2010.
„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek, íme a bizonyosság arról, hogy a kisherceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyosság rá, hogy létezik. – ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó – ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyermekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.”
[Antoine De Saint-Exupéry: A Kis Herceg]
Egy távoli kisbolygó égi küldönce
|
A bennünket körülölelő világ, a fölnőttek társadalma. Olyan emberek szőtték látszatát körénk, akik csak „komoly dolgokkal” foglalkoznak, és akik a fontoskodó kivagyiság álruháját viselik álarcul minden nap. A cifra hoppmester-verseny játszóterén csupa-csupa embergyerek rohangál, megpróbálva folyamatosan túlkiabálni játszótársait.
Mostanában sokat töprengtem azon mit jelent a fölnőttség, és a Kis Herceg, örök barátom kíséretében, újralátogattam a fölnőtt viselkedés archetípusos bolygóbirodalmait: az uralkodásvágy, a hiúság, az iszákosság, a fontoskodó üzletemberség, az értelmetlen parancskövető lámpagyújtogatóság, a papírízű szobatudósság, és hetedikként a mi saját komolyságunk emberi bolygóját. Ahogy a kis herceg társaságában bolygóról-bolygóra utaztam, egyfajta fordított Dantei pokoljárásra eszméltem ebben az utazásban, ahol a gyermeki ártatlan emelkedettség tisztaszívű magaslatából, az egyre silányabb emberi játszmák létbirodalmába jut ez az égi küldönc.
Eric Berne, a játszma-elmélet atyja, a tranzakció-analízis nyomdokain járva arra ismert rá, hogy a fölnőtt emberek közötti kommunikációs helyzetek 90%-át burkolt, fel-nemismert automatizmusok irányítják. Sőt mi több, a fölnőtt viselkedés javarésze ösztönösen másolt magatartásforma, amely nélkülöz mindenféle tudatosságot, egyszerű „magnószalag”, amely visszajátssza a korábban rögzített fordulatokat. „- Szia, hogy vagy? - Köszönöm jól.” Ez az aprócska „játszma” például a fölnőtt társas érintkezés egyik semmitmondó alaptétele.
|
|
A Thomas Gordon féle tranzakció-analitikus modell pedig arra mutat rá, hogy az átlag fölnőtt ember tudatában három ilyen automatikus géphang beszél, amely az egyes kommunikációs helyzetekben meghatározza a személy „én-állapotát”, azt a módot, ahogy egy szituációban viselkedik és beszél. Ezek: a gyermeki, a szülői és a fölnőtt üzemmódok. És míg ez a modell, és Berne is a tárgyilagos, objektív, tényértékelő, önmérséklendő, komoly, „fölnőtt” állapotot preferálja, mint a hiteles autentikus kommunikáció formáját, én bevallom kicsit bizonytalanabb vagyok ebben.
Saint-Exupéry-vel karöltve magam is bátran mondhatom, hogy „sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.” Sőt határozottan merem állítani, hogy a fölnőttség súlyos fogyaték. Mi több pszichopatológia, amely a méltán megszenvedett komoly magányosság, és meg-nemértettség pöffeszkedő gomba-világába taszítja kevélyen dagadó fölnőtt öntudatunk. Hány és hány ember életét láttam már zátonyra futni a „komolyság” emberi játszmájának dölyfös birodalmában.
Emberi játszmák – világ-játszmák
A játszma-elmélettel foglalkozó szakirodalom, a játszmákat legtöbbször csak két vagy több ember között folytatott kommunikációs csapdának tekinti, és figyelmével az emberi játszmákat tünteti ki. Csak ritkán fordul elő, hogy az elemző kedvű szakemberek arra is felfigyeljenek, hogy a közmegegyezésen alapuló világképeinkkel milyen világ-játszmák rosszul rögzített mintáiba kötjük tudatunkat. A ’játszma’ nem pusztán kommunikációs csapda, hanem tágabb értelemben olyan pszichológiai fixáció, belső kognitív torzító erő, amelyet egy adott helyzetben öntudatlanul veszünk elő, és ilyenkor féltudatosan vagy akár egészen tudatlanul hagyjuk, hogy elménk átadja az irányítást saját belső robotpilótájának, aki ezután, egy már sokkal korábban rögzített mentális térkép tájait követve vezet végig bennünket az adott helyzeten. Ezeket a térképeket pedig szüleinktől, tanárainktól, tekintélyes szerepet játszó kötődési figuráktól örököltük, vagy róluk másoltuk le, és pontosan a tekintélyelv alapján rögzült belső mintáink miatt csak nagyon nehezen szakadunk vagy térünk el tőlük. Még általánosabban szólva, robotpilótánk csak a saját társadalmi mintáink világ-játszmáit képes követni, és a fölnőttség nem is egyéb, mint egy szocializációs folyamat végterméke, amikor is a robotpilótánk már minden „komoly” helyzetben biztosan röpül.
Az ilyen fölnőtt minták olyan erősek lehetnek, hogy egy ember pszichés kötöttségei miatt valóban képtelenné válik „szabadon” cselekedni, még ha filozófiai értelemben szabadságában is áll megtenni valamit. Például egy fölnőtt képtelen idegen nyilvánosság előtt meztelenre vetkőzni; miután az ilyen viselkedésminta általában tiltott és kerülendő, a legtöbb ember számára egyben áthághatatlan belső korlát. Persze ez még nem játszma, játszmává akkor válik, ha a fölnőtt emberek akik csak ezt a viselkedésmintát tartják „normálisnak”, a többi embert arra kényszerítik, hogy csak így viselkedjenek. És míg mondjuk a közszeméremsértés esetében ez még csak magyarázható, más viselkedésmintákkal már nagyobb bajban vagyunk.
