Gelle Zsóka
A csham tánc
- Cham dance -
2008.
A tánc, mint emberi kifejezési eszköz, az egyik legősibb művészeti forma. Már a legkorábbi időkben természetes módszerként szolgált arra, hogy az ember ráhangolja magát a kozmosz erőire. A spontán kifejezési formák a különböző vallási kultuszok hatására fokozatosan szervezett táncokká fejlődtek. A tánc, mint áldozati aktus, a teljes odaadást jelenti, azt, amikor az ember odaadja magát istenének, és teste transzcendens erők eszköze lesz, a külső és a belső cselekvés együtt működik, nem választható szét.
|
A tánc ily módon fontos szerepet játszott az ősidőktől kezdve a tibeti rituálékban is. Egy legenda szerint pl. a buddhizmus megjelenése előtti időkben, amikor egy tibeti királyt trónra emeltek, rituális táncot kellett bemutatnia, melynek az volt a célja, hogy ábrázolja a ngathangot, azt a természetfeletti erőt, mely az uralkodó személyében jelenik meg, és az általa fenntartott kozmikus és társadalmi rendet, továbbá annak megfelelő működését ábrázolja. A tánc során - melyet a királyi udvar bön papjával együtt adott elő -, a király fehér ruhát viselt, haját feje köré csavarták, és turbánnal fedték, melynek tetejét keselyűábrázolás díszítette.
Hasonló bön táncokról kevés forrás került elő, inkább csak a szóbeli hagyomány és a mai bön kolostorok tánchagyományai alapján következtethetünk létükre. Annyi azonban valószínű, hogy a bön hívek táncaikat legtöbbször a téli és nyári napforduló idején rendezték meg, és ősi termékenységi és igéző rituálékhoz kapcsolódtak. Az egyik ilyen újévi tánc a Tagmar csham volt, a Vörös Tigris tánca, melyet azért mutattak be, hogy kiengeszteljék a különböző démonokat és szellemeket, és biztosítsák jóindulatukat a következő évre is.
A buddhista rituális tánc, a csham eredetét szintén nehéz lenne meghatározni. Mai formájában kétségtelenül ősi tibeti szokások és a tantrizmus szellemi tanításainak és gyakorlatának keveréke.
A csham formáját tekintve a szóbeli hagyomány és a cshamjig, a táncszöveg alapján kerül megrendezésre, és az egyes vallási iskolák általános kozmológiai és ikonográfiai elveit követi. A cshamszöveg írója sok esetben aszerint vázolja a táncosok mozgását, ahogy azt pl. álmában látta, amikor meglátogatta a Rézszínű hegyet, Padmaszambhava legendás lakhelyét. A legtöbb cshamnak szilárd váza van, mely alig változik az évszázadok során, de itt-ott létrehoztak új táncokat is.
A csham általában egy-két napig tart, néhány órával napkelte után kezdődik a kolostor udvarán, ahova a környék lakói is odasereglenek. A buddhista cshamok mindig bizonyos ünnepekhez, hosszabb rituálékhoz kapcsolódnak. Minden egyház előad pl. újévi rituáléi részeként cshamot, a nyingma és a kagyü egyház a nyár közepén rituális tánccal ünnepli Padmaszambhava születésnapját, stb.
A megfelelő időjárás nagyon fontos, hiszen az előadások szabadtéren zajlanak, ezért a legtöbb kolostor a tánc előtt meghívja a helyi időjárás varázslót, aki előzetes rituáléjával megfelelő időjárást biztosít a csham idejére. |
|
A tánc a kolostor főtemploma előtti téren zajlik, ilyenkor a templom a táncosok öltözője. Innen lépnek ki a szabadba, ahol buddhista szokás szerint az óra járásának megfelelően két koncentrikus körben táncolnak körbe-körbe. E körszínpad közepén két pózna áll, melyekhez zászlókat, és öt-öt színes szalagot erősítenek. E zászlók a legmagasabb rangú istenségeket szimbolizálják, akik a cshamban megjelennek. Színük is ennek megfelelő. Így pl. a legtöbb csökjong, azaz tanvédő istenség esetében a zászló fekete, vagy sötétkék. A zászlókra mágikus szótagokat nyomtatnak, melyek az istenségek, védelmezők hívómantrái. A zászlórudak általában négyszögletes kő, vagy agyagszínpadon állnak, mely egyben az oltár szerepét is betölti. Itt helyezik el a különböző edényeket felajánlásaikkal, az áldozati süteményt, és különböző rituális tárgyakat. A tánckörön kívül néhány sátrat állítanak fel, a kolostor magas rangú vendégei és a zenekar számára, mely a táncot kíséri.
