Transzhumanizmus - A lélek rémtörténete - ironikus értekezés a gonosz földönkívüliről

A görögök logosszal rendelkező élőlénynek nevezték az embert, a késő antik bölcselők pedig eszes, érzékelő lénynek. Az ember egyfelől vitathatatlanul állat: anyagi természetű testi lény, érzékelő és vegetatív. Másfelől azonban rendelkezik egy olyan elemmel, mellyel a többi állat nem, értelmes lélekkel, vagyis szellemmel, értelemmel, öntudattal. Kant szerint az ész jelenti az állatiságtól és az egész érzéki világtól független létet, így az ember két világ polgára. Az életidegen königsbergi remete persze jobbára csak elismételte, illetve új formába öntötte, amit korábban számosan vallottak: a hellén és latin filozófusok mellett a hermetika művelői, a gnosztikusok, a keresztények, és még sokan mások. Az elképzelés ősrégi, vélhetően az ember öntudatra eszmélésével egyidős, s így egyetemes.

Az ember tehát kettős lény a természet és a kultúra dualitása értelmében, ahogyan bolygónkon is két egymástól eltérő típusú evolúció zajlik: a biológiai és a kulturális. Az előbbi a standard meghatározás szerint egy irányítatlan, személytelen és főképp bejósolhatatlan természeti folyamat. Legfőbb jellegzetessége, hogy nincs célja, hogy a természeti kiválasztódás esetleges, azt a szüntelenül változó környezet befolyásolja, vagyis az egész folyamat a véletlenen alapul. Nincs tervező, nincs cél, nincs értelem, nincs folyamatos tökéletesedés. Egy szigorú evolucionista igazából még fejlődésről sem beszélhetne a fogalom történeti terheltsége miatt, legföljebb változásokról. Ezért mindazok, akik az evolúciót teleologikusan szemlélik, ill. értelmezik, legalább annyira evolúcióellenesek, mint a kreácionisták, ill. az evolúció nyílt tagadói. Így akik az evolúciót a teremtéssel akarják összeegyeztetni (ahogyan például Teilhard de Chardin tette), lényegében antievolucionisták, minthogy az evolúció elvének lényegét próbálják kiküszöbölni.

A kulturális evolúcióra ellenben a biológiai evolúció ismérvei csupán korlátozottan, illetve részlegesen érvényesek. Míg ez utóbbira a „darwini”, az előbbire inkább a „lamarcki” jelző illik. A „Lamarck-típusú” evolúció legfőbb jellemzője a szerzett tapasztalatok átörökítése és az ennek révén történő folyamatos tökéletesedés. A biológiai evolúció e megközelítése tudvalevőleg fiaskónak bizonyult. Hiába vágjuk le egymással párosodó egerek farkát nemzedékeken keresztül, mint tették azt egyes kutatók annak idején, az egerek újabb generációi nem fognak rövidebb farokkal a világra jönni. A Liszenko-féle sztálinista biológia lényegében lamarckista volt, s erőszakos növénynemesítő programjaival az egész szovjet mezőgazdaságot veszélybe sodorta. A kultúra esetében azonban a „szerzett tulajdonságok” közvetlenül átöröklődnek, függetlenül a biológiai nemzedékektől, hiszen amit tudunk, át tudjuk adni a következő generációknak, akik hasznosítják és továbbfejlesztik azt – lényegében ez az oka a rendkívül gyors civilizációs változásoknak. Egy új kulturális elem fölbukkanása, azaz egy kulturális mutáció (pl. egy új divat vagy egy találmány) egy biológiai nemzedék alatt elterjedhet. Ellenben a genetikai mutáció (pl. fekete lepkék megjelenése és elszaporodása egy jobbára fehér lepkékből álló fajon belül) csak több generáció alatt tud elterjedni.

Az ember a kultúra – vagyis áttételesen a tudatosság - révén képessé vált olyan dolgokra, amire egyetlen más faj nem, például mesterségesen alakítani saját szaporodását. Míg a többi faj szaporodási stratégiáit javarészt a gének szabályozzák, s ebbe csak nagyon csekély mértékben szól bele a szociális szféra (a tanulás), addig az ember esetében éppen fordítottját látjuk. Az ember erkölcsi követelményeket támaszt, szexuális tabukat állít föl, ezeket magyarázó (s a magyarázattal egyben megszilárdító) mítoszokat teremt, fogamzásgátló módszereket talál ki, stb. A szexhez való viszonya alapvetően kulturális. A kultúra mondja meg, hol és mikor mi a szép és a kívánatos, s ily módon befolyásolja a párválasztást. A papi nőtlenség, a szüzesség kultusza, vagy épp a homoszexualitás kezelése kulturális jelenségek, a kultúrának az adott emberi populáció szaporodására gyakorolt hatása. Az örökbefogadás igen régi intézményének megléte is azt mutatja, hogy a genetikai öröklődés kényszerét képes kiiktatni a nevelés útján átadott tulajdonságokba vetett hit. Mindez a biológiai determinizmus kultúra általi fölülírásaként értelmezhető. És ez létünknek csupán egyik szegmense. (Igaz, a legfontosabb.) Bár az állatvilágban is létezik tanulás, sőt megfigyelhető annak a kezdeménye is, amit mi társadalomnak nevezünk, minden a biológiai evolúciónak van alárendelve, ill. minden csakis és kizárólag az evolúció által adott keretek között történhet.

Bár találunk bizonyos hasonlóságokat a kétfajta evolúció között, ezek körülbelül olyanok, mint a szervetlen anyag kémiai szerveződése és az élő organizmus közötti hasonlóság. Ráadásul sem a tudatosság mibenlétét, sem a kultúra eredetét igazából nem ismerjük, csupán változó minőségű spekulációk sokasága létezik. Vagyis amit az állattól minőségileg különböző emberinek nevezünk, valami ismeretlen és idegen. Idegen, mert nem természeti.

Richard Dawkins nevéhez fűződik a gondolat, miszerint a kultúra is replikálódó, „túlélőgépekként” értelmezhető elemi egységekből áll. Ezek a mémek – a gének kulturális evolúciós analógiái. Dawkins talán nem is gondolt arra, hogy egy egész pszeudotudományág létrejöttét alapozza meg, amikor leírta e sorokat: „A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy a boltív építésének módja. A gének úgy terjednek el a génkészletekben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek épp így agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, amit tág értelemben utánzásnak nevezhetünk.” [2]

A mém tehát a kulturális öröklődés egysége, ami utánzással replikálódik és egyfajta „fertőzésként” terjed – mint a divat vagy a pletyka, vagy az említett fülbemászó dallam, amelyek ugyebár maguk is mémek. Ezért is tartják egyesek - pl. Dan Sperber – jobbnak, célravezetőbbnek, a vírus metaforát alkalmazni a gén metafora helyett ezekre az egységekre. [3] Agyunk eszerint nem több egy jócskán megfertőzött mém-tenyésztelepnél. A memetikai szemlélet lényegét legtalálóbban talán Daniel Dennett azon ironikus jelmondata fejezi ki, miszerint a tudós pusztán egy módja annak, hogy egy könyvtár egy másik könyvtárat hozzon létre. [4] (A memetika persze maga is mém, ráadásul igen sikeres mém, minthogy hamar elterjedt és divatossá vált, főként a tengerentúlon.)

Természetesen a memetika fölfigyelt a biológiai és a kulturális evolúció közötti alapvető eltérésekre. Míg a géneknek alléljaik vannak, lineáris kromoszómákban helyezkednek el és elkülönült lókuszokért versengenek, addig a kultúrát alkotó elemi egységeknél, az ún. mémeknél mindezek hiányoznak – esetükben nem használható a genotípus, fenotípus fogalompár sem. És ami itt fontosabb: a génekkel ellentétben a mémek csak ritkán törekednek a pontos másolásra. A mémek állandóan mutálódnak, mi több, ez az átadódás természetes velejárója. Továbbá, míg a gének mutációi spontánok, a mémeké jobbára irányítottak. Legalábbis elvben. Mert hála a kulturális evolúciónak, mára már ez sem érvényes, minthogy megjelent a génsebészet, így a mém befolyásolja a gént. Most aztán teljes joggal mondhatjuk, hogy a szellem uralkodik az anyag fölött.

A „mémalapú” és „génalapú” kiválasztódás közötti eltérés persze rögvest eszünkbe juttathatja a darwini és a lamarcki evolúciós modellek közötti különbséget. Az alapelvek közötti hasonlóság szembetűnő, miáltal is fölmerülhet a kérdés, hogy vajon a lamarcki evolúciós modell létrejöttét annak idején nem épp a kulturális evolúció inspirálhatta tudattalanul? [5] Más szóval, vajon nem annak az emberi világ (azaz a kultúra) fejlődési jellemzőit vetítették - ill. vetítik mind a mai napig - rá a biológiai evolúcióra mindazok, akik célt, értelmet, tökéletesedést és hasonlókat tulajdonítanak neki? Ilyformán a lamarcki modell, vagy egyáltalán: a különféle teleologikus evolúciós elképzelések tudattalan kifejeződései a kulturális evolúciónak, s vele az „emberi minőségnek”. Sőt, maga az ember önmegkülönböztetése, ami a magasabb rendű lélek, avagy szellem koncepciójában öltött testet, sem más, mint a kulturális evolúció és a biológiai evolúció közötti eltérés sajátos korai megfogalmazódása.

Ugyancsak hasonlóságot fedezhetünk föl a mém-gén, illetve a kulturális evolúció versus biológiai evolúció kettőssége és az ember pszichikai kettőssége: a tudatosság–tudattalan dualitás között. Roger Penrose szerint, míg a tudatosság lényege az ihlet, az intuíció, az ötlet, a kreativitás, a rájövés, az értékelés, az ítéletalkotás, addig azt, amit (nem pszichoanalitikus értelemben vett) tudattalannak, tudattalan elmeműködésnek nevezünk, inkább jellemzik az olyan kifejezések, mint „algoritmikus”, „programozott”, „automatikus”, „értelem nélküli szabálykövetés”. [6] Továbbá míg az agy tudattalan működése egyszerre több dologra irányul, egymástól független mozgásokra (pl. a lélegzés, beszéd, járás, kézmozgás egyidejűségét képes megvalósítani), addig a tudatosság egyszerre csupán egyetlen speciális dologra képes fókuszálni. [7] Vagyis úgy tűnik, míg a tudatosság az emberi egyediség letéteményese, a tudattalan inkább az ösztönök, a természet, a biológiai lét képviselője, így akár „állati elmének” is nevezhetjük. A tudatosságot jellemző-jelentő kvalitások a mémek mutációval történő replikációját idézik, minthogy mindkettő lényege az azonnali változtatás. Ráadásul a mémekkel teli agy nemcsak információt tárol, hanem a mémek maguk is a gondolkodás eszközei. [8] Márpedig a tudatosság a kulturális evolúció motorja, illetve létrehozója.

