2009.
Felejtés és megbocsájtás
Eleosznak, a megbocsájtás és könyörület görög istennőjének egyedül az athéni piacon volt oltára. Aki ide menekült, legyen bár szökevény, száműzött földönfutó, ha az istennőnek megvallotta vétkeit, az athéniaktól könyörületet és segítséget remélhetett. A rómaiak Eleoszt, Clementia néven ismerték, és miután Julius Caesar legfőbb erényének tartották, Caesar halála után saját templomot emeltek neki. Innen a Clementia Augusta későbbi szokása, hogy minden római császár „kegyességét” megszemélyesítetik, különösen a vert érméken, és isteni tiszteletben részesítetik.
Megbocsájtás és emberség
Clementia visszatérő képe a római érmeken nem véletlen. Neve egyé válik az emberség, önfegyelem, tolerancia kifejezésekkel, szemben állva Saevitia nevével, a könyörtelenség istennőjével. A megbocsájtás szeretetteljes istennőjét kezében olajfaágból faragott uralkodópálcával, és kinyújtott kezében áldozatcsészével ábrázolják. Ez a kézmozdulat, a neki felajánlott bűnbánó áldozat azonnali viszonzását, a bűnbocsánat elnyerését fejezi ki.
Az antik kultúrák időtlen bölcsessége, most is jól példázza, hogy milyen a helyes, belülről vezérelt emberi magatartás: a megbocsájtásra való képesség, maga az ’emberség’ lényege. Az az erény, ami az állati ösztönvilágból fakadó bosszúálló magatartás fölé helyezi az embert, így emelve őt ki az állatok rendjéből. Nem véletlen, hogy nincs olyan vallási hagyomány, ahol ne ezt az erényt tekintenék az isteni világgal kapcsolatot kereső ember előszobájának. „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.” Mondja Jézus a Hegyi Beszédben. (Mt 5.23) A magasabb rendűvel csak az veheti fel a kapcsolatot, aki lelkében megtisztult a harag terhétől. És ebben a harag iránya teljesen mellékes! Mindegy, hogy én haragszom másokra, vagy mások énrám, a teher ugyanaz! Ugyanis ennek a terhét én cipelem, az én szívemet nyomja! Ezért is mondja a Dhammapada buddhista szentirat legeslegelső versszaka, hogy: „A szív irányítja a dharmákat, felettük áll, azok belőle származnak. A gonosz szívvel cselekvő, gonoszan beszélő embert úgy követi a szenvedés, mint kocsi elé fogott ökröt a kerék. /…/ Sértegetett engem, megvert engem, legyőzött engem, kirabolt engem! Akik ilyen gondolatokat ápolnak magukban, azokban sohasem szűnik meg a gyűlölet.” A szív terheinek letétele a megtisztulás előcsarnoka. És aki megbocsájtásra képtelen, sohasem hagyja el a várakozó lelkek purgatóriumát.
Igazság és felejtés
„Felejtsük el!”, „Borítsunk fátylat rá!”, halljuk gyakran a kifejezéseket! Mintha a felejtés és a megbocsájtás egymásnak megfeleltethető cselekedetek lennének! Mintha elegendő lenne, valakinek minket ártó szándékáról megfeledkezni, ahhoz, hogy a lélek meg tudjon bocsátani. Sokan gondolhatják úgy, hogy amit magunkban eltemetünk, elrejtünk, emlékezetünk legmélyebb bugyraiba rejtünk, megszűnik létezni. Hogy amire nem emlékszünk, az egyben meg is szűnik számunkra létezni. Pedig ez nem igaz! Ez csak a pszichológusok által is jól ismert elfojtás, amely szunnyadó vulkánként izzasztja bensőnkben a bosszú és haragvás zsarátnokát.
Ha csak ismét az antik hagyományra tekintünk, akkor ott is azt találjuk, hogy a később szintén női alakban megszemélyesített Léthe, a felejtés folyója, Hipnosz, az alvás istenének barlangjában fakad. Azaz, ha valaki valami sérelmet szándékosan elfelejt, elfojt, mindössze annyit tesz, hogy éber tudata, éleslátása mezejéről, egy másik – az álom világába száműzi azt. És talán az sem véletlen, hogy Léthe szülőanyja Erisz, a viszály és a háború istennője. A felejtés, az ’éberség’ elvesztése. Álom állapot. Hipnosz barlangjába temetkezve csak szunnyad a meg nem bocsájtott sérelem, ahol az álom istenén kívül nem tanyázik más, mint ikertestvére Tanatosz, a halál. Ez azt jelenti, hogy minden meg-nem-bocsájtott sérelmet viszünk magunkkal a halál birodalmába is. A halál nem végső feloldozás, amely eltöröl minden sérelmet. Sőt! A halál a nagy felszabadító, amelyet az igazság fénye ragyog be hatalmával! És az igazság görögül alétheia, azaz „nem-felejtés”. Halála óráján mindenki szembe kell, hogy nézzen az összes sérelmével, meg-nem-vallott és jóvá-nem-tett cselekedetével. Ezért kell utolsó leheletével a szeretetteljes feloldozás és megbocsájtás szavaival megtisztítania szívét minden terhétől. Talán nem véletlen, hogy a világmegváltó Krisztus szavai még kínhalálában is a megbocsájtásról szólnak: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek." (Lk.23.34) |
|
Ego és megbocsájtás
Ezen szavak nagyon pontosan szólnak. A megbocsájtás nem rólam kell, hogy szóljon, ennek alanya nem én kell, hogy legyek! Sok keleti filozófus kritizálja is, a nyugati közgondolkodás a megbocsájtáshoz fűzött viszonyát. Van ugyanis ebben a hozzáállásban valami patetikus moralizálás; tudniillik az erkölcsi fennköltség, elemelkedettség, magasabbrendűség látszatát kelti! Én, annyira fennkölt és tiszta vagyok, hogy még neked is megbocsájtok, bármit is tettél. És látszólag ez a jóság kritériuma. Akkor vagyok jó, és fennkölt és morálisan abszolút mértékkel élő, ha én mindent megbocsájtok mindenkinek. Nagyon sok embert láttam ennek a gondolatnak a csapdájába esni. A megbocsájtás nem szabad, hogy erkölcsi kérdéssé váljon! Nem a jó emberek ’kötelessége’ megbocsájtani! Maga az emberség alapvető tulajdonsága ez a megbocsájtó alapállapot! A buddhista filozófiában úgy nevezik: méttá – szeretetteljes és feltételnélküli elfogadás, angol kifejezéssel ’lovingkindness’.
