1992.
Aki megfigyelt már frissen kipattant levelet tavasz elején, az tudja, hogy színe még annyira transzparens, világos zöld, hogy akár sárgászöldnek is vélhetjük. Nem érte még igazán eső, nap, por, vihar, nincs még tapasztalások mély erezete rávésve. Egy új ciklus kezdete, a megelőző tél sötétsége, feketesége (nigredo) után, az év valódi kezdete, az évé, ami kis körében mindent tartalmaz, ami az egészre vonatkozik: a világra éppúgy, mint az emberre; az időre éppúgy, mint a térre. Körök ezek is, egyetlen nagy ciklus derivátumai, csak az emberi tudat köre szabdalja szét aspektusai szerint különböző ritmusú, kiterjedésű és befolyású körökké. Az ember is ilyen zöld-sárga, „nedves lelkű”, ahogy Herakleitos nevezi, éretlen valami, mikor elindul útján, az alkímia hermetikus operációin át, hogy beérjen azzá, aki elindította az ösvényen, a beteljesült Emberré, a Bölcsek kövévé, a gyémánt tudattá, személlyé váljon. Az alkímia így tekinti az Ouroboros-kígyót e körök, persze főként azért a világ körének, de az év körforgása szimbólumának is; zöld és vörös gyűrűi a Magnum Opus kezdetét és végét jelölik, de egyetlen struktúrán belül, tehát e kettősség és a közöttük húzódó út is egy. Más leírásban a zöld oroszlán a kezdet, ahogy a vörös oroszlán, a rubedo, a munka vége: „Minden dolgok gyökere zöld” – mondja Haly, az arab filozófus. Az Ouroboros a magát transzmutáló hyle, az emelkedés és süllyedés köre is, a nordikus mítoszok világot körülölelő Midgard kígyója.
A Nagy Mű, a Magnum Opus kezdetére Haniel angyal és a Venus bolygó felügyel, mert Venus a zöld szín és a természet ura, tehát a sárga-zöld levelek hónapjában a legkedvezőbb az útrakelés, az Ariesben, hisz ennek hieroglifája (♈︎ "a Kos csillagászati jele") az ezoterikus szimbólumnyelvben a Materia Prima nevével korrelál annyira, hogy Indiában ez az időszak a parabrahman nem-differenciált egy-egészének felel meg. Így ez a természet ősi, még nem szétválasztott „vizeinek”, káoszának ideje, az igazán univerzális oldószeré, a merkuriális vízé, melyben a materia prima solutiója is végbemehet; s joggal nevezik az analógiás gondolkodás alapján álló hermetikus alkimisták a materia primát a „mi káoszunk”-nak. Az alkímia útja végül is a „solve et coagula” egyetemes receptjében jelöltetett meg, és ez annyi, hogy „analizáld magadban az összes elemet, oldd szét mindazt, ami alsóbbrendű benned, még ha úgy gondolod is, hogy ebbe összetörsz; akkor a jól megalapozott előző operációkból kiindulva szilárdíts.” [1] A szilárdítás pedig az a filozofikus congelatio, melyben a hieros gamos, a női és férfiúi dualitás, a légnemű és kötött egyesülése végbemegy, noha ehhez valóban mindennek ki kell égnie, össze kell töretnie az előző fokozatokon, ami nem gyémánt tisztaságú. Kiégeti a tüzes lehelet, a pneuma: az alkímia titkos tüze, az Ignis Innaturalis, amely lángok nélkül égő első Ágens. „A legfontosabb művelet a tűz alkalmazása. Tapas” – mondja Hamvas (in: „Extázis”) – az alkímia folyamatában, melynek „célja: a szublimálás. A szublimált élet neve: az arany. Az eljáráshoz vezető tudás neve: bölcsek köve.” Íme ismét az alapképlet: a centrumhoz, a Quintessentiához vezető út maga ismét a Quintessentiával azonos…
Tulajdonképpen a sorstól való szabadulás a tét, és Evola így interpretálja eme folyamatot: az ember léte egy kőbe vésett ismeretlen írás. Ettől az írástól függeni egy dolog, megérteni, elolvasni a másik, és ha a követ összetörik, újra tudja írni. A sors pedig ismét csak kör, a küklosz anankész, melynek egyik olvasata a mandala, mint imago mundi, és hogy ennek képe labirintus, avagy a nagy világkereszt köre, sit., azt látni fogjuk.
A mindennapi embert, a halandó embert (a hányni való plasztik embert – Zappa pompás kifejezésével) is fel kell oldani a kezdet vizeiben, hogy elérjen önmagához, a Télesmához: „A Télesma pedig nem egyéb, mint amit az egyiptomiak Sahu-nak neveztek, az örök romolhatatlan test, amely az égi sulphur tüzében ég, és önmagában minden elemet felold, mint a higany.” – írja Hamvas Béla a Tabula Smaragdinához írott kommentárjaiban, de e Hermes Trismegistos-i művel kapcsolatban már Paracelsus is hangsúlyozta, hogy 13 mondata az univerzális panacea receptje, amely mindenek tökéletes, eredeti állapotát, a nagy arkánumot helyreállítani képes, és ez „a tökéletesen felszabadított emberi személy, aki a világuralom és a béke megteremtője” (Hamvas, a Tarot elemzésében), az, akiről az I Ching szintén azt állítja a 13. T’ung-zsen (Barátok, Univerzális testvériség) hexagramjában, hogy „a Felsőbbrendű Ember egyedül képes a föld minden lakójának akaratát beteljesíteni”.
A gnosztikus–hermetikus szellemű „Tamás evangéliumában” Jézus félrevonta Tamást és három titkos igét mondott neki: 1. Kaulakau, 2. Saulasau, 3. Zeesar, ami éppen arra vonatkozik, hogyan lesz primordiális ember (1) a halandó emberből (2), a Jordán folyásának megfordításával (3). Erről Evola (Tradizione Ermetica, Bari, 1931.) hasonlóan nyilatkozik: „A mi Művünk a megfordulás és egy lény átváltoztatása egy másik lénnyé, egy dologé egy másikká, gyengesége erővé, testi a spirituális természetté.” Ez a másik lény, ez az Ember az, aki a Tarot utolsó fokozatán is megjelenik, a „Világ” arkánájának mandalájának közepén és a világ-mandala kardinális helyein a Négyességek jelképei övezik: Bika, Oroszlán, Sas és Ember, íme a Nagy Négyszeres Ragyogás keresztje, [2] „a négy világtáj és a négy elem egyesítésének jele” [3], Ezekiel Hajjót-ja, amely azonban folyamat is, idő is, világkorszakolás is, a Mű időbeni fejlődése is, és ezt rögzíti a Tabula Smaragdina, a Télesma előállítására közölt 4. mondatában: „Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta”. A Nap a tűz és oroszlán, a király; a Hold a víz és ember, a királynő; a Szél a levegő és a sas, illékony; a Föld pedig a föld és a bika szilárd-szaturnikus eleme, de éppúgy leírhatnánk őket, mint az aranykortól a vaskorig húzódó aeonokat, vagy mint a föld (nigredo) testi, földies embereit (homo khoikhosz), a víz (albedo) lelki embereit (homo psychikos) és a levegő-tűz (rubedo) homo pneumatikoszait – mert a pneuma tüzes lélegzet (a herakleitosi száraz-lélek!) – magát a Nous-t. És megfelel ezeknek egy-egy külön világ; amit pl. a Kabbalahban Asiyyahnak, Yetzirahnak, Beriahnak és Aziluthnak neveztek el. De ezekről „beszél” az Arthur-mondakör is, amikor Zöld Lovagról, Fekete Lovagról (nigredo), Fehér Lovagról (Sir Galahad, a „kiválasztott”; albedo) és a titokzatos Vörös Lovagról (rubedo) van szó. [4] A Tarot pedig a négy kisebb „Titok” színeivel ismét önmagára mutat vissza, a részben az egész struktúráját reprezentálva ezzel. Az Ember a világ kerekének mozdulatlan középpontjában, nem más, mint a mennyei androgyn, a coniunctio; a király és királynő, a nap és hold, tűz és víz egyesülése, a négy kardinálisával koronázott „ötödik lényeg”, akinek kezében két fáklya ég, a nagy kettősségek egyensúlyaként; és hasonlóan Hermes caduceusához, amelyben a középső, egyensúly pálcájára csavarodnak az ellentétek kígyói. De a kabbalista Élet Fa három oszlopa is ez; Hermes–Mercurius tehát az Ember, aki a kerület is és a középpont is, Alfa és Omega, a kezdettől a célig minden benne zajlik le. Végül is az Ember a teljes világ, az alfa, az alef: a bikaborjú az Ember képviselője, ezért már az ősi – különösen lunáris – tradíciókban minden dolgok kezdete, de éppúgy maga a világ is. Mi több, az alkímia titkos ábécéjében is ilyen szerepe van A-nak, s mindjárt erre a B nem más, mint a reláció a négy elem között, ahogy a C: calcinatio, M pedig a víz androgyn természete, ennek eredeti állapotában, mint „Nagy Mélység”, tehát ismét a kezdet ős-vizeinél állunk, az androgyn kezdetnél, ahogy androgyn a vég is a Mandala középpontjában: Hermes az Ember, aki elindul, ő az úton a vezető és ő a végcél Embere. Hermes androgyn, ahogy a hét bolygó közül egyedül a Mercurius androgyn… Ő az, aki a hét napjainak közepén áll, mint közvetítő, ahogy az illékony, szellemi Mercurius közvetít a paracelsusi három alkímiai alapelem szerint is: a maszkulin, őszi sulphurt (Mars), az „égő” lélek elemet egyesíti a feminin, tavaszi „megfogható” testi elemmel, a sal-lal (Venus), a tél androgyn higanyában, megmutatván a kaput az év körén, ahol mint Jung felismerte, kis kabarként, Telesphorosként áll és vezet el önmaga spirituális, magasabb másához, a centrumhoz. Így érthető az alkímiai cél, miszerint „az Anyával (víz) egyesülve visszavezetni a Szellembe (Atya) a Fiút”, és így érthető meg az, hogy miért beszél az alkímia kétféle Mercuriusról, a közönségesről és a filozofikus Mercuriusról, ahogy persze van közönséges és filozofikus kén (a középponti tűz) is: „a tárgyhoz kötött és a független gondolkodás” (Mireisz László) princípiumai.