Egyesek az életet földön kívüli eredetűnek tartják. Azt hiszem, ez az elképzelés sokkal inkább illik a kultúrára, mintsem az életre. Az „emberi különlegesség” az, ami nem földi - mert nem biológiai. Viszont ez a valami az ember terjeszkedése által rátelepedett a bioszférára, s azt a maga kellemes környezetévé alakította. Alien. Amit szellemnek, vagy értelmes léleknek nevezünk, voltaképpen egy idegen létforma. És ez esetben nem arról van szó, amit Arthur C. Clarke írt meg a 2001 Űrodüsszeiában, hogy ti. egy magasabb rendű idegen civilizáció indította volna el az emberré válás folyamatát és vele a kulturális evolúciót, egy majdan elérendő magasabb cél érdekében. Nem is ennek az elképzelésnek különféle rokonairól (s egyben komolyított változatairól), mint amilyen például a célirányos evolúció eszméje, amelynek vége az ember Istennel való egyesülése, vagy hasonlók. Az „idegenek” nem elindították a folyamatot, hanem itt vannak most is, sőt jelenlétük egyre kitapinthatóbb. Az emberi tudat és emberi kultúra nem idegen eredetű, hanem maga az Idegen.

Miféle lény ez? Hát nem a fantasztikus regényekből és filmekből ismert bogár- vagy polipszerű rémalak. Valósága ennél jóval szörnyűbb, merthogy nincs teste, ami szó szerint kísértetiessé teszi. Az Idegen természetét, lényét tekintve igencsak árulkodó a lélek (ill. szellem) szubtilis, immateriális voltának egyetemes képzete. A lélek „benső”, alanyi, azaz szubjektumszerű létező. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy ez a „lény” puszta információból álló szerveződés, organizmus. A komputer metaforát használva: szoftver, ami hardvert keresett magának. Ez áll a magasabbrendű lélek, ill. szellem sokat emlegetett transzcendenciája mögött. Más megközelítésből: egy testrabló, ami beépült őseink agyába és idegrendszerébe, majd annak részévé válva fokozatosan átalakította ezt a jobbára békés, tétlen napjait személytelen boldogságban élvező lényt a maga információtermelő rabszolgájává. Merthogy információból áll, és azzal táplálkozik, ennek hiányában sorvadásnak indulna, majd elpusztulna.

Vajon honnan jött a bennünk egzisztáló idegen? Nos, itt segít a bölcsészet, ezen belül is a vallástudomány: a világűrből, az „égből”, ahonnan az isteni lélek, értelem, szellem - vagy nevezzük bárminek – száll alá és ölt testet minden nép mitológiájában. Miért is akar az ember szüntelenül elhúzni a Földről, jelenjék meg e törekvése akár a sámán égi utazása, vagy mindenféle beavatási szertartások hasonló élményei, akár az űrhajózás és a hozzá fűzött vágyak és elképzelések formájában? Talán mert érzi, hogy nem idevalósi. Minden nép vallásának magvát alkotó ősélmény, hogy a lélek a testből való távoztával hazatér egykori égi honába. „Ő nem a földhöz tartozik, ő az éghez tartozik”, mondják a halál után a szarkofágban nyugvó testét elhagyó, megistenült uralkodóról (ill. annak lelkéről) az emberiség legősibb írott vallásos emlékei, az egyiptomi Piramisszövegek.

Az ősi kultuszok örökségéből vajmi kevés maradt ránk, és az űrhajózás nagyra törő tervei is befulladni látszanak – minthogy évtizedek óta itt keringünk bolygónk körül. Sokan gazdasági okokat emlegetnek, de lehet, hogy a mélyebb okok az emberi faj alkalmatlanságában rejtőzik. Talán Madáchnak igaza volt, és az embert visszahúzza a Föld, nem mehet el innen. Félig-meddig még mindig biológiai lény. Így marad a másik verzió: az alien ezt a bolygót rendezi be magának, minek részeként létrehoz egy új, a korábbinál tökéletesebb hordozót, talán a gépi evolúció révén. Az is lehet, hogy egy ősi elpusztult civilizáció maradványa él bennünk „emberi tudatként”, és ami most zajlik, ennek a valamikor civilizációnak egyfajta rekonstrukciója, a földi körülményekhez igazodva. Vicces, hogy mennyi energiát vesztegettek az elmúlt évtizedekben a földön kívüli intelligencia keresésével, pedig az mindvégig itt volt az orrunk előtt! Maga az emberi intelligencia földön kívüli.

Az Idegen elfedi a valóságot, elrejti a csupasz majom elől, hogy ki is, mi is ő valójában. Vagyis nem csak sajátmagáról, de a hordozójáról is kialakított egy hamis képet, ami miatt emez nem látja magát állatnak. Nézzünk csak meg egy társasági összejövetelt, vagy egy strandot, vagy egy családi estét, vagy akár egy ünnepséget. A napnál is világosabban láthatjuk a csupasz testű csimpánzfélét a maga valójában, amint üzekedni próbál, amint eszik, amint párzik, amint kicsinyeivel van elfoglalva, amint gyönyörét leli a mindenféle csillogó-villogó csecsebecsékben, játékszereiben, vagy amint úszkál egy medencében, vagy amint alárendeli magát feljebbvalójának. Mi más húzódik például a kitüntetések, címerek, rendjelek, koronák, zászlók imádata mögött, mint a színes és csillogó tárgyak primitív állati szeretete? Mindezt mégis elemien másnak, minőségileg különbözőnek érezzük. Miért? Mert a kultúrának nevezett információs háló, amit az idegen organizmus szőtt, megmásítja a valóságot és egy hamis világot hoz létre: ezt a láthatatlan szellemi pókhálót nevezzük szimbolikus gondolkodásnak. A szimbólum funkciója: átnevezni, átkódolni, átfesteni a dolgokat. Semmi nem az, ami. Az üzekedés sem az, a fontoskodás sem az, a játék sem az, a csillogó csecsebecsék sem azok, a ricsajozás sem az, az agresszió sem az. Ezek átalakultak csupa virtuális dolgokká az emberi elmében: háborúvá, politikává, vallássá, munkává, társasági életté, mindenféle kultusszá, szentséggé és intézménnyé. E homályos látás feladata, hogy mentálisan (s ezen keresztül természetesen fizikailag is) elszeparálja a homo-t a többi fajtól, a tőlük való lényegi eltérés illúzióját adva neki, hogy aztán az alien végleg és visszavonhatatlanul a hatalmába kerítse.

Szellemünk idegenségének gondolatát tehát vehetjük szó szerint, s akkor egy jó kis science fiction rémtörténet kellős közepén találjuk magunkat. Ugyanakkor értelmezhetjük az idegenséget, a „nem földi” borzasztó gondolatát allegóriaként is, és mondhatjuk: a lélek égi voltának egyetemes hiedelme, ideája „csupán” szimbolikus kifejeződése az ember többi fajtól való narcisztikus önmegkülönböztetésének. Lehet. De a lényegen – a nem darwini evolúció megjelenésén, illetőleg a bolygó átalakításának tényén egy minden korábbitól eltérő „létforma” által – a szimbolikus versus konkrét értelmezés mit sem változtat. Végső soron érdektelen, hogy az Idegen/idegenség máshonnan érkezett ide, avagy a Földön alakult ki és idegenedett el fokozatosan attól az eredeti közegétől, ami valamikor létrehozta.

Persze rögvest fölmerül a kérdés, hogy az információból álló és információkkal táplálkozó idegen létforma vajon miért éppen a csimpánzzal rokon kelet-afrikai főemlős testét találta alkalmasnak a túlélésre és a szaporodásra? Miért a „harmadik csimpánz” lett a kiválasztott, a teremtés koronája? Ennek nyilván több oka is lehetett, számos körülmény, ill. tényező együttes megléte. A legfőbb aduász minden bizonnyal a majom mimézisre alkalmas, cizellált testi fölépítése lehetett. A mimetikus reprezentáció ugyanis – az események és viszonyok újraábrázolása kézi gesztusokkal, arckifejezéssel, testtartással – egyfajta nyelv előtti intelligencia, szavak által nem közvetített gondolkodás kifejezője. Egyes vélemények szerint a gesztusok nyelve a szónyelvnek is az alapja, gyökere, minthogy a mimézisben már megjelentek az első fogalmi metaforák. Stokoe szerint a gesztusok, a „kéz nyelvének” kifejezései, alapját illetve forrását képezik a szemantikának és a szintaxisnak (a főnévi-igei szerkezetnek) egyaránt. Amikor kezünkkel gesztikulálunk, kezünk formája névként funkcionál, a gesztus mozdulata viszont, amely egy eseményre utal, igeként. A gesztusban megformált kéz és a megtett mozdulat együtt egy mondatot alkot. [9] A gesztusnyelv nem véletlenül játszik mindmáig nagy szerepet az emberi kommunikációban, ősi volta ellenére képes finomabb érzések, sőt elvont gondolatok kifejezésére és továbbítására. Gondolhatunk itt akár az indiai szakrális tánckultúrára, vagy a buddhista mudrákra, e kézi gesztusokból álló szimbólumnyelvre, amelyet szakrális-vallási tartalmak kifejezésére alkottak meg, [10] avagy a kortárs ASL-re (American Sign Language), a siketek által használt szimbólumnyelvre, ami szemléletes példája, hogy az ősi gesztusnyelvből miként lehet a verbális nyelv kikerülésével egy fejlett kifejező és kommunikációs rendszert létrehozni. Az ASL ugyanis már nem egyszerű gesztusnyelv, hanem jóval több annál: a hieroglif-írásból is ismert technikákat (pl. a determinatívumokat) alkalmaz, fejlett szótárral bír, és nem utolsósorban absztrakt ideákat képes reprezentálni. E „nyelvet” jól beszélő a maga szimbolikus kézjeleivel a tér több területét képes egyidejűleg meghatározni.