A birtokvágy bolygója
A kis herceg bolygóközi utazásának minden
fölnőtt világjátszmája megérne egy misét, de talán mégis a negyedik
kisbolygó üzletember-játszmája a mai korunk egyre fenyegetőbb rémképe:
„– Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal? – Hogy mit csinálok velük? – Igen. – Semmit. Birtoklom őket. – És mire jó neked, hogy birtoklod őket? – Arra, hogy gazdag legyek. – És mire jó a gazdagságod? – Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki. /…/ – És mit csinálsz velük? – Kezelem őket. Megszámolom, majd újraszámolom - felelte az üzletember. Nehéz dolog. De én komoly ember vagyok. /…/ – De te nem szedheted le a csillagaidat! – Azt nem, de bankba tehetem őket. – Az meg mit jelent? – Azt jelenti, hogy felírom egy darabka papirosra a csillagaim számát; aztán ezt a papírdarabkát bezárom egy fiókba. – Ennyi az egész? – Mi kell több? „Érdekes - gondolta a kis herceg. - Sőt költői. Csak éppen komolynak nem valami komoly dolog. A kis hercegnek ugyanis egészen más fogalmai voltak a komoly dolgokról, mint a fölnőtteknek.”
Régóta tudjuk, hogy fogyasztói társadalomban élünk, és hogy a jelenkor általános viselkedésmintájának alap mozgatórugója a vásárlás, a tárgyi javak vagy pusztán a 'gazdagság' birtokvágya. Ma már általános életmódnak, ki több életcélnak mondható ez a világjátszma. Egy gyermek egész szocializációs folyamatát ez a téveszme határozza meg: azért kell az iskolában jól tanulni, jól teljesíteni, több idegen nyelvet elsajátítani, sikerorientálttá válni, hogy az egyre fokozódó teljesítményvágy kényszere alatt később „sikeres”, karrierista életet élhessen, annak érdekében, hogy jól-kereső, és ezáltal jól fogyasztó hasznos játszótársa legyen egy sokkal nagyobb világjáték öntudatlan bábujaként. A gyermek így elsajátítja a fogyasztói fölnőtt társadalom játékszabályait, és megtanul alkalmazkodni hozzá, mind a fölnőtt társadalom komoly témáit tekintve, mind a kommunikációs formákat. Megtanul beszélni a bridzsről, a golfról, a politikáról, meg a nyakkendőkről – hogy Saint-Exupéryt idézzem. És nem is csak a steril tárgyilagos forma, hanem a silány öncélú tartalom az, ami a lelke mélyén riaszt minden mélyebbre látó fölnőttet, aki még emlékszik rá milyen is a szabad gyermeki öntudat, ami a maga belső irányzéka szerint választja meg a valóban komoly dolgokat.
A mai fölnőtt átlagember orientációját, alapvetően a kényszerű szerzés- és birtokvágy határozza meg. Öntudatlanul is arra törekszik, hogy fölnőtt élete csúcsát egy fiókbazárt többmilliós bankszámla kimutatás nyugtázza, és nem azért mert ezt választotta, hanem mert a világméretű emberi játszma ma erről szól. Ezért robotpilótája úgy vezeti, hogy a társas érintkezés formáival a maga számára hasznos emberek kapcsolatait erősítse, csak azokkal találkozzon, kommunikáljon, akik ehhez az öntudatlan céljához vezetik. Így épülnek le a ’felesleges’ rokoni, családi, baráti kapcsolatok, hogy helyüket átadják a kollegiális, üzleti partnerkapcsolatoknak. És így adják át helyüket a séták, a céltalan szemlélődések, a pihenőidők, a célorientált sürgés-forgás, örökös cselekvéskényszer fölnőtt hangyavilágának.
Önmegszelídítés
„– Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.”
A játszmázáson természetesen túl lehet lépni. Fáradságos öntudatos munkával, de felül lehet kerekedni a fölnőttek által teremtet világ képtelenségén. Ehhez persze az kell, hogy hagyjuk magunkat „megszelidíteni”, hagyjuk, hogy a világ dolgai csak úgy önmagukban kezdjenek hatni ránk. Anélkül, hogy értékelnénk hasznukat, céljukat, értelmüket. Anélkül, hogy feltennénk magunknak a komoly fölnőtt ember alapkérdéseit: „Mire jó ez?” vagy, hogy „Mi hasznom származik belőle?” Hagyjuk, hogy a fölnőtt világ alapmintái nélkül hassanak ránk a dolgok, közvetlenül a szívünkhöz szólva. És ha sok-sok türelemmel hagyjuk, meglátjuk megszelídített életünk megfényesedik, és hirtelen lehullik szemünk elől a fölnőtt világ szemfödője. Mert a szíve mélyén mindenki ott hordozza a róka nagyon egyszerű időtlen titkát: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
» Ezotéria - A kölcsönös függés világa
» Ezotéria - Örök lázadók - a szabadság vándorai
