2008.
„a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak,
személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek”
(Weöres Sándor)
A szanszkrit mandala /sz: maņḍala/ kör, a tibeti tyilkhor /t: dkyil-'khor/ közép és kör, vagy körben forog jelentéssel bír, de értelemszerűen szent centrumként felfogható. A középponttal bíró kör maga a kozmosz, benne a mozdulatlan kerékaggyal, a nirvánával /sz: nirvāņa, t: mya-ngan las’das-pa vagy myang-’das/, és körülötte a létkörforgással /sz: samsāra, t: khor-ba/ /sz: samsāra, t: khor-ba/, a világgal. A legrégebbi ind szent irat a Rigvéda tíz mandalára (énekkörre) osztható. Egy hindu legenda szerint Brahmá isten az ősi embert négyzetes mandala-formába kényszerítette, majd a Vásztu Purusa nevet adta neki. A hindu építészetben a templomok alaprajza mindig jantra /sz: yantra = mágikus diagramm/, amely egy adott istenség mandaláját jelképezi. A hindu vallásgyakorlatban a mandala célja előidézni a megtévesztő alakzatokon keresztüljutott tudat egybefogott, ékágra /sz: ēkāgra = egyhegyű/ állapotát. A buddhizmusban a mandala jelképoltár szerepet nyer, s ily módon materiális szinten a mindenség (makrokozmosz), emberi szinten a személyiség (mikrokozmosz) szimbolikus ábrája, pszichokozmogram, ahogyan C. G. Jung nevezte. Spirituális szinten pedig a buddhista gyakorlat útikalauza.
A mandala felfogható a világmindenség buddhista térképeként is. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy a mandala megmutatja a külső és belső világ egységét, azonos lényegi struktúráját. Tucci értelmezésében a mandala az Egyből a sokba való deintegráció, és a sokból az Egybe való reintegráció sémája. A mandalában a külső és a belső mindig egybeolvadva van jelen. A mandala azonban nemcsak a szellemi tájékozódást szolgálja, hanem az elmélyülés, beavatás eszköze, s mint ilyen az éberség /t: rig-pa, sz: vidya/ szent köre. A buddhista mandala elsősorban a buddha-lényegiség képszerű megjelenítéseként értelmezhető, mely a gyakorlót mindig a saját belső központja felé vezeti. A mahájána /sz: mahāyāna, t: theg-chen/ hagyományban ez a központ maga az üresség /sz: śūnyatā, t: stong-pa-nyid/. A tibeti tantrikus hagyományban a mandala talán a legfontosabb alapszimbólum, mely mindig egy adott istenség és kísérete megjelenítésére szolgáló meditációs objektum. Ezt a szerepkörét az isteneket és ideákat kifejező sajátos jelképrendszer segítségével tölti be. A mandala minden kis részlete nagyon mély szimbolikával bír.
A buddhista mandalákban mindig a buddhaság ereje nyilvánul meg. A mandalák fontos feladata a szent erők meghívása és befogadása, ezt nevezik Tibetben erőátvitelnek /t: dbang-skur/. Ennek az a célja, hogy a törekvőkben felébredjenek, és az élet részévé váljanak a különböző buddha-erők. A tantrikus buddhizmusban a mandala azt jelképezi, hogy készítője szimbolikusan felajánlja a világot a rajta élő lényekkel együtt az adott invokálandó istenségnek. A mandala-készítés a lámák feladata.
A tibeti mandala téri alapon két típusba sorolható: lehet kétdimenziós és háromdimenziós. Az elsőbe sorolható a rajzolt, a tekercsképre /t: thang-ka/ festett, a színes homokból és a magokból készült mandala. A második csoportba tartozik a fából vagy kövekből készült térbeli mandala /t: blos-bslang/, és maga az emberi test. Ezeken kívül meg kell említeni egy harmadik típust, a vizualizált mandalát, melyet a szerzetesek a meditációs praxisuk során idéznek maguk elé.
A mandala alapelemei éppen úgy, mint a sztúpáé /sz: sūtpa, t: mchod-rten/ az öt elem, kívülről befelé haladva a föld /t: sa/, víz /t: chu/, levegő /t: rlung/, tűz /t: me/ és űr (éter) /t: nam-mkha’/. A mandalában az öt elem ideális egyensúlyban van, melyet a gyakorló tudatában is meg kell teremteni. A térelem a közép, a lényegiség szimbóluma, amelyben a másik négy elem is megjelenik. A mandala téri struktúrája egy középpont köré szerkesztett geometrikus rendszer. A mandalát kívülről befelé három vagy négy védőkör, varázskör veszi körül, melyek megfelelnek a tibeti buddhizmus misztériumainak.