A mimézis a mémek replikációja szempontjából elsődleges fontosságú tényező, hiszen, mint arról már szó esett, a mémek lényege épp az utánzás, és az ember - Susan Blackmore szavaival - a mémek másológépe. Ennek létrejöttéhez testfölépítésünk vélhetőleg sokban hozzájárult. Merlin Donald hangsúlyozza a különbséget az élővilágban megfigyelhető utánzási módok három fajtája között: Az első, a mimikri, részletekbe menő kísérlet a lehető legtökéletesebb másolat létrehozására, például, amikor a papagáj utánozza valaki hangját. A második az imitáció, például amikor egy utód utánozni kezdi szülei viselkedését. Az előbbivel ellentétben itt már megjelenik a másolási pontatlanság. De éppen ezért tekinthető az imitáció a mémek evolúciójának előfeltételeként: utánzásra való hajlam pontatlansággal, vagyis a megváltoztatás lehetőségével kombinálva. A harmadik utánzás-féle pedig maga a mimézis, az első szimbólumok megjelenítése. Ez már nem csupán pontatlan utánzás, de reflexió is, a dolgokra történő rátekintés és azok intellektuális földolgozása, vagyis a tudatosság kifejeződése. „A mimézis reprezentációs dimenziót ad az imitációhoz”- fogalmaz Donald. [11] Figyelemreméltó, hogy az imitáció leginkább az emberszabásúaknál figyelhető meg. Márpedig ez annyiban hasonlít a mémek replikációjához, hogy nem pontos másolás, s bár mémnek semmiképp nem tekinthető, mégis a mimézis előzménye, feltétele. Adva van tehát néhány rokon faj, ami szeret utánozni, s e tevékenységében megjelenik a pontatlanság is, ami lehetségessé teszi a változtatást: ez lehetett az alapja az első mém-tenyésztelep létrejöttének. Summa summarum, az első szimbólumok létrejötte, s ezzel a kulturális evolúció részben a főemlős testfölépítésének, illetve az ebből adódó imitációs képességének volt köszönhető.

És vajon hol bujkál az idegen főemlősi testünkben? Hol a lélek székhelye? Ez a centrum a régi kultúrákban, illetve a természeti népeknél általában a szív volt, Descartes-nál és pár újkori fantasztánál a tobozmirigy, a jógában, illetve a tantrikus hagyományban több ilyen központ is létezett, ezek az ún. csakrák, amiket sokan a vegetatív idegdúcokkal hoznak kapcsolatba. És az egyik legelterjedtebb elképzelés, ugyebár, hogy az elme székhelye az emberi agy. Ahogyan néhányan hasonlóképp a tudatosság (mint a lélek kvázi utódja) helyét a kisagyban keresik, a fölső agytörzsben, a nagyagykéregben, vagy annak valamely tartományában. [12]

A descartes-i test-lélek dualizmussal végleg leszámoló új naturalista monizmus, az ún. „megtestesült elme” (embodied mind) koncepciója szerint nem beszélhetünk külön elméről (ami e kontextusban nagyjából a lélek fogalom mai megfelelője) és külön testről. Testünk és elménk egységes egész, mivel az elme szó szerint testként: testi sémák alapján működik. A tapasztalás és a gondolkodás testi, s nem csupán a neuronok okán, hanem azért is, mert a nyelvet és a nyelvelőtti gondolkodást (a képi és a mimetikus reprezentációt) egyaránt meghatározó ősi alapmetaforáink a testhez, annak működéséhez, szerkezetéhez és kiterjedéséhez köthetők. Miről van szó pontosan? Az elme elsődleges tartalmai ún. képsémák, a nyelv, s vele az egész gondolkodás és megismerés pár ilyen elemi képsémából, illetve az azokból létrejött metaforákból építkezik. Ezek a sémák pedig a testet és annak mozgását „mímelik”, ill. reprezentálják: Elsőként is ilyen séma maga a test, mint TARTÁLY, ebből erednek többek között a „bent-kint”, vagy épp a „határ” fogalmai, ill. fogalmi metaforái, de erre alapul az okság ideája is, minthogy az okozat az okban van benne, mint egy tárban, s e tárolók egymásba skatulyázottsága képezi a következtetés alapjait. A másik alapvető séma az ÚT, melyből az időre is használatos „-tól... –ig” fogalom jött létre. További alapséma az EGYENSÚLY, amely mozgási-műveleti irányok egységét (pl. „alá-fölé”), ill. a velük kapcsolatos pozíciókat fejezik ki. Végül, de nem utolsó sorban ide sorolható az ERŐ különféle sémája, amely az ellenállással, ellenhatással, akadályokkal, ill. azok leküzdésével, elhárításával, az előlük való kitéréssel kapcsolatos fogalmakért „felelős”. Minthogy tehát a nyelvi jelentések alapja a főemlős (ti. az ember) testi mozgásának, ill. viselkedésének állandósult mintázataiban rejlik, így legabsztraktabb fogalmainkat is áttételesen (fogalmi metaforáink révén) testünkön keresztül értjük meg. [13] Ha az alien mondjuk egy polipfajt szemelt volna ki magának, úgy nyilvánvalóan a gondolkodás, s rajta keresztül a kultúra alapjai is egészen mások lettek volna. Érdemes volna elgondolni, vajon milyen lenne egy polipfilozófia, vagy hogy egyáltalán létrejöhetne-e egy ilyen dolog, de ez már messzire vezet témánktól.

Ráadásul az elme = test ilyetén módon értelmezett metaforájának a fordítottja (ti. test = elme) is érvényes. Tim van Gelder szerint fizikai testünk egyfajta kiterjesztett elmeként működik, és minden pillanatban „gondolkodik”. Ugyanis azoknak a gondolkodó struktúráknak jó része, melyeket eddig a hagyományosan a tartályként zárt elmébe (fejbe, agyba, valamely szervbe stb.) képzeltünk, valójában mindenkor kihelyeződik a test legkülönfélébb részeibe: az alsóbbrendű idegi központokba éppúgy, mint a szenzomotoros hálózatokba. Így ösztönös reakciónk, testi viselkedésünk tulajdonképpen egyfajta elmeműködés. Vagyis az elme és a test olyan egységet alkot, melynek a test ill. az elme két tényezője csupán, olyan két tényező, melyek egymásra utalnak, ezért külön-külön meg sem határozhatók. Az embodied mind tehát ama ősi szemléletmóddal is szakított, amely a lelket valamely, a fönt említett testrészek egyikébe helyezte.

A „megtestesült elme” lényege az elme tisztán testi voltának kimutatása, és ezzel a lélek fogalmának teljes kiküszöbölése. Sok szálon kapcsolódik ez az etológiához, ami az egész emberi kultúrát, sőt annak intézményeit állati eredetűnek igyekszik beállítani, s ennek érdekében számos fajnál fölfedezni véli a gyökereket, illetve alapelemeket. Kapcsolódik a paradigmatikusnak számító fölfogáshoz is, hogy nincs lényegi vagy minőségi különbség az ember és a többi faj között: értelmünk egyfajta „szerv”, ami előnyökhöz juttat bennünket a létért folyó küzdelemben, olyasmi, mint a madarak szárnya, vagy a ragadozók foga. Eközben a 21. századot sokan a tudat évszázadának nevezik, sőt, a tudat forradalmáról beszélnek. Az űrkutatás háttérbe szorulásával és az információs társadalom fejlődésével előtérbe került az inner space, a psziché belső tere, valamint a virtuális tér. Mindkettő ugyanabba az irányba mutat: a befelé terjeszkedés irányába. Az irodalomban és a filmben háttérbe szorult az űrhajózás témája, ellenben virágzik a fantasy, az indusztriális, realista elemek helyett egyre több a pszichikus elem és a mágikus bölcselet. A világűr meghódítása helyett uralkodó lett az „agyak a kádban” szindróma. „Mintha McLuhan jóslata látszana beigazolódni, miszerint az elektronikus hírközlő eszközök bolygónkat globális faluvá fogják változtatni. Az ember mind többet tölt a számítógép előtt, egész életvitelét meghatározza az az adathalmaz, amit a gép szolgáltat (gondoljunk pl. a bankkártyára, az internetes vásárlásra, vagy a hálón keresztül szövődő kapcsolatokra), s ez bizony már nincs is olyan messze attól az érzettől, miszerint világunk egyre inkább virtuális világ.” [14]

Miközben tehát azt halljuk, hogy minden csak test, hogy állatok vagyunk, létünk egyre jobban eltávolodik az élettől, sőt az anyagi valóságtól. Ám ezt elfedik az ember darwini értelemben vett evolúciós beágyazottságáról, puszta biológiai létéről, a többi fajtól való megkülönböztethetetlenségéről szóló mesék. Fölmerül bennem a szörnyű gyanú, hogy vajon e nézetek, teóriák és metódusok nem inkább az idegen létforma mimikrijét szolgálják? A korábbi dualista, test–lélek, illetve földi lét–szellemi lét kettősségében beszélő és gondolkodó szemléletek legalább világossá tették, hogy lakozik bennünk egy idegen létező. Mára viszont a lélek olyannyira elbújt, hogy egész testünket, s vele egész lényünket uralma alá hajtotta. Már nem a testtől külön egzisztál, hanem az egész testet áthatja. Már nemcsak szívünkben, agyunkban, vegetatív idegdúcainkban vagy épp tobozmirigyünkben székel, hanem minden porcikánkban ott rejtőzik, kiterjeszkedve mindenhová, mindenhol, mindent irányít, a fejtetőtől a lábujjakig. És ha már az egész test szellemivé vált, természetessé lett annak alakítgatása, a testrészek és a szervek cseréje, élettelen anyaggal történő pótlása, a nemek megváltoztatása, hasonmások létrehozása klónozás útján, és a többi. De ennek a rejtőzködésnek a jelei mutatkoznak a bölcseletben is, gondolhatunk például Derridára, illetve a posztmodernre, minek nyomán divatossá lettek az én létezését tagadó nézetek, miközben – ironikus módon - az egoizmusnak és nyomában az atomizálódásnak („egyszemélyes kultúrák”, stb.) soha nem látott példájának lehetünk tanúi.

