Tarr Bence László
A külvilág Hume radikális szkepszisének tükrében
Értekezés a ‘Tanulmány az Emberi Értelemről’ XII. fejezetének első részéről
- The External World in light of Hume's Radical Scepticism -
1996.
Hume az ‘Értekezés az Emberi Természetről’ című nagy összefoglaló munkájához írott bevezetésében azt mondja, hogy az emberről szóló tudomány lehet az egyetlen biztos alapja minden más tudománynak, és éppen ezért minden tudomány egyetlen közös alapja a tapasztalat és a megfigyelés. Ez a megállapítás, korának merőben metafizikai beállítottságú gondolkodói számára igen hajmeresztő gondolatnak tűnhetett. Hume azonban teljesen nyíltan hadat üzen a hamis metafizikával búrkolódzó álbölcs kortársaknak, akik szerinte a nyílt terepen nem tudják megvédeni magukat, s így a köztudatban meggyökeresedett babonákkal igyekeznek leplezni és védelmezni fogyatékosságukat. [1]
|
Véleménye szerint korának metafizikája olyan áltudomány, amely a maga által ültetett kusza bozótot már nem képes átlátni. Azonban képviselői ezt a kusza bozótot nem hajlandók kiírtani, mivel számukra ez adja meg a tudományosság és a bölcsesség látszatát. [2] A kortárs metafizika számára teljeséggel megbízhatatlan és kimerikus, s ahogy azt a ‘Tanulmány az Emberi Értelemről’ című munkájához írott bevezetésében írja:
“S a metafizika jelentős része ellen valóban épp az a legmegérdemeltebb és legkézenfekvőbb vád, hogy nem is igazi tudomány, mert vagy annak az emberi hiúságnak meddő erőfeszítéséből származik, amely az értelem számára teljesen hozzáférhetetlen területre akar behatolni, vagy a köztudatban meggyökeresedett babonák furfangjaiból...” [3]
Azzal, hogy a kortárs metafizika ellen fordult, azt a nehéz és igen szerteágazó feladatot vállalta magára, hogy új alapot teremt a filozófálásnak. Ez az új alap, mint azt fentebb mondottuk, maga az ember. Azonban ehhez az emberi képességek pontos feltárására van szükség, hiszen ez a vizsgálódás mutathat rá arra, hogy az emberi készségek nem elegendők az ilyen jellegű ál-metafizikai kérdések megválaszolására. [4]
Az emberi képességek elemzése azonban számos nehézségbe ütközik. Rögtön a legalapvetőbbet Hume így fogalmazza meg: “Az elme tevékenységeinek figyelemre méltó sajátossága, hogy jóllehet a legközvetlenebbül jelenvalók, mégis mihelyt tanulmányozá-sukba kezdünk, homályba burkolódznak, és a szem nem könnyen leli meg azokat a vonalakat és határokat, amelyek elválasztják és megkülönböztetik őket. E dolgok túl illékonyak ahhoz, semhogy huzamosabb időn át megőrizzék külsejüket és helyzetüket;” [5]. Véleménye szerint éppen ezért, a tudomány számára már az is jelentős feladat, hogy az elme különböző tevékenységeit megismerje, s ezeket a különböző tevékenységeket egymástól megkülönböztesse. Már a bevezetésnek szánt Első Fejezetben kiemel egyet a feladatok közül, ami véleménye szerint a legnehezebb feladat. Ez pedig, hogy csoportosítsa és megkülönböztesse a külső testeket, magától az érzékelés folyamatától. [6] |
A külső testek objektív valóságába vetett hit Hume szerint elhamarkodott vélemény, amelyet körül kell járni. Ez a gondolatkör, könyvének utolsó fejezetének első részében található, s ennek a gondolatmenetnek a rekonstrukcióját szeretném az alábbiakban megtenni.
