Szögyál Rinpocse

A Dzogcsen Tanítása

- Dzogchen Teachings -

BEVEZETÉS

A Dzogcsen az összes buddha tanításainak veleje, a legvégső és legmagasabbrendű tanítás. Bár általában a Padmaszambava alapította Nyingma, avagy ''ősi" iskolával szokták kapcsolatba hozni, a Dzogcsent századokon keresztül legeslegbelső gyakorlatukként végezték a legkülönfélébb rendek mesterei. Kezdetei az emberi történelem előtti időkre nyúlnak vissza, nem is korlátozódik csupán a buddhizmusra, de Tibetre sem, sőt még erre a világra sem, hiszen - mint feljegyezték - tizenhárom világrendszerben létezett.

A Dzogcsen a tibeti Dzogpacsenpo (rDzogs-pa chen-po) szó rövidítése. Dzogpa azt jelenti: "befejezett", "bevégzett", csenpo pedig annyit tesz: "nagy". Általában "nagy tökéletesség"-nek fordítják, de ez azt sugallja, mintha valami elérendő "tökéletes állapotra" utalna, pedig a Dzogcsen nem ezt jelenti. A Dzogcsen alap, ösvény és eredmény is egyben, s a Dzogpacsenpo alapjának szempontjából nem más, mint eredeti természetünk már eleve tökéletes állapota, mely nem szorul semmiféle tökéletesítésre, hiszen már kezdettől fogva mindíg is tökéletes volt, csakúgy, mint az égbolt. Semmi sem hozta létre, s mégis teljesen kész (Dzogpa). A hagyomány szerint a Dzogcsen két szanszkrit kifejezésre vezethető vissza. Az első a Mahaszandhi, ami a kvintesszencia egybegyűjtését jelenti, jelezvén, hogy a Dzogcsen Valamennyi tanítás krémje és veleje, azaz a legvégső lényege. Ezért van, hogy sok a Dzogcsen körébe tartozó tanítást nyingtíg-nek (snying-thig), vagyis "szív- csepp"-nek hívnak, például Longcsen Nyingtik. A második kifejezés az atijóga, ami annyit jelent: "őseredeti jóga". Ati a legfelsőt, a csúcsot, a zenitet jelöli. Értelme olyasmi, hogy feljutunk egy hegycsúcsra, ahonnan mindent látunk. Az atijóga, vagyis a Dzogcsen ugyanis a legvégső, a legutolsó azon kilenc jármű, vagyis jána közül, amiből a buddhista ösvény áll a nyingma hagyomány rendszere szerint. A kilenc jármű közül az utolsó három ún. "belső tantra" (mahájóga, anujóga, atijóga) csak a nyingma hagyományban található meg. Az atijóga, minden jánák zenitje tehát az egyén szellemi kiemelkedésének betetőzését jelenti, azt a pontot, ahol minden szellemi diszciplína és ösvény véget ér. A mahá ati kifejezést is használták az utóbbi időben a Dzogcsen jelölésére, elsősorban olyan mesterek, mint Csögyam Trungpa Rinpocse.

A Dzogcsent háromféle módon hagyományozták át: a buddháktól közvetlen tudatí átvitel útján öröklődött át, a vidjadháráktól ún. jel-áthagyományozás útján, az önmagukat megvalósított lényektől pedig 'szóbeli áthagyományozás' révén terjedt. A mai napig is töretlen Dzogcsen-vonulat a dharmakájától, Szamantabhadrától (Kun-tu bzang-po) veszi kezdetét, tőle a szambhógakájához vezet, akit az öt buddha-család, valamint Vadzsraszattva képvisel, innen került az első emberi mesterhez, Garab Dordzséhez (Dga'-rab rdo-rje). Azután Mandzsusrimitrához és Sri Szinghához, Tibetben pedig Padmaszambava, Vimalamitra, Vairócsana és Jese Cögyal terjesztette el.

Padmaszambava, vagy "Guru Rinpocse" - ahogy a tibetiek szeretettel emlegetik - volt az a guru, aki a nyolcadik században megismertette Tibetet a buddhizmussal. A nagy indiai apát, Santaraksita tanácsára hívta meg a király Triszong Decen (Khri-srong Ide-brtsan), s állítólag csaknem övenöt évet töltött Tibetben. Az egész országot beutazta, mindenhol tanított és gyakorolt, megszelidítette azokat az erőket, amelyek Tibetben a dharma útjában állottak, s egész Tibetet és a Himalája vidékét elárasztotta áldásaival. Tevékenysége azt eredményezte, hogy a buddha tanítása a tibeti emberek életét ízig-végig áthatotta, s Padmaszambava részvétének, áldásának, s mindent felölelő szemléletének köszönheti a tibeti buddhizmus különleges dinamizmusát, varázsát, életerejét és sikerét egyaránt. Mert a tibeti nép életének, kultúrájának minden területét épp annyira áthatja a buddhizmus szelleme, mint a levegő, amit belélegeznek.

Ebben rejlik a tibeti buddhizmus ereje, s ezért lett híres ez a föld úgy, mint a spiritualitás országa.

Padmaszambava alapította az első tibeti kolostort, a Szamjét (Bsam-yas), ahol sok indiai pandit (tudós) - olyanok, mint Vimalamitra - ült össze tibeti fordítókkal, hogy a Buddha tanítását tibeti nyelvre ültesse. Itt lett felszentelve az első hét tibeti szerzetes is. Csimpuban kitárta a mantrajána-tanítások mandaláját a huszonöt tibeti sziddha (rje- dbang nyer-lnga) előtt; közöttük volt Triszong Decen király, Jese Cögyal és Vairócsana. Az ezt követő évszázadok folyamán sok millió vallásgyakorló számára maradt Padmaszambava olyan erőforrás, melyből önmmegvalósulásuk fakadt; lelkesítő példa és áldás, mely gyakorlatuk szívébe életet lehelt. Padmaszambava élettörténete valóban csodálatos, alakja azonban nem pusztán a történelmi személlyel azonos, hiszen az dacol az időrendiséggel és a történelemmel. Több jóslat is megjövendölte, de különösen maga a Buddha, éppen amikor a parinirvánába készült távozni (talán az i.e. 5.sz. körül), hogy utána nyolc vagy tizenkét évvel meg fog születni Padmaszambava, hogy elterjessze a mantrajána tanításait. S az i.sz. 8. században Padmaszambava még élt, hisz Tibetben volt! Padmaszambava a Dzogpacsenpo emberi testetöltése, a Dzogcsen szelleme, egyetemes princípium, valamennyi mester megtestesítője. A tibeti hagyományban ő maga a megvilágosodás princípiuma, akinek félelmetes erejét a jelen kor zűrzavara közepette védelemül szokták megidézni. A mai világ számára Padmaszambava gyakorlata és mantrája különösen hatékony kell hogy legyen a béke, a harmónia megteremtése szempontjából.

Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse, a legnagyobb élő Dzogcsen mester mondta:

„Rengeteg hihetetlen képességekkel rendelkező mestert nevelt mind a nemes India, mind Tibet havas földje, de valamennyőjük közül Padmaszambava viseltetik a legtöbb együttérzéssel a lények iránt ebben a nehéz korszakban, s ő sugározza rájuk a legtöbb áldást. Egyik legjellemzőbb képessége, hogy azonnal képes megáldani azt, aki hozzá imádkozik, bármiért is imádkozzon, mert megvan hozzá a hatalma, hogy azonnal teljesítse a kívánságokat.”

"Ebben a sötét korban," - folytatja Dilgo Khjence Rinpocse -"mely a korok salakja", amelyben a lények állandóan el vannak merülve a három méreg, a tudatlanság, az ellenszenv és a ragaszkodás keltette szenvedésekben; amikor az öt kegyetlen érzelem jobban forrong a lelkekben, mint valaha, s amikor rettenetes szenvedéseket keltenek a betegségek, a szegénység, az éhség és az állandó háborúk, Guru Rinpocse áldásai még gyorsabban hatnak. Ő maga ígérte ugyanis, hogy ha valaki egy ily rettenetes korban imával fordul hozzá, azonnal a segítségére fog sietni áldásaival. S ezek nem csak mézesmázos szavak voltak, amelyekkel kedveskedni akart, hanem Guru Rinpocse valódi, megbízható szavai.

A DZOGCSEN SZEMLÉLETE - MEDITÁCIÓ ÉS CSELEKVÉS

A Dzogcsen egyedisége abban nyilvánul meg, ahogyan felkelti az emberben a tökéletes tudatállapot tapasztalatát, ami az abszolútum közvetlen megélése. A Dzogcsenben igen jelentős különbség tétetik a közönséges tudatállapot, ami tibetiül szem (sem), és az eredeti, makulátlanul tiszta tudatosság, a Rigpa (rig-pa) között. Az első Dzogcsen Rinpocse, Dzogcsen Pema Rigdzin ezt így fogalmazta meg:

„Ami csak megjelenik és létezik, a szamszára és a nirvána összes jelensége tökéletes egységbe olvad az üres Rigpa-állapotban. Ezért nevezik "Dzogpá"-nak. Ennél hatalmasabb módszer nincs, ami által meg lehetne szabadulni a szamszárából; ezért hívják cseripónak. így hát a neve: Dzogpacsenpo.”

