány szintjén ez. Teljesen felbomlik a kép, felismerhetetlenné válik. Mutatok egy másikat. Ez egy buddhista ladaki templomban készült kép. Ugyanevvel a képpel, ugyanevvel a szabállyal, középpontos tükrözéssel a következő formákat lehet megtalálni, ott rejtezik benne, elrejtve, végtelenül. Nyilván itt a szem van kiemelve, mint motívum, ezek arra irányulnak. De
ez mennyiben hasonlít már ehhez a mandalisztikus ábrázoláshoz? Tökéletesen és mindenben. Pedig csak annyi történt, hogy én fogtam, és választottam neki egy közepet, egy központot.
Tehát van az előadás címében egy olyan pont is, hogy rendben, ébresszük fel ezt az energiát, a kundalini erejét, a kundalini shaktit, ezt az ős-erőt. Figyeljük meg, hogy mi történik akkor, ha ez az erő ide összpontosul még egyszer, újra a központomba, de mi történik akkor, hogy ha ezt az erőt tényleg sikerül nekem idekoncentrálnom, és kvázi visszavonom az érzékelésemet? Magában a szanszkrit nyelvben ezt az érzéki visszavonást pratjahárának nevezik, és
a jógában egy ismert gyakorlat. Mi van akkor, ha én visszavonom az érzékeimet? Belülre koncentrálok, belülre figyelek, és megnézem, hogy mi van akkor, hogy a központomba, a középpontomba kerülök? Hát ez. Pl. a
látvánnyal ez történik. Ha én valóban képes vagyok energetikailag, tehát megemelni olyan szinten az észleleteimet, hogy azok már nem a szokványos szemen keresztül látják ezt a világot, nem a szememen át tekintek a formákra, hanem hagyom azt, hogy ezt a fajta mélyebb energetikai élményt erősítse fel a képzeletem, s vetítse vissza a valóságra, akkor a valóság nem ilyennek fog látszani. Én nekem ez egy döbbenetes élmény volt, elmondom nagyon őszintén, mert én azt képzeltem,
mert ki ne képzelné úgy, hogy hát milyen jó az, hogy ha az embernek a tudatállapotai megváltoznak, kitágulnak, akkor biztos, az észleletek egymásra épülő módon egyre jobban, először látom a fizikai formát, de akkor a fizikai formán túl megjelenik a sejtés szintjén valamilyen mélyebb tartalom, pl. egy aura, vagy egy ilyen energetikai test. S akkor egy energetikai testtel együtt megváltozik igazából a valóság tapasztalása, és egyre több réteget, és réteget, és réteget észlelek, miközben én, a tapasztaló, semmit nem változom. Az egyik alapélményem az, hogy ez egyáltalán nem így kezdődik, hanem ott kezdődik, hogy ahhoz,
hogy az észleleteim megváltozhassanak, ahhoz én magam változom meg először. Én magam, a tapasztaló. Az döbbenetes, kit érdekel a világ, mikor hirtelen önmagamat kezdem el szétesni tapasztalni. Vagy én magamról kezdenek ilyen furcsa észleleteim lenni? Pl. a fizikai formám hirtelen megragadhatatlanná válik. Mi van akkor, ha nincs testérzetem? Nem tudom, hogy voltatok-e már ilyen állapotban, hogy nem volt test-érzetetek. Az első ilyen élmény, az hihetetlenül félelmetes, és ijesztő, és sokkoló lehet, ha felkészületlenül ér, ha nem vagyok rá felkészülve. Hová lett a testem? Ha nincs testem, hol vagyok én? Hova lokalizálom magamat? Nem a világ, a világgal együtt nemcsak a világ kezd
el megváltozni ennek az energetikai tapasztalásnak a kapcsán, hanem én
magam is. Maga az egész világ hasonló módon teljesen felismerhetetlen módon képes megváltozni ezeknek az élményeknek a hatására, ezeknek az élményeknek a tükrében.