Hasonlóképpen a metafizikai elvekkel szemben támasztott szkeptikus magatartás-hoz, Hume azt tanácsolja, hogy terjesszük ki a szkepszis egy általános fajtáját a tudományos vizsgálódás minden területére. Ez az általánosságban vett szkepticizmus lenne az amely biztosítaná az ember ítéleteinek kellő pártatlanságát, s megszabadítaná a neveltetése és elhamarkodott nézetei folytán kialakult előítéleteitől. Ez lenne minden filozófiai vizsgálódás propedeutikája. Az ezzel a módszerrel folytatott vizsgálódások következtében merülne fel a szkepticizmus egy harmadik végső fajtája, amely a tudományban és a kutatásban utólagosan merül fel. Ez az a radikális szkepszis, ami már nem a vizsgált tárgyakra és az azokra tett megállapításokra vonatkozik, hanem magára a vizsgálatot végzőre, illetve annak megismerő képességeire. Ahogy azt Hume mondja:
“...ilyenkor az emberek, úgy látszik, arra a megállapításra jutnak, hogy szellemi képességeik vagy okvetlenül csalókák, vagy pedig alkalmatlanok arra, hogy általuk az elmélkedés mindazon különleges területén, ahol e képességeket általában latba vetik, bármiféle határozott nézetre jussanak.” [7]
Nézzük meg sorjában hogyan juthat az ember ehhez a gondolathoz. Ha komolyan vesszük a fentebb vázolt módszert, akkor úgy járunk el helyesen ha mindent megvizsgálunk, úgy, hogy előre semmit sem fogadunk el igaznak, csak ha az észhasználat meggyőzött helyességéről. Ezért a hétköznapi tapasztalás mechanizmusát is, gondolkodásunkkal felül kell, hogy vizsgáljuk, annak ellenére, hogy a tapasztalatunk egy konzekvens világot jelenít meg számunkra. Ha megvizsgáljuk a tapasztalásunkat, akkor azt kell, hogy észrevegyük, hogy a külső tárgyakról nyert ismereteink mind az érzékszerveink tudósításán keresztül történik. Az azonban már a legkorábbi gondolkodók számára is világos volt, hogy az érzékszervek nagyon sok esetben ‘tévesen’ adnak hírt a külső tárgyakról.
Számos ilyen illuzórikus példát hoszhatnánk fel, Hume azonban a következőket említi: az evező a vízben töröttnek látszik, ha megnyomjuk a szemünk oldalát a tárgyakat duplán látjuk; vagy éppenséggel, a távolság függvényében a tárgyak egyre kisebbnek látszanak. Ezekre a példákra elvi szinten több magyarázatot is lehet adni: 1) Az érzékszerveink nem ugyanarról a tárgyról tudósítanak. 2) A tárgy egyszerre ilyen is, olyan is; azaz egyszerre rendelkezik egymást kizárni látszó tulajdonságokkal. (Pl.:Az evező törött is, meg egyenes is.) 3) Az érzékszervi tapasztalásaink nem egészítik ki egymást, azaz megcsalnak bennünket; s ebből az a súlyos probléma adódik, hogy melyik tapasztalás lesza mérvadó. Hume azonban nem veszi végig az első két eshetőséget, hanem a harmadikkal magyarázza az illuzórikus szituációkat. Ha azonban az érzékszerveink megcsalnak bennünket, akkor implicit módon nem bízhatunk meg bennük, és azt amit tapasztalunk, értelmünkkel kénytelenek vagyunk korrigálni. [8]
Mégis úgy tűnik, hogy valamiféle ösztönből vagy megszokásból, az érzékszerveink hiteles tudósításában még az észhasználat előtt megbízunk. Hiszen még mielőtt értelmünkkel felülbírálnánk érzékszervi adatainkat, feltételezünk egy olyan külvilágot, ami állandó, meghatározott törvényszerűségek uralják és amely független tapasztalatunktól. [9] Ennek oka pedig az, hogy sohasem merül fel az emberben, hogy ami értelme számára megjelenik, az sohasem külső tárgy, hanem annak a tárgynak a képe.
Ezen a ponton kénytelenek vagyunk egy nagyon rövid kitérőt tenni, ugyanis a továbbiakat csak akkor érthetjük meg pontosan, ha ismerjük Hume érzékeléselméletét. Ez könyvének főként a II.-IV. fejezetében található. Ez az elmélet szerint a külvilágról szerzett tapasztalataink (perception) két részre oszthatók, annak megfelelően, hogy ezek a tapasztalatok mennyire erősek, illetve elevenek. A kevésbé erőseket és eleveneket gondolatoknak vagy ‘ideák’-nak (ideas) nevezi, míg az erőteljesebbeket benyomásoknak (impression). A kettő közötti különbséget ebben fogalmazza meg:
“Benyomáson tehát az elevenebb képzetünket értem, amelyek akkor keletkeznek, ha hallunk, látunk érzünk, szeretünk, gyűlölünk, kívánunk vagy akarunk valamit. És a benyomások nem azonosak az eszmékkel (ideák): a kevésbé eleven képzetekkel (perception), amelyek akkor merülnek fel tudatunkban, amikor az említett érzeteken vagy indulatokon elgondolkodunk.” [10]
Ennek értelmében a pillanatnyi tapasztalataink mind benyomások, míg a benyomások felidézése, azaz az ezekre való visszaemlékezés következtében felmerülő mentális képek (mental image) az ideák. Ideáink azonban sokkal változatosabbak lehetnek mint a benyomásaink, miután az elménkben felmerülő mentális képek asszóciációja következtében új ideák is keletkezhetnek, anélkül, hogy külső tárgyakból táplálkozó benyomások támasztanák alá. Ilyen asszociáció eredménye a szárnyas ló ideája, amiről nincsenek benyomásaink, azonban minden ember meg tudja alkotni belső mentális képét, azaz elméje számára létezik a szárnyas ló ideája.