A Dzogcsen fő alapelve ugyanis az, hogy meg kell haladnunk a tudatot, túl kell lépnünk a közönséges, gondolkodó tudaton, hogy megvalósíthassuk a Rigpa állapotát. Ahogy Sántidéva írja a Bódhicsárjavatárában: "Az Abszolútum túl van a tudaton; ami a tudat birodalmán belül terül el, az mind relatív."

A mester ezt a Rigpát mutatja meg a tanítványnak, s ennek felismerése a Dzogcsen-szemlélet. A Dzogcsenben az ösvény szemléletből, meditácíóból és cselekvésből tevődik össze, mely hármasság magába foglalja a gyakorlati képzést, és különösképpen a trekcső és a tögal 5 gyakorlatát. Düdzsom Rinpocse szavaival élve:

„A szemlélet a csupasz tudatosság felfogása, amelyben minden benne van: az érzékszervi észleléstől kezdve a képzelet tárgyaiig szamszára és nirvána. Ennek a tudatosságnak, vagy Rigpának két oldala van: a súnjata - az abszolútum, mint üresség - és a jelenségek, vagy az észlelés, mint a relatív valóság.”

A Dzogpacsenpo széles tartományában minden teljesen kész, ami csak a szamszárához és a nirvánához tartozik. Ámbár lényegileg üres, s a kezdetektől fogva tiszta ("kadak"), természete mindenféle nagyszerű minőségtől gazdag, mindenféle lehetőségektől terhes; széles, termékeny földterület, ami önmagától tökéletes (Ihundrup - Ihun-'grub).

Egyszerűen megfogalmazva, a tudat központi esszenciája üres, tágas, s kezdettől fogva tiszta, mint a derűs kék ég; természete a sugárzó tisztaság és akadályalan ragyogás, és mindíg jelen van, akárcsak az ég az összes melegségével és fényével. Ennek a sugárzásnak az ereje pedig, amikor megnyilvánul, a részvét, az együttérzés, amely mindent betölt, akárcsak a nap, amely mindenkire és mindenre részrehajlás nélkül öntözi sugarát. Düdzsom Rinpocse szerint: "Mivel a Rigpa üressége és sugárzása nem két különböző dolog, mindenkor együttérzésként nyilvánul meg a világban."

A Dzogcsen-gyakorlat esszenciája a szemlélet megismerése és a Rigpa állapotában való megnyugvás. Az önmegvalósítás másféle ösvényein a tudat természetét érveléssel, következtetéses úton közelítik meg, a Dzogcsenben pedig közvetlenül éli át a tanítvány a buddhák bölcsességgel átitatott tudatállapotát, méghozzá. egy mester áldásának a révén, aki személyében testesíti meg az önmegvalósítás eme legfelső fokát. Ez a közvetlen tudati átvitel módszere, amely azonban természetesen csak olyan tanítvány részére járható út, aki korábbi törekvésének és megtisztított karmájának köszönhetően eljutott addig a pontig, ahol mind ő, mind pedig mestere rendelkezik azzal a tudati nyitottsággal és odaadással, amely képessé teszi mindkettőjüket a tanítások valódi értelmének a befogadására. Dzsigme Lingpa így ír erről Szenge ngaro (Oroszlánüvöltés) című művében:

„A tanítvány legelőször is találjon egy mestert, akivel jó karmikus összeköttetése van. A mester a közvetlen tudati átvitel vonalát kell hogy bírja. A tanítványnak egyhegyű odaadást és hitet kell tanusítania, csak ez teheti ugyanis számára lehetővé, hogy a mester tudását átvegye.”

Amikor bekövetkezik az a bizonyos eget-földet rengető pillanat, a "két szív és két tudat találkozása", a tanítvány cáfolhatatlan és közvetlen élményhez jut: megpillantja a
Rigpa természetét. Ebben az egy pillanatban a mester feltárja, a tanítvány pedig felismeri a tudat valódi természetét. Ahogy a nagy Dzogcsen-mester, Patrul Rinpocse megjegyezte:

„A tudat természete, a Rigpa arca abban a pillanatban tárul fel, amikor a fogalmi tudat a semmibe vész.”

Ezt a közvetlen tapasztalatot azonban a Dzogcsen-gyakorlatok során különleges meditatív gyakorlatoknak kell megelőzniük, melyek során a tanítvány a tudat és a jelenségek ürességét vizsgálja. A tudat aprólékos elemzése és vizsgálata során a tanítvány személyes élményt szerez az üresség természetéről, "szamszára és nirvána nem-létéről", s ez elvezet a dharmakája felismeréséhez. Ha ez megtörtént, akkor ez mintegy előkészítőként szolgál ahhoz az aktushoz, amelyben a mester megismerteti a tanítványt a Rigpa természetével. Ha ugyanis ez nem történne meg, a a tanítvány pusztán "a tudat természetes állapotában" maradna, akkor a gyakorlata nem lenne több samatánál, s szemlélete az álaja ('kunsi' - kun-gzhi) állapotába esne vissza. A Dzogcsenben a közvetlen tudati átadás éppen azt a célt szolgálja, hogy a tanítvány túllépjen az álaján, s ténylegesen feltáruljon előtte a csupasz Rigpa. A szemlélet előzetes vizsgálata így szolgálja a Rigpa közvetlen átadását.

A tudat természetének felismerése csakis akkor lehetséges, ha az a mester szívéből egyenesen a tanítvány szívébe helyeződik át. Ezt az eseményt példázzák a Dzogcsen-vonulat nagy alakjai, amikor különleges beszámolóikban hírt adnak arról, hogyan játszódott le az a bizonyos pillanat, amikor tudatuk a mesterük bölcsességtől átitatott tudatának részévé vált. Ez történt, amikor például Garab Dordzse átadta Mandzsusrimitrának szellemi végrendeletét, melynek címe: Három szó, amely eltalálja a lényeget, vagy amikor Sri Szingha feltárta a tudat természetét Padmaszambava előtt. Mandzsusrimitra, aki Garab Dordzse egyetlen emberi tanítványa volt, hetvenöt évig tanult nála. Mikor végül a parinirvánába távozott, Garab Dordzse a levegőégbe emelkedett és szivárványszínű fénnyé olvadt szét. Ezt meglátván, Mandzsusrimitra fájdalmában és kétségbeesésében így kiáltott fel: - Te voltál a világ fénye! Mi lesz velünk most, hogy elmész?

Mire Garab Dordzse úgy felindult, hogy keze újból megjelent az égen, s abból egy ici-pici ládikát, amely nem volt nagyobb, mint a hüvelykujján a köröm, Mandzsusrimitra kezébe ejtett. Ebben a ládikában volt a Három szó, amely eltalálja a lényeget. Ahogy Mandzsusrimitra megkapta, tudata eggyé vált Garab Dordzse bölcsességgel átitatott tudatával. Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse elmondta, minden magasszintű eredményt elért mester, a tanítás-vonulat áldásával együtt, legjobb tanítványára ruházza magát a bölcsesség-tudatot is, így biztosítva, hogy a tanítás töretlenül áthagyományozódjon. A mester meghal, de bölcsesség-tudata tovább él, anélkül, hogy veszítene tisztaságából, hitelességéből, és erejéből. Abban a pillanatban, ahogy a tanítvány megkapja ezt a közvetlen tudati átvitelt, mesterével eggyé válik. Az őseredeti buddhától egészen a mai napig ez volt a Dzogpacsenpo gyakorlata - mondja Khjence Rinpocse.

A Rigpa felmutatása a tanítványnak tehát a Dzogcsen alapja. A Dzogcsen eme felmutatással kezdődik, hiszen itt a meditáció egyszerűen nem más, mint a Rigpában való tartózkodás. Ahogy Düdzsom Rinpocse rámutat:

„A meditáció abban áll, hogy felfigyelünk arra, hogy van egy ilyen Rigpa- állapot. Minden tudati képződménytől megszabadulva, teljes nyugalomban ülünk, mindenféle ragaszkodástól és elterelődéstől mentesen. Az mondják, a meditáció nem erőlködés, hanem természetes beletagozódás.

A tudat valódi természetének felismeréséből mély együttérzés fakad mindenki iránt, aki nem ismerte még fel, így a Dzogcsenben a meditációt úgy írják le, mint "a bölcsesség és az együttérzés sugárzását, vagy egyesülését".

Ezt követően a Rigpa folyamatos áramában való tartózkodás valósággá válik, és elkezdi átbatni a gyakorló hétköznapi életét és cselekedeteit. Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse kifejtette: "Ha az ember megvalósította a bölcsesség és együttérzés egységét, akkor minden tette önműködően a lények javát szolgálja, az is, ha csak egyet hunyorint, vagy megmozdítja a kisujját."

