Könyvtár

Aleister Crowley

A SIVATAG LELKE

Soror Alta Via-nak
ajánlom -
ki a sivatagban él

„61.  Én is a Sivatag Lelke vagyok;
a homok pusztaságában kell keresned.”
Liber LXV

-1-
Az Út

A lélekben, saját természete révén, makulátlan tisztaság, tökéletes nyugalom, háborítatlan csend uralkodik; s ahogyan a forrás a föld legbensőbb ereiből fakad, úgy táplálja a lelket az Isten vére, a dolgok eksztázisa.

Eme lélek sérthetetlen, megronthatatlan, meggyalázhatatlan. S mégis, minden hozzáadódó dolog, ideig-óráig, megzavarja; s ez a bánat.

Erre a nyelv maga szolgáltat tanúságot; mert minden szó, melynek jelentése boldogtalan, elsősorban háborított, megzavart, felkavart. A bánat eredő ideája ez: a felkavartság ideája.

Mert az ember a boldogság kutatása közepette számtalan évig tévutat járt. Hogy szomját oltsa, egyre növekvő mennyiségben szórt sót az élet vizébe; hogy elfedje képzelete hangyabolyait, hegységeket emelt, melyek közt vadállatok és halálos veszedelmek kószálnak. Hogy megszabaduljon a viszketéstől, megnyúzta betegét; hogy kiűzze a szellemet, megidézte az ördögöt.

A filozófia legfőbb problémáját ez a kezdet jelentette. Heten ültek a risik a Kajlás-hegyen, akik így szóltak: a lélek öntudatra ébredt; s azt kiáltva, hogy "én vagyok Az!" megkettőzte azt, mi Egyként kijelentetett. Bárki, aki visszatér arra a toronyra, mely a lélek sáncain emelkedik, s letekint a városra, úgy találhatja, hogy ezen elmélet nem is igazán eshet távol az igazságtól.

Ám hagyjuk meg az orvosoknak, hogy a betegség okairól diskuráljanak; mivel a betegnek bőségesen elég, hogy ismerje a gyógyírt s élhessen azzal. A Jordán egyszerűsége nem ér fel az Abana-val s a Pharpar-ral, Damaszkusz folyóival. A próféta szólt; most a mi dolgunk, hogy elfogadjuk szavát: s oly édesek, oly értékesek ezek a vizek, hogy az első érintésükbe, mely magában hordozza a gyógyulás biztos előérzetét, beleborzong a lélek.

Ne kételkedj, testvér! az ok meglelése valóban elsimíthatja a bonyodalmakat; hát nem ezek a kórság legnyilvánvalóbb tünetei? Használd a nyers józan észt, egyszerűbb s boldogabb ősapáink örökségét, melyet a pálca révén juttattak el hozzád.

A betegségre a gyógyír az enyhülés; a felkavartságra: a csend; a küzdelemre: a megbékélés. S hogy megülhesd eme lovat, nem segít a könyvek íveinek tanulmányozása - hanem fel kell másznod arra a lóra. Ahogyan az úszás legjobb módja is az, hogy besétálj a vízbe s rájöjj, a magad higgadt, s nem lázongó értelmével: hogy nyugodtan érd el, nyugodtan kell gyakorolnod.

Vannak emberek, kiknek oly erős az akarata, olyannyira képesek elméjüket összpontosítani, hogy figyelmen kívül tudják hagyni azokat a benyomásokat, melyeket nem kívánnak befogadni. Képesek önmaguk elvonatkoztatására saját környezetüktől, még akkor is, ha az nyüzsgő és mindent elborító, akár egy nagyvárosé. Ám a legtöbb ember számára legjobb könnyebb körülmények között elkezdeni: tiszta időben mászni meg a hegyet, mielőtt nekirugaszkodnának a hóvihar közepette.

S így szól a buzgó aspiráns válasza: Biztos már, hogy a gyógyír tökéletes. Biztos már, hogy a kórság nem tér vissza, miután a kezelés véget ért.

Ah! nehéz ám ez: oly mélyen gyökerező a betegség, hogy esztendők múltán, miután a tünetek megszűntek, él a gyengeség egy pillanatával, hogy újra fellángolhasson. Maláriás láz ez, mely alattomban ólálkodik, mely a vér legbenső anyagában rejtőzik, mely az élet legmélyebb forrását arra ösztönzi, hogy osztozzon vele a halál szakramentumában.

"Pókot leltetek a közösség kelyhében?"

"Varangy ólálkodott a szenteltvíztartóban?"