Tehát az ember maga az Opus, mert „amit tehát a Tabula Smaragdina tanít, az a belső chemia analitikus módszere” (Hamvas). Az ember a Télesma-talizmánja (megszentelt tárgy), az Ouroboros-alakú gyűrű (Platon gyűrűje), ami vezeti önmagán, az Ouroboros labirintusán, a filozófusok cinóberén keresztül.
Alkímia
„Tengered ívén ím, vörös ma a Hold.
Tűzzel átjárt víz, hűs harmat.
De még nem oltja szomjad, várnod
kell, míg nyugodt tenger színén
felkél – hiheted bizonyosan – az
arany Nagyúr, ősfiatal Napod.
S a benső csendben delel – örökre.”
A hermetikus út tehát ahol kezdődik, ott végződik; egyszerre halad a világ labirintusán át és a tudatban „befelé”, de el sem mozdul az a hermetikusan lezárt edénytől – melyben a transzmutáció zajlik hisz az emberi tudat az „edény”, a filozofikus tojás (a materia prima jelképe), mely szoláris és lunáris félre oszlott, ha tetszik analógiás és logikus funkciókra, „gondolkodásra”. Ezzel a nagy vallásos polaritás törvényének (Herts), de általában is minden dualitás alapjává válik: a Kelet és Nyugat irányára, a fény, élet és jobb kéz útjává, illetve a sötétség, halál irányára, a bal kéz útjává.
Eme edényt helyezik most az athanorba (kemence), maga is az Anya szimbóluma, az Anyáé, mely másrészt az ősvizek tükre, a világ, a hely, ahol a létezés alanya, a Király fogva tartatik. Zoszimosz csak megerősíti ezt, mikor a víz elemet a Venusszal állítja analógiába; ahogy a földet a Saturnusszal, levegőt a Jupiterrel, az ég „kék” Jupiterrel, és a tüzet a Marssal.
Ezek a labirintusok önmagunk tükrei, de hogy mit látunk meg a Mű, világ-tudat labirintusának centrumában: a „világkirályt”-e vagy önmagunk groteszk „árnyát”, a Minotaurost – nos, éppen ez a tét. Egyszerre kell bolyonganunk saját magunk külső tükrében: hegyek között, barlangok mélyén, alkímiai műhelyekben, elrejtett ősi könyvek rejtélyei között, és saját magunk belső tükrében, a tudatban, pl. az alkímia „benső” értelmezésével felfegyverkezve, ahol a prima materia, a „zöld”, a reflektálatlan, naiv világba-beleélés minotaurosi szintje. Ennek meg kell halnia, feloldódnia, megrothadnia, majd a reflexiók poklán is átmennie, hogy a legeslegvégén a „hegyek újra hegyek legyenek”… a vörösben. E processzus az alkímiai „Salamon labirintusa”. Athanasius Kircher azt mondja, hogy a föld belsejét egy borzalmas, komplex labirintus alkotja. (Ki nem bolyongott már járataiban, egynémely hagymázas álmú éjszakán?) A tudat, világ mélyében csakugyan nem más, mint ez a labirintus, de bejárható Hermes Trismegistos vezetésével. [5]
De hát ki is ez a Hermes? Három szinten válaszolhatunk itt erre. Elsősorban az őskor nagy tanítója és prófétája, sőt mint a nagy piramist építtető király ismert egyes legendák szerint; így a harráni szábiusok legendáiban a két legnagyobb piramis Hermes és Agathodaimon sírja, de egyben a tudás fenntartói, kvázi „könyvtárak”, a világ katasztrófái alatt. Ezen a szinten is felmerül már azonban, hogy a Hermes név több személyt takar, Abú Masar al-Balkhi így ír: „A Hermesek hárman voltak. Ami az első Hermest illeti, aki háromszoros kegyelemmel lett felruházva, az özönvíz előtt élt.” Az egyiptomi hagyományok azt mondják, hogy maga Thoth volt az első Hermes,[6] Thoth aki a „könyvek fejedelme”, sőt maga az „igazság”, és ebből érthető, hogy míg Clemens Alexandrinus szerint Hermesnek csupán 42 könyve volt, addig mások azt állítják, hogy számuk elérte a 20 000-et, sőt a 36 525-öt. Ezek az elemek azonban már a második szintre utalnak, ahol Hermes nem feltétlenül egy személy vagy személyek neve, hanem kozmikus és ugyanakkor persze pszichikus jelentőséget kap mint Princípium. (Hermes első és második értelmezési szintjének különbsége ugyanazon jelentőségű, mint a yogában a személyes és személytelen tudat közötti átmenet.) Hermes így elsősorban mint beavatási fok (Thoth) értelmezhető, de másrészt azonos az emberben lévő „énvezetővel”, láthatatlan tanítóval (Hermes a lélekvezető), ezért mondja a „Koré Kosmu” hermetikus könyve,[7] hogy Hermes a gnózis, a teljes tudás maga, sőt a Hermes jelentése „tudó”. Így ez a szó egy jelző, mint amilyen Tibetben a „tulku” pl. o. A tudat egy rejtett, „szakrális” funkciója, ami úgy is jelentkezik, mint archetypos, a Tanító–beavató archetyposa, vagy a Bölcs Öregé, s valóban Hermes kapcsán igen elterjedt kép az, hogy fenséges aggastyánként jelenik meg, aki könyvet vagy fénylő táblát (ld. Tabula Smaragdina) tart, és egy barlangban, a piramisban vagy egyéb rejtett helyen bukkannak rá.[8] Egy arab mese pedig azt bizonyítja, hogy még Indiában is ismert volt ez a titok: Damaszkusz városában találja meg Hermes sírját egy Padmanaba nevű brahmin, aki szerint a Bölcsek Kövének titkát a következő szavak rejtik: „Egyesítsd Nyugat menyasszonyát Kína hercegével,[9] és egy gyermek születik tőlük, a szép arcok szultánja.” (A hieros gamos itt expressis verbis utal arra is, hogy a már említett „vallási polaritás” ‚Keletje’ és ‚Nyugatja’ szintén egyesítendő!)
Hermes, mint a Bölcs archetyposa, ugyanaz, mint Lao-ce Kínában, vagy az ősrisik Indiában, és ezért is azonosították pl. a perzsa Hósanggal (Igazságos), de a héber hagyomány is Henóch-kal, az arabok pedig Idrisszel, mint ilyen pedig már kozmikus szerepű nap-hérosz, hiszen 385 évig tartózkodott a földön, amíg Isten magához nem emelte. Tehát egyben a gnósztikus Abraxas analogonja is, akinek név-számértéke szintén 365. És ezért írja a „Henoch titkainak könyve” című Alexandriában keletkezett apokrif, hogy 366 könyvet írt mennyei vízióiról. Emlékezzünk Hermes 36 525 könyvére, mind a két szám ismét csak az év napjainak számára utal. Hermes tehát ugyanaz, mint amit a kabbalah Maase Merkabah néven ismer: a nagy világkör egésze, és ez vezet el a harmadik értelmezési szinthez: Hermes mindig „én” vagyok, akit vezetnek, aki vezet és akihez vezetnek. Hermes a tudat főfunkciója, „helye”, de a tudat transzmutációja is, ahogy más szinten a tudat egésze is, amelyben minden végbemegy… De soha nem volt jogosabb a kérdésfeltevés, mint éppen itt: ki is hát ez a Hermes?
A nagy Fulcanelli – akinek a katedrálisokról írott könyve voltaképpen az alkímia szimbolikus tárgyalása – maga képtelen volt a Nagy Művet bevégezni, korunk „rossz atmoszférája” miatt. Akkor mi reményünk lehet nekünk – kérdezik majd sokan. Nos, a hermetikus út – a kat’ exochen magányos út –, így nincs senki, sem Fulcanelli, sem Raymondus Lullus, sem Geber, aki Hermes helyett megtehetné. Aki helyettünk megtehetné. Ezért figyeljünk csak Fulcanelli tanítványának, Canseliet-nek valódi üzenetére: „Valakinek várnia kell és kiérdemelni a nagy csodát; tartsa magát készen, minden tavasszal, kihasználni a hetek hetének – hebdomas hebdomadum – előreláthatatlanját, amikor, kivételesen, az ember és a természet műve találkozhat.” [10]
Igen, ez az időpont eljön, a gyümölcs előbukkan – még zölden ugyan – virágjából, hogy érésével őszre elérje pirosát. [11]
* * *
Az „Ezüst víz és csillagos föld”-et [12] olvastam éppen, amikor a hívás megérintett; oly halk volt, mint amilyen halvány a Mercurius még holdtalan éjeken is. Álmomban szólalt meg, vagy olvasmányaim félálomszerű, mágikus atmoszférájának emlékeként – máig nem tudom, mert nem is fontos. „Kelj fel és értsd meg, amit mutatok neked!”
A hajnal fényei már átszűrődtek a lombozaton, mikor elindultam a még éppenhogy csak derengő ösvényen. Ez az erdő most – s ezt jól tudtam – azonos a Szent Erdővel, olyan, mint a „Szörnyetegek parkja” Bomarzoban, éppúgy egy rejtett tisztásán vagy barlangjában lelhető fel a csakrák egyike vagy másika, mint a lélek szerkezetében. És mint minden szent erdőben, ennek közepén is állnia kell egy kastélynak, valami olyan rémálomszerű architektonikának, amely Cheval postás palotájából, manierista palazzokból, egy vurstli elvarázsolt kastélyából és a századelő villamos végállomásainak stílusából gyúródtak egybe. És folyton változnak, olvadnak, különös mutációkon esnek át a holdfényben, amikor úgy hihetik, senki sem látja őket: egy balkon visszahúzódik, hogy helyet adjon egy csigalépcsőnek vagy fiatoronynak. Lakói sosem voltak, maga a lakó; ősöreg őrszem, valaki aki most csendben keresi a szétfutó ösvényeken az utat bejáratáig…
Ez az építmény olyan bonyolult, labirintikus, hogy joggal várhatom, azonos azzal, amiről a kabbalisták is beszélnek: közepén egy lépcső húzódik, mint emberben a gerinc, vagy a kozmoszban a bolygók létrája, s eme Jákob lajtorjáján hághat fel majdan az, akinek van elég bátorsága a legmélyebb szintre, a pincék sötétségébe és magányába leszállni.