Az első a „Tűzhegy lángköre” /t: me-ri/, mely a szivárvány öt színében ragyogó lánggyűrű. Ez a Tűzhegyet és a szellem misztériumát jelképezi. Az első körön való áthaladás elégeti a meditáló nemtudását /t: ma-rig-pa, sz: avidyā/. A tűz a tantrikus hagyományban a legmagasabb bölcsesség jelképe, mely elpusztít minden hamisat, megtisztít és átszellemít, azaz világosságra ébreszt.
A második a „Gyémántjogar kör” /t: rdo-rje ra-ba/, a világhegyet határolja, az áttörhetetlenség falát és a szó misztériumát jelenti. A vadzsra /sz: vajra, t: rdo-rje/ az átmantól /t: bdag, sz: ātman/ mentes tudatot fejezi ki, mely elpusztíthatatlan teremtő principium, s a buddhizmus egyetlen centrális pontja.
A harmadik a „Lótuszszirom kör” /t: pad-’khor/ az ősóceánon úszik. Ez a kör a spirituális újjászületést jelképezi, hiszen a lótusz /sz: padma, t: padma/ a megtisztulás és a kibontakozó szellemvilág jelképe. Ez a védőkör a test misztériuma, de ez a test az egész univerzumot jelenti, melynek a fizikai testünk is képmása. A magasabb tantrikus osztályba tartozó mandaláknál a második és a harmadik kör között található a „ Nyolc Temető köre” /t: dur-khrod-brgyad/. Ez a nyolc legyőzendő tudatformát szimbolizálja.
A védőkörökön túl található a palota előtere, majd a mandala-palota /t: gzhal-yas-khang vagy ngor-char lha’i, gzhal-yas-khang/. Az előtérben gyakorta találhatók meditáló mesterek, akik a gyakorlót segítik az útján. Az égi palota egy négyszínű visvavadzsrán /sz: viśvavajra, t: sna-thogs rdo-rje/ nyugszik. A vadzsra csúcsain gyakorta ott találjuk a védelem szimbólumait, a szent ernyőket /sz: ātapatra, t: gdugs/. A palotának a négy égtájnak megfelelően négy kapuja /t: sgo-bzhi/ van, szemből nézve a keleti mindig alul, a déli balra, a nyugati fent, az északi pedig jobbra található. A kapuk fölött egy-egy diadalív /sz: toraņa, t: rta-babs/ van, a tetejükön a két gazella /t: ri-dvag pho-mo/ és a tankerék /sz: dharmacakra, t: chos-kyi ’khor-lo/ látható. Ezek a Buddha első szarnáthi /sz: Sarnāth/ prédikációjára emlékeztetnek. A gazella-pár ezen túl az ellentétek egységét is jelképezi, míg a tankerék a buddhista tanítást szimbolizálja. A palota tetején győzelmi zászlók /sz: dhvaja, t: rgyal-mtshan/ és kincses vázák /sz: kalaśa, t: bum-pa/ találhatók. A gyálcenek a buddhizmus győzelmét jelképezik. A palota belsejében egy lótuszvirág található, amelynek szirmain a kísérőistenségek, a közepében /t: dbus/ pedig a mandala főistene /t: gtso-ba/, mint világuralkodó /sz: cakravartin/ trónol.
A mandala közepe – mely megfeleltethető a mitikus Szumeru /sz: Sumeru, t: Ri-rgyal lhun-po/ hegynek – és négy égtája az öt tathágata /sz: tathāgata, t: de-bzhin gshegs-pa = akként érkezett/ Buddha-családnak felel meg, míg a négy köztes égtáj az őket kiegészítő „anyáknak”, a női energiaprincípiumoknak. A mandala istenségei mindig egy-egy buddha-tulajdonság magas energiaminőségét szimbolizálják. A három legfontosabb buddha-minőség a szeretet /sz: maitrī, t: byams-pa/, a bölcsesség /sz: prajñā, t: shes-rab/ és az erő /sz: bala/, melyeket Csenreszi /sz: Avalokiteśvara, t: sPyan-ras gzigs/, Cshámpel /sz: Mañjuśrī, t: ’Jam-dpal/ és Cshákhná Dodzse /sz: Vajrapāni, t: Phyag-na rDo-rje/ bódhiszattva /sz: bodhisattva, t: byang-chub sems-dpa’/ testesítenek meg.