Ha a gyakorlat igazán egybefonódik a mindennapi élettel, akkor mélyen gyökerező stabilitás és önbizalom lesz úrrá a gyakorlón, mert nem téveszti meg többé semmi, ami felmerül: az érzelmek, a gondolatok, hiszen ezek már gyökerüknél fogva meg vannak szabadítva. Az ember önuralommal, egyenletes kedéllyel pillant beléjük, biztosan tudván, hogy "a dharmakája villódzása minden, mi felkél; nincs benne semmi jó és semmi rossz." Ahogy Düdzsom Rinpocse mondja:

„A cselekvés az, hogy az ember valósággal szemléli a saját gondolatait, a jókat és a rosszakat; beléjük pillantva felfedezi a felszínre került gondolatok valódi természetét, miközben nem nyomozza a múltat és nem kutatja a jövőt, s nem engedi, hogy hozzátapadjon az örömhöz, sem pedig hogy leigázzák a fájdalmak. Eközben megpróbálja elérni és megtartani a "hatalmas egyensúly" állapotát, amelyben a jó és a rossz, a nyugalom és a zaklatottság meg van fosztva a beazonosítás mindenfajta lehetőségétől.

Ez pedig elvezet a Dzogcsen eredményéhez, ami a teljes megvilágosodás és megszabadulás: a dharmakája bölcsességének felismerése, a megnyilvánulás szintjén pedig a buddha-test megvalósítása. Sok-sok Dzogcsent gyakorló elérte már a szivárvány-testet, azaz halálukkor fizikai testüket fénytermészetükké alakították át.

Azonban, ahogy Düdzsom Rinpocse tanácsolja: "Amíg az ember el nem éri a teljes megvilágosodást, állandóan méltányolnia kell a jelenségek relatív arculatát, s észben kell tartania, hogy a jelenségek és azok üressége valójában nem két különböző dolog... Bár különböző formákat észlelünk, ezek lényegében üresek; mégis formákat észlelünk az ürességben. Bár különböző hangokat hallunk, ezek üresek, és mégis: az ürességben hangokat észlelünk. Különböző gondolatok merülnek föl bennünk, s bár ezek üresek, az ürességben észleljük a gondolatokat."

A Dzogpacsenpo szemlélete valamennyi szemlélet közül a legvégső; nem egy csupán a sokféle filozófiai nézet közül, ahová értelemmel, következtetéses úton el lehet jutni. Minden tanulmány, szellemi képzés, gondolkozás és meditáció betetőzése; ide vezetnek a megtisztító gyakorlatok, hiszen ez az a transzcendens állapot, melyben végleg eltakarodnak a tudatot gátló szennyeződések. Szakja Pandita is azt tartotta, hogy "az Alijóga nem egyszerűen szemlélet, hanem valamennyi jána gyümölcsözése." Valamennyi tanítás a Dzogpacsenpo mindent magába foglaló szemlélete szempontjából nyer így értékelést, s ebből a perspektívából gyakran kijelentették már, hogy az alap a mádhjamaka, az ösvény a Mahamudra, az eredmény pedig a Dzogpacsenpo. Az a szemlélet, amely szerint a szamszára és a nirvána minden egyes jelensége öntermészete szerint maga az üresség, az alap, a madhjamaka. Az ösvény, amely elvezet ennek az igazságnak a személyes felismeréséhez, az üresség és a ragyogás egységében, a Mahamudra. A végső felismerés pedig, amelyet úgy neveznek: "a természetesen felkélő Rigpa", vagy "a tudaton-túli bölcsesség", az eredmény, a Dzogpacsenpo.

A DZOGCSEN GYAKORLAT SZIVE

A Dzogcsen gyakorlása látszólag roppant egyszerű, valójában azonban igen nehéz megvalósítani. Minél többet gyakorol az ember, annál inkább mélyül el a tapasztalat, hogy minden abban a központi magban gyűlik össze, ami a Dzokpacsenpo, és onnan is sugárzik ki. A Dzogcsen gyakorlat lényege: természetesnek lenni, amennyire csak lehetséges, erőltetés nélkül beleengedni, visszaengedni magunkat természetes állapotunkba, a Rigpába. Egyszerűen hagyjuk, hogy zavarunk visszaolvadjon az abszolútumba, s elfogadjuk éghez hasonlatos természetünket. A Dzogcsen eme szellemét igen szépen fejezi ki Nyosul Khen Rinpocse:

„Nyugtasd természetes óriás-nyugalmában
E kimerült elmét,
Reménytelenül ostromolták eddig a tett s a megháborodott
Gondolat szilaj hullámai dühödten
A szamszára végtelen tengerén.”

Azzal az önbizalommal és humorérzékkel, amit a Dzogcsen-szemlélet biztosít, igazán megtehetjük, hogy lazítsunk kicsit szívünk csomóján, s gondtalanul elengedjük magunkat. Lehet, hogy egyszer feltesszük magunknak a kérdést: "Mikor Rigpa és mikor nem az?" Dilgo Khjence erre azt mondta: "Ha rezzenéstelen állapotban vagyunk, az a Rigpa." Ez pedig azt jelenti, hogy ha semmin sem okoskodunk és nem is mesterkedünk, hanem engedjük, hogy a tudatunk a természetes állapotában legyen, az a Rigpa. Ha okoskodunk és mesterkedünk, az nem Rigpa. Ez az egyetlen különbség mutat a Dzokpacsenpo lényege irányába.

Ha nekikezdünk, üljünk először is úgy, mint egy égnek meredő rakéta, hogy az már maga is lelkesítő legyen! Kiegyenesedve, zavartalanul, tiszta éberséggel! Ez a lelkesültség az ülés milyenségének s az egész Dzogcsen gyakorlatnak a kulcsa. Ha ilyen lelkesülten ülünk, azt találjuk, hogy még a testünk is reagál, és jobban fogja érezni magát. A Dzogcsenben úgy tartsuk magunkat, mint egy nagy hegy - fenségesen, üdén, de ugyanakkor mindenféle feszültség, merevség nélkül. Van olyan, hogy egyszerűen csak hagyjuk, hogy az égbe emelkedjen és szárnyaljon a lelkünk, a szellemünk. Sok Dzogcsen-énekben visszacseng ez az érzés, a felemelkedésé és a szárnyalásé, akár egy sas, vagy egy garudamadár; a testünk ezt a tudatállapotot fejezi ki. Ha lelkesült tudatállapotban vagyunk, azt a testtartásunk is elárulja.

A Dzogcsenben azonban nem csak a testtartás, de a szemlélet is olyan kell hogy legyen, mint egy hegy. Igen érdekes összefüggés van a testtartás és a szemlélet között. Miközben ülünk, a nézetünk lelkesít, tehát a nézet a testtartást lelkesíti. Olyan ez szinte, mintha a szemléletünk lenne lényünk magja, s a testtartásunkban találná meg önmaga kifejeződését. Bármilyen erősen fúj a szél, a hegyet nem tudja felborítani; szilárd marad és erős, mégis a végtelenségig nyugalmas, és megbékélt önmagával. Ül, anélkül, hogy ülne. A hegy csak van, nincs szüksége igazolásra. A nagy Dzogcsen- mesterekre, Tupten Cshötyi Dordzsére, vagy Khjence Rinpocséra elég csak ránézni; ahogy ülnek, ők maguk a hegy. Bizalmunk, szemléletünk, viselkedésünk, értésünk, levegősségünk olyan legyen, akár a hegy. Vagy mint a kathmandui tehén. Indiában és Nepálban a tehén olyannyira szent állat, hogy ha az ember megöl, vagy véletlenül elüt egyet, nagyobb bűnt követ el, mintha embert ölt volna. A tehén tudja ezt, úgyhogy dudálhatsz neki amennyit csak akarsz, a füle botját sem mozgatja, csak megy tovább, méltóságteljesen a maga útján. Ez az igazi önbizalom!

A szemünket tartsuk nyitva. Amikor elkezdünk gyakorolni, néha talán hasznos lehet, ha egy kicsit lehunyjuk a szemünket és megkeressük magunkban "azt a nyugodt helyet", főleg ha kívülről jövő zavaró tényezőt észlelünk. Ha azonban már megállapodtunk önmagunk középpontjában, akkor fokozatosan ismét nyissuk ki a szemünket, mert a Dzogcsen gyakorlat során nem áll szándékunkban elmenekülni semmi elől. Éppen az a feladatunk, hogy mindennek a természetét éljük át, nem pedig hogy valamiféle transzba süppedjünk, vagy "megváltozott tudatállapotba" kerüljünk. Nem valamiféle örömállapotot kergetünk a meditációban.