Az ajtót, mely közvetlenül a pincébe vezet, alig találtam meg, annyira rejti a hátsó frontot egészében is sűrűn benövő repkény, iszalag, de maga a valószínűtlen architektúra kinövései, faragványai is. Lassan enged a korhatag kapu, porfelhőt csap, ahogy hirtelen enged.
II. Nigredo
„Fekete tojások és csörgősipkák zuhognak a fákról:
Viharok teledobálják és trombiták teleugrálják a szamarak füleit.”
(Hans Arp: Fekete tojások)
A Magisteriumban [13] már minden fázis egyaránt értékes, nincsenek kitérők, elátkozott tévelygések barlangok, pincék labirintusaiban – az Egész a Lapis Noster; így van ez az olyan árnyékos átjárókkal, az idő sötét áramlataival is, mint a lélek hamuállapota, az a moccanatlan bénultság, melyben csak sötét lángok lobognak, és ilyen az a homályba borult csigalépcső, melyen leereszkedünk, még ha egy egész élethosszat is tart a leszállás. Voltaképpen mindig is ennyi időt vesz igénybe, nos ez kétségtelen. A fáklya imbolygó fénykörén por, pókhálók, nedves falak forognak – a föld zsigereiben, az „Anyák” és a halál termében bolyongunk – a csend úgy üvölt, hogy alig hallik halk suttogásunk:
– Úgy vagyok itt, mint aki lekéste saját halálát. Mert olyan vagyok immár, mint a hermetikus filozófus, alkimista, aki már csak a lényegre – benső folyamataira – figyelmez, és ily módon zárkózik be rejtett kamrájába, inkubációs edényébe, mindenki számára láthatatlanul, felfoghatatlanul, érzékelhetetlenül – elgondolhatatlanul. Semmibe sem kapaszkodhat, semmihez nem horgonyozhatja űrben lebegő tudatát. Amit még elgondol, olyan szédítő távlatú, olyan rettenetes, hogy nem kerülhetnek ki tudatának hortus conclususából: feloldanának mindent; sav az, ami megrothaszt mindent, ami számára még egyáltalán megmaradt. Olyan, mint a család, mint a munka, mint a „józan ész”: hormonzavar, egyfajta delírium, transzcendencia-hiány. Végül önmagát támadhatja csak meg, s emészti fel, mint ama saját farkába harapó sárkány. Igen, ez a „feketék feketéje”, a putrefactio, az elkerülhetetlen „Első Mű”, a lélek sötét éjszakája, melynek teljes hontalanságában is mindig tudni kell, hogy „nincs keletkezés romlás nélkül”. Lényegét tekintve mint egy halott vagy kísértet kering az emberek között, akik csupán felvillanó árny és fényfoltok váltakozásai e véghetetlen deszcenzus falain. Persze az emberek azok, akik halottak, születésüktől fogva. Ahogy születnek, úgy halnak. Ahogy a lépcső elfordul és a fény máshová hull fáklyámból.
A hermetikus nem titkolódzása miatt zárt, szeparált terület lakója – mert akkor még valami, ha mindjárt negatívan is, hisz ez még észlelhető – hanem szakrális szürkesége, valódi rejtőszíne miatt. De nem is rejtőzködése a cél, ez csak következménye valódi törekvése hitelességének.
Úgy vagyok itt, mint a hermetikusok: nincs reakció a világ részéről, a nagy tükörből nem verődik immár vissza fény, mély kút tátong e tükör mögött és a tükröző felület csillagászati messzeségekben van mélyen; az ősvizek csillámló felülete. Már láttuk egyszer magunkat benne, ezzel kezdődött utunk lefelé, s majd látni fogjuk még egyszer – a Mű végén. De addig semmi visszajelzés nincs arra, amit tennem kell. Valódi kapcsolatok csak a retortákon belül létezhetnek. Ezt jelenti Harpokrates száján a titkot tartó ujj. Senki sem tudja, ki is vagyok, mit is készítek elő. Nem tiltott művelet, nem hybris vagy megalománia. Csak annyi, mint a valaha élt leginkább hiteles emberek egyike, Lao-ce mond: Homályban én vagyok csak… És ezzel csak annyi, hogy a világalkony, a Ragnarök készülődik szerepére.
* * *
Jól értsük meg, utunk ezen szakasza, melyet Saturnus, a mercurius senex vigyáz, ekvivalens a pokolba tett látogatással, a Nap „Éjszakai tengeri átkelésével”; a sol niger ez. Egy analógiás lépcsővel tovább ezért mondható bizonyos súllyal, hogy a nigredo a „Baré”, színezés (tinktúra) állapota, melyben a Nap a Mercuriussal fuzionál. És hogy nemcsak a föld mélyében tévelygünk, de ami ugyanaz, a testben is, és ez a „labirintikus, akadályokkal teli vándorút” maga a beavatás, [14] amely a középponthoz, a kerékagyhoz vezet, s csak itt derülhet ki, hogy Saturnus Kronos is, az aranykor királya. A „Nap” útja a világ labirintusában tehát a belépéssel és a középpont felé zarándoklással indul, ez a nigredo fázisa, a centrumban a mercurius helyzete fogadja, a kivilágosodás, albedo, míg a labirintus kifelé vezető útja a rubedo; míg maga a kilépés a Kő, Lapis. Guénon minderről így nyilatkozik: „Abban az esetben, amikor a labirintus a barlanggal kötődik egybe, a barlang, amelyet a labirintus kanyarulatai körülfognak és amelybe végül útvonalai beletorkollnak, az egész építmény keretében természetszerűleg a legelzártabb, középponti helyet foglalja el; ez megfelel a szellemi centrum gondolatának, és ugyanígy egyezik a szívvel [15] kapcsolatos szimbolizmussal is. Az a lény, aki bejárja a labirintust vagy bármely más őt, vagyis a beavatás megvalósításának szempontjából megtalálja saját maga középpontját. Az út minden bonyodalmával együtt nem más, mint a lét állapotainak sokféleségét és számtalan módozatait ábrázoló megnyilatkozás, és nyilvánvaló, hogy mindezeknek meghatározatlan sokasága között kénytelen „tévelyegni” a behatoló, mielőtt eljuthatna a középponthoz. A folyamatos vonal tehát nem más, mint a valamennyi helyzetet és állapotot összekapcsoló ‚sutratma’.” [16]
* * *
Shakespeare „Vihar”-jában Ariel a túlspiritualizált, légies lány, szilf; Prospero a középhely, az ember helye, míg Caliban az emberalatti, földies lény, gnóm. Nos ez a Caliban, éppúgy a boszorkányszülte vadember, mint a „Robinson Crusoe” Péntekje, egy izolációs szituációba került tudat fragmentumait jelenítik meg, ahol s amiért a hatás meggyengül a felszíni tudat és a tudattalan tengere között, hatalmas krízis köszönt be – s előbb-utóbb megjelenik a primitív „ellen”-én(ke), az „árny”, [17] az említett irodalmi művek szerencsés eseteiben megszelídített, vagy Prospero mágiájával féken tartott formákban: vademberek által megtestesítve. Árulkodó persze, hogy az izoláció mindkét esetben egy szigetet tételez fel (iskola-sziget), egy olyan szigetet, mely sziget-el, elszigetel a produkált világ lármás valótlanságaitól, kínjaival is feledtető, kábító „mesterséges paradicsomaitól” – „étkeitől”, az egyiptomiak étkeitől, ahogy a gnosztikusok nevezték és óva intettek tőle. A sziget mindig vizekből emelkedik ki, óceánokból–tengerekből, a tudattalan vizeiből, a teremtés előtti őskezdet vizeiből és így közvetlen érintkezésben is e határoló tengerrel. Ez azonban nem csak határol, hanem véd is, körülölel is, a létbe lépők magzatvize is, hiszen a lunáris mitológiáknak megfelelően a Magna Mater vizei ezek, ahogy ezekben a tengerekben tanyázik – minden tradíciók szerint – az ősszörny kígyó vagy sárkány; Leviathan, Vritra, Ouroboros…
De csitt! Hallgassuk csak, hogy még eme szegény Caliban-árny is hogyan tud dalolni szigetén, távol az emberek „valóságától” – még ő is magasabbnak bizonyulva, mint a világ, a „kosz-realitás” imádói és „bölcsei”:
„Ne félj; e sziget telis-teli hanggal,
Mézes dallal, mulattat és nem árt.
Száz zengő szernek zúg fülembe olykor
Zenebonája; máskor ringató dal,
Bár hosszú alvásból eszméltem éppen,
Elaltat újra; és álmomba megnyíl
A felhő, látom kincsek záporát
Leesni készen: és ébredve sírok
S megint álmodni vágyom.”
(Babits Mihály fordítása)
Boldog ördög, Setebos fattya, inkább választom sorsod, az Útra lépő, de veszélyeiben talán elbukó keresőét, ha álmaid így röpítenek, semmint a megelégült helyben maradókét. Minden korok minden bölcse és beavatottja szólott az Út veszélyeiről, de mindez nem annyira elijesztő, mint maradni… [18]
Még akkor is, ha Caliban azért nem tagadja meg magát: „Hogy van nagyságod? Nyalom a cipőjét…”
* * *
Így azután keresem hát a lépcsőfokokat bizonytalan léptekkel; lefelé-lefelé, mert tudván tudom Herakleitossal, hogy az út lefelé és felfelé ugyanaz. Vagy le vagy fel, de „langyos” ne maradj, hogy ne köpjön ki az Úr.
Az álmok köveiből, márványból, gránitjából épült az a kastély, melynek lépcsőit járom. Az utolsó mágikus erdők közepén emelkedik, manierista lázálom maga is, egymásba fonódó folyosóinak arabeszkjével, fekete-fehér sakktábla udvaraival, amiket kolonnádos galériák szegélyeznek, egymásba áttűnő falak, lépcsők, súlyos függönyök, termek, kamrák, avítt brokátok és régen-régi töredező kódexek szétpergő lapjai építik. Ha arra jársz sem látod meg, áthatolsz ott, ahol tornyai, faburkolatú termei állanak; csak hanga, rekettye, fekete szeder indái akadályoznak – véled. Pedig még most is ott rezeg az a hajdan volt zene, egyre halkulón, ahogy talán a szférák, csillagok énekelték – ha csendben tudnál hallgatózni, még hallhatnál egy dalt, egy rondót, ahogy figyelte néhány sápadt, csipke-körgalléros úr is, beszélgetésük végeztével. És e beszélgetések nem voltak lényegtelenek, mert ott dőlt el sorsod, leendő léted is, emlékezz csak vissza: a Magnum Arcanum volt mindig is a téma.