Nem: a remédium biztosan eléggé hatékony gyógyír; ám nem gyakran gyógyít egyszer és mindenkorra, a visszaesés esélye nélkül. Ám egyszerű; ahogy a tünetek kellően csillapodtak, soha nem térnek vissza azonos erővel - s ha a betegnek van esze, s újabb dózisért nyújtja kezét, elmúlik a láz.

Mi hát akkor a legfontosabb? Hogy a beteg egyszer gyógyulásra leljen, s így megadasson neki a gyógyír sikerességében való hit - így ha véletlenül újra megbetegedne, s nincs közelben orvos, meg tudja gyógyítani önmagát.

Tehát ha a Gondolat az, mely felkavarja a lelket, egyetlen mód adódik a megoldásra: ne gondolkodj tovább.

Ez a legnehezebb feladat, melyet az ember vállalhat. "Adj emelőmnek támasztékot," - mondta Arkhimédész, - "s elmozdítom a földet." De hogyan volna ez lehetséges, amikor valaki pontosan annak a mozgásban lévő rendszernek része, s abban él, amelyet megállítani kíván? Newton első törvénye a hóhér bárdjaként sújt le törekvésünk mibenlétére. Nos, számunka az, hogy önmagában ez így nem igaz, egyértelmű! Mert a tény ment ki minket, hogy mindennek a részletei is fellelhetők. A mozdulat nem másként, hanem reciprokális párként működik; vektorainak összege nulla. Az Univerzum csomója bolondok csomója; mert bármennyire tűnik gordiuszinak, húzd határozottsággal, s könnyedén kibomlik. Ez a látszat minden baj melegágya; sötétségbe borul az öböl, s a fellegek dühödten gyűlnek rettentő alakzatokba; a hamis hold mögöttük vibrál; szakadék szakadék hátán nyílik minden kézben. Sötétség és fenyegetés; az ellenséges dolgok vad robaja!

Felragyogó csillagfényben, lássátok meg az arany hidat! Szűk és egyenes, éles akár a pengeél, csillogó, akár a kardpenge; jó híd ez, ha nem hajolsz sem jobbra, sem balra. Menj át rajta - jó! de mindez az álom része. Ébredj! Tudni fogod, hogy mind az öböl, a hold, a híd, a sárkány s a többi, mind csak a szunnyadás káprázatai; azonban emlékezz arra, hogy az álomban átkelni a hídon az egyetlen út, mely az ébredéshez vezet.

Nem tudom, sokan tapasztalták-e ugyanezt, mint én, a szándékos álomlátás terén; vagy inkább azon versengéssel kapcsolatban, mely az álmok keresett és keresetlen része között folyik. Például, egy jeges gerincen vagyok épp Oscar Eckensteinnel. Megcsúszik az egyik oldalra. Én átvetem magam a másikra. Elkezdünk lépteinknek utat vágni felfelé a gerincen; a fejszém elpattan, vagy kiragadják kezemből. Elkezdjük a kötéllel húzni fel magunkat a gerinchez; a kötél kezd szétfoszlani. Szerencsére fennakadt lentebb egy sziklahasadékon. Lecsap egy saskeselyű; előrántok egy pisztolyt és kiloccsantom az agyát. S így tovább, ezernyi kalandon át győzök le minden felmerülő akadályt. De mára megöregedtem s belefáradtam az izgalmakba. Mostanában a veszély első jelére szárnyra kapok és fenségesen levitorlázok a gleccserhez.

Ha már így elkalandoztam, azért történt, hogy ráilleszthessem eme háromszöget a feladatéra: "Ne gondolkodj tovább!" Egyszerűen hangzik, s egyszerű is - amikor képes vagy rajta uralkodni. Közben valóban hajlamos az egyszerűségtől messzire vinni. Én magam többmilliónyi szót írtam már le, hogy abbahagyhassam a gondolkodást! Több mérföldnyi vásznat borítottam be több fontnyi festékkel, hogy véget vessek a gondolatoknak. Így lehet az, hogy legalább nem számítok átlagos tekintélynek a tévutakon; s talán, a kizárás folyamata révén, szert tehetek a helyes útra!

Sajnálatos módon ez nem olyan egyszerű, mint ez: ....

Kilenc és hatvan módja van a törzsi megállapítások felépítésének.

S mindegyik helyes.

S ami helyes A-nak, gyakran helytelen B-nek.