Minden tantrikus főistennek van mandalája, azonban egy-egy istenségnek többféle mandalája is lehet. Az istenség megjelenítése lehet figurális, attribútumai vagy a mantraszótagja általi. A mandala-palotában a négy égtájnak és a középpontnak megvan a saját istensége. Ez a feltehetően a VIII. század táján kialakult elrendezés iskolánként kisebb eltéréseket mutathat. Az öt pozícióban az, az öt tathágata-buddha (akiket dhjáni-buddháknak is neveznek) és az ő jelképeik foglalnak helyet, a legáltalánosabbat a következő táblázat foglalja össze.
| Tathágaták |
Égtája |
Eleme |
Színe |
Mantrá-ja |
Dhjánibódhiszattva-párjuk |
Buddha-párja |
Váhanája (hátasa) |
| Vairocsana |
Közép |
Látás |
Fehér |
Om |
Szamantabhadra |
Krakuccshanda |
Oroszlán |
| Aksóbhja |
Kelet |
Hang |
Kék |
Húm |
Vadzsrapáni |
Kanakamuni |
Elefánt |
| Ratnaszambhava |
Dél |
Szaglás |
Sárga |
Tráh |
Ratnapáni |
Kásjapa |
Ló |
| Amitábha |
Nyugat |
Ízlelés |
Vörös |
Hríh |
Avalokitésvara |
Sákjamuni |
Páva |
| Amóghasziddhi |
Észak |
Érintés |
Zöld |
Áh |
Vísvapáni |
Maitréja |
Garuda |
Az istenség-mandaláknak mindig két aspektusuk van, egy külső, amely a testtel kapcsolatos (külső megjelenési forma), és egy belső, mely tudati (lényegiség). A kettő elválaszthatatlan, szoros kapcsolatban áll egymással.
Ha a gyakorló testét, mint mandalát szemléljük, akkor abban megy végbe a lényeg megvalósulása, a megvilágosodás folyamata. A gyakorló ha felépíti saját mandaláját, megtudja, hogy mi nincs benne egyensúlyba. A meditációs mandalagyakorlat célja felvenni a kapcsolatot a buddha-minőségek energiaállapotaival. Ezek mindig tudati energiák. A mandala-meditáció a tantrikus hagyományoknak megfelelően az adott istenség vizualizációjával történik. Ennek három fázisa van a teremtés, a létezés és a lebontás, melyekhez egy-egy gyökérszótag és egy-egy buddhatest tartozik. A teremtés hangja az „Om”, teste a nirmánakája /sz: nirmāņakāya, t: spruk-sku/, a létezésé az „Ah” hang, valamint a szambhógakája /sz: sambhogakāya, t: longs-sku/, a lebontásé a „Hung” és a dharmakája /sz: dharmakāya, t: chos-sku/. A meditálónak először a védőkörökön kell átjutnia, aminek során egyben megtisztul szellemben, beszédben és testben.
A mandala-palota előterében meditáló mesterek segítik a törekvőt spirituális útján. A meditáló mindig a keleti kapun, azaz a mandala alsó oldalán lép be a palotába, s ekkor nyílik meg a lótuszvirág. Ezt követően a buddhista hagyománynak megfelelően a középpontot mindig jobb kéz felől kell megkerülni a meditáció során. Végső célként a meditálónak a főistenséggel kell azonosulni, annak erejéhez kell jutnia. A mandala gyakorlatok körkörössé teszik a gondolkodást, ami által a folyamatos változásban lévő, születő és pusztuló világegyetemben kialakul az éber, tudatos részvétel. Csak így valósulhat meg a buddhizmus végső célja a körforgásból való végleges kilépés, a nirvána állapota.
A magasabb tantrikus iskolákban jelentős szerepet kap a homokmandala /sz: rajomaņḍala, t: rdul-tshon-gyi dkyil-’khor/ készítésének szent művészete. A dalai lámák rendjében /t: dge-lugs-pa = erényelvet követő/ a leghíresebb homokmandala készítők a felsőbb-tantrák kolostorában, a Gyütö Thácángban /t: rGyud-stod Grwa-tshang/ sajátították és sajátítják el ma is tudományukat. Ezt a mandala-típust természetes festékekkel színezett őrölt kőporból, aranyporból és drágakőőrleményből négy szerzetes készíti. A homokmandalákon a megidézendő istenségnek mindig csak a jelképét ábrázolják. A tényleges elkészítés előtt számtalan tisztító szertartást és felajánlást végeznek a szerzetesek. Lényeges a mandala helyének kijelölése, azaz a helyszín spirituális szempontból való megvizsgálása /t: sa cho-ga/. Miután engedélyt kértek Prithivítől /sz: Pŗthivī/, a Földistennőtől /t: sa brtag-pa/, meg kell tisztítani a helyszínt /t: sa sbyang-ba/. Az ártó démoni erőket a háromélű varázstőrök /sz: kīla, t: phur-bu/ segítségével kötik le. Ezután következnek az előkészítő szertartások. A mandala felrajzolását mindig a vadzsra-mester kezdi a karma-vonal kijelölésével, majd egy zsinórral a bölcsesség-vonalat húzza meg. Ezután a szerzetesek szigorúan követve a sok évszázados hagyományokat a középpontból kiindulva felrajzolják a mandala vonal-struktúráját /t: dkyil-’khor bri-ba’i cho-ga/.