(Persze nehéz elviselni, hogy egy beszélgetés árnyai, reflexiói, lerakódásai vagyunk csupán, egy „töredék az árnyak könyvéből”.) [19]
* * *
Minden ember átéli a sorsszerű ingadozást a dionüszoszi és apollóni létállapotok között. Ez egyre nagyobb lázakat és rácsillapodásokat ismer, de hányan tudják azt, hogy egyetlen dolog két oldaláról van szó, és hányan bocsátják meg az erről való tudással önmaguknak az éppen ellenkező ‚komplementer’ fázist. Hány otthonmaradó bocsát meg az elutazóknak?
Az alkímiai operációkban fokozottan igaz, hogy a „nehezebb a könnyebb” (Pseudo-Hermes). Igencsak pseudo ez a Hermes… – lévén én vagyok az (az „én”). De ez még nem sui generis hamisság, mert ez az én csak az éntől indulhat el, s ha egyáltalán megérkezik valahová, máris igazolódott az indulás pontja is: retardált módon lesz. Az „én” énvezető is, és ezzel Hermes (noha pseudo).
Van azonban egy másik aspektusa is az ingadozásnak: az aktivitás és passzivitás közötti, a tehetetlenség, a nem-inspirált állapot és a teremtő állapot közötti, végül is a lunáris és szoláris lélekállapotok közötti. (Végső soron azonban a pistis-hez, hithez való – tudattalan hozzáállás vezérli ezeket.)
Így ingadozok a lépcsősor végetértével, mert a teremből hét ajtó nyílik, de csak egy vihet el az Athanorhoz. Itt ül az ajtónál a valódi „küszöb őre”: a ‚minek’?, a lélek hamuállapota, a melankólia, a ‚semmi sincs’.
A hermetikus immár leszállt a „sötétség völgyébe”, „abszolút értelemben önmagára állított, találkozik a semmibe vetettséggel, sötét alakot vesz fel a szellemiség”. Ha a döntő ugrást e semmibe megteszi, a beavatást elviseli, beléphet, és e folyamat hasonló a Shugendo beavatás megfelelő stációjához, ahol is mély szakadék fölé lógatják a neofitát; a semmi, az Ungrund szakadéka feletti lebegés ez: „minden csupán a semmi (sunya) feletti villám”, vagy ami ugyanaz, Dionysos Areopagita Istenről, mint az Isteni Sötétségről beszél, mert ez az Ő titkos helye. Ő a Sötétség túl a Fényen, a szupresszenciális Sötétség; és Al-Jili szerint is „a sötét köd” Isten esszenciája. „Az abszolút Lét leszáll az Egységből, az Ő-ségen keresztül az Én-ségig, így jön létre a szubjektum és objektum. A teremtett világ annak külső aspektusa, melynek benső aspektusa Isten.” De nevezik ezt „Sivatag”-nak is, vagy ahogy Eckhart mester mondja, „Csendes pusztaság”, ebből részesülnek a Valentinus-féle első aeon-párok: [20] a Mélység és a Csend, Tudat és Igazság, Logos és Élet. Ahogy a Mélység és a Tudat az első megváltót, Hórust teremti, aki lehatárolja a bukott Bölcsességet, Sophia Achamotot a felsőbb szféráktól, alsó börtönében produkálva Ialdabaothot, a „Káosz gyermekét”, a hyle formátlan anyagát.
Az apophatikus teológia, a via negativa a megfosztás útja, a pozitív meghatározásokat választja le Istenről, ahogy a lélekről is lefoszlik ezen az úton a lélek hét takarója, hagymarétege, ahogy Istár pokolraszállása során is hét kapun lép át, miközben a kapuk őrei egy-egy ruhadarabjától fosztják meg… A hét kapu, ajtó motívuma előlép Rosen Creuz hétszögletű sírkamrájából nyíló hét ajtóban, melyek a könyvekhez, a tudáshoz, gnózishoz vezetnek át.
Igen, a küszöb őrének felismerése, megnevezése–uralása, legyőzése, végső soron magunkba integrálása után kaphatjuk meg a tudást arról, hogyan érhető el a Mű végcélja. A „könyv” az ajtó mögött maga a világegyetem és az idő, a történelem; eme archetypos egyik legrégebbi rögzített emléke a Szetna regénybeli varázskönyv fellelése és attribútumai, szintén igazolja ezt, hiszen a könyvet Nanoferkaptah egy vasláda–bronzláda–elefántcsontláda–ezüstdoboz–aranydoboz sorozat kinyitása után leli meg. A Könyv, a végső dolgok kinyilatkoztatása, itt éppúgy az aeonok végén történik meg, ahogy a drúzok hagyománya szerint is csak az idők végén fedik fel a világ minden tájáról összegyűjtött tudásukat. A ládát ráadásul egy „végtelen hosszú kígyó” őrzi: és végtelen hosszú a sem kezdő, sem végponttal nem bíró kör, ciklus, az Ouroboros kígyó; maga a világ. Tehát egy egész világ fedi el, torlaszolja el a „tudást”, hogy azután csak a valóban kiválasztottak) érhessék el a gnózist. De ezt igazolja (ebben él tovább a motívum) a híres iszlám hermetikus–gnosztikus könyv, a „Nagy Sándor kincse”, mely elbeszéli, hogy Al-Mutaszim kalifa álombéli kinyilatkoztatás útján [21] találja meg Hermes könyvét. „Előkerül egy kínai vassal kivert rézdoboz. Ebben egy vörös arany ládika volt. A belsejében 1 rőf hosszú és 3 rőf széles arany könyv feküdt, 360 lappal, és minden lapon 12 sor. A felirat pontosan megadta a könyv elrejtésének idején fennálló csillagkonstellációt is.” (Kiemelések tőlem.) Az asztrális–kozmikus elemek és vonatkozások nyilvánvalóak.
Nyilvánvaló az is, hogy a nigredo az ólom fémmel és a világ ólomkorával analóg: a Senectus mundi, a világ öregkora egyben az ezekről való tudás újra kinyilvánításának ideje is, mert a sötét Saturnus azért Kronos is, az aranykor volt királya. De mégis, hiába van immár kezünkben a „könyv”, rá kell döbbennünk, hogy üres, hogy csak önmagunkban lelhetjük fel azt, amit a lapok ürességükkel felmutatnak. Ezért mondja a hermetikus kijelentés: „Mi és elődeink nem írtunk semmit, csak magunknak” és ezért mondom én is: semmit el nem mondhattam, semmit le nem írtam; amit érteni vél bárki is ezek alapján, azt magából és magában teszi. „Aki nem ért magától, más helyette nem értheti meg soha.”
Ezért nincs azután lehetőség, hogy a feketeségből a fekete művészettel, goéciával próbáljunk kitörni, hogy az „Arbatel” vagy a „picatrix” varázskönyveit forgatva, külső karakterekkel, szigillumokkal, evokációkkal idézzünk belső hatalmakat. Ezért mondja Gasophilus, hogy „a valódi spirituális igazságok legtöbbször ugyan etikai–morális szinten és színben tűnnek fel, de lényegük mindig ontológiai – és ez is ezoteriájuk része…
A crimen exceptum (ördögpaktum) szövege igazából valahogy így hangozhat: örökre csak önmagad légy. Ebből ered azután mindenfajta önérvényesítés diabolikus mivolta. Minden fajtáé: tehát még a spirituális késztetések soka is, amíg csak valódi természetükre fény nem derül, meg nem tisztul. Így a via purgativa, a via negativa, vonatkozik ezekre is: Ne feledjük, a legveszélyesebb a spirituális materializmus.”
De ezzel a felismeréssel, a nem-tudás pozitív belátásával, az üresség „kézbevételével” végre megtaláljuk a barlangpince mélyén, az Athanorban, az akarat titkos tüzét, a ‚Sol in hominé’-t: a ki nem alvó szoláris tüzet, amelyben a paracelsusi „Yliaster”, a csillaganyag edződik, ég, transzformálódik Filozófikus Mercuriusszá – és tovább. „Kezdetben volt Isten és az anyag (hyle), ahogyan görögül a világot mondjuk, és a világgal együtt volt a lélek – vagy benne volt a világban a lélek –, de nem úgy, ahogy Istenben. És mindaz, amiből a világ ered, nem Istenből ered.” [22]
Utunk így bár hasonlatos „Az ismeretlen Kadath álomkeresésé”-hez, mégis már tudjuk, hogy a mindenség középpontjában az üresség van, és nem a „tébolyult Anathoth isten, a mélységes zűrzavar megfoghatatlan rontása, aki gyalázkodva fortyog”. Az üresség fényen túli fénye, amely oly sokáig sötétségnek tűnt, így villan fel először.
III. Albedo
„Lezárt szemmel is látom immár a fényt” – és e fény az, hogy a Mű megvalósításának mikéntje végre megcsillan. Még nem a beteljesítés, de már legalább az, hogyan kell csinálni. Mert hiába minden leírás, könyvbölcsesség, az igazi tudás a ‚tudni hogyan’. Hiába tudtuk, hogy a megoldás a teljes Emberé, a mandalában is tükröződő megvalósítás-térkép, ha nem ismerjük konkrétan a térkép alkalmazásait. Mert a ‚Második Mű’, az albedo fokán már nem elég tudni, hogy a mikro- és makrokozmosz kölcsönösen tükröződnek egymásban; a mikrokozmosz köre kiegészül a mikrokozmosz centrumával (origo), vagyis a binduval, ahogy Indiában nevezik, így alkotva csak egyáltalán kozmoszt a káoszból, kozmoszt, ami rend, világtörvény, Dharma vagy rta Indiában, maat Egyiptomban, me Sumerban; jó és szép rend, tehát hierarchia, vagyis az igazság hierarchiája – ami a mikrokozmoszban mint a hiposztázisok rendje jelentkezik az aszcenzus során; a beavatás lelki lépcsői is. Hiába tudjuk tehát mindezt, ha nincs misztagógus vagy pszichagógus, mint amilyen Hermes–Mercurius maga, ennek az esedékes hiposztázisnak, az albedonak ura, ahogy Mikhael is az: innen a korrespondencia Hermes és Mikhael között, és innen az összefüggés a fehér szín és a levegő, ill. a higany (mercurius) között. A konkrét „tudni hogyan” Hermes vezetésével itt ezért az egyetlen lehetséges mágia: a teurgia fehér mágiája. Az albedoban az akarat tüze önmagát táplája és feloldja Saturnus „objektivált”, merev, törvények korlátozta világát, ezért „kiválasztás” az albedo, mert a Filozófikus Mercurius immár belép a merev formákba és felszabadítja azokat.