A Dzogcsenben, mint mondják, tekintetünk legyen olyan, mint a tenger. Azt is mondják, hogy a meditációnk legyen olyan, mint a tenger: hatalmas és mély. Tekintetünk és meditációnk, ahogyan a tudatunkat hagyjuk, összefügg: mindkettő áthat mindent, mint a tenger. A tekintetünk a meditációnk, mivel a meditációban a szemléletünk jut kifejezésre. A szemünk olyan, mint a Buddháé: hosszú szem, ami mindent lát és mindent megért. A bodhiszattva ösvényen, azt mondják, a részvét a szemünkből süt ki, mint Csenrézi, a "részvét ura", akinek neve is azt jelenti: "az együttérző szem, amely meglátja, kinek mire van szüksége". Vagy mondjuk, mint Őszentsége a Dalai Láma, akinek a tekintete, nevetésével és egész lényével együtt, ezt a részvétet és együttérzést testesíti meg. A Dzogcsenben nem zárjuk el az érzékszerveinket, hanem velük maradunk, elevenen. Ahogyan Düdzsom Rinpocse tanácsolja:

„Minden meghagyunk amúgy frissiben, természetesen, élénken,
romlatlanul, ahogy van. Ha mindent meghagyunk ahogy van, akkor nem
változik az alakja, nem fakul ki a színe, nem tűnik el a ragyogása.”

Ezért tartjuk nyitva a szemünket. Van egy olyan Dzogcsen-gyakorlat, hogy az egész tudatosságunkat a szemünkbe tereljük, a szemünket pedig az égnek emeljük, hogy a Rigpát egyesítsük magával a térrel, hogy az ég természetét saját égbolt- természetünk felidézésére használjuk fel.

Vannak még másféle okai is annak, hogy miért tartsuk nyitva a szemünk. Először is, ha lehunyjuk, könnyen elalhatunk, de nyitott szemmel elég kevés ember képes elaludni. Mélyebb értelme azonban az, hogy a Dzogcsenben, példának okáért a tögal-gyakorlatban, azt mondják, a bölcsesség-energia fénye a szív-központban lakozik. Mi több, Szamantabhadra, az ősbuddha, teljes mandalájával lakozik a szívben. Ha azonban ez a ragyogó fény beárnyékolódik és elhomályosul, az olyan, mint mikor egy gyertyát egy vázába teszünk: kívülről nem látszik semmi, de felülről kiáramlik egy kis fény. A szemünk olyan, mint a váza szájnyílása; az ún. "bölcsesség-csatornákon" át van összeköttetésben a szívvel. A tögalban tehát a szemnek nagy szerep jut a fénnyel folytatott gyakorlatokban, s ezért nem szabad lehunyni a szemet, hogy ne gátoljuk a bölcsesség-csatorna működését. A tögal ugyan igen magasszintű gyakorlat, csak olyan tanítvány kezdhet hozzá, aki a trekcső gyakorlatokkal már végzett, a nyitott szemmel végzett meditáció mégis kedvező feltételeket alakít ki ehhez a későbbi gyakorlathoz. A szájunkat tartsuk egy kicsit nyitva, mintha egy mély, nyugodt "aaaaa"-t mondanánk. Az "A" szótag valamennyi buddha anyját, a Pradzsnyápáramitát jelképezi, és a Dzogcsent is. A Dzogcsenben bizonyos guru-jóga gyakorlatokban egyszerűen csak egy fehér "A"-t használunk, egyesítjük vele a tudatunkat, és belépünk a Rigpa- állapotba. Az "A" megtestesíti az összes Dzogcsen-mestert; az 'A" Rigpa. Mondjuk csak, hogy "aaaaaaa". Az állkapcsunk laza, így a szánkon és az orrunkon át is lélegezhetünk. A Dzogcsenben mindig azt tanácsoljuk, hogy a szánk legyen egy kicsit nyitva, mert akkor nehezebben tudnak jelentkezni a 'karmikus szelek", amelyek akadályokat idéznek elő. Ez a Dzokpacsenpo különleges módszere.

Kezünk lazán nyugszik a térdünkön. Ez az a testhelyzet, amelyet úgy hívnak: "nyugodt és kényelmes tudat".

Na és mi legyen a tudatunkkal? Ahogy egy jól ismert tibeti szólás is mondja: "Ha nem kavarod fel a vizet, leülepszik. Ha nem zaklatod fel a tudatot, magától megnyugszik."

Ha tehát nem machináljuk a tudatot, csupán hagyjuk úgy, ahogy van, természetes nyugalom és öröm tölti el. Mindazok a különböző instrukciók, amelyeket a meditációval kapocsolatban adnak, csak azt a célt szolgálják, hogy eljussunk arra a pontra, amely a bátorság; egyfajta meleg hangulat, amely lehetővé teszi, hogy elengedjük magunkat, s hogy hagyjuk a tudatunkat a Rigpa állapotában leledzeni. A Dzogcsenben még az ülés is mentes az üléstől. Ahogy Dzsamjang Khjence Csötyi Lodrö mondja Lényegi tanácsai-ban:

"Maradni" - ez csak egy szó.

Valóságban mentes attól ami marad, s magától a maradástól.”

Természetesen hagyjuk a tudatunkat a Rigpa állapotában. Hagyjuk, hogy leülepedjen és tisztítsa, egyszerűsítse önmagát. Közben mi csak jelen vagyunk, összeszedetten, rezzenetlenül. Ez szolgáljon meditatív előkészületként a Rigpával való közvetlen megismerkedéshez.

Namármost, fenyeget az a veszély, hogy félreértjük a Dzokpacsenpo jelentését, manapság ugyanis megfigyelhető egyfajta igen naiv és a dolgokat leegyszerűsítő tendencia, amely a természetesség valódi értelmét teljesen elhibázza. Sokan azt hiszik, hogy pusztán azzal, hogy egyszerűek, felkelthetik önmagukban a Dzogcsent. Egy "zavartalan", vagy egyszerű állapot azonban még nem jelenti automatikusan a Dzokpacsenpo megvalósítását. Igaz, hogy a természetességre nagy hangsúlyt helyezünk a tanítások minden szintjén, de csak azért, mert ha nem vagyunk természetesek, azzal beárnyékoljuk tudatunk valódi természetét. Ezért van, hogy az összes gyakorlatnál azt tanácsoljuk: ne kövessük a múltról szóló gondolatokat, ne idézzük meg a jövő gondolatait; maradjunk csak meg a jelen pillanatnál. Bármi legyen a gyakorlat célja, akár samata, akár vipasjaná, tanácsos mindig természetes módon megmaradni a jelen pillanat tudatosságánál.

A Dzogcsen esetében valóban ugyanezt a szót használjuk: tibetiül ma-csö-pa (ma-bcas-pa), ami "természetességet" jelent, de itt valami másra vonatkozik; nevezetesen arra a természetes és változatlan dharmatára (chos-nyid: 'maga a dolog"), aminek a tapasztalatához meditatív elemzés útján jutottunk el, majd azt követően a mester közvetlen tapasztalat átadása nyomán. Ez a természetesség a Rigpa természetessége. Egyébként ha csak simán "természetesen" nyugszunk. Akkor csak az álaja természetében nyugszunk, nem pedig a Rigpáéban. A különbség, ahogy a Dzogcsenben mondják, "nagyobb, mint ég és föld".

Persze, beszélni róla jóval könnyebb, mint megvalósítani. Ez is azt jelzi, milyen fontos a Dzogcsenben ténylegesen közvetlenül felismerni a Rigpát. Ez a kérdés sarkalatos pontja, a vízválasztó. Máskülönben mindig az a veszély fenyeget, hogy fogalmi csapdákba kerülünk, még akkor is, ha a Rigpáról beszélünk. Végül aztán még olyanok leszünk, mint akikről Patrul Rinpocse a következőket mondta: "Fecsegnek mindenféle ürességről meg dharmákájáról, de ezek mind csak elme-alkotta fogalmak, amiket az unalomig ismételgetnek." Düdzsom Rinpocse még hozzáteszi: "Sokan tudják, hogyan kell folyékonyan beszélni róla, de nem tudják, hogyan kell gyakorolni. Fecsegnek csak róla, így aztán olyanok, mint az imára betanított papagájok."

A DZOGCSEN SZELLEME

A Dzogcsen szelleme leginkább a világhoz való egyfaja hozzáállás, amely mély önbizalomból fakad. Az önbizalom a Dzokpacsenpo tanításának valódi megértéséből származik, s a saját, gyakorlás útján megszerzett tapasztalatunkból. Ez a végső természetünkbe vetett bizalom, hogy a buddha, a Rigpa bölcsessége bennünk van, s létezik, annak ellenére, hogy jelenleg össze vagyunk zavarodva. Itt van, jelen, méghozzá önmagától fogva.

A zűrzavar, amit gondolkodó elménk gerjeszt; ez gátol meg bennünket abban, hogy felismerjük a Rigpa természetes bölcsességét. Küldjük hát szabadságra a gondolkodó elmét, vagy toloncoljuk ki, hiszen illetéktelen bevándorló! Ne adjunk neki vízumot! Ha pusztán meghagyjuk a tudatot csendesen a saját természetes állapotában, abból igazi megnyugvás, kitisztulás, higgadtság keletkezik, ebből pedig előbukkan a tudat természete - bármilyen legyen is az.

