|
Tarr Bence László
Az Alkonyi Bárka Misztériuma
- The Myth of the Sun Ark -
2010.
„Most azonban elérkezett az ideje, ahogy Ő mondta, a nyilvánosság elé tárhatjuk „az utolsó idők privilégiumaként”. Szepes Mária
Scherbach Magdolna és Scherbach Viktor neve
sokaknak aligha cseng ismerősen, pedig később felvett neveik talán az
emberi emlékezet öröklétének zálogai is egyben: ők Szepes Mária és
testvérbátyja Wictor Charon. Míg Magdolnát, mint Mária-nénit,
Magyarország ezoterikus nagyasszonyát és gondolatait jól ismeri az
ezoterikus olvasóközönség, bátyjának életművét, amely pedig több mint 50
kötetre rúg, aligha. Pedig húgával közös küldetésben jártak itt a
Földön. S míg Mária-néni képessé vált belesimulni és kivételesen hosszú
ideíg viselni a téridő aranymetszeteként ezt a testi létformát, addig
bátyja megmaradt transzdimenzionális lénynek lenni. Számára az emberi
létforma mindvégig puszta holografikus vetület maradt, amely a lét
valamennyi változatának átmeneti felületi jelenségeként, puszta áttetsző
fátyolként rejtezte mindentlátó szemei elől a valóság és a magasabb
természet titkait. W.Charon kivételes látnok volt, akinek tisztánlátása,
jövőbe utazó tudatának felismerései, magának is félelmetessé váltak.
Ezért is egyedülálló, és valós, mindaz amit életművével az értelmes,
morálisan érett emberek számára, mint hasznos támaszt itt hagyott.
Az igazi időgép
|
Szepes Mária szerint
bátyjának teremtő képzelete nemcsak három-négy, hanem „huszonnégy
dimenzióban” cserkészett, s onnan hozott át könyvekben nem
megtalálható kulcsokat létünk értelmének feltárásához. Emberfeletti
tapasztalatainak közvetítéséhez, mint nyelvújító megannyi vadonatúj szót
alkotott, mint a metalaxy, metavízió, intenzitásreguláció, biotónia,
tenziófokozás, vagy éppenséggel a valódi időutazással kapcsolatos ideonszinkronion, a pszichoszinkronion vagy a hieroszinkronion gondolkozás. Éppen ezért írásaiban
a szavaknak, fogalmaknak sokrétegű jelentése van, amelyek más
téridődimenziók másfajta tapasztalásmódjait igyekeznek a fogalmak suta
mankójával megtámogatni. W.Charon számára ezek a más téridő dimenziók, - tőle idézem: „benső kiterjedések - nem mások, mint észlelésmódjának mélyebb, vagy magasabb rezgései”.
Véleménye szerint más dimenziók
megtapasztalása elmeállapot és észlelésmód kérdése, így a valódi időgép
saját emberi agyunk és pszichénk, amelyen mintegy szakadatlan
áradatként folyamatosan áthömpölyög a teljes időfolyam. A látszólagosan
haladó időben, valójában csak elmeállapotunk változik, egyfajta
mozdulatlan központi elosztóállomásként tereli a világban zajló
eseményeket a jövő, a jelen és a múlt felé. És mint ilyen, szakadatlan
kapcsolatban áll az idő minden pillanatával. Ezért, mint írja: mind a múlt, mind a jövő felé vezető spirálkábelek megfelelő pontjairól kapcsolat található a múlttal és a jövővel.
Csak a megfelelő észlelésmódra kell hangolni tudatunkat, és a
szakadatlan, egymásutániságra és ok-okozati lineáris történésekre
hangolt tapasztalatunk, átvágva az időbeli események láncolatát,
képessé válik az időben lefolyt események szemléletét egyetlen
tudáshalmazzá lerövidíteni. Ezt nevezi ideoszinkronion gondolkodásnak,
amikor múlt-jelen-jövő egyetlen lényeghalmazként tárul fel
észlelésmódunknak. Ez azt is jelenti, hogy az ember mindenre képes
emlékezni, még a jövőre is. Talán ezért is írta Platón: „Az ember sohasem tanul újat, csak emlékezik.” |
A jövő észlelete és az ember rendeltetése
W.Charon szerint a pszichénkben spirálként
feltekeredő időszallag „ideonkötegei” bármikor átvághatók, hogy az
időt lerövidítve a jővőbe kémlelhessünk. Sőt az egész spirálrendszerből
kiemelkedve a részletek helyett az egész rendszert is át lehet
tekinteni, csakhogy végül az Ákáshának nevezett mindentfelölelő tudati
tér „engramjait” megismerve értsük meg az ember valódi rendeltetését,
amely túl van teren és időn, múlton jelenen és jövőn. Ez azt jelenti,
hogy az ember valódi rendeltetése nem az, hogy végleges helyet
készítsen magának itt a „Földön” – vagy legalább is annak puszta
fizikai vetületén. Az ember valódi jövője és sorsa az, hogy a valóság
mélyebb dimenzióit megismerve és feltárva azokat „Homo
Transdimensionalis” váljék belőle. Világok és dimenziók urává legyen,
mint tették azt az ősi indiai risik, az egyiptomi beavatottak vagy a
maja papok.