Ha most visszatérünk eredeti gondolatmenetünkhöz, akkor azt kell, hogy mondjuk, tapasztalatunk számára közvetlenül mindig csak benyomások vagy ideák adottak. A külső tárgyak mindig csak ezeken keresztül, közvetett módon jelennek meg elménkben. S az érzékszervek csupán kapuk, amelyeken át a tapasztalás képei betódulnak anélkül, hogy az elme és a külső tárgyak közöt bármiféle közvetlen kapcsolat teremtődne. Mégis mikor az emberek ‘tárgyakat’ érzékelnek, még a gondolati felülbírálás előtt rögtön úgy értelmezik benyomásaikat, hogy amit tapasztalnak az a tapasztalásuktól független dolog. A fentebbi érzékeléselmélet tükrében azonban szkeptikusan kell ehhez a kijelentéshez hozzáállni. Egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy amit tapasztalanuk, az valóban több mint elménk belső terében megjelenő mentális képek sokasága. Hiszen közvetlenül csak benyomásokat és ideákat tapasztalunk.
Van azonban ennek a percepció elméletnek egy másik súlyos kövekezménye, ti. a tárgyak különböző minőségeinek az eredete. Az európai filozófiai hagyomány a külső tárgyakat kétféle kategóriába eső minőségekkel jellemzi. Az úgynevezett másodlagos minőségek azok a minőségek, amiket az értelem állapít meg egy tárgyról, méghozzá más tárgyakkal való összehasonlítás alapján. Ilyenek a: hideg-meleg, kemény-puha, fekete-fehér, stb., azaz olyan minőségek amik önmagukban nem létezhetnek, meghatározásukhoz szükséges egy (általában) ellentétes minőségpár. Ezeket a minőségeket az elme egy specifikus működése hozza létre, benyomásai alapján. Elsődleges minőségek ezekkel szemben mindazok, amik eleve a tárgyban foglaltatnak benne, és semmi másra csak arra a tárgyra jellemzők - pl. a kiterjedés fogalma, ami a tárgy definíciójából következő analitikus kijelentés. (Sk. szerintem ennek a fogalomnak a meghatározása is csak negativisztikus meghatározásokkal lehetséges.)
Azonban ha elfogadjuk, hogy a másodlagos minőségeket az eszmetársítás hozza létre, akkor azt is el kell, hogy fogadjuk, hogy az elsődleges minőségek esetében is ugyan ez a helyzet. Mivel minden tapasztalás benyomások vagy ideák formájában jelenik meg az elmében, s azok nem azonosak magával az érzékelés tárgyával, sőt függetlenek tőle, azt kell, hogy mondjuk, maguk az elsődleges minőségek sem a tárgyban rejlenek. Hiszen a tárgyról érkező benyomások az érzékszerveken keresztül jutnak az elmébe, így pl. a kiterjedés, a tapintás és a látás következtében létrejövő benyomások eredménye. Így azt kell, hogy mondjuk, a minőségek is a tudat termékei, legyenek akár elsődlegesek vagy másodlagosak. Azonban ha egy tárgyat megfosztunk önálló minőségeitől, akkor nem marad belőle semmi, s azt kell, hogy mondjuk, hogy pusztán egyetlen biztosat mondhatunk: van valami, ami a tapasztalásunkat okozza. [11]
Hume nem mer ezzel a gondolattal szembenézni. Nem meri feltenni a kérdést, hogy mi az a tapasztalásunkat okozó valami. Hiszen jogos a felvetése: ha nincs a külvilágról közvetlen tapasztalásunk, csak önmagunk ideáit és benyomásait vagyunkk képesek észlelni, akkor miért gondoljuk, hogy ez a valami egy tőlünk független külső tárgyi valóság. Persze a velünk született ösztön azt a képzetet sugallja, hogy az érzékszervi benyomásokat tekintsük elsődlegesnek. Ha azonban ezeket tekintjük elsődlegesnek, akkor azzal is szembe kell néznünk, hogy számos olyan helyzet van, ahol az érzékszerveink tévesen tudósítanak a ‘külvilágról’. Ha ennek korrigálása végett az értelemhez fordulunk, akkor viszont azt kell tudomásul vennünk, hogy az érzékszervi benyomások pusztán képei a külvilágnak, s éppen ezért az elsődleges tapasztalásunk számára nincs külvilág. Pusztán következtetni tudunk rá, abból ami közvetlenül adott számunkra. Ekkor jogos a következő felvetés:
“Mert miféle érvvel lehet bizonyítani, hogy elménk képzeteit tőlünk teljesen különböző, de (ha ez lehetséges) hozzájuk mégis hasonló külső tárgyaknak kell felidézniök, s nem eredhetnek magának az elmének energiájából, vagy egy láthatatlan és ismeretlen szellem sugalmazásából, vagy valamilyen más még kevésbé ismert okból?” [12]
Hume, ugyan csak az intellektuális incselkedés kedvéért, felvázol néhány lehetőséget, de egyik mellett sem tör pálcát: 1) Egyik lehetőség számára az általános világfelfogás, mely szerint külső tárgyak lennének azok melyek ezeket okozzák. (Ezt ő itt nem sorolja fel.) 2) A második lenne az a Berkeley nevéhez fűződő elképzelés, mely szerint Isten lenne ez a külső valami, ami oka minden tapasztalatnak. 3) A harmadik lehetőség az lenne, hogy magából az elméből (from the mind itself) születne minden tapasztalás, s éppen ezért semmi más nem léteznék csak maga az elme. Ez a gondolat komolyan megkísérti Humot, miután belátta, hogy a tárgyakat jellemző minőségek (és ez által a tárgyak maguk is) az elme termékei. Sőt miután feltárja annak lehetőségét, hogy külső tárgyak jelenléte nélkül tapasztaljon az ember, még inkább megerősödni látszik e gondolat. [13] fontos jelenkori, módosult tudatállapotokat vizsgáló kisérleti eredményekre hivatkozhatna ma Hume, azonban az ő korában legfeljebb, álmok esetében, illetve őrülteknél volt megfigyelhető az a jelenség, hogy egy módosult állapotú elme olyat észleljen, ami mások számára nincs jelen; jelezve azt, hogy a tudat képes valóssá tenni maga számára olyan dolgokat, amik pusztán elméjének termékei. Hume azonban nem képes semmilyen döntő érvet felhozni e mellett az elmélet mellett. Persze az ellenkezőjét sem képes bizonyítani, [14] de ezt a lehetőséget nem teszi ‘valóság’ explicit leírásává, hanem a puszta hipotézis szintjén hagyja nyugodni.
Az igazsághoz, hozzátartozik, hogy a problémára implicit módon, könyvének már egy korábbi fejezetében (V.fejezet, második rész) ad ‘valamiféle’ megoldást, amit azonban az észhasználat számára maga sem tart meggyőzőnek. Ez nagyon röviden a következő: Miután a világról alkotott képünk, még a racionális gondolkodás előtt alakul ki bennünk, mintegy ösztönösen, nem biztos, hogy az észhasználat segítségével korrigált valóságképünk a helyes. Hiszen a ‘külvilág’ körülményeihez való tökéletes alkalmazkodás lett az eredménye ennek a folyamatnak. Ha az ilyen ösztönös világképünk hamis lenne, nem lenne azonosság a között amit tapasztalok, és amit az ilyen ösztönös képzeteim sugallnak. Mégis a természet rendje és az ösztönös mód között, ahogy a világban mozgunk, harmónia van. Tehát valamilyen módon bizalmunkat bele kell helyeznünk abba a természetes ösztönbe, ami minket születésünktől vezérel. Ahogy Hume mondja: “Ahogy a természet megtanított bennünket végtagjaink használatára anélkül, hogy az azokat müködtető izmokat és idegeket megismertette volna velünk, éppúgy belénk oltotta azt az ösztönt, amely gondolatainkat a külső dolgok számára kijelölt folyamatokkal összahangban vezérli, még ha nem ismerjük is azokat az energiákat és erőket, amelyektől a dolgoknak ez a szabályszerű folyamata és egymásutánja függ.” [15] Ez az ösztön azonban azt sugallja, hogy a tapasztalón kívül van valami amit tapasztalunk, s ez pedig független és rajtunk kívül álló.