Hogy az albedoban miért hangsúlyos a mikro–makrokozmosz elve, sőt ezek uniója – egységbe, egységes rendszerré forrasztása: az unió, mint program – az a következő analógiás gondolatsorból világlik ki. Guénon azt mondja a „Le Roi du Monde”-ban, hogy a fehér szín a spirituális centrumot reprezentálja, Tula-t (Thule-t) a „fehér szigetet”, de általában minden szigetet–világhegyet, mint a Meru hegy is. Nos Kréta, a kréta-fehér Kréta és az ezzel korrelatív, rajta emelkedő világhegy, Ida szent hegysége, ahol a világgyermek Zeus született és halt meg, hordozza azt az ábrázolást is barlangjaiban, a kettős baltát, a labryst, mely a két fokával a mikro- és makrokozmoszt távolabbi vonzatban a samkhya buddhiját és mahatját – szembenállva, de mégis teljes szinkronban–azonosságban reprezentálja. Összetartozásukat, sőt azonosságukat a „balta tengelye” hordozza és mutatja, noha ez a kifejezés egy kicsit teutológikus, hiszen az axe–axis közös gyökerű szavak, a csatabárd, jogar és a tengely korrelatívak, és itt az idő (és világ) tengelyét jelölik, amely további analógiával megint csak a világhegy, esetünkben Ida-hegye.
A labrys azonban sokak szerint a labirintussal, Kréta híres labirintusaival is rokon, amennyiben (talán) ugyanazon szógyökre mennek vissza, és amennyiben a labirintus is a világ képe. Erről a „labirintusról” ír a következőképpen Guénon: „A barlanggal és a földalatti utazással,… még csak a beavató szertartás előjátékánál és nem magánál a beavatásnál tartunk. A beavatás olyan… mint a ‚második megszületés’, amelynek színhelye a barlang… vagy a labirintus. Halál és születés nem más… mint ugyanannak az állapotváltozásnak két különböző oldala, s vegyük figyelembe, hogy az átmenetnek az egyik állapotból a másikba, mindig sötétségben kell végbemennie… A beavatási barlang egyáltalán nem sötét hely, ellenkezőleg, belülről megvilágított helység, olyannyira, hogy a sötétség éppen rajta kívül uralkodik csak, mert a be nem avatott világot természetesen a ‚külső sötétséggel’ azonosítják, és a ‚második megszületés’ ugyanakkor egyben ‚megvilágosodás’ is… Bármiben áll is a kapcsolat a barlang és a labirintus között, a lényeg az, hogy soha ne tévesszük össze őket… mert nyilvánvaló, hogy amennyiben a barlang az a hely, ahol a felavatás végbemegy, akkor a labirintus, a megelőző próbák színhelye, nem lehet más, mint az az út, amely ide vezet, és ugyanakkor az az akadály is, amely meggátolja a méltatlan ‚be nem avatottak’ számára a behatolást.” [23]
Ahogy az albedo – mint Mercurius – közvetítő a solutio és a Lapis hiposztázisai között, úgy a kettős balta is közvetít a „fehér sziget” albedoja és a Kő, a „mennykő” között: hiszen Luc Benoist már rámutatott, hogy a kettős balta az utolsó stációnak (a betűk között a taunak: T) szintén megfelel, mert ugyanaz, mint a vadzsra Keleten, vagyis Jupiter–Zeus menny-köve, a nordikus viharisten Thor mennydörgést jelképező kalapácsa, a Mjölnir. Az égi megvilágosodás – villámfény és villámcsapásszerű – szimbóluma végső soron! És innen van az, hogy a vadzsra a gombával is kapcsolatos; mert a mennydörgés és a gombák kapcsolata, a villámlás és a termés–termékenység összefüggései mindenütt ismertek voltak: Indiában, Iránban, a Távol-Keleten, sőt Amerikában is elterjedt nézet, hogy a gomba nem az esőtől, hanem a villámlástól, dörgéstől nő. Így a gomba mongol neve is erre utal: tengriin-ku, ahol is tengri = ég. De az egyik gombafajta ógörög neve egyenesen „villámcsapás”, és gondoljuk csak meg, hogy a vadzsra az égi megvilágosodás szimbóluma; azon égé, amelyben a sámánok galócából készült főzetük révén révületben ‚utaznak’, vagyis, hogy a vadzsra az ősi áldozati Szóma-kultusszal is kapcsolatos, ha feltesszük, hogy ez a gomba-kultusz volt, ahogy már hajlanak erre kutatók. Mindenesetre a vadzsra formailag is kielégíti a gombákhoz való affinitást, mi több, neve egyszerre jelent villámot, jogart és gyémántot, a gyémánt-tudat, a Lapis megfelelőjeként… A dolgok eme koherenciája annyira nem véletlen műve, hogy a gondolatmenet továbbvihető. Hiszen a gyémánt, „a Kő, (héberül) Aben kettős alakban jelenik meg, makrokozmikus és mikrokozmikus alakban. A szellemi Kő Krisztus, [24] aki betölti a mindenséget. Így mi is részesei vagyunk a Kőnek, és így mi is élő kövek vagyunk, kik az egyetemes kőből váltunk le” – írta Robert Fludd. A kabbalisták, a chochma mistara, a titkos bölcsesség ismerői ugyancsak erről azt állítják, hogy a kozmosz az ős-egyből (Ayin-soph), a „napok apjától” származik.
De a Kőről, a vadzsra-labrysról tudjuk már, hogy közvetít a hiposztázisok között, s valóban van fekete és fehér kő, és van az izzó kő, mikor egyben van minden. Az izzó gyémánt köve, a mennykő–vadzsra. Ahogy Hamvas szerint a hagyomány három útját ismeri az alapállás realizálásának és ebből a „második az alkímia, így az alkímián belül is a Kő három állapotának három út felel meg: az iniciáció és rejtett ismeret háromfokozatú „kulcsa” is egyben; ahogy a buddhizmus három yánájával (de a Trikáya tanokkal) is párhuzamos:
- Nedves út – Hinayána (kevésbé radikális és veszélyes, noha hosszabb ösvény); az ezüst kulcs: a pszichológiai szintű megértés.
- Száraz út – Mahayána (rövidebb, radikálisabb ösvény); az arany kulcs: a metafizikai bölcsesség, megértés szintje.
- Mi más lehetne, mint „Villám” út – Vadzsrayána (Villám–gyémántjogar), ahol az operátornak egy romolhatatlan testet kell birtokolnia, [25] hogy a rettentő erőket kibírja; a harmadik „kulcs”: a gyémánt (!) kulcs, a cselekvő erőé, a megvalósításé. [26]
Ezzel érthetőbb lesz a három mágia tana: a fekete, a fehér és a vörös mágia, ahogy az is, hogy Ádám (adamah = vörös föld) háromszínű földből teremtetett, fekete, fehér és vörös színű földből. Adamah tehát nem más, mint a vörösben, a legfelsőben, a Beteljesült Emberben az alsóbbakat is felölelő állapot. [27] Gondoljunk csak Adam Kadmonra, aki az összes világokat felöleli szakrális anatómiájában: Asiyyah a test világa, Yetzirah a lélek világa, Beriah a szellemé, [28] míg Aziluth – az isteni világ – minőségileg különbözik az előzőektől: „A legalacsonyabb szint – a Nephesh – a fizikai világot érzékeli, annak energiáiból táplálkozik, és itt helyezi el alkotásait; a középső szint – a Ruach – ugyanezt cselekszi az asztrális világban; a legfelső szint – a Neshamah – ugyanezt teszi az isteni világ viszonylatában.” Szellem, lélek, test az ember mikrokozmoszában – Atya, Fiú, Szentlélek Isten makrokozmoszában; egyben a tibeti Lam-rim, az út lépcsői, az evolutio genetica.
* * *
Megnyílt hát a felfelé vezető lépcsősor a toronyba, melynek útján egyben a labirintusból is elindulhatunk kifelé, noha a „torony” mindvégig a centrumban áll… A meghalt és feltámadott Király továbbindul, mert „Amikor az anyag fehérlik, Királyunk legyőzte a halált.”
IV. Reductio
Lassan világossá válik számunkra, hogy a fénnyel, az albedoval csak az „út”-ról, a Mű végrehajtásáról való magasabb tudást nyerjük el: ennek fénye bevilágítja már – mint a Tarot „Remete” arkánájának lámpása – az előttünk fekvő ösvényt. Megelőlegezett Telosz, de nem betelt telosz; ami eddig volt, az még mindig a labirintus, maga a barlang is, de ezzel a mandala, a megoldás „kulcsa” is egyben, mert csupán ezzel látható, hogy minden lépés maga a teljes út, minden fázisában más színben ugyan, de a Magnum Opus mégis jelen van, ahogy a káoszban (Materia Prima) a Nagy Mű három princípiuma szintén jelen van már: a sal, mercurius, sulphur (melyek egy értelemben a nigredo, albedo és rubedo is), ahogy a fa, az arbor philosophicae, ha úgy tetszik, levelei emlékeznek még az elmúlt télre, a jelen tavaszra és az ősz ígéretére.