Amikor egy felébredett éber tudat a jövőbe
tekint, nem pár évszázados távlatokba néz, hanem a végtelen időspirál
kábeltekervényeinek messzeségébe. Ebben a távlatban pedig csak az „örök
jelenlét” egyensúlya érvényesül, és minden múlt, jelen és jövő, minden
térbeliség és tértelenség egyszerre jelentkezik, mintegy rendszerként
láttava a lefolyó események történéseit. Így az ember jövőjéről csak
egyet lehet biztosan tudni: felemelkedése a magasabb tudati dimenziókba
elkerülhetetlen sorsa és végzete.
Elméletileg mindenki tudja, hogy ez a
fizikai világegyetem egy örökkön újrakeletkező és pusztuló rendszerben
létezik. A fennálló naprendszerek, csillagrendszerek az emberi
életidőhöz mért végtelennek tünő téridő sodrában folyamatosan ütköznek
és robbannak millió újabb darabra, ezzel járva gigászi táncukat. Így azt
is tudjuk, hogy a Föld nevű bolygó menthetetlen, szükségszerűen hullik
majd bele a vörös óriássá duzzadó napunk tűztengerébe visszakövetelve
mindazt a teremtő hőt és erőt, amelyből ebben a naprendszerben minden
keletkezett. Az ember éppen ezért el kell, hogy hagyja majd ezt a
bolygót. Csak nem űrhajók hátán, hanem a belső tudati dimenziók
térhajóján, az alkonyi bárkán.
Jövőnk a Földön
Sokakat izgat a kérdés, milyen lesz a
jövőnk a Földön? Lesz-e ’ember’ 10 000 vagy 1 millió év múlva? A
válasz egészen bizonyosan, hogy lesz, vagy sokkal pontosabban:
az ember létezik ebben az időtávlatban, de nem abban az értelemben
’él’, mint amilyen értelemben a mai hétköznapi életünket éljük. Az
emberi élet szükségszerűen átváltozik. A jövőben élő emberi tudatunk
számára megnyílik mindaz a benső rengeteg, amelynek magasabb természeti
titkai, az embert egy magasabb dimenzióba emelik.
Ez azt is jelenti,
hogy szokványos értelemben az ember ’eltűnik’ majd a Földről, vagy
sokkal inkább annak egyik géniuszaként él majd tovább. Örző
szellemeként, annak lényegibb kifejeződésével összhangban. A Föld a
maga fizikai formájában egy távoli jövőben már nem létezik, de mint az
élet egykori tere, a maga formabirodalmával és engramjaival egy
magasabb dimenzióban örökre fennmarad. Az emberiség tudati fejlődése
olyan folyamatot támogat, amelynek vége az észlelésmódok kiterjesztése
magasabb dimenziókra, így az ember bizonyos értelemben a jövőben
elhagyja ezt a ’világot’. Persze ez a tudati átváltozás már most is
zajlik, és bár nagyon lassú, egyre többen vagyunk akik átéljük saját
lényünk transzdimenzionális természetét, átlátván az idő és a tér
szerkezetét. A múlt és a jövő kerszteződéseként, az örök jelenlét
egyensúlyában maradva annak aranymetszeteként, inkább saját teremtő
képzeletünk hajójáról tekintünk a jövőre. És amit látunk, varázslatos,
csodás, és mágikus. |
|
A mágia az ősi hagyományok szerint erőt jelent: a képzelet önmagát megvalósító varázserejét. Ebből következik, hogy jelenleg is
folyamatosan teremtjük a jövőnket, képzeletünk önmegvalósító mágikus
erejével. Minden gondolatunkkal, vágyunkkal, és ideánkkal folyamatosan
alakítjuk mindazt, ami a jövőben valósággá válik körülöttünk. Minden
elképzelésünk, fantáziánk és reményünk beépül a világról alkotott
jövő-képünkbe és teremti meg annak valóságát a megfelelő metszésponton.
És mégis, minden emberi képzelet és jövő-teremtő eszme felett ott áll
az emberi nem végzete, hogy ezt a Földet végül elhagyni készül. Feljebb
lép. Magasabbra.
Minden csillagvilág teremtő alkotásának
nagy természettörvénye, ez. Minden létformának csak egy adott
életidő-ciklus adott a végtelen csillagfolyam tejútján keletkező
örvénylésben. És igaz ez mind az egyén, mind pedig az egész emberiség
mérlegén. Szükségszerű, hogy minden ember ezt a Földet elhagyja, nem
tarthatja meg magának. Sőt mi több, mindig csak az örök jelen
pillanatlényeként eszmél a világra, a jövő teljes ismeretlenségével. A
jövőnk a Földön, nem a miénk. Azok jelene lesz, akik akkor élnek majd,
és akik tudata ott és akkor építi majd. Jó ha tudjuk: az ember nem
örökéletű csak öröklétű. Mikor távozik ebből a világból, felszabaduló
tudatának benső világosságánál arra eszmél, hogy az élet szűk terét
elengedve egy sokkal tágabb horizont vár rá, ha a lét teljessége felé
kormányozza hajóját. S mikor távolba látjuk tűnni bármelyikünk a
lenyugvó nap felé tartó bárkáját, jó ha tudjuk: ránk is, mint minden
emberre vár egy túlsó part, ahol révbe érünk egyszer, mindnyájan.
Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
|