Mert az is fontos, hogy ne legyen semmiféle elképzelésünk arról, hogy milyen a tudat természetes állapota, mert különben még a végén egy elképzelésen elmélkedünk, nem azon, amin kellene. Egyszerűen lényünk természetében vagyunk benne, nem pedig szemlélődünk a tudat természetének eszméjén; az csak egy fogalom. Ezért tulajdonképpen még a szemlélődés, meditáció kifejezések sem teljesen helyénvalók a Dzogcsen esetében, mert végülis mindkettő azt sugallja, hogy valamin elmélkedünk, vagy meditálunk. nem pedig benne vagyunk egy bizonyos állapotban és szemléletben, és abban nyugszunk. Ha le akarjuk írni ezt a kettősségektől mentes meditációt, inkább a "nem-meditáció" kifejezést kellene használnunk.

A Dzogcsen-gyakorlat folyamán áttörjük a felhőket, és elérjük égbolthoz hasonlatos természetünket, tudatunk fogalmaktól, kettőségektől mentes oldalát. Ez az abszolút állapot a Rigpa eleve tiszta tudatállapota, az összes buddha bölcsesség- tudatának állapota. A gyakorlat során az a célunk, hogy egyre erősítsük, szilárdítsuk ezt a Rigpát, hogy elérje az érettséget. Ahogy Düdzsom Rinpocse mondogatta volt, Rigpánk jelenleg olyan, "mint egy kis csecsemő, akit otthagytak a gondolatok csataterén". Gondjainkba kell vennünk ezt a kis Rigpát.

Abszolút állapotunk, a Dzogopa csenpo öröktől fogva tökéletes, és hétköznapi zűrzavarunk nem ejt sebet rajta. Ahogy Düdzsom Rinpocse mondja:

„Egy ilyen végső tudatállapotot, melynek ősi természete az üresség,
sohasem nemesíthettek a buddhák, sosem kicsinyíthettek le
zavarodottságukban a közönséges élőlények, mert önmagától létezik.”

A Dzokpacsenpo nézőpontjából szemlélve önnön eredeti természetünk Szamantabhadra, az őseredeti buddha, aki olyan, mint az égbolt. Lehetnek felhők az égen, de magán az égbolton nem esik folt. Olykor a tudat természetét a tükör felületéhez hasonlítják: nyílt és tiszta felület, ami mindent visszaver, de sohasem mocskolják, maszatolják be a tükörképek.

Igényeljük, hogy újra meg újra figyelmeztessenek bennünket tudatunk tükör- természetére. Ha ugyanis eszünkbe jut Rigpánk természetes, eredendő tisztasága, hatalmas lelkesültség, reménység és önbizalom vesz rajtunk erőt, és ebben az állapotban szerte tudjuk foszlatni a zűrzavart, hiszen a zűrzavar olyan, mint a felhők: csupán átmeneti homályt tudnak okozni; végső fokon nem léteznek. Ha megmaradunk ebben az égbolthoz hasonlatos állapotban, az az önbizalom: akár a földé, amely mindennek a súlyát elbírja.

Ezzel a lelkesültséggel, amelyek a tanítás6kból származnak, s az abszolútum önbizalmával, amely a szívünkben lakozó szemléletből fakad, megnyugszunk önnön természetünkben, s megállapodunk benne. S ha képesek vagyunk megtalálni ezt a fajta önbizalmat, az lehetővé teszi, hogy jobban lehiggadjunk. Tágas érzés, elégedettség, nagylelkűség kel fel belőle, amit úgy is hívhatunk: ''buddha-humor1'. Amikor felkel a Rigpa világosságának hajnala, a jóérzés és a hatalmas lelkesültség mindent elönt; úgy érezzük, mintha túl lennénk mindenen, mintha felemelkedtünk volna valahová magasra, mindenek fölé.

Ha megmaradunk a Rigpa világosságában és önbizalmában, az lehetővé teszi számunkra, hogy gondolataink és érzelmeink maguktól felszabaduljanak, mint a vízre írt betű, vagy az égre festett kép. Ahogy ezt megérjük, úgy szemléli a tenger is a hullámokat. Düdzsom Rinpocse erről így szólt:

„...Ha felmerülése pillanatában nem ismerjük fel a gondolatot annak, ami, akkor ugyanúgy közönséges gondolat lesz csak, mint annakelőtte. Ez a "csalatkozások láncolata", s ez a gyökere a szamszárának. Ha azonban felmerülése pillanatában máris képesek vagyunk észlelni, hogy mi valójában a gondolat, és nyugton hagyjuk, mindenféle következmény nélkül, akkor minden gondolat, ami fölmerül, vissza is merül magától a Dharmakája-Rigpa iszonyú tömegébe, és már meg is szabadult.”

Amint az ember megvalósítja a Dzokpacsenpo szemléletét, szertefoszlanak a kétségei. A Hat vak emberről és az elefántról szóló mesében - látási képességük hiánya miatt - mind a hatan csak azt a testrészét képesek lefesteni az elefántnak, amelyet közvetlenül tapintanak, tehát érzékelnek. Aki a Rigpa szempontjából képes szemlélődni, az mindent lát, akárcsak az az ember, aki látja az elefántot. A Rigpa- szemlélet megvalósítása nyomán olyan hatalmas önbizalom fakad, amely képes eloszlatni valamennyi kételyünket. Ezt a szemléletet szilárdítja meg aztán a Dzogcsen gyakorlása. Ezen szilárdság által, ahogy a Rigpa a nyílt színre lép, tiszta bizonyosságunk keletkezik abban, hogy ami felmerül, az magától meg is van szabadulva; mint mikor a sötétben fényt nyújtunk. Guru Rinpocse szavaival: "Egy szempillantás alatt eloszlatja világkorszakok sötéségét." A Rigpa-szemlélet fényében kereszüllátunk a jelenségeken, egészen azok valódi természétéig, s véget ér a csalatkozás.

Sokan találják úgy, hogy a Dzogcsen messze legfontosabb jellemzője a stílusa: a hozzátartozó viselkedés, az az érzés, ami velejár. Ezek a tulajdonságai hatalmas könnyebbséget, szabadságot biztosítanak az embernek, hiszen ezek jelentik az abszolútum humorát, mely a viszonylagos világra is kisugárzik. Ahogyan Dilgo Khjence Rinpocse mondja, ha elsajátítottuk ezt a szemléletet, felmerülhetnek még tudatunkban a szamszára csalfa káprázatai, de mi egykedvűek maradunk, akár az ég: ha szivárvány tűnik fel rajta, nincs különösebben elragadtatva, de ha felhők jelennek meg, akkor sem esik kétségbe. Az uralkodó érzés a mélységes elégedettség. Belülről kuncogunk a szamszára és a nirvána homlokzatának láttán; szemléletünk biztosítja, hogy állandóan jól mulassunk: belső kicsi nevetésünk mindig ott gyöngyözik.

A Dzogcsen-tanítás mélysége óriási tisztaságában, világosságában rejlik, valamint abban, hogy az élet igazságát valódi, cáfolhatalan élményként képes közvetíteni. Olyasvalakiben, aki igazán kész a Dzogcsen befogadására, és karmikus kapcsolata is van már a tanítással, már az is felkeltheti a szemléletet, ha egyszerűen hall róla, hiszen a Dzokpacsenpo nem pusztán egy tanítás, hanem egy állapot: az abszolútumé. A tanítás csupán eszköz - ám annak kiváló, - amely összeköti az abszolútumot a köznapi, feltételekhez kötött léttel. A Dzogcsen ösvényének valódi csodája azonban az, hogy nem szennyezi be az abszolútumot fogalmakkal, s mégis hagyományos kifejezőeszközökkel szól róla, ami által az igazságot elhozza ide, ebbe a világba, az életbe, még mielőtt teljesen megvilágosodnánk. A Dzogcsen szelleme így elkezdi bejárni és áthatni hétköznapi tapasztalataink anyagát. Lehet, hogy jelenleg még nem vagyunk tökéletesek, de máris bepillantást nyerhetünk "tökéletességünkbe". Minden buddha bennünk van már készen - ezért hívják ezt Dzogpacsenponak! Bennünk vannak máris; semmi szükség rá, hogy felkutatásukra induljunk. Ahogy Patrul Rinpocse mondta, ez olyan lenne, mintha otthon hagynánk az elefántunkat, és elmennénk az erdőbe a nyomait kutatni.