Szimbióta vagy parazita?

Élettani szempontból semmi nem indokolja az állandó gondolkodást. Az embernek mégis folyamatosan dolgoztatnia kell rendellenesen nagyra nőtt agyát, hogy mémeket szaporítson. Még a közvetlen érzékszervi tapasztalás is elválaszthatatlan a gondolkodástól, illetve a nyelvtől, és rajta keresztül a mémektől. Képtelenek vagyunk egy színt vagy alakot gondolatok - a nevéhez társuló asszociációs háló - nélkül látni, és ugyanez érvényes a többi érzékszerv érzetadataira is. Azaz képtelenek vagyunk a dolgokat önmagukban szemlélni, mint teszik azt a többi faj tagjai, mert az információs háló pókhálóként tapad rá mindenre, akár tudatosítjuk, akár nem.

Mivel információ nélkül a betelepedett idegen „organizmus” elsorvadna, a szerencsétlen harmadik csimpánzt információfüggővé tette. Ezért halunk bele szó szerint – akár pszichoszomatikus eredetű betegség, akár őrült ámokfutás, akár szimpla öngyilkosság formájában - az unalomba, ha nincs élmény, szórakozás, gondolat, pletyka, vagy bárminemű újdonság, ami izgalmat okoz, akár szenvedés formájában is. (Vö. ezzel, hogy a háborúkban jóval kevesebb a depressziós ember és az öngyilkosság.) E függőség persze éppolyan csapdahelyzetbe juttat, mint a kábítószer. Az információkkal ugyanis egy idő után telítődünk, ezért mindig újakra és mindig többre van szükség – éppen ezt példázzák a divatok, legyen szó akár ruha- szellemi, vagy éppen politikai divatokról. Telítődünk a gondolatokkal éppúgy, mint az élményekkel – ezt nevezzük unalomnak. Ezért mindig újabb és újabb élményekre/gondolatokra van szükség, ráadásul egyre erősebb ingereket kiváltókra. Az egyre erősebb ingerek révén viszont egyre jobban tompulnak az érzékek, minek folytán további újdonságokra, s velük még erősebb ingerekre van szükség – és ez így megy egészen a végső kollapszusig.

Az információfüggőség még olyan élettani jelenségekben is megnyilvánul, hogy ha nincs információ, az agy elkezdi a maga kábítószerét termelni, minek hatására az elme képeket vetít saját magának, azaz kvázi szórakoztatja önmagát. (Hasonlóképp, mint amikor a táplálék fogytával a test egy darabig még táplálja magát zsírtartalékaival.) Erre alapultak egyes ősi vallási formák (pl. a sámánizmus) speciális extázistechnikái, de erre építenek az ún. szamádhi-kádak is, amikor a látomásvadász „spirituális turistát” beleteszik egy testhőmérsékletű vízbe, és minden külső ingertől elvágják. De ezt figyelhették meg önmagukon – hatalmas szenvedések árán a pusztaságba és barlangokba kivonuló remeték is, amikor az ingerszegény környezet mindenféle hallucinációkat váltott ki belőlük. (Vö. sivatagi atyák lidérces víziói, Szent Antal megkísértése és hasonlók.)

Az információtermelés érdekében az Idegen az ember elődjét testileg is átalakította, minthogy a „mémek által beindított és serkentett szelekciós nyomás az agyméret döntő növekedését idézte elő.” [15] Az emberi magzat testének növekedése még ugyanolyan ütemű, mint a többi főemlősé, az agy azonban tovább folytatja a növekedést. És persze átalakult több más szerv is, ezek közül legfontosabb a gégefő. A gégefő sokkal alacsonyabban helyezkedik el bennünk, mint más főemlősökben, ami a hangképzés sokkal nagyon változatosságát teszi lehetővé, s így alkalmas szerve a nyelvnek. A mémek idézték elő, hogy a nyelv létrejöjjön, s a nyelvi képesség tulajdonképpen nem más, mint a mémeknek nyitott szelektív előny, s ilyetén módon a nyelv elsődleges feladata a mémek terjesztése. [16] Summa summarum, ha a többi állatfajt vesszük, az ember valóságos torzszülött, olyasmi, mint egy meg nem született főemlősembrió: csupasz teste fejletlen, viszont aránytalanul nagy a feje. (Vélhetően ez a látványos testi különbség is nagyban közrejátszhatott az emberi minőség tudatának kialakulásához, ill. a többi emlőstől való látványos különbség érzésének megjelenéséhez.) Egyébként már a főemlősöknél „sincs rendben” minden, mivel agyuk ugyan más fajokéval azonos arányban növekszik, testük növekedési üteme viszont lassúbb – lényegében ezért van, hogy testünk kisebb az agyunkhoz képest. Vagyis a főemlősök e sajátossága – a test lassú növekedése – ugyancsak remek előfeltétele volt a mémtelepként funkcionáló szerv későbbi természetellenes növekedésének.

A gondolkodás persze óriási energiát igényel, ami a kultúrát alakító egyedeknél a biológiai lét, ezen belül is főként az utódnemzés rovására megy. „A túlterhelt tudományos kutató vadul küzd azért, hogy elolvassa az összes új szakmai közleményt. A kimerült orvos képtelen lépést tartani az egészségügyi ellátásban bekövetkezett újabb változásokkal, és naponta egyre hosszabb ideig dolgozik. A hirdetési ügyintéző előtt felhasználásra váró új ötletek halmozódnak. A szupermarket pénztárosnőjének meg kell tanulnia a számlaadás legújabb műszaki fogásait, ha nem akarja elveszíteni állását. Az Internet terjedésével mind több ember kerül kapcsolatba a világhálóval, és óhatatlanul szükségesé válik számukra, hogy rengeteg időt fordítsanak az új mémekkel való foglalkozásra. A számítógép megszállottjai egyre inkább azoknak a mémeknek a rabszolgáivá válnak, amelyekkel játszadoznak, mintsem azoknak a géneknek, amelyeket hordoznak” – írja Susan Blackmore. [17]

Ha belegondolunk, nem volt ez másként eddig sem, csupán a kevesebb mém kisebb hatásfokot jelentett a kulturális evolúció szempontjából. Mindenesetre érdemes ez ügyben a „nép ópiumára”, illetve annak túladagolására: a vallási fanatizmus jelenségére gondolni, amely megtiltotta az adott eszme hordozójának, hogy utódokat nemzzen, mivel egész létét az eszme terjesztésének kellett szentelnie, vagy akár életét is föl kellett áldoznia. De hasonló eredménnyel működik ennek ellentéte, a kulturális evolúció két fontos mozgatórugójára: az élvezetre és egoizmusra építő mémtermelő gépezet is. A régi társadalmakban viszonylag kevés ilyen „mémterjesztő robot” volt. Ma viszont a mémek egyre nagyobb ütemű sokasodásával egyre több ember válik biológiai létét föladva azok terjesztőivé, ill. a mémszaporítás öntudatlan, engedelmes eszközévé. Ergo: a kultúra, vagy ha úgy tetszik: a szellem arra kényszeríti az emberi fajt, hogy elvágja saját biológiai gyökereit.

Mivel a mémek evolúciója és a tárgyi kultúra fejlődése ugyancsak elválaszthatatlanok egymástól, a harmadik csimpánz tárgyszeretete értelemszerűen egyike volt az alkalmassági kritériumoknak, hogy az alien hordozójává váljék. A tárgyak kb. 30 000 éve, a felső paleolit idején kezdtek sokasodni, s egyben finomodni. Ennek révén az emberi populáció is növekedésnek indult, ugyanis a csoportok egyre több és egyre jobb minőségű eszközeik segítségével egyre nagyobb kihívásoknak tudtak elébe nézni, de mindenek előtt olyan életkörülményeket tudtak maguknak teremteni, ami kedvezett szaporodásuknak. Az életkörülmények javulása következtében viszont még több tárgy jött létre, ami a népesség további növekedéséhez vezetett - ez a folyamat lényegében mindmáig tart. És ami szempontunkból a lényeg: a tárgyakkal együtt a mémek is jócskán megsokasodtak.

A népesség növekedése egy másik folyamatot is elindított: különféle csoportok váltak el egymástól és vándoroltak el, létrehozva saját „telephelyüket” és kultúrájukat. Az új territóriumokon az emberek megint elszaporodtak, ami újabb csoportok, s velük új telephelyek létrejöttéhez vezetett. A nagyobb létszámú csoportok viszont egy idő után összetalálkoztak, mivel a népesség növekedése miatt nem maradhattak egymástól elszigetelve. A találkozás szövetségek létrejöttéhez és új, még nagyobb csoportok kialakulásához vezetett, ami fölpörgette a kulturális evolúciót, minthogy az immár jóval nagyobb számú egymással rendszeresen kommunikáló elmék kiváló táptalajt biztosítottak a mémek további szaporodása számára. De a kulturális evolúció fölgyorsulását segítették a mémek lemásolása közben történt, egyre gyakrabban előforduló „hibák” is. Miként a népességnövekedés és technikai-technológiai fejlődés kapcsolatának esetében, itt is egyfajta „visszacsatoláson” alapuló egymást erősítő-generáló folyamattal szembesülünk: A pontatlan másolásból eredő „memetikai mutációk” elősegítették annak fejlődését, amit kreativitásnak nevezünk, ami viszont a mémek további szaporításának elsődleges „eszközévé” vált.