A labirintus centrumába történő belépés, az út befelé, a konkrét terv, a tudás tervének realizálódása, a „hogyan”-ra való megvilágosodás” a recutio: „az elpárolgással veszendőbe ment szellemet újra visszahozni.” Ennek a konkrétságnak a fémjele itt Zackiel, a Jupiter „őre”. A centrum, a barlang a beavatás helye lesz, de ki is kell majd jutni a barlangból a labirintus útján, hogy reálisan elérjük a fensőbb „centrumot”, a Lapist. Az „egész” így hát nem más, mint a labirintikus világ, mert csak ekkor szűnik meg az „Út” mint sürgetés, ekkor lesznek újra a dolgok azok, amik. A nyár napfordulóján az albedo világossága jön, míg a téli napforduló után a Kő…
Mi hát a „Tudás”, az út térképe, a „kincs”? Mi „a psephos, egy bizonyos geometriai figura, amelynek kéznél kell lennie… és a bűvös szó, [29] amit háromszor kell kimondani.” Hisz ez az a varázs, amely a táxeis őreit és a kincs függönyeit elhessenti, és ezzel válik lehetővé az átjárás.” [30] Mi hát az irány, a kilépés helye az Ouroboros által szorosan ölelt Ogdoas-labirintusán, ahonnan elérhető a végső szabadulás? Persze az erről való beszámoló a leírt dolog természetéből fakadóan kriptikus kell legyen. Miért? Mert a hermetizmusban az olvasót „nem kímélik meg a szövegek vizsgálataitól, hogy ezzel épp a saját ‚allegorézé’-jéhez (az inspirált értelmezéshez mint a szellemi tartomány kitágításának eszközéhez) vezető utat is egyengesse. Ezt a csak szellemi ember számára elérhető felfogást persze nem lehet megközelíteni egy (mai értelemben vett) tudományos kutatói tevékenység folyamataiban… Itt azt kellett megfejteni, amit pl. a régi mesterek már ismertek – tehát a szellem és az igazság birodalmába vezető mindig azonos út szubjektív megtételét: a spekulatív gnózis volt a cél.” [31] Ezért jelenti az adeptus szó azt, hogy „aki elnyerte”, ti. Isten ajándékát.
De ki járja végig az ösvényt? Ez mindegy. Ha egy, ha csak egyetlenegy megteszi, megteszi mindegyikünk. Az út itt húzódik előttünk, fut tova, s mindig vár valakire, aki rálép, de senki el nem késik az indulással. Mert elképzelhető, hogy pl. az örömhír olyan valami, ami nem örömteli, valami, ami nem szabad, utat mutathat valami, ami kirekeszt, ami elutasít? Út, ami sehova nem vezet? No nem! Az utazás máris folyik: az áldozat útja, mert ahogy a Brhadáranyaka Upanisad (1.1.1) mondja el: „OM. A hajnal az áldozati ló feje; a nap ennek szeme; a szél lélegzete; kozmikus tűz nyitott szája. Az év az áldozati ló teste…”
Nos a középpont elérését a mandala térképe biztosítja, amely az Élet Fa, az arbor philosophica két ellentétes minőségű oldalának útjait is integrálja: a sötétség és a fény útját, a jobbkéz és a balkéz ösvényét, a szoláris és a lunáris opust.
Nyugaton a sötét ösvény a boszorkányünnepekben rögzítődik, mert az ősi ismeret, a nagy világ- és évkör ismerete még ebben is fennmaradt. Így Britanniában, ahol a „Witchcraft” ősi, lunáris vallási rendszer reliktuma inkább, semmint maleficium. Rajzoljuk csak fel ünnepeik helyét a nagy évkörre: február 2. Candlemas – mellesleg a „boszorkányos”, luciferiánus irányú Thule Társaság, a nordikus tradíció őrizői is ekkor ünnepelték a „fény ünnepét” (emlékezzünk csak, Lucifer = fényhozó!); a hyperboreus Thuleról pedig Guénon révén már tudjuk, hogy „fehér sziget”… május 1. Roodmas avagy ismertebb nevén Walpurgisnacht…, augusztus 1. Lamas, és végül november 1. All Hallow E’en, halottak napja, mágikus–kísérteties események ideje. Természetesen a sötét út követői is hegycsúcsokon – a fehér szigeten emelkedő világhegy–világtengely képviselőjén – mint a Blocksberg, de akár a Gellért-hegy, ülik ünnepeiket.
Végül is egy évkeresztet kapunk, és ez is egyfajta Maase Merkabah (Szekér Művei), a primordiális embernek megfelelő áldozati bikaborjú vagy ló szétáldozása idővé: évvé és világgá… [32] és tradicionális tudás ez a reintegráció némely eleméről. Csak mintegy „elcsúszott” kereszt a szoláris kereszthez képest – ebből érthető meg a lunáris–khtonikus (szatanisztikus) boszorkánykultuszok lefelé fordított kereszt ábrázolásának egyik motivációja is; ellenkereszt annyiban, hogy fenti esetben kiegészítője, mintegy komplementer keresztje is a nap-keresztnek. A két kereszt ágai nyolc pontot, többek között az I Ching nyolc trigramjának helyét is, jelölnek ki az év és a kozmosz körén. A dzsainizmus első megváltója, gázlócsinálója Rishabhanatha (Ur-nátha, bika-rsabha) a „Nyolclábú hegy” (Astapada) csúcsára vonult vissza elmúlása–megszabadulása előtt… Egy oktogon is ez a ‚nyolclábú’ mandala-kereszt, ami már átmenet a négyszög és a kör között (a kör négyszögesítése ősi programjának egy fázisa) – közvetítő a négyességektől a körig, ami a tökéletesség, örökkévalóság; szellem is. [33]
Mivel a Nagy Anyaistennő a boszorkányok istene, a hármas, háromfejű Hekaté alakjában, akinek ezért a feminin, lunáris keresztért álltak szobrai útkereszteződésekben. Ez a kereszt az, amelyre a férfiú felfeszíttetik, szétáldoztatik újra és újra, mint Attis is fájára. Míg a szoláris Fa és kereszt a megszabadulásé és „összegyűjtésé”.
A kitüntetett helyeket és időpontokat, szingularitásokat kerestük; időben ilyenek az évkörön a kardinálisok kijelölte időpontok, főleg a nyári és téli napforduló; egy nap ciklusát tekintve az alkony és hajnal ideje, az ember életciklusában az „élet útjának fele” és a halál (ahogy az emberiség életében az utolsó aeon a vaskor). A mikro–makrokozmosz összefüggés révén tehát az „idő tengelye” meglelhető minden síkon, és ez végül is mindig az itt és most, a fénykúp-szerkezet „csúcsa”, noha ide, természeténél fogva, csak egyvalaki fér be: a szakrális szolipszizmus abszolút szubjektuma. „Sokan állnak az ajtó előtt. Mégis az egyedülálló lesz az, aki bemehet a menyegzős helyre.” (Tamás Evangéliuma, 75.)
De ez a „csúcs” különösképpen egybeesik az egyik, a Mercuriushoz köthető kardinálissal, [34] persze a Mercurius közönséges és filozófikus is, a periféria egy pontja és a centrális pont is, ami az időre vetítve azt jelenti, hogy pl. egy nap folyamán az „idő tengelye” ebben a megfelelési rendben az alkony, a „Twilight Time”, mikor is a legtöbb rendkívüli dolog történik. Pl. a gravitációs detektorok ekkor jeleznek egy kiugró csúcsot vagy ez a legmegfelelőbb idő tündérek, manók stb. megfigyelésére. Mintegy van itt egy folytonossági hiány, „kapu” az időn; itt is megnyílik az idő köre (az Ouroboros feje és farka itt találkozik). Ezért mondja a Mithras-misztériumok mítosza, hogy a lélek a Rákkapuján lép a zodiákusba és száll le a planéta-szférákon át a Földre, míg a Bak-kapun (Capricornius) lép ki a világból, mert ezek szembenállanak a zodiákus körén; egyik „hajnali”, másik „alkonyi”, nyári és téli jegy. És ezért ír a Vedanta Sutra (IV. fej. a 3. részben) arról, hogy aki a nem-minősített (nirguna) Brahman teljes ismeretében van, halála után északi útra indul. Mert ez az északi út, azon túl, hogy az árják mitikus történetében és geográfiájában az őshaza helyére mutat, utal a kitüntetett negyedik tér- és időirányra. De ami még fontosabb, hogy a végső cél a nirguna Ungrund, az északi Polarison (a fensőbb centrumon, póluson) nyugszik. Guénon a „Kereszt szimbolizmusában” azt írja, hogy „Dante a térbeli szimbolizmust mellőzve csupán időbelileg, a »Nagy Év« közepébe helyezte magát (emlékezzünk csak az életút felére… ), hogy útját a »három világon« keresztül megvalósíthassa.” (A három világ más színben megfelel a már említett kabbalista Olam ha Asiyyahnak, Yetzirahnak és Beriahnak.) Azonban nem érthetünk teljesen egyet Guénonnal, mert Dante igenis figyelembe vette a térbeli szimbolizmust is, ahogy látni fogjuk, noha a követelmény jogos, hogy ti. térben és időben kell felvállalni a szimbolizmus megélését. Ez két fázisban megy végbe, az elsőben a perifériáról eljutunk az év és világkör centrumába, helyreáll a primordiális ember státusa (saguna Brahman, El-insánul qudim a sufiknak, cheng-jen – igaz ember – Kínában). A második fázisban azonban, amely a Maase Merkabah, a Trónon ülő ember megvalósítása is, a centrumból a sarkcsillaghoz, a zenithez jut el az utazó. Ez a „Felsőbbrendű Azonosság”, a Makroanthropos, az Univerzális Ember (El insánul kámil, Shenjen – isteni ember –, aki a Tien-ki – Ég teteje! –, nirguna Brahman, Lapis). A négy irányhoz és a centrum Quintessentiájához hozzájön még a nadír és a zenit is. Lapis mint Ultima materia, mert ez éppúgy tartalmazza – a már átszellemített négy elemet – mint a Materia prima: „A mi kövünk kő és mégse kő, de kőnek nevezzük, mert tartalmazza a négy elemet.” Vagy ahogy Dorneus írja: „Az Egyben benne van az egy és nem az egy van benne. Egyszerű és négyből áll.” És ezért tanít Hermes is: „Mérhetetlen naggyá tedd magad, a testből teljesen kilépve és minden időn felülemelkedve légy Aiónná – és ekkor megérted Istent… légy magasabb minden magasságnál, mélyebb minden mélységnél, fogadd magadba minden teremtett dolog érzékelését, a tűzét, a vízét, a szárazét és nedvesét, úgy, hogy egyszerre mindenütt vagy, a földön, a tengerben, az égben, még meg nem születve az anyaméhben, fiatalon és öregen, meghalva és a halál után…” (Corpus Hermeticum XI. 20.)