Buddhista meditáció sokat segít annyiban, hogy ott ezekre a változásokra jó előre felhívják a figyelmet, és azt mondják, hogy igen, a meditációs gyakorlás közben ilyen és ilyen érzetek keletkezhetnek, ilyen és olyan élményekhez juthat az ember, de ezek az élmények alapvetően mind-mind illúziók. Ugyanúgy. Teljesen mindegy, hogy van-e tested, vagy nincs-e tested, hogy mekkora tested, hogy milyennek tapasztalod, hogy hullámnak tapasztalod, vagy rezgésnek tapasztalod, hogy fénynek tapasztalod? Ezek mind-mind-mind-mind még a forma birodalmának a különböző variációi. Az iszlám azt mondja, hogy Allah az ember szemére ezer fátylat tett, azért, hogy kvázi az isteni forrást elrejtse az ember szeme elől. S amikor Mohamed a maga elragadtatásában Allah trónja elé kerül, akkor megkapja azt a kegyet, hogy fellebbenthetik a szeme elől a fátylakat. S akkor a Korán leírása szerint fellebbentik Mohamed szeme elől az első fátylat, s ugye felragyog Isten valósága, Isten fényessége. Akkor már hunyorognia kell.
Akkor fellebbentik a második fátylat, akkor már oda sem tud közvetlenül nézni. A harmadikat, akkor kénytelen a fejét elfordítani, a
negyediket, ötödiket. Az ezer fátyolból összesen 7 fátylat képes Mohamed elviselni, hogy a szeméről fellebbentsenek. Már pedig tudjuk, legalábbis az iszlám misztika szerint, ő a kozmikus ember, ő a csúcs-ember, az übermensch, a legfelsőbb ember, akinél jobb nincsen, és ő
sem bír ezer fátyolból hétnél többet levetkőzni. Tehát a mi levetkőzéseinkben is, a mi lemeztelenedésünkben is mérhetetlenül fontos, hogy fokozatosan haladjunk, hogy ez a fajta levetkőzés, ez ne egy ilyen azonnali, és hirtelen legyen. A nagyon erős pszichedelikumok,
az LSD például, ez a szerző, akinek a képeit mutogattam, ő LSD fogyasztó, és ezeket a vízióit, ezeket a látomásait egy ilyen szer hatására festi le. De megint minden külsőleg érkező ilyen szer, az gyakorlatilag olyan, mint egy ugródeszka, amivel hihetetlen nagyon lehet dobbantani, és hihetetlen nagyot lehet ugorni valamerre. Visszatérve megint, itt a 360 fokban, és ne csak síkban, hanem egy gömbhéj felületén képzeljük el, minden irányba lehet ugrani. Hogy hová ugrik egy ilyen LSD fogyasztó, az mérhetetlenül esetleges, sorsszerű, én inkább ezt mondom, mert semmi esetlegesség nincs a világban, az sorsszerű. Milliárdokból egy, aki olyan, mint az Alex Grey, ez a szerző, akinek tulajdonképpen a tudatát egy olyan szintre emeli ez a dolog, hogy ezt képes tapasztalni, ebből valamiféle konkrét leképezést is képes visszahozni. Ez nem egy eszköz, ez nem egy ajánlott módszer. Egyrészt soha nem lehet tudni egy ilyen kilőtt rakétával, hogy hol ér az majd véget, és meddig visz el. Ha ez már tényleg egy olyan, mikor ismeretlen irányba induló repülőre száll fel valaki, ha már felszállt a repülő, onnan akkor már csak a leszállási ponton lehet megérkezni, közben nincs módunk sem irányítani, sem irányt változtatni, és ilyen szempontból tehát ez nem egy megoldás.