AZ ÖSVÉNY

A Dzogcsen kivételes tanítás, olyan ösvény, amelyen - ahogy Düdzsom Rinpocse mondta: - "még a legmegátalkodotabb bűnöző is gyorsan, egycsapásra elérheti a buddhaság állapotát." Annak ellenére, hogy csak a legkiválóbb képességűeknek való, a Dzogcsenen belül is különbséget kell tenni kimagasló, közepes és átlagos képességűek között. A kimagasló képességűeket egy szempillantás alatt teljes megvilágosodáshoz juttathatja. Azt mondják például, hogy az első emberi Dzogcsen mester, Garab Dordzse leült, hogy meghallgassa a Dzogcsen- tanítást Vadzsraszattvától, és amikor felkelt, már buddha volt. Padmaszambava volt a második ilyen eset, a harmadik pedig Cshecün Szenge Vangcsuk. Ez a három példa ismeretes a csik-csar-wa (gcig-car-ba) tipusú lényre: az olyanra, aki azonnal megvilágosodott, anélkül, hogy gyakorolnia kellett volna, pusztán attól, hogy egyszer hallotta a tanítást.

Legtöbbünkkel azonban nem ez a helyzet: nem világosodunk meg spontán módon, mihelyt meghalljuk a Dzogcsen-tanításokat. Nagyban közrejátszik ebben a karma megtisztítása és a múltbéli imák és fogadalmak, amelyek, amikor beérnek, képessé teszik az embert arra, hogy megértse a Dzokpacsenpot. Például Vairócsana tanítást adott egy öregembernek, Pang-gen Mipham Gönpónak, aki már nyolcvanöt éves volt, és fiatalabb korában egyáltalán nem gyakorolt. És azon a szent napon, amelyen kérést intézett Vairócsanához, hogy mutassa meg neki a tudat természetét, rögtön fel is ismerte és meg is valósította azt a természetet. Annyira magán kívül volt az örömtől, hogy megölelte Vairócsanát, s úgy belécsimpaszkodott, hogy nem is engedte el egész nap. Százhúsz éves kort ért meg, és megvalósította a szivárványtestet. fontos szerepet játszott a tanítás átörökítésében és azt is mondják róla, hogy tanítványi láncolatában mindenki megvalósította a szivárványtestet. Nem kétséges, hogy Vairócsana sok-sok öregembernek adott tanításokat, de mégis pont őneki sikerült megvalósítania, mert beértek az elmúlt tettei és fohászai.

Továbbá azt mondják ugyan, hogy a tudat természete a fogalmi tudatosság elenyészésével válik ismertté a tanítvány számára, de ebbe hallgatólagosan az is beleértetik, hogy ezt az eseményt rengeteg előkészítő gyakorlat kell hogy megelőzze, olyanok, mint a tudat meditatív vizsgálata. Csak ez teszi lehetővé ugyanis, hogy amikor ez az esemény megtörténik - amikor a mester feltárja előtte a tudat természetét, - akkor valóban képes legyen azt felfogni és megérteni. Máskülönben, ahogy Patrul Rinpocse hangsúlyozza:

„A feltóduló gondolatok örvénylésében a tudat arcát homályba borítják a
durva, vaskos gondolatok, amelyek az észlelés tárgyai után loholnak. Így
aztán hiába is mutatnák meg nekünk a tudat természetét, nem vennénk
észre.”

Nyosul Lungtok híres Dzogcsen-mester volt, aki tizennyolc éven keresztül követte tanítóját, Patrul rinpocsét. Szinte elválaszthatatlanok voltak egymástól, olyan nagy volt közöttük a kölcsönös szeretet és odaadás. Patrul Rinpocse, aki a kelet-tibeti Kham Dzacsuka nevezetű vidékéről származott, mindíg a-mi-nek hívta, ami annyit tesz: "fiacskám". Nyosul Lungtok mindíg azt mondogatta Patrul Rinpocsénak, hogy még nem értette még egészen a lényeget, hogy mi az a Rigpa. Lehet, hogy igazából megértette, de biztos akart lenni a dolgában, ezért állandóan kérlelte a mesterét. Egyszer aztán Patrul Rinpocse megmutatta neki. Egy este történt, amikor Patrul Rinpocse a Dzogcsen-kolostor felett fekvő egyik kis meditációs kunyhóban tartózkodott. Csodálatos éjszaka volt: a tökéletesen tiszta égen csak úgy ragyogtak a csillagok. Csend volt, s a magány hangulatát csak fokozta a kutyaugatás, amely a völgyben fekvő kolostorból felhallatszott.

Nyosul Lungtok aznap este semmit sem kérdezett tőle, de Patrul Rinpocse odahívta magához, s így szólt:

- Ugye azt mondtad nekem. hogy még nem érted pontosan a Dzogcsen lényegét?
Nyosul Lungtok válaszolt:
- Úgy van.
- Egyszerű az egész, - szólt Patrul Rinpocse, és lefeküdt a földre, majd odaintett neki: - Gyere ide fiacskám és feküdj le így, mint apád!
Nyosul Lungtok így is tett, mire Patrul Rinpocse így szólt hozzá, szeretettel a hangjában: - Látod a csillagokat az égen?
- Igen.
- Hallod a kutyaugatást a Dzogcsen-kolostorból?
- Igen.
- És hallod-e, amit mondok neked?
- Igen.
- Na látod. Ez a Dzokpacsenpo lényege.

Ekkor minden a helyére került és Nyosul Lungtok abban a pillanatban teljesen megvilágosodott. Pedig Patrul Rinpocse szavaiban nem volt semmi különös, semmi ezoterikus, sőt, nagyon is egyszerű volt minden, amit mondott. De a szavakon túl átadott valami mást is. Ha egy olyan tanítvány, mint Nyosul Lungtok, aki teljes odaadással és nyitottsággal közelíti meg a Dzogcsen tanításait, egy olyan megvilágosodott mesterrel találkozik, mint Patrul Rinpocse, akkor a Dzokpacsenpo természetének megmutatása ilyen egyszerű, ám mégis rendhagyó módon is bekövetkezhet.

Ezért vannak a Dzogcsenben előkészítő gyakorlatok és öntisztítás. A Mahamudrában például kifejezett hangsúlyt kap a samata gyakorlása, amely által a tanítvány kifejleszti a vipasjaná látásmódját. A nagy Dzogcsen mester Adzom Drukpa először három év samata-gyakorlatot végeztetett a tanítványaival, amely egyszerűen abból állt, hogy a tanítót buddhaként szemlélték. Általában azonban a Dzogcsenben az előkészítő a ngöndro (szngon-'gro) gyakorlása, amely megtisztítja és átalakítja a tanítvány lényét, s ezzel párhuzamosan fejleszti a samatát is, amennyiben a tudata összefogottabb, stabilabb lesz. Dilgo Khjence Rinpocse is hangsúlyozta e gyakorlat fontosságát:

„Ngöndro nélkül a fő gyakorlat végzése során a tanítvány nem tud ellenállni a homályos gondolatoknak, a gyakorlatot elragadják a körülmények, ingatag lesz és nem fog eredményre vezetni.”

Így tehát az, aki nekivág a Dzogcsen gyakorlásának, lépésről lépésre kell hogy haladjon a tanulással és a gyakorlással. Először a külső előkészítőkkel (ngöndroval) kezdi: meditál az értékes emberi létformán, a halálon és a múlandóságon, a karmán, azaz ok-okozat törvényén, és a szamszára nehézségein, szenvedésein. Ezeket követik a belső előkészítő gyakorlatok: a menedékvétel, a bodhicsitta felkeltése, a leborulások, Vadzsraszattva tisztító-gyakorlata, mandala-felajánlás, és a Vadzsra Guru mantra recitációja tizenhárom-ezerszer, a guru-jóga részeként. Azután a gyakorló nekikezdhet a szádhana gyakorlatának, elvégzi a kifejlesztő és a tökéletesítő fázisokat (kyérim és dzogrím), azután pedig a calung (rtsa-rlung) jógagyakorlatokat. Aztán, miután a tanító a Rigpa-beavatás során közvetlenül megmutatta neki a tudat természetét, a tanítvány végre rálépne a Dzogcsen atijóga ösvényére. Ahogy Patrul Rinpocse mondja:

„Az emberi test megszerzésének nehézségeitől Egészen a mantrajánáig, a kifejlesztő és tökéletesítő gyakorlatokig, a Dzogcsen (trekcső) közvetlenségéig,az elme színlelésektől való lecsupaszításáig,Nincs olyan dharma, ami ne férne bele.”

Düdzsom Rinpocse is azt mondta:

„Teljesen ezeken az előkészítő gyakorlatokon múlik, hogy felismerjük-e a Dzokpacsenpo valódi jelentését. Ahogyan Dzse Drikungpa és mondta: "Más tanítások a fő gyakorlát fontosságát hangsúlyozzák, mi ellenben azt hangsúlyozzuk, milyen fontosak az előkészítők." S ez valóban így is van.”