Ha elkészült a rajz, kezdődhet a színes homok kiszórása, melyet egy vékony, recés oldalú, szűkülő fémcsövön /t: lcags-phug/ keresztül juttatnak a vonalak közötti területekre. A szerzetesek kb. egy héten keresztül végzik a színes felületek kitöltését, minden napot egy speciális szertartással /t: thugs-rje chen-po cho-ga/ kezdve. A színes homok vonalakhoz igazításához a singét /t: shing-ge ~ fa lapátka/ használják. A homok kiszórása rendkívül fegyelmezett, precíz munkát igényel. A mandala-készítés művészetének a manuális készségeken túl nagyon fontos aspektusa a spirituális felkészültség. Ez biztosítja a napokon át végzett monoton munka sikerét.
A mű befejeztével beavatási szertartások következnek, amelyen különböző fogadalmakat téve a hívők is részt vesznek, aminek jeléül vörös fonalat kapnak. Először felkérik a mandala istenségét, hagyja el a helyét, majd ismét a vadzsra-mester egy gyémántjogarral vagy háromélű varázstőrrel az égtájaknak megfelelő vonalakat húz. Ezután a szerzetesek a négy irányból elkezdik a színes por összesöprését a középpont felé. Végül a homokot egy vázába szórják, amit a megidézett istenség buddha-csoportját jelképező tathágata-koronával díszítenek. A szerzetesek ezután a megkoronázott vázával, mantrák /sz: mantra, t: sngags/ kíséretében jobbkéz felől többször körbejárják a mandala helyét. A egész rítust lucsokhá /t: klu cho-ga/ szertartás zárja, melynek során a vázában összegyűjtött homokot egy közeli vízbe szórják, azaz az ott lakó kígyóisteneknek /t: klu, sz: nāga/ ajánlják föl. Azután merítenek a tó vagy folyó vizéből, és visszatérnek a mandala-dobogóhoz /t: stegs-bu/, majd leöntik azt a vízzel.
Valaha az ilyen homokmandala-készítések nem voltak nyilvánosak, Tendzin Gyáco /t: rTen-’dzin rGya-mtsho/ (1935- ), a XIV. Dalai Láma azonban engedélyezte a szerzeteseinek, hogy a világot járva megmutassák a világnak ezt a létében veszélyeztetett alkotásfolyamatot. A phönben /t: bon/ is alkalmaznak mandalát, melyet színes homokból, kövekből vagy magokból készítenek. A mandala alakja mindig a kívánságtól függ. Aki szilárd jellemet szeretne, annak a „nyíló lótusz mandaláját”, aki változatlan kedélyt, annak a „növekvő félhold mandaláját” kell készítenie, aki jelentős vagyonhoz kíván jutni, annak a szvásztika-mandalát, aki jó beszédkészségre vágyik, annak 360 magvas árpakört kell csinálnia. A mandala készítése közben a phönben is használnak mágikus mantrákat, azonban ezek formailag eltérnek a buddhistákétól.
Szathmári Botond (TST)
Békesség minden lénynek!
Tási thelekh! /t: bkra-shis bde-legs/
|
|
|
|
Kalachakra Mandala |
Avaloketishvara Mandala |
Hevajra Mandala |
Vairochana Mandala |
| |
|
|
|
|
|
|
|
Ghuyasamaja Mandala |
Ayu Ghuyasamaja Mandala |
Akshobya Mandala |
Pancha Lokesho Mandala |
| |
|
|
|
| |
|
|
| |
Mahakala Mandala |
|
Felhasznált irodalom:
- Baktay Ervin: India művészete. 1963. Bp. Képzőművészeti Alap K.
- Hetényi Ernő (szerk.): A vajrajána misztikus ikonográfiája. 1987. Bp. Buddhista Misszió
- Kelényi Béla: Mandala. 1994. Bp. Budapest Galéria
- Lavizzari-Rauber, Alexandra: Thankas. 1984. Köln,
- DuMont Buchferlag Nebesky-Wojkowitz, Réne de Die tibetische Bön-Religion. 1947. Wien Archiv für Völkerkunde, 2: 26-68.
- Rhie, Maylin – Thurman, Robert A. F.: Wisdom and Compassion. The Sacred Art of Tibet. 1996. New York, Tibet House
- Tarab Tulku: A mandala. É. n. Bp. Magyarországi Nyingmapa Közösség és A Tan Kapuja Buddhista Főiskola
2008-08-18
Megjelent: Potala 18. [A Tibetet Segítő Társaság kiadványa]