Az igazi átalakulás azonban a neolitikus forradalommal kezdődött, a mezőgazdaságra való áttéréssel és vele a letelepedett életformával, a városok és a tagolt társadalom létrejöttével, vagyis a kezdeti civilizáció megjelenésével. Az élővilág szempontjából e változás végzetesnek bizonyult, minthogy a földműveléssel és az állattenyésztéssel először avatkozott bele valami külső erő művileg az addig spontán kiválasztódásba. Az elsődleges biomasszából egy másodlagos biomassza jött létre az ember, pontosabban a mémek révén. Memetikai szempontból ennek a forradalomnak a csúcspontját a külső információtárolók - a képi szimbólumrendszerek, majd az írás - megjelenése jelentette. Ezt az emberi agy korlátozott kapacitása követelte meg, mivel ekkoriban az ismeretek java része már túl sok és túl komplex volt ahhoz, hogy közvetlenül meg lehetett volna tanulni. Az elme eme „kiegészítői”, illetve „külső tartozékai” – akárcsak a népességnövekedés, a letelepült életforma és a kreativitás - nem egyszerűen tárolni segítették az immáron hatalmasra nőtt információt, de annak további folytonos növekedését is előidézték. A külső tárolókban – agyagtáblán, könyvekben, falfeliratokon, stb. - lévő információ elvileg puszta potencialitás, azaz egyfajta „lefagyasztott” állapotban van, ám mindig készen arra, hogy a vele érintkezésbe lépő gyanútlan elmébe behatoljon, s ezáltal tovább replikálódjon. A mémuralom a kapitalizmussal érte el (eddigi) csúcspontját. A neolit forradalom óta nem volt ilyen mérvű változás. A kapitalista társadalom az első, amely a természet és önmaga ellentmondásai és hibái adta kihívásokra szinte kizárólag kulturális (és nem biológiai) válaszokat ad, miáltal is a kultúra totális dominanciát nyert az emberi lét fölött.

A memetikai fejlődés hatására jócskán átalakult a környezet. Ebben az új, „ember alkotta” (valójában mémek által létrehozott) környezetben a változás irányát a mémek szelekciója határozta meg és nem a géneké. (Minthogy a kultúra kezdte el szabályozni az ember szaporodását.) A kulturális evolúció ráadásul úgy alakította át a környezetet, hogy az az ember szaporodásának és „tökéletesedésének” kedvezzen. Ez utóbbi viszont lehetővé tette a mémek további sokasodását, ami pedig megint tovább alakította a környezetet, ezzel az ember és önmaga számára még kedvezőbb körülményeket teremtve. Tökéletes szimbiózis. Ami első látásra – már ti. a biológia elemi szempontjait figyelembe véve - a testét adó majomfajnak jól jövedelmezett, hiszen leigázta (esetenként kiirtotta) a többi fajt, s versenytárs híján óriási mértékben elszaporodott: 1950-től 2000-ig a Föld népessége 2,5 milliárdról 6,1 milliárdra nőtt, s az előrejelzések szerint 2050-re eléri a 8,9 milliárdot. Csakhogy az eddigi előny egyre inkább az ördög aranyának bizonyul: A túlszaporodás szorosan összefügg a bioszféra ismert átalakulásával: zsugorodnak az erdők, pusztul a talaj, csökkennek a víztartalékok, évről évre egyre több ökológiai rendszer omlik össze, stb. És a folyamat vége a csupasz majom végét is magával hozza: fejletlenebb része elpusztul, fejlettebb része átalakul. Ahogyan a népesség növekszik, a természeti erőforrásokból származó fejenkénti élelmiszer-mennyiség nem csupán az életminőséget, de sokszor magát az életet is fenyegeti. A huszadik század közepe óta az egy főre jutó gabonaföld a felére zsugorodott, 0,24 hektárról 0,12 hektárra.

A szellem tehát bukott angyal, mondhatni Lucifer, azaz „Fényt Hozó”: elhozta a tudást, ami a kárhozatba visz. Ami megint csak költői hasonlat, s mint ilyen evolúciós szempontból értelmetlen. A természeti környezet rohamos pusztulásáért senki nem felelős, mert nincs olyan, hogy „ember”. Amit embernek nevezünk, egy öntudatlan állat: a csupasz majom és egy emberi fogalmak szerint szintén „öntudatlan” idegen szerveződés életközössége. Az előbbi az utóbbi „parancsait” követi, ami pedig szintén nem felelős, hiszen csak életteret alakít ki magának, azt teszi, amit bármely növény, rovar vagy baktérium. Mondhatni: a tudatosság nem „tudatos”. Mémszaporító, környezet-átalakító szerv csupán. Így érthetjük meg azt az elemi és leküzdhetetlen ösztönzést, megállíthatatlan mechanizmust is, ami félresöpör minden, a természeti környezet pusztulásának megállítását célzó kezdeményezést és megfontolást.

Egyes rendszerkritikusok szellemesen rámutattak, hogy a világunkat jelenleg meghatározó memetikai mutáns: a kapitalista egyfajta szenvedélybeteg, minthogy a profit iránti kielégíthetetlen kóros vágyban szenved. E metafora emberi (lélektani és társadalomtudományi) szempontból a probléma mélyére hatol. Ha ugyanis a kapitalista nem más, mint szenvedélybeteg, úgy benne - s egyben az általa meghatározott és irányított társadalomban, sőt az egész kultúrában - a betegség legtöbb jellemzőjét megtaláljuk. Elsősorban is a kielégíthetetlenséget és az önkontroll, a tudatosság, a tervezés, a holnapra gondolás hiányát, s nem utolsósorban az önpusztítást, minthogy a „játékos akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít”. Ráadásul más szenvedélybetegségektől eltérően a kapitalista vágyának tárgya egy virtuális dolog. Más szenvedélyekkel (pl. a szerelemmel vagy a droggal) szemben, a profit iránti hajsza a „mennyiség szenvedélye”, lévén „mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. [18] Miáltal is egy veszélyes illúzió rabjai vagyunk: a világ egyre racionálisabbnak látszik (és részleteiben az is), ám fő folyamatait egy irracionális és infantilis vágy irányítja, aminek egyenes következménye az emberiség, sőt az egész földgolyó létfeltételeinek fölélése. Jelen írás szempontjából viszont egészen másként kell közelítenünk a jelenséghez: az idegen létforma kiiktatja a természeti környezetet, és kellemes lakhellyé rendezi be magának a bolygót. A kapitalista pedig nem más, mint ennek a lebontó folyamatnak az egyik eszköze.

A végstádium egyik látványos szimptómája annak a kóros egoizmusnak az eluralkodása is, amit sokan tévesen individualizmusnak neveznek, s ami nem csupán a jelenlegi társadalmat, de a kultúra egészét meghatározza. Ami külön ironikus, hogy a „vállald önmagad”, „légy egyéniség” és az ehhez hasonló, naponta az agyakba táplált szólamok explicit jelentésével ellentétben nem valódi egyéniségek születnek, hanem olyan uniformizált és konzumerizált pszeudo-individumokat gyártanak futószalagon, akikből aztán szociokulturális minta válik. A mesterségesen kreált sztárokat és közszereplőket leutánozza a nagy tömeg, miáltal az emberek jó része az utánzat utánzatává silányul.

Ennél kevésbé látványosabb, ám annál fontosabb jelenség, hogy az egoizmus térhódításával a társadalmi és az érzelmi élet fő vezérlőjévé a „minimális ráfordítással maximális hasznot” elve vált. Ennek egyenes következménye a közösségi lét iránti vágy fokozatos megszűnte, nyomában az empátiahiány és az atomizálódás, valamint a narcisztikus személyiségek tömeges megjelenése és uralomra jutása. Azoké a robotszerű figuráké, akik kapcsolataikban folytonosan méricskélnek, számítgatnak, ezáltal állandó „érzelmi többletbevételre” törekednek, amit azonban nem viszonoznak - Szalai Erzsébet szavaival: „nem forgatnak vissza az érzelemtermelésbe” -, lévén azt pozíciójuk, azaz egojuk folytonos erősítésére használják. (Azaz pontosan úgy használják az érzelmeket, mint az említett márkás cuccokat.) Ha viszont ezeknek a hús-vér androidoknak a száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, úgy előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló” - minthogy mindenki csak kapni akar. Ezáltal pedig az érzelmi tartalékokat kvázi fölélik. Figyelemre méltó, hogy a narcisztikus személyiség kultúránkban immár általános ideállá vált. Ami azt eredményezi, hogy egyre kevesebb olyan ember akad, aki a kapcsolatok fönntartását, működtetését számítgatás nélkül hajlandó „finanszírozni”. [19] Az elembertelenedés ez esetben tehát szó szerint értendő, minden szentimentális mellékíz nélkül: az az énprincípium (a „lélek”) minden emberitől való megszabadulását jelenti, egy öncélú, önmagáért való, vegytiszta - végső soron személytelen - ego létrejöttét. E fantomszerű létező kinőni látszik az embert, s további növekedése érdekében immár élettelen eszközként használja tovább hordozóját, a testet éppúgy, mint az érzéseket. Önfejlesztő szoftver, ami a hardvert is alakítja.

A jelenlegi világrend fundamentumát képező fogyasztói gondolkodás - ami ugyebár a csupasz majom primitív tárgyszeretetére apellál -, a kapitalizmussal végletesen kórossá vált, ráadásul közvetlen összefüggésbe hozható az ego átalakulásával is. Amellett ugyanis, hogy a „vedd meg – fogyaszd el – dobd el” gondolkodásmódja az egész világot egyetlen hatalmas szemétdombbá változtatja, hagyományos emberi szempontból olyan mentális károkat is okoz, amit jelenleg talán fölmérni se tudunk. Az ember az elmúlt évezredekben ugyanis nem arra szocializálódott, hogy személyes tulajdonát képező tárgyait állandóan lecserélje - erre módja se nagyon volt -, így kialakult az énhez hozzánövő, sőt kvázi a személy integráns részét képező tárgyak kultúrája, ami nem csupán a kedvenc használati tárgyakban vagy emlékekben, hanem a szakrális tárgyakban (mágikus- ill. kultusztárgyakban) is testet öltött. A tömegtermelés révén azonban egyre kevesebb tárgynak van „valódi” (értsd: nem pénzben mérhető) értéke. A „kedves tárgyak” leginkább a legszegényebbeknél és a leggazdagabbaknál maradnak meg, minthogy az előbbiek nem engedhetik meg maguknak az állandó újítást, az utóbbiak viszont egyedi gyártmányokat, műkincseket, stb. birtokolhatnak. Ellenben a fejlett társadalmak többségét alkotó-fenntartó középrétegek tárgykultúráját szemlélve sajátos változásoknak lehetünk szemtanúi: már nem is egy jó minőségű, avagy márkás termék, hanem márkás, ám jobbára egyforma cuccok egyre gyakoribb cseréje jelenti a státuszszimbólumot. S mivel a birtokolt tárgyak mindenkor az én részei, mondhatni tárgyakba kihelyezett-kivetített én-szimbólumok, így azok sűrű kicserélése óhatatlanul „oldja” az igazi egot, a hagyományos személyiséget. De ez csak az egyik oldala a dolognak. Ennél rémisztőbb, hogy a tárgyak eme új típusú tulajdonosa már nem szereti tárgyait, hanem pozíciója megerősítésére-javítására használja azokat, mivel státuszszimbólumokként hasznosítva a társadalmat manipulálja velük. Azért kell új, nagyobb és márkás autó, vagy öltöny, hogy komolyan vegyenek a tárgyaláskor.