Oda visszatérve, hogy amikor a finomenergetikai testet akarjuk megtapasztalni, akkor ez nem szigorú értelemben véve test. Nem test. Mégis azt fogjuk mondani, arra fogunk továbbmenni a következő alkalmakkor, hogy mégis megpróbáljuk a testünkre vonatkoztatni, mert hát végső soron a jelen pillanatnak, a jelenlétnek,
a mi valóságunknak a mezején mi magunkat testben tapasztaljuk, és a testünkben tapasztaljuk meg a valóságot. Megint nagyon érdekes és misztikus, mert ahogy az evangéliumok mondják, az Ige testté lett – mondja János evangéliumának első sora. Itt van valami olyan, ami nem test, ami nem a fizikai formák birodalma, és ez van bennünk, mindnyájunkban, és mi mégis ehhez olyan nehezen férünk hozzá. Azt képzeljük, pl., hogy ahhoz, hogy hozzáférjünk, ahhoz nekünk pl. végig kell járnunk ezt a hét lépcsőt. Ha végigjártuk ezt a 7 lépcsőt, hová indulunk el? Vagy hová jutunk el? Oda jutunk el, hogy megtapasztaljuk ezt a tiszta igét, a tiszta transzcendens erőt, ami mindnyájunkban benne van a maga lecsupaszított tiszta formájában. Ott van, mint ragyogás, mint felfénylés, mint tiszta forma. Formán túli ragyogás, fény, és teljesség. Ahhoz, hogy ezt láthassuk, hogy ezt megélhessük, hogy ez számunkra élménnyé váljon, ahhoz nekünk végig kell menni ezen az úton, legalábbis úgy gondoljuk.
Aki itt volt az előző előadássorozaton, ott beszéltünk arról, hogy ez egy parttalan kikötő. Hogy ehhez az állapothoz eljutni tulajdonképpen sehogyan sem lehet, a sehogyan keresztül lehet. Hogy lehet ide eljutni? Sehogyse. Merre visz az út? Semerre. Hol van ez a semerre? Ezt a semerrét olyan érdekes, hogy csak akkor fogjuk megérteni, bár megérteni nem fogjuk soha, megélni ezt a semerrét, ezt a sehogyant, hogy ha megéljük azt, hogy mi minden változhat bennünk? Milyen elrugaszkodott élményekhez juthatunk, pl. a finomenergia-testünk megismerésével, hogy belássuk azt, hogy amit keresünk, és ahová eljutunk, az tulajdonképpen ott van a kiindulási ponton is. Ez egy kör. Ez egy kör. Ennek a körnek bármelyik pontja lehet a kiindulási pont, és bármelyik pontja lehet a végső pont. Én most azt gondolhatom, hogy én most ennek a legalsó pontján állok, és fel kell jutnom a legfelső pontjára. Indulhatunk úgy, hogy azt mondjuk,
hogy a durva fizikai test a legalsó pont, és a durva fizikai test legalsó pontjáról, ha én a finomenergetikai testem keresztül lépdelek tovább, akkor már egy magasabb lépcsőfokra léptem. Már egy magasabb szinten vagyok. Azt hiszem, akik itt vannak, itt vagytok, nagyon sokan gondoljátok így, hogy ez egy következő lépcső ehhez. Igazából itt nem lépcsők vannak, bár bizonyos szempontból igen, más szempontból meg nem,
ez egy önmaga farkába harapó kígyó, önmagába visszatérő kör. De az utat bejárni érdemes.
S akkor zárógondolatként tényleg azt mondanám, hogy
ahogy Pompeiusztól idéztem ezt a mondást, ehhez az egésznek ajánlóul,
hogy igen, ő azt mondja, navigare nessesere est. Hajózni kell. Folytatta, de élni nem kell. Igen, érdemes körbejárni ezt a kört. Érdemes körbenézni. Érdemes bejárni mind a 7 tengert, mert ugye ahogyan
azt mondtuk, a 7 tenger hajósa mit jelent? Azt jelenti, aki mind a 7 energiaszintet ismeri, aki képes bejárni önmaga valóságának összes lehetséges formáját, minden formát, a valóságnak összes lehetséges megnyilvánulási lehetőségét, az összes tapasztalását. De ahová eljutok,
az ugyanaz, ahonnan indultam. Hiszen a legfelső és legalsó egyetlen egy közös körre van felfűzve. A legfelső és a legalsó az egy pályán kering. Ezzel a gondolattal zárnám most, köszönöm szépen a figyelmet.
» Ezotéria - Spiritualitás és ezoterikus gondolkodás