Ám szerencsére minél egyszerűbben van megfogalmazva a kitűzött cél, annál egyszerűbbek az eszközök is. Máshol az írásaimban megtalálható eme folyamat meglehetősen precíz és pontos beszámolója. Eme esszé pusztán a gépezet egy hatalmas segítőjét hivatott pártfogolni - Herkules vállát, mely azon kezdő szekérkerekének feszül, kinek félénksége azt sugallja, hogy ő maga képtelen az instrukciókat követni az átlagélet bonyolult körülményei közepette. Vagy a lelkeséhez, aki bölcsen határoz, azzal az eréllyel, ahogyan Kirkpatrick biztosra ment. Valóban – eme világ érdekei, a gazdagok csalfasága, a hús és a szem kívánalmai, az élet büszkesége, s a szentség minden más ellensége: elfojtja a szót, s az gyümölcstelenségbe sorvad.

-2-
A Sivatag

Miként egy kolostor egészségtelen és mesterséges monotóniája révén az unalom mocsarának hamis békéjét sugározza, úgy szolgál a sivatag a természet saját gyógymódjaként a gondolat minden gyötrelmére.

A lélek ott megy keresztül egy háromszoros fonódáson. Elsőként a környezet újdonsága, különös és kiugró egyszerűsége elbűvöli a lelket. Magában hordozza gyógymódja előérzetét; otthonos hangulatot sugall. Elhivatottságában bizonyos. Majd az elme, amint könnyelműsége egyszer már kielégült az újdonságoktól, unatkozni kezd, kesernyésségbe fordul, még a szenvedélyes fellángolás felé is. A novícius korlátainak ront; kinek idegen a sivatag, az Londonba vagy Párizsba repül, az ördöggel a sarkában. Egy bölcs feljebbvaló nem fog akadályt állítani az akolitusnak, ki képtelen fegyelmezni magát; de a sivatagban, ha az, ki oda menekült, kételkedik saját erőiben - még annál is inkább, talán, ha bizalmatlan azokkal szemben! - jobb, ha lehetetlenné teszi a visszatérést. De hogyan kellene ezt tennie? Higgy nekem, kik már keresztül mentek rajta, a leghosszabb úton, a legkeserűbb nehézségeken, semmivé válnak, az öröm nyílhegynyi fénysugarává csillapulnak, mihelyst a hatalmas iszonyat mögéjük kerül s Párizs szentélye áll előttük!

Mert valóban, a magány, ez az óriási rettenet; mikor a lélek nem fürdőzhet tovább az örökké váltakozó elmében, nem nevethet, ahogy napfényes fodrai befedik bőrét - ehelyett, néhány gondolat várába zárva, fel-alá járja szűk börtönét, koptatva az idő kövét, saját ürülékét zabálva. Azon éjszaka feketeségében nincs csillagfény, nincs hab a poshadt, mozdulatlan tengeren. Még a sziporkázó egészség is, melyet a sivatag hoz a testnek, még az is lándzsaként fúródik a lélek torkába. A tenni, gondolkodni akarás szenvedélyes fájdalma: úgy eszi magát a lélekbe, akár a rák. Ez a skorpió, mely saját magába döf agóniájában, leszámítva, hogy nincs az a méreg, mely hozzáadhatna a környező tűz tortúrájához, nincs az a túláradó kín, mely enyhülést hozhatna a megsemmisülés révén. Ám ezen rohamok ellen van egy nyolcrétű nyugtató. Az őrület dühöngései elvesznek a néma űrben; a fuldokló küszködésével nem törődik a tenger.

Ez a sivatag nyolc védőszelleme. Ezek a Fohi nyolc Eleme:

Hímnemű                              Nőnemű
A Lingam (Élet)                    A Yoni (Űr, a Csillagok)
A Nap                                   A Hold
Tűz                                        Víz
Levegő (Fa)                          Föld

A sivatagban ezek mind elkülönülnek; mind mezítelenek. Tiszták s háborítatlanok; nincs az a keveredés vagy közösség, mely szétszakítaná és bomlasztaná őket; mindegyik önmaga marad, s különálló, megtartva mindazonáltal harmóniáját egyik a másikkal, azonban zavaró befolyástól mentesen. Az elhatárolódás vonalai nyersek és durvák; ám felfoghatatlan lágyság az eredmény. Ez a Nyolc Elem, ezek kérlelhetetlenek, s együtt mérhetetlenül enyhülnek. Az ellenük fellázadó elmét ledarálja kitartó, nemtörődöm nyomásuk. Úgy működik ez, mint amikor valaki egy kristályt - mondjuk mikroszkopikus méretű sószemcsét - dob a vízbe: némán és sebesen felemésztődik, s nincs többé; a víz mindazonáltal háborítatlan marad; cselekvése a Sorséhoz hasonlatos, végtelenül ellenállhatatlan mégis végtelenül nyugodt.