A kulturális evolúció eme új, utóbbi évtizedekben bekövetkezett, és egyre inkább általános érvényűvé váló fordulata tehát erodálja a hagyományos én határait (is), minek egyik közvetlen következménye, hogy mindaz, ami még pár évtizede elfojtásra ítélt indulat, vágy és szenvedély volt, avagy devianciának számított, mára nyíltan vállalható – sőt követendő - magatartásforma lett. Ezzel párhuzamosan azonban a régi, „klasszikus felettes én” által támogatott lelki tartalmak ítéltettek elfojtásra, főként az emberi kötődés, a közösség iránti ősi, elemi vágy. Más szóval lehet a nyilvánosság előtt kendőzetlenül beszélni nemi életünk rejtelmeiről, akár perverzióinkról is, ahogyan lehet részvétlennek, kíméletlennek, trágárnak lenni. Mindez ugyanis „érdekes”, mindezzel „fölvállaljuk magunkat”, ne adj’isten negyedórás médiasztárrá is válhatunk, amivel viszont a kapcsolati tőkét gyarapíthatjuk. Azonban a részvét, a közösségiség, a barátság, a szolidaritás, avagy a szerelem érzését el kell rejteni, el kell fojtani, mint nem trendit, sőt, mint adott esetben az érvényesülés szempontjából veszélyeset. [20] Vagyis paradox módon az egoizmus dominanciája révén éppen a valódi individuum került válságba. És ehhez tartozik az is, hogy a jelenlegi világrend az „individuum önmegvalósításának” jelszavával oly mértékben rombolja szét a legelemibb hagyományos közösségi formákat – például a családot -, hogy az ifjúkori szocializációból „egyszerűen kiesik az a szakasz, melyben az egyén elsajátíthatná a közösségi magatartás elemi viselkedésmintáit - és (vagyis) ezáltal a majdani önként vállalt közösségek létrehozásának képessége sem alakulhat ki.” Így hullik atomjaira a társadalom, s az egyén pedig, aki az „identitás hiányából fakadó önreflexiós deficit” révén helyzetét még csak föl sem ismeri, teljes mértékben kiszolgáltatottá válik minden változásnak és önkénynek. [21]

Ez utóbbi hatásait tekintve sokban emlékeztet a munkaerővándorlással kialakult új életforma, az ún. „mobilitásra”, amit ugyancsak az individualizmussal hoznak kapcsolatba. A valóságban azonban ez a teljes gyökértelenséget, s vele az identitás megrendülését, majd eltűnését jelenti, minthogy a mobilitás lényege a mindenfajta közösségtől, csoporttól való, mind „külső”, mind „belső, mentális elszakadás és elszigetelődés. A jelenlegi, minden korábbitól eltérő mértékű és minőségű atomizálódás másik oka az ún. „hálózatosodás”: „Az informatizálódó gazdaságra nem a hosszú távú beruházási elkötelezettség a jellemző, hanem a gyors változás. Az információtechnológián nyugvó termelés ebből következően nem tűr semmiféle tartós elköteleződést vagy legalábbis radikálisan lecsökkenti ennek terrénumát. A termelőegységek laza, igen változékony, borulékony szerkezetű hálózatokban kapcsolódnak egymáshoz.” Ennek egyik eredménye az említett egyre „mobilabb” (azaz gyökértelenné vált és ezért kiszolgáltatott) embertömeg. Ami ennél finomabb, ám legalább annyira végzetes, hogy a modern információs technológiáknak köszönhetően a foglalkoztatottak többsége egészen egyszerűen nem érintkezik fizikai folyamatokkal. Csak a munkaerő egészen kicsiny (és folyamatosan csökkenő) hányada kapcsolódik közvetlenül a „materiális folyamatokhoz”, nagyobb része a termelés szellemi előkészítésében, illetőleg az azt körülvevő szolgáltatásokban és a vevőkkel fönntartott kapcsolatokban hasznosul. „Ez a fajta munka igen könnyen kihelyezhető, igencsak alkalmas arra, hogy a vállalathoz csak lazán kapcsolódó távmunkára álljanak át, ellentétben a futószalagok mellett végzett hagyományos munkafajtákkal.” [22]

Mindezen tendenciák tehát nem csupán egy tökéletesen atomizált, de az anyagi - főképp a biológiai - valóságtól elszeparált újfajta emberi populáció irányába is mutatnak. Ez a populáció azonban az emberiségnek csak a kisebb részét teszi ki. Mi történik vajon a nagyobb részével, a szegényebb országok azon lakosaival, akik kvázi megmaradtak biológiai lényeknek, minthogy a hagyományos emberi sémák szerint élnek? Ők immáron fölöslegesek. A harmadik világ rohamosan növekvő népessége nem jár olyan jól, hogy a nyugati kultúra emberéhez hasonlóan kellemes zombi-létre és/vagy csöndes eutanáziára számítson. Minthogy a tőke minden ellenkező híreszteléssel szemben egyáltalán nem terjeszkedik „korlátlanul”, vagyis nem terjeszkedik a perifériák felé - de még a félperifériák felé is csak korlátozott mértékben -, egyre nő azok száma, „akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé - és ezért előbb-utóbb kérdésessé is fog válni.” [23]

A fölvetés rémisztő, nem is sokan merik a témát feszegetni, vagy ha valaki megteszi, paranoiásnak nyilvánítják - nem véletlenül találunk ennél a pontnál általában elvarratlan szálakat még a problémát fölemlíteni merészelő művekben is. Pedig óhatatlanul adódik a végkövetkeztetés: A szovjet tábor összeomlása után a tőke megkezdte „végső szabadságharcát”, értsd: egyre kevésbé van kedve finanszírozni a világ szegényeinek eltartását - azaz visszaadni valamit abból, amit elvett. A sokat hangoztatott önfenntartás sem igen működik, s egyébként is: a készletek végesek, miközben a természeti környezet pusztul, ám a népesség töretlenül növekszik tovább, minden „természetes”, ill. „hagyományos” szelekciós tényező dacára. Ez egyre nagyobb feszültségeket generál, ami helyi konfliktusokba, terrorizmusba, vallási fanatizmusba, stb. csapódik le, és egészen végletes szörnyűségeket képes produkálni. (Ld. Ruandát.) Mindez „nem érdekes” addig, míg nem fenyegeti a centrumországokat, amelyek stabilitására és biztonságára viszont már egy nagyobb méretű humanitárius katasztrófa is veszélyes lehet, méghozzá politikai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. Nos, e helyzetben a pénzhatalomnak alávetett politikai hatalom két dolgot tehet: vagy megpróbál mégiscsak „finanszírozni”, vagy elkezdi a „feleslegesek” likvidálását. Természetesen nem hagyományos módon, mivel kultúránk ezt nem tudná elviselni. A nanotechnológia és a biológiai kutatások viszont kínálnak bizonyos lehetőségeket nagyobb embertömegek „csöndes és fájdalommentes” kiirtására – amire többek között a neoluddisták (a házibombagyáros Ted Kaczynski és követői) a maguk keresetlen módján ugyan, ám némi joggal hívják föl a figyelmet. Egy csöndes népirtáshoz a helyi háborúk és amúgy is megszokott természeti csapások és járványok remek hátteret szolgáltatnának, így a valós történést senki nem venné észre.

Egyébként a „fölöslegesek” egy része máris rabszolga (a szó egészen hagyományos értelmében), vagy eleven szervbank, ill. kísérleti nyúl, hiszen ezeknek az embereknek testükön kívül nincs más tőkéjük - még a munkaerejük sem. Ezek a már meglévő dehumanizálódási tendenciák az emberiség végletes kettészakadása irányába mutatnak. Pár évtized, s talán filozófiai vitákat rendeznek arról, hogy az immár más fajként kezelt leszakadtak vajon lélekkel és szellemmel bíró lények-e. Olyasmi viták, mint amiket a frissen fölfedezett és a konkvisztádorok által tömegesen irtott indiánokról, vagy az antik világban a rabszolgákról folytattak. Már ha lesznek még ilyen „lények”.

Az átalakulás persze hosszabb távon a „nyerteseket” se hagyja meg. A transzhumanizmusnak nevezett irányzat hívei a jelenlegi változásoktól már most egy evolúciós ugrás, illetve egy új, biológiai korlátjait áthágó magasabbrendű faj létrejöttét remélik. A mozgalom, amelynek máris számos követője és több intézménye van (Extrópia Intézet, Előrelátás Tőzsde, Transzhumanista Világszövetség stb.) ósdi előítéletként kérdőjelezi meg az emberi állapot lényegi megváltoztathatatlanságának hitét. Aki, úgymond, elhárítja ezt a „mentális akadályt”, annak számára elképesztő lehetőségek tárulnak föl.