Először lássuk a csham azon szereplőit, akik bár nem táncolnak, mégis fontos szerepet játszanak egy-egy csham előadásában. Az egyik legfontosabb személy a dordzse löpön, a vadzsra mester, aki a tánckörön kívül ül, gyakran egy erkélyen, mely a tánctérre néz. Az ő feladata az, hogy imáival és mantráival, melyet a színen megjelenő istenségekhez intéz, a tánc misztikus szintjét irányítsa. A tánc pontos színpadi előadásáért és a technikai részletekért a cshampön, a táncmester a felelős, aki tánckönyvekből és idősebb mesterektől tanulja tisztét. Legtöbbször a kolostor minden táncát ő irányítja, de vannak olyan táncmesterek is, akik egy bizonyos táncra specializálódnak. fontos szerepet játszik a tánc során a zenekar, mely a zenei aláfestést adja. Tagjai a szokásos szerzetesei ruhát viselik, és szinte minden olyan hangszert használnak, ami egy közönséges szertartáson feltűnik. Ilyen pl. a dungcshen, a hosszú trombita, az oboához hasonlatos gyaling, a kagylókürt, a nagydobok, és a különböző cintányérok, melyek üteme szabja meg a tánc ritmusát. A zenekar tagjai a tánc kezdetén a templom főkapuján lépnek ki, és hangszereiken játszva megkerülik néhányszor a táncteret, majd elfoglalják helyeiket. Minden zenész előtt alacsony asztalka áll, melyre a kisebb hangszereket, a kottáskönyvet és teáscsészéiket helyezik. A zenekar vezetője a rölpön, aki a dordzse löpön és a cshampön mellett a tánc harmadik legfontosabb irányítója.
|
Rátérve a táncosok figurájára, ruházatuk legfontosabb kelléke a maszk. Készülhet különösen a Himalája területén fából, papírmaséból, a leggyakrabban azonban a következő módon agyagból elkészítik a maszk modelljét, és szövetcsíkokkal borítják, melyeket rétegesen enyvvel egymásra ragasztanak. Amikor az enyv megszáradt, az agyagmodellt széttörik és eltávolítják.
A maszkok kevés kivételtől eltekintve egy fejet ábrázolnak, a magas rangú istenségek esetében három szemmel. A haragvó istenségek homlokukon emberi koponyadiadémot viselnek, hajukat fekete jakszőrből készítik. Ezek a maszkok kétszer vagy háromszor nagyobbak, mint az emberi arc, ezért a táncos nem a maszk szemén, hanem az orrlyukán, vagy a száján keresztül lát. Mielőtt egy maszk használatba kerül, fel kell szentelni. Ez úgy történik, hogy rászórnak egy marék rizst, és elmondanak néhány mágikus formulát. Különösen azokat a maszkokat, melyeket régóta használnak, szent tárgyaknak tekintik, melyek különleges mágikus erővel bírnak, így a táncos, aki a rituálé alatt viseli, transzállapotba kerül, megszállja az adott istenség. Az ilyen maszkokat, amikor nincs tánc, többnyire valamelyik szentély oszlopára erősítik, mivel ilyenkor ugyanúgy tisztelet tárgyai, akárcsak az istenszobrok. |
A csham táncosok ruhája brokátból vagy selyemből készül, és a szokásos szerzetesi ruha felett viselik. Többnyire egy hosszú, széles ujjú köpönyegből és egy poncsószerű felsőrészből áll. Egyesek csont, vagy fagolyókból készült melldíszt viselnek, mások kerek fémlemezt, melynek neve melong, azaz tükör. Ennek közepébe azon istenség hívószótagját vésik, akit a táncos megjelenít.