A méttá mögött az a filozófiai alapállás és meggyőződés áll, hogy minden ember alapvetően jó, és a jóságra törekszik. Minden ember valójában makulátlan tiszta lélek, aki legfeljebb megtévelyedik a létforgatag sodrában, és így akaratlan vagy rossz szándékok rossz eredőjeként végrehajtja a rossz cselekedeteket. A rossz nem más, mint a jóság hiánya, és szinte minden esetben valamilyen tudatlanságból fakad. Egy ember azért cselekszik helytelenül vagy rosszul, mert gondolatai megzavarodnak, tudatában felhalmozódnak a negatív tudattartalmak, amelyek végül a rossz cselekedetekhez, az ártó szándékhoz vezetik. Éppen ezért, amikor valaki ellenünk tesz, vagy nekünk árt valójában együttérzőnek kell vele szemben lennünk, hiszen egészen pontosan tudhatjuk, hogy csak mentális zavarában cselekszik így. Jó példa erre az a buddhista tanmese, ahol a házába betörő rabló matatására felébredt öreg buddhista tanítómester megkérdi a rablót, hogy biztos, hogy elegendő zsákmányt talált-e, mert ha nem, szívesen odaadja neki a köpenyét, hiszen igen nagy szüksége lehet erre, ha így kell, hogy megszerezze. Mondani sem kell a rabló döbbent szégyenét…
Létfelejtés és megbocsájtás
A feltételnélküli elfogadással találkozva sokkal többre ébred rá az ember, mint arra, hogy néki valaki magasztos erkölcsiséggel megbocsájt. Ilyenkor ébred rá mindenki, hogy ő valójában nem tud rosszat cselekedni, csak az élet zavarossá vált ingoványában elvétette a lépést. Igazi és valódi természete mindig is makulátlan és érinthetetlen, csak az külső világ közösen szőtt álma rejti szeme elől. Nem is csoda, hogy modern filozófusaink sokszor beszélnek létfelejtésről, amely azt a gondolatot jelöli, hogy legtöbben valami teljesen hamis és téves egóval és cselekvés-együttessel azonosítjuk magunkat, a helyett, hogy szívűnk mélyére néznénk, ahol valódi énünk lakozik. Megfeledkezünk valódi önmagunkról, ami alapvetően makulátlan és tiszta! Nem véletlen, hogy az antik görögök is úgy gondolták, miután a Léthe vizét kiittuk, az életben fel kell keresni a spirituális értelemben vett igazság (a-létheia) és visszaemlékezés forrását. Mnémoszüné-t. Ha a spirituális ébredés, a nagy öneszmélés bekövetkezik, mindenki ráébred, hogy nincs bűn és nincs megbocsájtás. Csak az élet végtelen játszóterén csintalankodik megannyi gyermekded lélek. És aki hisz a gyermekek összeveszésében és az öri-hariban, még nem látott gyerekeket játszadozni.
A gyakorlati kérdés ezután csak az: meg tudunk-e magunknak bocsájtani? Meg tudjuk magunknak engedni azt a gondolatot, hogy noha sokszor és sokat vétettünk, gondolatban, szóban, és cselekedetben, valójában csak létfelejtésünk zavaros álma miatt tettük ezt? Meg tudunk-e magunknak bocsájtani, hogy a rosszat csak azért követjük el, mert legtöbbször tényleg nem tudjuk mit cselekszünk? Meg tudjuk-e magunknak engedni a gondolatot, hogy szívünkben mind örök ártatlan gyermekként élünk ezen a világon, és csak a felnőtt világ, felnőtt butasága mind az a rossz, amit látunk? Engedjük-e magunknak, a mélyebbre tekintést, a mélyebbre látást? Megengedjük-e magunknak, hogy ezáltal makulátlan és tiszta, szüntelen áradó forrásai legyünk a boldog létnek? Ha nem, a megbocsájtás helyett, a felejtést választjuk. Elfeledjük és elfojtjuk magunkban valódi, igaz arcunkat. Ha igen, akkor áldozatcsészénkkel merjünk bőséggel ebből a vízből minden hozzánk fordulónak…
» Ezotéria - Elfelejtett emlékeink
» Ezotéria - Sosemvolt emlékeink
» Ezotéria - Egy másik élet emlékei