Sose felejtsük el, hogy a Dzogcsent nem lehet könyvből megtanulni, csak úgy, ha találkozunk egy megfelelő tanítóval, aki személyében testesíti meg a Dzokpacsenpo tanításainak teljes megvalósulását, és követjük őt. Ő vezethet csak be minket a Dzogcsen tanításaiba, ha befejeztük az előkészítőket. Őszentsége a Dalai Láma is igen erős hangsúlyt fektet erre:

„A trekcső és a tögal gyakorlatait megelőzően a gyakorlónak el kell végeznie az előkésztő gyakorlatokat. Különösen észben kell tartani, hogy a Dzogcsen haladó gyakorlatait, úgymint a trekcsőt és a tögalt, csak egy tapasztalt mester irányítása alatt lehet végezni. Meg kell kapnunk az áldást és a bíztatást egy olyan élő személytől, aki megvalósította ezt a tanítást. A Dzogcsen-gyakorlat végcélját csakis úgy lehet elérni, ha szoros kapcsolatot tartunk fenn egy tökéletesen megvilágosult mesterrel.”

A hajdanvolt nagy mesterek, mint Padmaszambava és Vimalamitra is tanítókra támaszkodtak. Azt mondják, "mester nélkül még a 'Buddha' nevét sem hallhatja meg az ember."

A Dzogcsen ugyan nem fokozatos út, hanem a 'hirtelen megvilágosodásé', de ennek ellenére lépésről lépésre kell tanítani a tanítvány értelmi képességeinek, tapasztalatának megfelelően, hogy az elérje a megfelelő érettségi fokot.- Ezért a Mengak Nyongtrí Csenpo módszerével szokták áthagyományozni, amely az abszolútum megvalósításának titkos fogásait és direkt módozatai tartalmazza. Ezt a tanítási módszert a mesterek bölcsesség-tudata hagyta ránk, s szorosan a tanítvány tapaszalataihoz kapcsolódik, hogy abszolút természetét felismerhesse és megvalósíthassa.

Éppen ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy képzett tanítóra hagyatkozzunk. Ha ugyanis a tanítvány nem képes megérteni a Dzokpacsenpo igazi jelentését amikor elmagyarázzák neki, az rengeteg esélyt hagy arra, hogy egy fogalmi megértésbe essék vissza, s ezáltal teljesen szem elől tévessze a lényeget.
Ahogy Düdzsom Rinpocse megjegyezte: "Akadályok éppen azért vannak, mert a Dzokpacsenpo annyira mély tanítás; mint ahogy mindíg nagy a kockázat, ha nagy haszonra vágyunk." Egyenesen elengedhetetlen a képzett mesteri irányítás, máskülönben könnyen tévutakra tévedhet a tanítvány, különösen ha már elért egy haladó, mélyebb állapotot, ott ugyanis még sokkal nagyobb a csalatkozás lehetősége.

A Dzogcsen irányelvei előírják, hogy a Dzokpacsenpo valódi jelentésének tökéletes megértéséhez „három hiteles dolog” -nak kell találkozni: egy hiteles tanítónak, egy hiteles tanítványnak és egy hiteles tanítási hagyománynak. Először is, a hiteles tanítónak találkoznia kell egy hiteles tanítvánnyal. A módszer ezt követően döntő jelentőségű. A mester ugyan adhatja a tanítást módszertelenül, de ha a tanítvány "nem veszi a lapot", nem érti meg teljesen a tanítás értelmét, s összezavarodik. Ezért van, hogy a Dzogcsen valódi megértéséhez egy 'hiteles tanítói módszer hagyománya' is szükségeltetik; ugyanazé a módszeré, amely a hajdani mesterek önmegvalósítását is lehetővé tette.

A következő imát Őszentsége Düdzsom Rinpocse írta önkéntelenül, s adta nekem, abból az alkalomból, hogy először taníthatja Európában a 'Három szót, amely eltalálja a lényeget'. Ez Párizsban volt, ahol tizenhárom tanítvány kapta meg a tanítást. Álljon itt Düdzsom Rinpocse saját kézírásával:

Legyen hatalmas bizalmunk a szemléletben,
hol szamszára és nirvána egy!
Tökéletesítsük s erősítsük a meditációt,
mely természetesen nyugszik a nem változásban!
Teljesítsük be hatalmasan a nem-tett tettét,
hová magunktól eljutunk!

Leljük meg önmagunktól a dharmakáját,
mely szerzéstől és veszteségtől mentes!

A LÓTUSZBÓL SZÜLETETT GURU

Amíg a Buddha főleg arról híres, hogy a szutrajánát tanította - bár titokban tantrát is oktatott, - Padmaszambava kifejezetten azért jött erre a világra, és különösen Tibetbe, hogy tantrát tanítson. így míg Sákjamuni Buddha a buddha-princípiumot testesíti meg, ami a szutra ösvényének leglényegesebb eleme, Padmaszambava a guru-princípium képviselője, amely a vadzsrajána buddhizmus szíve. Ezért úgy is nevezik: szangye nyipa (sangs-rgyas gnyis-pa), vagyis második buddha. Kosul Rinpocse ezt a következőképpen magyarázza:

„A buddhadharma általános megközelítése szerint a történelmi buddha Sákjamuni története abban a pillanatban kezdődött, amikor megvilágosodott Vadzsrászanában, a mai Bodhgájában. Buddha három ízben forgatta meg a dharma kerekét, s végezetül a parinirvánába távozott. Utána jött Padmaszambava, hogy folytassa a tanításait, s különösen, hogy megforgassa a Titkos Mantra Vadzsrajána tanítások kerekét. Míg az alapvető tanításokat Buddha adta, s így előkészítette a terepet, Padmaszambava volt az, aki a vadzsrajána tanításokat bevezette.” Padmaszambava, vagy Padmakára szanszkritul, és Pemadzsungne (Pa-dma 'byung-gnas) tibetiül azt jelenti: 'A lótuszból született'. A lótusz a Padma-családot, azaz a lótusz családot jelenti, amelybe az összes emberi lény beletartozik. A lótusz iszapos lápvidéken tenyészik, mégis makulátlanul tiszta, gyönyörű virág. Ugyanígy, bár vannak káros és sötét érzelmeink, mint például a vágyakozás; ezeknek önmagában véve tiszta bölcsesség-energiája hasonló jellegű kivirágzást tehet lehetővé. A zűrzavartól nem kell tehát megszabadulni, hanem át lehet alakítani bölcsességgé. A lótusz princípíuma ezt az átalakító hatalmat, képességet jelenti. Padmaszambava tehát a tantra szemléletmódját, az átalakítás elvét testesíti meg; ő az összes buddha átalakító képességét jelképező áldás. Ezért aztán különösképpen hatalmas és erőteljes manapság, a jelenkorban, amikor a kártékony érzelmek sokkal erősebbek, s az általános zűrzavar nagyobb, mint valaha. Azt mondják, minél nagyobb a zűrzavar és minél több a baj, a szenvedés, annál hatalmasabb Padmaszambava. Ha a tibeiteknek áldásra vagy védelemre van szükségük, természetes reakciójuk, hogy Padmaszambavát hívjak segítségül, ha pedig nagy mesterek kerülnek válságos helyzetbe, még ők is őt idézik meg, mintha ő lenne az S.O.S. Nyosul Rinpocse így folytatja Padmaszambaváról szóló tanítását: „A Dzogpacsenpo rendkívüli tanításaí szerint, a Buddha nem más, mint a saját tudatunk valódi természete, a bennünk rejlő Rigpa, vagy színtiszta tudatosság. Hol érte el a megvilágosodást? A dharmadhátuban, a térben, mely mindent felölel. Az olyan események, mint például a történelmi Buddhaként való megjelenése Vadzsrászanában, ebből a szempontból nézve csupán felszines, külsődleges történések. Az 'őseredeti buddha' nem lakozik másutt, mint a Rigpánk lényében, az Akanista birodalmában. A dharmadhátu teréből, a bodhiszattvák kedvéért, az öt szambhógakája buddha-család alakjában manifesztálódik. Az öt család feje: Vairócsana, Aksóbja, Ratnaszambháva, Amitábha, és Amógasziddhi. A mi világunk számára a történelmi Sákjamuni Buddhaként jelent meg nirmánakája formájában, a valóságban azonban az őseredeti Szamantabhadra Buddha külső kivetülése volt, aki a saját szívünkben lakozik.

Később még számos alakban jelent meg: Padmaszambavaként, a nyolcvannégy mahásziddhaként, nagy indiai mesterekként, mint Nágárdzsuna, Aszanga, Árjadéva, Vaszubandhu, Dignága, Dharmakírti, Sákjaprabha és Gúnaprabha - akiket úgy hívnak: hat ékkő és a két kiválóság. Más világok számára más formákban öltött testet, mindenhol a lények alakját öltve fel; a madarak között madárét, a négylábúak között négylábúét, és így tovább.

Szamantabhadra, az őseredeti buddha tehát a saját Rigpánk abszolút szinten, a Rigpa bölcsességének pedig sugárzó a természete, mint a napé, mely sohasem lankadóan, egyfolytában ragyog. Az őseredeti természet eme töretlen ragyogása az a Mérhetetlen fény, amit Amitábha Buddhának - Öpamé ('Od-dpag-med),vagy ahogy Tibetben Nangwatáje Buddhának hívunk.