A fegyverek és egyéb tárgyak, melyeket a táncosok a kezükben tartanak, a megjelenített istenségek attribútumainak pontos másai. Így pl. Jamát, a halál urát megjelenítő táncos egy múmiát formázó botot tart kezében, míg a hadak istene emberi szív mását tartja kezében. A tanvédők és kíséretük kardot, bárdot fog jobbjában, bal kezében pedig koponyacsészét, mely az áldozat vérének tartályát szimbolizálja. A legtöbb cshamnak szükséges kelléke a linga, a sokszor tésztából készült ember alakú bábu, melybe megidézik a buddhizmussal ellenséges erőket, hatalmakat, és a tánc során megsemmisítik.
A táncosok többsége felszentelt szerzetes, vagy szerzetesjelölt, de előfordul, hogy a harcosokat, vagy tréfacsinálókat laikusok alakítják. A cshamban résztvevő táncosok azonban csak férfiak lehetnek. A szerep, melyet egy-egy szerzetes kap, nem fizikai teljesítőképességétől, tánctehetségétől függ, sokkal inkább attól, mennyi idős, mennyire tanult, ismeri-e a csham misztikus hátterét.
Ennek megfelelően magas rangú lámák alakítják a tánc főistenségeit és a feketekalapos táncosok vezetőjét. A feketekalaposok tantrikus mesterek, vezetőjüket olyan egyházi méltóságok alakították egykoron, mint pl. Reting rinpocse, a XIV. Dalai Láma egykori régense. Az átlagosan képzett szerzetesek az istenségek kíséretét, és a feketekalaposok csapatát, a szerzetesjelöltek pl. az alacsonyabb rangú csontváztáncosokat alakíthatják.
A táncot megelőző időszakban a szerzetesek és a laikusok napokig tanulmányozzák a tánc szabályait. A lámáknak azokon az istenségeken kell meditálniuk, akiket megjelenítenek, tartózkodniuk kell bizonyos ételek fogyasztásától, mint pl. a fokhagyma, a kardtáncosoknak kerülniük kell a gyakorlás idején mindenféle szexuális érintkezést. A tradicionális kolostorokban a gyakorlás olyan titokban, minden közönséget kizárva folyik, hogy még láma sem láthatja, ez a szigorúság azonban már egyre kevesebb helyen megszokott.
|
|
Buddhákat, bodhiszattvákat és a lamaista panteon hasonló alakjait ritkán ábrázolják a táncokban. A főszereplők általában azok az istenségek és istennők, akik a tanvédők csoportjához tartoznak. Ez a csoport két nagy részre oszlik azokra a magasabb rangú istenségekre, akik kívül állnak az evilági szférán, és az alacsonyabb rangú istenségekre, akiket még gátolnak evilági dolgaik. Az első csoport vezetője öt istenség, akik mindannyian a cshamok állandó szereplőinek számítanak Palden Lhamo, Mahákála, Vaisravana, Jama, és a Csamszing, a hadak ura. Az evilági istenek közül leggyakrabban a különböző hegyistenek jelennek meg, mint Jabdü és Nyencshen Thangla. Feltűnnek történeti szereplők és legendás alakok is e táncokban, főként olyanok, akik valamilyen szerepet játszottak Tibetben a buddhizmus bevezetése során, mint Tiszong Decen király, vagy Kando Jeshe Chögyal, Padmaszambhava felesége.
|
Hogy közelebbről lássuk egy csham lefolyását, lássuk René de Nebesky-Wojkowitz leírását, aki Szikkimben vett részt egy tibeti rituális táncelőadáson.
„A hetedik tibeti hónap tizenötödik napján a szerzetesek a tibeti hegyisten iránti hódolatukat maszktánccal fejezik ki, melyben Kancshendzöngát és miniszterét Jabdüt a Pemiongcsi kolostor szerzetesei jelenítik meg a lepcsa ország minden részéből odasereglő nézők előtt.