Néhány ilyen lehetőség: szuperintelligencia mesterséges alkotása, amely képes klasszisokkal fölülmúlni a legjobb emberi elméket, ideértve a tudományos kreativitást, a gyakorlati bölcsességet és a társadalmi képességeket; egész életre szóló érzelmi jólét a gyönyörközpontok stimulálása révén; személyiségpirulák; sohasem érzett többsíkú élvezetek a génterápia és új gyógyszerek révén; a személyiség módosítása; molekuláris nanotechnológia; befagyasztott emberek újjáélesztése; génterápiával hosszabbított élet, sőt, az öregedési folyamat megállítása, a szervezet fiatalító és regeneráló mechanizmusainak stimulációjával. És persze az Internet fejlesztése, az összekapcsolt, hálózatos világ szédítő lehetőségei. A szoftverfejlődés révén egyre tökéletesebb virtuális valóságok hozhatók létre, amelyekbe a tudat is föltölthető lesz az agy szinaptikus mátrixának szkennelésével és számítógépes szimulálásával. Így az anyagi formából átköltöznénk egy tisztán digitális szubsztrátumba – mondhatnánk: szellemi világba. [24] A transzhumanista David Pearce egy olyan „Darwin utáni” kort jósol, amelyben a kellemetlen élményeket kiküszöbölik, és az érzelemvilág másból sem áll, mint a boldogságérzet különböző fokozataiból. És mihelyt tömegesen elérhetővé válnak a hangulatjavító szerek és ezt célzó génterápiák, az „Éden-tervezés” realitássá szilárdul. De a gyönyörszerzés rejlik az agy neurális hálózatának szimulációja mögött éppúgy, mint a virtuális valóságok létrehozása, vagy az agy stimulálása és hasonlók mögött. És persze a halálfélelem, vagy inkább: az élet megtagadása, az attól való eltávolodás vágya. Nem véletlen, hogy majd mindegyik nagyobb vallás a gyönyör, az élvezetek és a kényelem hajkurászásában látta a kárhozat gyökerét. Bár a transzhumanizmus magát egy gyökeresen új gondolkodásmódként aposztrofálja, az árnyékát átlépő Új Ember ideája egyáltalán nem új, annak előzményeit ott találjuk az alkimisták vízióiban, majd az Übermensch gondolatában.

Sokan talán úgy gondolnák, a transzhumanisták hagymázait nem föltétlenül kell komolyan venni, mozgalmuk amolyan szektaféleség, egy extrém irányzat a sok közül. Csakhogy elképzeléseiket a jelenlegi világrend működtetőinek egy része is osztja. Legalábbis erről árulkodik A következő 50 év - A tudomány a huszonegyedik század első felében című kötet, ami már nem néhány fantaszta marhaságait tartalmazza. Ebben ugyanis a világot jelenleg mind politikai, mind gazdasági, mind pedig kulturális téren egyre erősebb nyomás alatt tartó birodalom vezető értelmiségei írják le saját nagyon is komolyan vett vízióikat a tudományos fejlődés irányáról és lehetőségeiről. Pontosabban arról, hogy miféle létformát, miféle valóságot is szánnak az emberiségnek, méghozzá a belátható, közeli jövőben. A szerzők között találunk biológust, vegyészt, matematikust, kozmológiával foglalkozó csillagászt és elméleti fizikust, és persze ott vannak a kognitív tudományok művelői, a pszichológusok, valamint a mesterséges intelligencia-kutatók.

Nos, itt ugyanígy szó van mindenről, ami a sci-fi antiutópiák és rémtörténetek kedvelőit lázba hozná, az agyba beépített inplantátumoktól kezdve a műanyagemberig. Csupán e víziók itt és most halálosan komolyak. Marc Hauser írása, a Felcserélhető elmék például a következő szavakkal kezdődik: „Gondolkozzunk el az alábbi furcsaságon! Egy csirke, amelyiknek az agya egy része egy fürjé, úgy biccenti a fejét, mint a fürjek, de úgy csipog, mint a csirkék. Egy hetvenéves, Parkinson-kóros, kerekesszékhez kötött ember megkapja egy disznó agyának egy részét, és rövid idő múlva már úgy golfozik, hogy semmi sem emlékeztet a sertéstől származó segítségre. Ez nem tudományos-fantasztikus történet Douglas Adams tollából. Ez tudományos tény.” [25] Richard Dawkins szerint pedig nemsokára létre lehet hozni a valódi Jurassic parkot, ahol a dinoszauruszok géntérképének föltárása révén újból foguk nőhet a madaraknak, a kígyóknak meg lábuk. Az is tervbe van véve, hogy az emberi géntérkép mellett föltérképezik a csimpánz génállományát is, majd ezen ismeretek segítségével rekonstruálnák a Hiányzó Láncszemet. Mi több: létrehoznának egy valódi Australopithecust, azaz a rekonstruált génkészletet belevinnék az emberi petesejtbe, s ezzel megcsinálnák az Afrikában megtalált Lucy élő mását. „Egy közöttünk élő, lélegző Lucy létezése örökre megváltoztatná az erkölcsről és a politikáról alkotott, öntelt, emberközpontú gondolkodásunkat.” – hangzik az igen kifinomult morálra és okos mértékletességre valló filozofikus végkövetkeztetés. Dawkins amúgy malíciózus bosszúsággal kesereg azon, hogy vélhetőleg még 2050-ben is lesznek olyan avítt moralisták és teológusok, akik e nagyszerű dolgok kerékkötői lesznek. [26]

A legfigyelemreméltóbb írás azonban a már a címével is sokatmondó Az ember és a gép egyesítése c. esszé, melynek szerzője nem akárki. Rodney Brooks az USA elsőszámú tudományos intézménye, a Massachusetts Institute of Technology mesterséges intelligenciát kutató laboratóriumának az igazgatója és a Robot Corporation elnöke, s egyben főmérnöke. Azé a cégé, amely a játékipar mellett az olajiparban és a hadiiparban is nagyban érdekelt. „A MIT laboratóriumában, amelynek igazgatója vagyok, nap mint nap világosan látom ennek az átalakulásnak a jeleit. Felszámoltuk azokat a tisztaszobákat, amelyeket szilíciumchipek előállítására használunk, és átalakítottuk őket olyan „nedves” laboratóriumokká, amelyekben különböző programokat gének meghatározott sorrendjévé transzformáltunk, amely génkészleteket azután valamilyen szervezet génkészletébe illesztve robot-baktériumokat tenyésztünk ki.” Brooks-ék harminc év alatt el akarják érni, hogy a fa asztal alakúra nőjön, így nem kell földolgozni. [27]

És mi a helyzet az emberrel? „Testünk és a gyárainkban előállított anyagok azonosak lesznek. Talán elménkben képesek leszünk különbséget tenni közöttünk, mint ahogy ma meg tudjuk különböztetni saját életkörülményeinket a tojásgyárakban nevelt szárnyasokétól. Ahogyan az efféle gondolatok árnya ráirányítja a figyelmet létezésünk korlátaira, úgy fog megváltozni a magunkról, mint fajról alkotott képünk. Lassanként egyszerűen csak az ipari infrastruktúra részének fogjuk tekinteni magunkat”- vidít föl bennünket Brooks. Az implantátumok fejlesztése kapcsán a szerző ugyancsak ujjong, milyen nagyszerű is lesz, amikor agyunk egyenesen és közvetlenül kapcsolódik majd a netre, s a számítógép egere a fejünkben lesz. Vagy: „Ésszerűnek tűnik feltételezni, hogy 2050-re a fogantatáskor nemcsak a gyermek nemét tudjuk beállítani, hanem ezen túlmenően számos fizikai és lelki tulajdonságát, személyiségjegyét…” Minek kapcsán persze fölvetül a kérdés, hogy vajon „erkölcsös cselekedet-e az emberi élet manipulálása”? Ám ez rókafogta csuka - csukafogta róka, mivel éppen az ember mesterséges átalakítása révén veszítik el értelmüket és értéküket alapvető fogalmaink, amit Brooks ki is mond: „Kinek a szempontjából tekintünk valamit ’élőnek’ és ’emberinek’”? Ez a lényeg tehát, illetve: „Nem kötnek többé a darwini evolúció keretei.” [28]

Mindennek kapcsán térjünk vissza egy pillanatra az embodied mind-hoz. Az elmélet alkalmazásai ugyanis azóta megjelentek a nyelvészetben, a filozófiában és a pszichológiában. De nem csak ott, sőt, ezek inkább csak elhanyagolható kulturális melléktermékek. A „megtestesült elme” egy fontos gyakorlati célt szolgál, jelesül a mesterséges intelligencia- és robotkutatást. „A kutatók észrevették, hogy a szimbolikus reprezentációk nem alkalmasak egyes problémák kezelésére. Egy robotkar vezérlése szimbolikus módon úgy történne, hogy az irányítórendszer a kar egy analitikus modelljét működteti, ennek alapján olyan célokat tűz ki, amelyeket a robotkar állapotaiként határoz meg, majd terveket készít arra, hogy hogyan lehet ezeket az állapotokat elérni. Ez azonban a fellépő reprezentációs és következtetési problémák bonyolultsága miatt így nem működik. De azért sem, mert mindig közbejön valami. Lehet ez valami külső dolog, például mechanikai akadály, de a vezérelt rendszer maga is változtatja a tulajdonságait, a csapágyakban növekszik (vagy csökken) a súrlódás, deformációk lépnek fel - egyáltalán, lehetetlen pontosan előre látni mindazokat a valós helyzeteket, amelyekben a célt meg kell valósítani. Ott van ugyanakkor maga a robotkar és annak a környezete, amely minden pillanatban ’tudja’ a saját állapotát - ezt rendszerint azzal a metaforával fejezik ki, hogy a robot (és a környezet) legjobb modellje saját maga. Meg lehet próbálni tehát magát a robotot felhasználni a probléma megoldására. Nem kell leírni az adott helyzet jellemzőit, lehet rá építeni anélkül is. Olyan fogalmak születtek meg ezzel kapcsolatban, mint az autonóm robot, szituált cselekvés, viselkedésválasztás, viselkedés-alapú robotika és hasonlók. Ezek az újfajta robotok a cél és a mozgás szimbolikus reprezentációi helyett az aktuális mozgás és a funkcionálisan definiált cél közötti különbség alapján működnek. Például egy tojás megfogása esetén a hibajel egyik komponense a fizikai távolság lehet. A vezérlés a környezet és a robot együttes állapota alapján csupán engedélyezi, lehetővé teszi a lehetséges viselkedések egyikét, a megvalósulás a test dolga. Az ehhez szükséges viselkedési repertoárt együtt alkotják a fizikai felépítés által lehetővé tett mozgások, a motorosan tanult viselkedések és az ezekre épülő különböző vezérlési módok - utóbbiak között szerepelhetnek különféle felderítési és közlekedési stratégiák vagy akár más robotok felé irányuló kontaktusteremtési eljárások.” – összegzi a lényeget a téma egy hazai szakértője. [29] Vagyis az „embergép” metafora saját reciprokát: a gépembert szolgálja.