Top
Lábjegyzetek
[1] Az idézetek David Hume: Tanulmány az Emberi Értelemről című művéből valók [Nippon kiadó, Bp. 1995] ford. Vámosi Pál. Minden idézet ebből a kötetből citált, ezért a forrás az alábbiakban nincs feltüntetve.
“Ezek a haramiák a nyílt mezőről elűzve az erdőbe menekülnek, s ott lesben állnak, hogy az elme minden őrizetlen kapuján betörjenek, s vallásos félelemmel és előítéletekkel lerohanják.” I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 11.old.
[2] “...csak ez írthatja ki azt a homályos filozófiát és metafizikai tolvajnyelvet, amely - a begyökerezett babonákkal összevegyülve - a felszínesen gondolkodók számára e filozófiát úgyszólván megközelíthetet-lenné teszi, s a tudomány és bölcsesség látszatával ruházza fel.” I. fejezet- A Filozófia Különböző válfajairól; 13.old.
[3] I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 11.old.
[4] “A tudományt a homályos kérdésektől csupán oly módon lehet egyszer s mindenkorra megszabadítani, hogy behatóan megvizsgáljuk az emberi elme mivoltát, s készségeinek és képességeinek alapos elemzésével bebizonyítjuk, hogy az efféle távoli és homályos dolgokkal való foglalkozásra semmiképp sem alkalmas. Vállalnunk kell ezt a fáradságos feladatot, /.../s az igazi metafizikát gondosan kell ápolnunk, hogy a helytelennel és meghamisítottal leszámolhassunk.” I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 12.old.
[5] I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 13.old.
[6] “A csoportosítás és megkülönböztetés a külső testek: érzékelésünk tárgyai tekintetében nem gyümölcsöző feladat...” I. fejezet - A Filozófia Különböző válfajairól; 13.old.
[7] XII. fejezet - Az Akadémikus vagy a Szkeptikus Filozófiáról; 144.old
[8] “Mindezek a szkeptikus érvek valójában csak azt bizonyítják, hogy fenntartás nélkül, pusztán érzékszerveinkre nem bízhatjuk magunkat, s hogy adatainkat értelmünkkel, valamint a közeg jellegének, a tárgy távolságának és az érzékszervünk minőségének figyelembevételével helyesbítenünk kell.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy a Szkeptikus Filozófiáról; 145.old
[9] “Nyílvánvalónak látszik, hogy érzékszerveinkben velünk született ösztönből vagy pedig előítéletből bízunk meg, s hogy gondolkodás nélkül, sőt úgyszólván mielőtt még az eszünket használnánk, mindenkor feltételezünk egy olyan külvilágot, amely érzékelésünktől független, s akkor is létezne, ha se jómagunk, se más érzékelő lény nem volna, illetve elpusztulna.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy a Szkeptikus Filozófiáról; 145.old
[10] II. fejezet - Az Eszmék eredetéről; 18.old - Sajnálatos módon a fordító a ‘perception’ szót képzetnek (én a tapasztalás szót használom), az ‘idea’ szót eszmének fordítja, ami téves asszociációkhoz vezethet.
[11] “Ha az anyagot valamennyi felfogható tulajdonságától, mind az elsődlegesektől mind pedig a másodlagosaktól megfosztjuk, bizonyos értelemben meg is semmisítjük, s ekkor képzeteink okaként csak egyfajta ismeretlen, magmagyarázhatatlan valami marad...” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 149.old.
[12] XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 147.old.
[13] “Köztudott dolog, hogy számos ilyen képzetet valóban nem külső tárgyak hoznak létre, hanem az álmok, az őrültség vagy más betegség szüleményei. Semmi sem lehet megmagyarázhatatlanabb annál, miképpen tehetnek a testek oly hatást az elmére, hogy egy annyira különböző, sőt velük egyenesen ellentétes jellegű szubsztanciában saját képmásukat idézzék fel.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 147.old.
[14] “Vagy tagadjátok ezt az alapelvet, és azt az ésszerűbb nézetet fogadjátok el, hogy képzeteink csak külső dolgok hasonmásai? Ekkor ugyanis szembefordultok természetes hajlamaitokkal és nyílvánvaló érzéseitekkel, de még így sem elégíthetitek ki eszeteket, amely sohasem fog meggyőző tapasztalati érvet találni annak igazolására, hogy a képzetek bárminő külső tárggyal kapcsolatban vannak.” XII. fejezet - Az Akadémikus vagy Szkeptikus Filozófiáról; 148.old.
[15] V. fejezet - A kételyek Szkeptikus Megoldása; 54.old.
Top