A szokásos zenetánc vezeti be a cshamot. Ezután az ifjú harcosok kardtánca következik, akik Szikkim magas rangú családjaiból származnak. Középkorinak tűnő viseletben, sisakban, melyen kis zászlócskák lengedeznek, lép egyik a másik után metsző harci rikoltozással a színre, hogy ragyogó fegyverével bemutassa az előírt mozdulatokat a kard előrántását, megélezését, végül a véróceán hullámainak csapkodását. Majdnem két órán keresztül uralják a kardtáncosok a terepet. A vadzsra lépések szigorúan kimért mozdulataival köröznek, hogy kardcsapásaikkal megsemmisítsék a láthatatlan, gonosz démonokat, és helyet teremtsenek a legnagyobb szikkimi hegyisten táncának. |
Kardtáncosoktól vezetve lép ki Kancshendzönga megszemélyesítője a templom kapuján. Vörös démonmaszkot visel, homlokán haragosan villogó küklopsz szemmel. Négy hosszú agyar nyúlik ki félig nyitott szájából. Fejét sisak fedi, melyet elöl kis emberfej, körben pedig öt brokátzászló díszít. Nehéz ruházata selyemből és brokátból áll, mellkasán emberi csontból faragott ékszer, lábait fehér csizma fedi. Jobbjában lándzsát lenget, baljában a lángoló drágakő mását tartja, mely azon kincsek szimbóluma, amiket állítólag az istenek hegyének öt csúcsán halmoztak fel.
A nehéz felszerelés ellenére Kancshendzönga megjelenítője könnyű, méltóságteljes lépésekkel kezdi táncát. Mialatt leírja első körét a téren, egy ünneplőbe öltözött szolgáló tűnik fel, aki egy felnyergelt, gazdagon díszített fakót vezet. Ez Kancshendzönga hátaslova, melyet két másik lóval együtt -- amiket Jabdü és Nyencshenthangla hegyisteneknek szenteltek -- a szikkimi király istállóinak díszhelyére vezetnek. A nézők feszülten néznek a lóra ha az állat most remegni kezd, akkor egy régi mondás szerint a szikkimi hegyistenek meg vannak elégedve a bemutatott áldozattal. Kancshendzönga befejezi az előírt táncfigurákat, majd leül egy tigrisbőrrel borított ülésre.
Most lép színre Jabdü megszemélyesítője. Ruházata ugyanolyan, mint Kancshendzöngáé, de álarca fekete, és ötös koponyadíszt visel homlokán sisak helyett. Egyik kezében lándzsát tart, másikban kitépett emberi szív mását. Elővezetik lovát, mely fekete, csak patái felett vannak fehér szőrcsomók. Hátas-állata kíséretében vonul körbe, majd leül Kancshendzönga mellé, hogy fogadja a kardtáncosok hódolatát. Aztán felemelkedik Kancshendzönga, hogy felfegyverzett kísérőivel bemutassa záró táncát. A templomi zenekart hangzavara közepette eltűnik a templomban, majd nemsokára Jabdü is követi. De ezzel a csham még nem fejeződött be. Ismét a kardtáncosok körtánca következik, végül a királyi testőrség a zenekar kíséretében énekszóval és hangos harci kiáltásokkal háromszor megkerüli a templomot. A szikkimi istenek táncát népünnepély zárja. Csak amikor a Nap lehanyatlik, és kék árnyak töltik meg a völgyeket, akkor indul hazafelé, a daloló nézősereg.”
Gelle Zsóka
Békesség minden lénynek!
Tási telek! /t: bkra-shis bde-legs/
Megjelent: Potala 3. [A Tibetet Segítő Társaság kiadványa]
» Kulturális Antropológia - A tibeti szakrális zene, és hangszerei
» Kulturális Antropológia - A tibeti phön (bön) hagyomány
Kérlek támogasd az Antropológia Könyvtárat!
(Please support the Anthropology Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
|