„És ezek a gépek a maguk megformáltságában egyre embertelenebbekké, egyre aszketikusabbakká, misztikusabbakká, ezoterikusabbakká válnak. Az egész földet behálózzák finom erőik, áramlataik, feszültségeik végtelen szövedékével. Testük egyre szellemibb, egyre megfoghatatlanabb lesz. Ezek a kerekek, hengerek, emelők már nem mondanak magukról semmit. Ami lényeges bennük, visszahúzódik bensőjükbe. A gépet sokáig ördöginek érezték, és joggal. A hívő szemében a gép Isten detronizálása. Kiszolgáltatja a szent kauzalitást az embernek, és néma, ellenállhatatlan, a végeredményt előre látó mindentudással tűri, hogy az ember mozgásba hozza.” – írta Spengler rendkívüli éleslátással még a múlt század elején a gépi evolúcióról. [30] Az ember géppé alakulásának volnánk tanúi? Netán az ember elaltatásának és félretolásának, miközben a gépek fejlődése átlépi azt a küszöböt, amikor már nincs szükség emberre? Akárhogy is van, úgy tűnik, hogy az embernek, ennek az átmeneti kettős lénynek a csöndes megszűn(tet)ése zajlik.

Minderre ama jól ismert toposz szolgáltatja az ideológiát, amely az extremitásokat mindig is védelmébe vette a történet során: a maradiak megint fölöslegesen ijesztgetnek bennünket a változásokkal és utasítják el az újdonságokat. Ez történt többek között nemrégiben, amikor is az erkölcscsőszök az érzéstelenítő szerekkel elért szülési fájdalomcsillapítást természetellenesnek titulálták, vagy amikor a lombikbébik ötletét elutasítással fogadták. Most a génmanipulációt az isteni rendbe való beavatkozásnak titulálják, arról a műbalhéról már nem is szólva, ami a klónozás kapcsán tört ki. „Jószándékú biofundamentalisták, vallási vezetők és ún. erkölcsi szakértők egész hada érzi kötelességének, hogy megvédjenek bennünket mindattól, ami nem illik bele előítéletekkel teli világnézetükbe” - gúnyolódnak a transzhumanisták. [31] Persze igazuk van, amikor a mindenkori fölfedezésekre hivatkoznak. Hozhattak volna más példákat is, például az autót és a vasutat. Köztudott, hogy ez utóbbit annak idején azzal támadták, hogy a mozdonyok füstje mérgezi a gyermekeket. Igazuk van, mert végső soron az egész emberi faj civilizációja természet- és életellenes.

Az új világ apostolainak szavai a dark fantasy klasszikusának, Howard Philip Lovecraft-nak a Suttogás a sötétben című, még a húszas években írt novelláját idézik. Ebben az elbeszélésben rendkívül fejlett, ám emberi szemmel legalább annyira visszataszító idegen lények kelnek át az űrön jármű nélkül, saját szárnyaikon, mint a bukott angyalok. Titokban érkeznek a Földre, hogy emberi agyakat szüreteljenek és azt tápoldattal teli fémhengerbe zárják. Így ugyanis reprodukálni tudják annak tartalmát, gépi életre keltve és egyben újraalkotva az adott személyt, s persze fölhasználni mindenféle undok célra. A kiválasztottakon kívül senki nem látja őket, csupán rejtelmes suttogásukat lehet hallani, de azt csak is az erre készített speciális tolmácsgépen keresztül, mert eredeti hangjuk nem csupán érthetetlen, de elviselhetetlen is az emberi fül számára. Az idegenek kiválasztottja, azaz megtévesztett emberi szövetségese a következőkkel győzködi barátját, a történet főhősét: „A földönkívüliek nem akarnak mást az emberektől, csak békét, nyugalmat, és – egyre fokozódó mértékben – tudományos eszmecserét. Ez utóbbi most, hogy új találmányaink és berendezéseink mindinkább kiszélesítik látókörünket és mozgásszabadságunkat, kezd halaszthatatlanul szükségessé válni, mivel vendégeinknek egyre inkább nehezükre esik a nélkülözhetetlen támaszpontok észrevétlen fenntartása bolygónkon. Az eddiginél sokkal jobban meg akarják ismerni az emberiséget, és szeretnék, ha néhány kiemelkedő filozófusunk és tudósunk többet tudna róluk is. Ezzel a fajta ismeretcserével aztán minden kockázatot ki lehet küszöbölni, és kialakítani egy mindkét fél számára előnyös modus vivendi-t. Arra, hogy netán le szándékoznák igázni vagy alacsonyítani az emberiséget, még gondolni is nevetséges.” [32] Büszkén újságolja továbbá, hogy a lények őt választották ki hírvivőként, illetve képviselőjükként a Földön. A végén persze úgy végzi, ahogyan az egész emberiség végezné: a főhős iszonyodva találja meg használati tárggyá alakított kipreparált arcát és végtagjait, míg agya a tápoldattal teli fémhengerbe zárva pihen.

Jegyzetek:

[1] Brihadáranyaka-upanisad 4.4, 3-4. (Tenigl-Takács László: Upanisadok. Budapest, Ursus kiadó, 1998, 105 o.)

[2] Az önző gén. (ford: Síklaki István) Budapest, Gondolat, 1986, 241 o.

[3] Dan Sperber: A kultúra magyarázata: naturalista megközelítés. (ford: Pléh Csaba) Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

[4] Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája. (Ford. Kampis György és Kaveczky Péter) Budapest, Typotex, 1989, 373 o.

[5] Susan Blackmore szerint ugyanakkor a „Lamarck-típusú evolúció” fogalma nem alkalmas a kulturális evolúció értelmezésére, éppen mert mert nem vonhatók szigorú párhuzamok a gének és a mémek között, így a biológiai evolúcióra alkalmazott fogalomkészlet egészen egyszerűen nem vihető át a mémek evolúciójának leírására. (A mémgépezet. Kulturális gének – a mémek. (ford: Greguss Ferenc) Budapest, Magyar Könyvklub, 2001, 102-103 o.)

[6] Roger Penrose: A császár új elméje. Számítógépek, gondolkodás és a fizika törvényei. (ford: Gálfi László) Budapest, Akadémiai Kiadó, 439-440 o.

[7] Uo. 426-427 o.

[8] Blackmore im. 75.

[9] William C. Stokoe: Language in Hand: Why Sign Came Before Speech. Washington, 2001, Xiii és 12 o. A mimetikus kultúra kialakulásáról és jelentőségéről az emberi gondolkodás fejlődésében ld. Merlin Donald: Az emberi gondolkodás eredete. (fordította Kárpáti Eszter) Budapest, Gondolat, 2001, 151-181 o.

[10] Egyébként már maga a szakrális tánc is értelmezhető egy szigorú szabályokkal rendelkező szimbólumnyelvként, s mint ilyennek, minden mozdulata egy „mondat”. Mellesleg e kettő: a szakrális tánc és a mudra rokonsága, ill. összefüggése jól ismert tény. Eliade ezekről többek között a következő érdekes információt közli: „Bizonyos mértékig a mudrák is az ikonográfiához tartoznak, mert eredetileg a Buddha testhelyzetének és gesztusainak utánzását jelentették. (...) A tantrikus liturgiában a mudra többféle értelmezést is kaphat, a leggyakoribb szerint valamely tudatállapot „megvalósítása” ez, hieratikus gesztusok és testhelyzet segítségével...” Mircea Eliade: A jóga. Halhatatlanság és szabadság. (ford: Horváth Z. Zoltán) Budapest, Európa Kiadó. 1996, 255 o.

[11] Donald i.m. 156.

[12] Penrose i.m. 409-414 o.

[13] A téma szakirodalma hatalmas, ld. elsőként is Francesco J. Varela – Evan Thompson – Eleanor Rosch: The Embodied Mind. Cognitive Science and Human Experience. Cambridge, Massachusetts, London, The MIT Press,1991; Mark Johnson: The Body in the Mind. The Bodily Basis of meaning, Imagination, and Reason. Chicago and London, The University of Chicago Press, 1987; valamint George Lakoff – Mark Johnson: Metaphors We Live By. Chicago and London, The University of Chicago Press, 1980 alapműveit.

[14] Mund Katalin: Szűkülő világegyetem? Liget, 2002, júniusi szám, 75 o.

[15] Blackmore i.m. 119.

[16] Egyes kutatók szerint a nyelv elsődleges feladata eredetileg a pletyka volt. Ld. Robin Dunbar: Grooming, Gossip and the Evolution of Language. London, Faber & Faber, 1996.

[17] A mémgépezet. Kulturális gének – a mémek. (ford: Greguss Ferenc) Budapest, Magyar Könyvklub, 2001, 207-208 o.

[18] Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… Budapest, Ú-M-K, 2006, 14 o.

[19] Uo. 29 o.

[20] Lust Iván: Multimédia-üzemmód. Kritika, 2002 szeptember, 10-12 o.

[21] Uo. 25 o.

[22] Uo. 56 o.

[23] Uo. 17 o.

[24] A jelenségről – annak mind filozófiai, mind pedig gyakorlati aspektusairól, vonatkozásairól - átfogó képet ad Csordás Attila: Transzhumanisták c. írása (Beszélő 2004, február-március, 94-107 o.), de az interneten (természetszerűleg) igen nagy anyag található, még magyarul is, ld. transzhumanizmus.lap.hu.

[25] John Brockman (szerk): A következő 50 év - A tudomány a huszonegyedik század első felében. (Ford: dr. Both Előd), Budapest, Vince kiadó, 2002, 62 o.

[26] Uo. 154-156 o.

[27] Uo. 182-187 o.

[28] Uo. 187 o.

[29] Kampis György: A gondolkodó test. Magyar Tudomány 2001, 1 szám, 33 o.

[30] Oswald Spengler: A Nyugat alkonya II. (ford: Simon Ferenc) Budapest, Európa könyvkiadó, 1994, 722 o.

[31] Mi a transzhumanizmus? (forrás: WTA - eredeti URL: http://www.transhumanism.org/index.php/WTA/more/183/)

[32] H. P. Lovecraft: Cthulhu hívása. (Ford: Kornya Zsolt) Budapest, Valhalla Páholy, 1993, 66 o.

Kérlek támogasd a Transzhumanista Könyvtárat!
(Please support the Transhumanist Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)