Tehát az elme hajlik arra, hogy ezt vagy azt gondolja; a nyolc nagy való csendesíti le. A sivatagi szélnek semmi nem szab gátat, hogy feltartóztassa; a nap győzhetetlenül süti a falu sült talaját; a homok láthatatlanul emészti fel az oázist, leszámítva a pillanatot, amikor maga az ember végez földmunkát ellene. S mégis, ennek ellenére a forrás váratlanul szökken a homokból, s nincs az a számum, mely elfojthatná, vagy akár párává forralhatná; ahogyan a sivatag mélységes terméketlensége sem képes meghódítani az életet. Nézz, amerre akarsz, minden homokdűnének megvannak a lakói - nem telepesek, hanem őslakosai a barátságtalannak látszó pusztaságnak. A Hold alakját változtatva, nyugodtan kering a föld körül, mintha így szólna: "Te magad is csakugyan a Nap körül keringsz. Új vagyok-e avagy teli? Soha ne gondolkodj ezen; nem más ez, mint a nézőpont, melyből megpróbálsz megítélni. Nem vagyok más, mint a napfény tükre, sötét vagy ragyogó, kémlelésed szögétől függően. Változik-e a tükör? Tán nem mindig ugyanaz az érintetlen ezüst marad? Nem fordul-e mindig egyik orcám a Nap felé? Csúfot pusztán magadból űzhetsz, ha úgy nevezel: a Váltakozó."

Ilyen s ehhez hasonló reflekciókkal talán véget vethetsz az elme lázadásának a sivataggal szemben.

Mert itt az oázisban az élet olyan dolog, melyet ezen elemek uralnak. Az éjszaka a szunnyadásé; nincs mire felébredni. Nincs benne mesterséges fény; nincs mesterséges élelem - irodalom. Nincsenek húsos fogások; az éhség mindig megmarad. Az éhség a sivatag páratlan mártása, akárcsak az angolok szósza. Ha valaki megeszi, járnia kell egyet; s egyetlen helyre vezethet a séta. Egyetlen lecke van, mi megtanulandó: a béke. Egyetlen megjegyzés van, mi a leckére adandó: a hálaadás. A szeretet maga is oly egyszerűvé válik, akár az élet maradéka. Egy pillantás a Café Maure-ba, az élvezettel megkötött néma egyetértés, puhán betelepedni a dűnék valamely mélyedésébe a csillagos ég alatt, ott, ahol a falu úgy vész a messzeségbe, mintha soha nem is létezett volna, hasonlatos ahhoz a boldog pillanathoz a bűnös minden kihágásában, az élet minden szomorúságában, leszámítva azt, mely a Szent Erényében leledzik; vagy behúzódni a folyam melletti oázis kertjének egy homályba vesző sarkába, hol a lágyan lengedező pálmalevelek között beszüremlik Keletről az első holdsugár, s az élet álmos összhangba borzong; minden, minden némaságba borul, nincsenek váltott szavak vagy fogadalmak, csupán tiszta akarat által elért cselekedet. Semmi több. Semmi felfordulás, semmi zűrzavar, semmi kétségbeesés, semmi önkínzás, emlék is alig.

S elsőre ez is iszonyatos; van, aki oly sokat vár a szeretettől, három kötetnyi hamisságot, útvesztőt kert helyett. Nehéz elsőre ráeszmélni, hogy ez semmivel nem számít nagyobb szeretetnek, mint az ember nyakához ragaszkodó kelés. Minden fűszer, mellyel szokásunk megízesíteni az étket züllött szájízeink szerint, a Maxim's, a St. Margaret's, a gépkocsivezetés, a válóperes bíróság, ezek mind egészségtelen örömök. Ezek nem számítanak szeretetnek. Ahogy a szeretet nem is az érzetek, érzelmek, ostobaságok túlfűtöttsége. A színfalak mögé vezető ajtó nem szeretet (ahogyan a deszka sem a szerelmesek találkahelyén); szeretet a feloldódás testi eksztázisa, a testi halál gyötrelme, melyben az Ego egy æónnyi pillanatra elveszti végzetes eszméletét; s eggyé válva a másikéval, felsejlik számára a halál magasabb szakramentuma, mely során "a lélek visszatér Istenéhez, ki által megadatott".