Nos, ez az általános séma, archetipikus térkép, de kell legyen egy saját korunkra, világunkra szabott is; úgy időben, mint a térben, amellyel eljuthat a világ középpontjához, ami ‚elsősorban az embernek középpontja’: „Kétnemű világ”, „Fiú” vagy a „Rózsa” jelöli ezt. A Rózsa nemcsak a centrum azonban, hanem ismét az egész mandala is: szélrózsa, Goethe temperamentum rózsája (a négy elemnek megfelelő négy karakter „iránnyal”), de ilyen a 6. irányú világ-rózsa, centrumában a 7. „iránnyal” a Lapissal; a Dante megénekelte misztikus rózsa. És ilyen az Ouroboros időbeli ciklusa, ahogy hét lépcsőben, a solutiótól a Lapisig, farkától a fejéig köröz: itt találkozik, de egyben itt a leggyengébb ölelése – innen lehetséges a centrumába hatolni, ami ismét a Lapis, de már mint Ultima materia – Lapis philosophorum, a Bölcsek Köve… Így hát ha az év körén van egy rendhagyó pont, akkor a térben is kell legyen a ciklus megfelelő pontjában, mert ahogy a perifériáról vezet a centrumba egy sugár, úgy a föld felületén kell legyen egy pont, ahonnan elvezet egy „sugár” a pólushoz. (A topológiában ez megfelel a kör „kifordításának”, mikor is az origó a „negatív kör” kerületévé lesz. Ebben az értelemben az ún. „üreges föld” elmélete is egyenrangú leírása a fenoméneknek.)
A szakrális szolipszizmus szerint is a ‚világ’-szemlélet alapvetően kétféle projekciójú lehet: a föld a labirintikus bolygószférák centruma, ahol a transzcenzus az állócsillagok szféráján túlra, „kifelé” irányul, noha más aspektusban ez a „világon túl” a valóságos középpont. Ezért ábrázolja pl. a Kabbalah is kétféle módon a létesülést.
A létezés legmélye, a nadír, így a föld közepében levő Dis városa, ahogy Dante írja, de, másrészt, ez a „külső sötétség” perifériája is. Ily módon hát az ember és a földfelszín a világheggyel mindenképpen a közép helye, akárhogy forduljon is ki, avagy be a világkör.
A ‚fent’ persze nem a csillagászati égboltot (és a 3. térdimenziót) jelenti immár, hanem az immanens világ síkja felettet, metafizikai „irányt”. A tér-idő világából történő kilépést jelent a „Polaris”-ra indulás.
Dante tehát pontosan rögzíti az időt, de a helyet is, ahol az egyik szinguláris pont van – Guénon nem véletlenül írt egy egész könyvet az „Isteni színjáték”-ról:
„Egy puszta föld van tenger közepében
szólt akkor ő –, melynek a neve Kréta;
aranykor volt királya idejében.
Egy hegy van ott: hajdan gyönyörű séta!
Lomb… csermely… Ma messze kerülik alját,
mint romlott portékát. A neve Ida.”
Íme a világhegy a „fehér szigeten”, ahol a „világgyermek” (primordiális ember) Zeus születik, és ahol meghal.
„S egy óriás Vén áll a hegyek ormán
és Damiáta felé van a háta,
s az arca Rómát nézi; tükre formán.
Fejét művésze aranyból csinálta
és színezüstből van a melle, karja,
s rézből odáig, hol szétvál a lába;
onnantul mind pompás vasból az alja;
agyagból csak a jobbik lába van
s erre nehezül inkább, mint a balra.
Mindenik rész (kivéve az arany)
repedt, s e repedésből könny pörög le
s meggyűlve barlangot váj, úgy rohan
S rögről e völgyig szivárogva rögre
lesz Acheron, Styx, Phlegeton belőle
s e szűk csatornán addig száll csörögve,
míg elfogy a lemenő út előle;
ott Kocitusszá lesz, egy szörnyű tóvá:” (14. ének)
Ez az „óriás Vén” az emberiség, a primordiális ember maga, de útja is az időben: az aranykortól a vaskorig, ahogy ez a motívum már Dániel könyvében (II. 31–45) megjelenik és inspirálta Giocchino da Fiore-t a három korszakról szóló történelem bölcseletei tanításában.
Ahogy egy világkorszakkal előbb az Ember, Buddha, meditációjában még a Keletre (hajnal „iránya”) néző irányban találta meg az egyetlent, amelyben a világ stabilitása fennmaradt elmélyülése alatt, [35] úgy Dante beszámolójában már Nyugatra (Róma felé) néz; az irány fontosságát a nagy vallások is őrzik, mint a centrum felé fordulást (az iszlámban a Kába, Mekka irányába stb.), többnyire mint puszta tiszteletadási funkciót és nem konkrét realizációs lehetőséget. Most új aeon köszönt be, a Vízöntő, amelynek saját tájolása van, a téli „irány”, Észak…
Kréta fehér szigete, Ida világhegyével, így maga is a középpont leképezése, az időbeli „négyesség” (a négy aeon) és a térbeli négyesség (a négy alvilági folyó) integrálója, az Óriás Ember. Mi több, maga az Ember az idővel és a világgal (Ouroboros) is azonosul, ezzel ismét az alkímiához jutunk vissza: „Az Ouroboros-szimbólum alkímiai jelentőségének a kései ókori Aion-szimbolika (emlékezzünk csak Hermesre: „légy Aionná”!…) az alapja; az ősrégi aggastyán Aion egy mélységes barlangban éldegél, és ezt a barlangot „egy olyan kígyó tekergi körül, amely hangtalanul parancsoló hatalmával mindent elsorvaszt, és mindig zöld a pikkelye, és visszagörbülő szájával az önnön farkába harap, hangtalanul csúszva visszatér a kezdethez.” (Claudianus, alexandriai költő, De Consulatu Stilichonis, i. sz. 400) Ebben a barlangban ( mi már hozzátehetjük: a világ középpontjában, a beavatás per excellence helyén, de éppúgy az Ida-hegy barlangjában…) Aion titkai (Aevi arcana) között vannak a korszakok fémek szerint elrendezve. Innen hozza fel Sol (a Napisten) az aureum sasculumot a napvilágra; az aggastyán alakját Kronosszal (Szaturnusz) azonosították.” [36] Mindez precízen megfelel Dante beszámolójának, de az ólomból kiinduló transzmutációnak a Sol opus segítségével, a „Nap műveleteivel” is: a világbarlang az aranykor királyának, az Embernek börtöne is, ahonnan a szoláris hérosz (Sol) a téli napforduló táján menti ki, helyreállítva a Nap fémének, az aranynak megfelelő aureum saeculumot, a „Várost”…
A négy alvilági folyó egyben a négy világfolyó is, [37] mert a világ maga az al-világ (a szamszára örvénye, a siralmak völgye), ahová a ‚lemenő út’ (katabazisz) vezet, a létezés, a sok kiáradása, kifolyása, az Ember bukása: ki(-le)tapasztalása révén. A lélek le-szállása ez a fensőbb világból a tudat négy „folyóján”, fundamentális képességén és konstituensén át a létezés világába (ezért al-világ), és a visszaemelkedés (anabazisz) tulajdonképpen visszavonása a tapasztalásnak és ezzel a világnak. Pralaya (feloldás), ahogy Indiában nevezik… A folyók visszafordítása, a „Jordán megfordítása”. A leszállás egyben a primordiális ember (ön) szétáldozása permanensen, hogy világ lehessen; világgá szétáldozása a kitapasztalás folyóin keresztül.
A szamszára örvénye pedig a krétai labirintus, Minos (Menes, Manu) az ember labirintusa, világa. De láttuk már a labirintus–labrys (krétai kettősbalta) kapcsolatait, melyek szintúgy ennek (ti. a szamszárának és kiáradásának) jelképei: a centrumból a négy perem, a négy folyó mentén a sok-ba.
Tovább fordul a lépcső a toronyban; az Ida-hegy csúcsához vezető úton a hegy derekához értem. Igen, minden egybevág, a természet és az ember művei végre találkozhatnak.
V. Rubedo
„Űrben fürdő hang – avar lépteink alatt,
Elgörgetett kövek: az éj tintája marad mögöttük,
Arcod merítsd meg benne, s íme: Elmúlt
és jövő napok susogása a szedersövény mögül.”
(Ötsoros /négyben/)
Vöröslenek már az erdő fái, a nyár tüze ég még bennük. Ez az időszak az, amikor Rilkével együtt mondhatjuk, hogy „nagy volt a nyár, Uram”. Beérlelt ez a tűz sok mindent mára, s nem csak az erdő gyümölcseit.
Itt, a hegyvállon pihenhetek meg, és itt találkoztam az egyszemélyes barlangkolostor remete-lakójával, aki a hegy csúcsához vezető végső útszakaszról mondhat valamit. Hogy az esszénus Rabban Hormuz követője volt-e vagy a Yan-na dkar-po [38] szekta tagja; hogy az értékes jádéval és nefrittel kirakott fa-szelencéből Tyanai Apollónius könyvét vette-e elő, vagy a Yan-rtsehi klon-chen-t, [39] immár nem is fontos. Mert amit mondott, nem mondható. Amerre mutatott, nem mutatható. Mindössze az a misztérium közölhető, hogy innen az út felfelé és lefelé ugyanaz – ahogy már Herakleitos is figyelmeztetett. Mert a teljes úton háromszor van oldás és háromszor szilárdítás – a solutiótól a nigredóig, az albedótól a reductióig, és a rubedótól a coagulatióig –, hogy a valóban szilárdat, a gyémántszilárdat, a Lapist megkapjuk.
VI. Coagulatio
A rubedo a tűz állapota, a szellemi sulphuré, a tűzé, mely önmagát is megtámadja és felfalja, vagy ahogy az alkímia mondja el, „mint vörös sárkány haragszik önmagára”. Nem kétséges, ez annyi, mint a szellemi elv önmagában való elégtelensége – Samael angyal fennhatósága alatt megy végbe… –, s amiért visszatér az anyaghoz és világhoz, a rajtuk végrehajtott operációkhoz. Ezért katokhon (megtartani) e fázis jeligéje, hiszen fenntartja az egész maga hordozta valóságot, és ezért érthető itt meg a testben való feltámadás misztériuma is: hogy miért is énekelnek a sufi költők annyit borról, sőt kocsmákról, s nyilván nem az a kényszer rejlik emögött, hogy nem tudnák magukat más módon kifejezni… Mert nem csak a (szellemi) Mercurius és a (szellemi) Sulphur (Mars) egyesül, hanem a sal (Venus) is e kettővel, [40] hogy azután a rubedon át az arany előálljon. Az arany, aurum a héber aur-ral megfelelésben áll [41] és ugyanazon tudatállapot fokozatot jelenti a Kabbalahban – az arany ragyogást, mely az élet Fa koronáját körülveszi –, mint az alkímiában.
De mindehhez még előbb az utolsó szilárdítással, a coagulatióval kell éljünk: a „hyperboreusok telében” fagy ki a Kő, az aranylét köve, Rafael és a Nap jegye alatt. A Kő, mely a De signatura rerum naturalium, Paracelsusnak tulajdonított könyve szerint nehéz, világos bíborszínű.
A Kő a torony tetejét ékíti, innen kell ugorjon a zarándok, hogy a sarkcsillagot, a lét pólusát elérje – a szakadék, az Ungrund fölé lendül: az Atya-állapotba kerüljön, mert csak innen lesz az is látható, hogy a torony egészében a Fiú-állapot volt. Ugyanezt a megtapasztalást fejezi ki a híres zen koan, mikor felteszi a kérdést, „hogyan jutsz tovább a 100 láb magas pózna tetejéről?”
A Kabbalah a „Szekér Művei”-ben a bíbor-világkirályi állapotát, a lét centrumában ülő, csakravartint (kerék forgatója) szintén jól ismeri és hozzá az „uralom tanát” társítja, de ugyanez köszön vissza a hermetikus Poimandresben is, amikor „magának az iratnak a magyarázata szerint ‚a legfelsőbb hatalom tudósa’ kopt eredetű címszavával: ‚a királyi uralom tudása’. Ami megint csak annyit jelent, hogy a megvalósítás útja. „…alakjában elváltozott; hirtelen, egyetlen szempillantás alatt minden feltárult előttem, és egy határtalanul nagy látomást láttam, fény töltött be mindent, mely vidám és örömteli volt, amint megláttam, vágy fogott el iránta. [42] Nemsokára sötétség ereszkedett le (nigredo), mely hirtelenül lecsapódott, félelmetes volt és komor, gomolyogva terjedt tovább, olyannak tűnt előttem, mint egy kígyó, majd ez a sötétség valamiféle nedves természetűvé változott, elmondhatatlanul zavarossá, úgy füstölgött, mintha tűzből lett volna, kimondhatatlanul siránkozó hangokat hallatott, ezután artikulálatlan üvöltés szakadt ki belőle, mintha a tűz hangjához hasonló lett volna.
A fényességből pedig… a Szent Ige áradt ki a Természet fölé, keveretlen tűz emelkedett fel a nedves természetűből [43] egészen a magasba, a felső régiókba: könnyed volt és heves, ugyanakkor erőteljes is, de a levegő ugyancsak fürge volt, követte a tűz áramlatát, a földtől, a földtől és a víztől egészen a tűzig emelkedett fel, és úgy látszott, mintha odafüggesztette volna magát hozzá; a föld és a víz pedig alattuk maradt, és egymásba vegyültek, úgy, hogy nem lehetett megkülönböztetni a földet a víztől, de mozgásban maradtak az áramló Ige következtében, mely hangoknak hallatára közepette fölemelkedett.
Akkor így szólt hozzám a Poimandres: – Megértetted ezt a látomást, meg azt is, hogy mit akart mondani?” [44] Fontos kérdés, mert nem csupán arra irányítja a figyelmet, hogyan zajlott le a tudat és világ együttes genezise, hanem arra is, hogyan lehetséges a reintegráció, tudniillik a genezis reverziójával. Így a tűz és víz, a Nap és Hold, a maszkulin és feminin antagonisták végső coniunctiója, a coincidentia oppositorum is a Kőre vár.
Idáig hét létrafokon, Szent Teréz „belső várkastélyának” hét termén, Ferid ed-Din Attár hét „völgy”-én, [45] a yoga hét csakráján vezetett az út. De éppígy az alkímiai processzusokat képviseli a druida-beavatást leíró misztikus triász, a Preidden Annwn (a mélység prédája) is, amikor „elmondja, hogyan kell mindig magasabb »körök« felé törekednie a druida-tanok ismeretében a jelöltnek: a materiális élet köréből (Caer Bediwyd) indul el, majd az Igazak körébe (Cser Rigor), ahol a kisebb fokozatokkal és titkokkal avatják fel; ezután a felavatandó ifjút bezárják a cromlechbe (Caer Golour, a Sötét kör), amely a jelképes halált képviseli, a tökéletes odaadást. Ezután a Zarándoklás Állatöve következik (Caer Wandwy), az Élet körében (Caer Ochren), a lélektől tett zarándokút befejezése, a növendék harmadik újjászületése – melynek időpontját Taliesin Éneke május elsejében határozza meg – majd a végső cél és beteljesülés, amikor is felveszik őt az Égi kör (Caer Sidi) tagjai közé.” Ezek a Caerek a világ labirintusának (caerdroia) körei, ahogy május elsejéről is tudjuk már, hogy Roodmas ünnepe…
De a hét lépcsőről a legadekvátabban egy kínai beszámoló nyilatkozik a teázás kapcsán: „Az első csésze megnedvesíti ajkam; a második megtöri magányom; a harmadik belsőmbe hatol; s ott különös képírást kavar; a negyedikkel az élet minden baja eltávozik a bőr pórusain át, enyhe izzadás által; a ötödik megtisztít, a hatodik elragad a halhatatlanok birodalmába. A hetedik… Ő, a hetedik… de nem tudok többet inni.” A hét csésze tea az értelmezés hét szintje is, ahogy egy bizonyos negyedik csésze tea mellett már megjegyeztem, [46] valahol a torony aljában; a hetedik csésze a teljesség, a pléroma, mert a pléroma az, amibe nem fér egy cseppel sem több „bele”…
A Trónról is csak egy lépés van még hátra, a hetedik teás csészéé; annak felismeréséé, hogy még ez is, az abszolút individuum is, sőt az abszolútum is, csupán túltöltekezés. Nem történt semmi. „Kezdetektől semmi sincs, soha, sehol. De az erre való rájövésig rettenetes az út.” De az erre való rájövésben semmilyen út sincs már. Mert a legszilárdabb az, ami kivájja a követ is: a víz; az Út, a Tao.
VII. Lapis
„Utálatos dolog önmaguknak feladatokat szabni.”
Úgy él itt, sziklás hegyei között, mint aki belőlük nőtt ki. Ahogy napszámra ül a völgyekre néző kunyhója előtt, ahogy – ha kell – megöntözi növényeit, rendet tesz kertjében, ahogy bejárja hegyeit különös növényekért, és ahogy nem vár senkit, de nem is küldene el senkit, ha kérdésekkel zaklatnák. Mert kérdezzük meg az eget, a felhőket, a folyót – válaszuk folytonos, legyen a bárgyúság mégakkora is, hogy nem ismeri fel magát a válaszolás tényét sem.
Este az égbolt körét figyeli, ahogy a hajnal már a pataknál találja. Látja a nyarakat, őszöket, teleket, látja az erdőket, ahogy színt váltanak, és mert együtt áramlik velük, csak bólint rá. Így bólint most arra is, hogy az év kereke végiggördült. Ismét tavasz van hát.
* * *
Su Tung-po, a Sung dinasztia ünnepelt költője és hívő buddhista volt. Volt egy Fo-ying nevezetű nagyon közeli barátja, egy kitűnő zen tanító. Fo-ying temploma a Yang-tze folyó nyugati partján állott, míg Su Tung-po háza a keleti parton állt. Egy nap Su Tung-po meglátogatta Fo-ying-et, de nem találta otthon, így leült a tanteremben, hogy megvárja. Egy idő után beleunt a várakozásba, és firkálni kezdett egy papírlapra, amit a padon talált. Írásának utolsó szavai ezek voltak:
– …Su Tung-po, a nagy buddhista, akit nem lehet elmozdítani még a Nyolc Világi Szél egyesült erejével sem. (Ezek a szenvedélyfeszítők a következők: nyerés–vesztés, becsmérlés–hízelgés, dicséret–gúny, szomorúság–öröm.).
Azután még egy kicsit várakozott, majd mikor elfáradt, hazament. Mikor Fo-ying hazatért és meglátta Su Tung-po fogalmazványát a padon, a következő sort biggyesztette hozzá:
– Ostobaság! Amit mondtál, nem jobb egy szellentésnél! – és elküldte ezt Su Tung-po-nak.
Amikor Su Tung-po elolvasta azt a gyalázatos megjegyzést, olyan dühös lett, hogy azonnal csónakba szállt, átkelt a folyón, és visszarohant a templomba.
– Milyen jogon ítélsz el engem ilyen szavakkal? – kiáltotta, miközben Fo-ying szorosan lefogta őt. – Nem vagyok-e hívő buddhista, aki csak a Dharmával törődik? Hogy lehetsz ilyen vak, amikor olyan hosszú ideje ismersz engem?
Fo-ying nézte őt néhány másodpercig, majd elmosolyodott, és lassan azt mondta:
– Su Tung-po, a nagy Buddhista, aki azt állítja, hogy a Nyolc Szél egyesült ereje sem tudja még egy hüvelyknyit sem elmozdítani, megtette az egész utat vissza a Yang-tze folyó innenső partjára a végbélnyílás egyetlen fuvallatára.
Forrás: [» Őshagyomány ]
Bizonyos sufi beavatásokban három „halálon” megy át a jelölt: a Fehér, a Zöld és a Fekete halálon.