S eme titoknak egy része belenyúlik az élettel való gazdálkodásba. A csend útja mentén lehet eljutni Isten Városának kapujához. Miként az elme a Sivatag eme Nyolc Elemének hadakozó fennhatósága (azaz háboríthatatlan békéje), úgy az Ego végtére magára marad, lecsupaszítva, önmaga, és csakis önmaga tudatában. Ez a lélek legfőbb kínja; önmagaként tudatosul önmaga előtt, különállóként attól, mi nem önmaga, Istentől. Ezen görcs közepette két út vezet: ha a lélekben félelem és büszkeség maradt, bezárkózik, mint varázsló a tornyába, gyötrelmében fogait csikorgatva. "Én én vagyok," - kiáltja, "nem fogom elhagyni magam!", s ama kárhozott állapotban lassan széttépik a körülmények karmai, keserűen bomlik szét, időtlen ideje tartó küszködése révén, s cafatjai darabonként vettetnek ki a városon kívüli trágyadomb tetejére. Ám a lélek, mely megértette ama lemondás áldott természetét, mely megragadja az univerzumot s felfalja azt, mely reménytől s félelemtől mentes, hittől s kétségtől mentes, mentes gyűlölettől s szeretettől, szavakkal kimondhatatlanul oldja fel magát Isten mérhetetlen boldogságában. A lélek eme mozzanata Shelley által is megnyilatkozik, ahogyan "tüzes röptén feszülő ólombéklyói" [1] olvadva hullnak le tagjairól: "Zihálok, süllyedek, reszketek, vége" - s ebben az utolsó kitörésben egyesül az eredendő s végső lélegzettel, Isten Szent Szellemével.

Ilyennek kell lennie a Sivatagba való visszavonulás tetőzésének a Misztériumok minden – ama tűz szikráját magában hordozó – aspiránsa esetében.

Az Elemek állandó példája s kényszere fizikai nyugalomba (rendszerességbe, egyszerűségbe a mozgás egységébe) vonja. Önelemzésre kényszerül a külső hatások szegényessége, az érzeteken túli érzékelés, még az érzékelés alá eső törvények s végül azon tudat révén, mely a törvények hozója. Előbb vagy utóbb saját energiájának megfelelően és saját akaratának szentesítése által kell lerántania a nagy leplet, s meglátva magát az űr ragyogó falain, ejtse ki eme szavakat borzongó elragadtatásban: "Ez én vagyok!" Hadd válasszon hát!

Az Én Pánban való megsemmisülésének pillanatától fogva, megszabadul az "önismeret" kórságától. Visszatérhet társai közé, királyként járva köztük, csillagként ragyogva. Hozzá fordulnak majd öntudatlanul a fényért; hozzá gyűlnek majd, ha sebeik gyógyulására keresnek írt.

Felemeli majd a szent Lándzsát, s azzal érinti a király oldalát, melyet nem csekélyebb fegyver sebzett meg; s a király felgyógyul.

A Lándzsa hegyét a Szent Grálba mártja, s az újra élettől, önkívülettől izzik, titkos frissítő adományát nyújtva a lovagok teljes társaságának.

Akkor hát, midőn az élet sziklái marták, hófödte szirtjei hűtötték, nem tudta-e, hová forduljon? Nem nyerte-e el magának a titkot? Nem lépett-e be a Legmagasabb Szentélybe?

Nem kiválasztott-e, felfegyverkezve mindenek ellen? Nem volna-e a Végzet s a Történés mestere? Ki illethetné érintéssel őt, ki megfoghatatlanná vált, Istenbe veszve? Vagy ki hódíthatná meg őt, ki legyőzhetetlenné vált önmaga legyőzése által, átadva magát Istennek? Ugyanúgy ír a homokba, miként a bánatot lelkébe rója. Ugyanúgy törekszik elsötétíteni a Napot, ahogyan igyekszik kioltani a benne lévő Fényt.

Emígy írtam Tozeur pálmaligeteiben, forrása, vizei mellett; emígy írtam, míg a Nap fenségesen süllyedt az ég boltozatán, s a szél suttogása arról beszélt, nincs olyan: honnét jött s nem tér meg sehová, minthogy az örökkévalótól jár az örökkévalóig.

Ámen.

Aleister Crowley
Tozeur
1914. március 17.

Proof read and edited by Frater D.M.T. © Thelemagick.

Fordítás: Frater A.S. - Bahlasti Ompehda O.T.O. (Hungary, Anno Vi)

A szerző engedélyével publikálva. (Published with the permission of the author.)

(The Soul of the Desert - English version)

VISSZA A KÖNYVTÁRHOZ