Amitábha Buddha - aki Szamantabhadrával egylényegű - szívéből hatalmas fénysugarakat bocsátott ki a HRIH szótag formájában, melyek leereszkedtek az északnyugati Oddijána területén fekvő Dhánakósa tó felszínére. Ahogyan az apa és az anya magvából megszületik a csíra, amelyből a gyermek teste kifejlődik, úgy született meg Padmaszambava ebből a HRIH csíraszótagból.

Abban a pillanatban a tíz irány összes buddhája, valamint a különböző égi birodalmak százezernyi dákinija megidézte a buddhák áldását és testetöltését a lények hasznára. Ez az invokáció később a 'Vadzsra hét versszaka', vagy a 'Hétsoros ima' néven vált ismeretessé. Ez a Dharmadhátu békességének önkéntelen éneke, a legfontosabb ima, mert ezáltal jelent meg Guru Rinpocse a mi világunkban.

Amint Guru Rinpocse megszületett egy lótuszvirágban a tó felszinén, a dákinik szívből jövő fohászt intéztek hozzá, s ez a fohászuk magától a Vadzsra-Guru Mantrává vált. Ez a mantra tehát Padmaszambava szív-mantrája, életének magva, esszenciája, s ezért ezt reciálni annyi, mint magát a lényét idézni.

Ezután Oddijána királya, Indrabodhi vette pártfogásába. Mivel Padmaszambava nirmánakája szinten öltött testet, ennek megfelelően kellett viselkednie, tehát annak ellenére, hogy valójában már buddha volt, úgy tett, mintha szüksége lenne tanításokra, s keresztül kellene mennie a gyakorlások sorozatán, hogy megmutassa: a Buddha követőjeként, tevékenysége folyatatása végett érkezett. Mivel csupán nyolc évvel a Buddha parinirvánája után érkezett, Vadzsrászánába ment, ahol a Buddha legközelibb tanítványánál, Ánandánál tanult. Ezután felkereste mind a nyolc nagy vidjadhára mestert, megszerezte a titkos mantrajána tanításokat, és gyakorolt. Tiszta látomásában találkozott Garab Dordzsével, az első Dzogcsen mesterrel, aki ember volt, és lépésről-lépésre átment a Dzogcsen-tanítás megszerzésének fokozatain. Megjátszotta a lények kedvéért, hogy eléri az önmegvalósítás legmagasabb fokozatát.

Padmaszambava három nagy cél megvalósítása végett érkezett erre a világra. Általánosságban szólva azért, hogy a hat birodalom lényeinek segítségére legyen. Történelmi küldetése az volt, hogy Tibet földjére elvigye a dharma fényét és a Dzokpacsenpo tanításait. Csakis az ő jóságának és rettenthetetlen elszántságának köszönhető, hogy a tanítások már több mint ezer esztendeig fennmaradtak Tibetben. Padmaszambava tanításai most nyugatra is eljutottak, ami cáfolhatalanul bizonyítja, hogy mekkora erő, részvét és áldás rejtőzik bennük. Ami a harmadik célját illeti, minden buddhának van valami speciális küldetése, és Padmaszambaváé az volt, hogy ebben a sötét korszakban érkezzen, a kálijúgában, amelyet úgy is neveznek, hogy 'az idő salakja'.

A Dzogcsen-tanításokat Tibetben főleg Padmaszambava, Vimalamitra és Vairócsana terjesztette el, s az, hogy ez az áthagyományozás egyáltalán megtörtént, főleg Padmaszambava jóságának köszönhető. Csivoriban, a Triszon Decen király által támogatott elvonuláson száz elvonuló közül kilencvenkilenc valósította meg a szivárványtestet Padmaszambava irányításával; Palgji Dordzse volt az egyetlen, aki nem valósította meg. Huszonöt igen közeli tanítványa volt, akik Tibet első nagy sziddháivá lettek, s Triszong Decen kivételével mindegyikük megvalósította a szivárványtestet. Drag Jerpában nyolcvan tanítványból vált mahásziddha; elérték a szivárványtestet és soha nem jöttek ki az elvonultságból. Jangzomban harminc sziddha, Seldrakban ötvenöt tokden valósította meg önmagát, és huszonöt dákíni érte el a szivárványtestet; sőt még Cangban is volt hét sziddha. Mindezek, és még rajtuk kívül is sokan, Padmaszambava ereje és áldása révén érték el a szivárványtestet és az önmegvalósulást. Ennek pedig az az oka, hogy Padmaszmbháva ennek a korszaknak a buddhája; most ő képes a leggyorsabban és a legmagasabb hatásfokon cselekedni.”

Egyszer aztán eljött az ideje, hogy elhagyja Tibetet; Padmaszambava ekkor a délnyugati Ngajab Ling földjére távozott, a Rézszínű Hegyre, amit tibetiül úgy hívnak: 'Zang-dok-pal-ri'. Ahogy Düdzsom Rinpocse írja: "Ott létrehozta az elképzelhetetlen szépségű Lótuszfény palotát, s azóta is királyként ott trónol, miközben egy-egy kisugárzott testetöltése tanyázik a ráksaszák mind a nyolc kontinensén, ahol a Kagyé megvalósításának nagyszerű módszereit oktatja, Dzsambudvípában pedig e világ embereit oltalmazza halálos félelmeiktől. Mind a mai napig Vadjadara, a végső ösvényt magától beteljesítő vidjadara régenseként uralkodik s meg is marad a helyén mozdulatlanul, míg csak világ a világ."

Padmaszambavának rengeteg formája van. Az elsőt úgy hívják: 'Tötreng de-nga': "az öt Padmaszambava-család", melynek tagjai: Vadzsra Tötreng, Ratna Tötreng, Padma Tötreng, Karma Tötreng, és Buddha Tötreng. Azután következik Padmaszambava nyolc manifesztációja: Cokje Dordzse, Padmaszambava, Loden Csoksze, Pema Gyalpo, Nyima Özer, Sákja Szenge, Szenge Dradok, és Dordzse Drolö. Aztán jön az a hat Guru Rinpocse, akik a poklokban, az éhes kísértetek birodalmában, az állatok birodalmában, az emberi birodalomban, a félistenek között, illetve az istenek birodalmában fejtik ki segítő tevékenységüket. Ez a hat Guru Rinpocse a hat káros érzelem ellenében működik. Van még tizenkét Guru Rinpocse manifesztáció (Nam trul Csu Nyi), akik az életünkben felmerülő számtalan akadály és félelem ellensúlyozását szolgálják, és még számos egyéb megjelenési forma.

A Szampa Lundrupma (bszam-pa Ihun-grub-ma) - a minden kívánság spontán valóraváltó - gyakorlatában Guru Rinpocsénak tizenhárom kisugárzott testetöltése szerepel; egy háború ellen, egy betegség ellen, egy éhínség ellen, egy jidammal azonos megjelenési forma, egy hosszú útra, egy a vadállatok elleni védelmül, egy a természet elemeivel szembeni védelmül, egy rablás ellen, egy útonállókkal szemben, egy a halál pillanatára, egy a bardóra, egy idegbetegségek ellen, egy pedig általában a világ szenvedéseinek ellensúlyozására szolgál.

Maga a Buddha mondta a következőt: "Úgy jöttem én, mint az álom, s a dharma, amit tanítottam, olyan, mint az álom. Valójában nem tanítottam semmit; minden csupán a lények szükségéből jött létre." Ahogy egy tükörről visszaverődik minden, ami előtte van, a tanítások a lények szükségleteinek megfelelően keletkeztek. Ugyanígy, Padmaszambava nyolc manifesztációja sem nyolc különböző lény, hanem Guru Rinpocse ama tulajdonságát tükrözi, hogy különböző szükségleteknek megfelelően képes megjelenni. Ezért van, hogy tibetiül úgy hívják ezt a nyolcat: Guru Cen Gye (gu- ru mtshan brgyad - a guru nyolc neve). Így például a vallásbölcsek előtt a tudós Padmaszambava guruként vált ismertté; a mahajánát Sakja Szenge buddhaként hirdette; Pema Gyalpo alakjában mint bölcs herceg jelent meg, aki kiváló politikai érzékkel kormányozza birodalmát; jógiként mint Nyima Özer gyakorolt, és így tovább. Mindegyik manifesztáció más és más elvet testesít meg.

Nyosul Khen Rinpocse még hozzáteszi:

„Ha odaadással fohászkodsz Guru Rinpocséhoz, semmi kétség, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni neked, mert nincsen még egy buddha, aki olyan gyakran nyilvánította volna meg önmagát a gyakorlók előtt, mint éppen ő. A nagy tertönök közül jónéhánynak, mint például Ratna Lingpának, nem kevesebb mint huszonötször jelent meg Guru Rinpocse. Más nagy tertönök húzszor, tízszer, néhányan hatszor találkoztak vele, és az ezer kisebb tertön is mind legalább háromszor tisztán látta maga előtt; ez - mindent összevetve - több ezer találkozást tesz ki.

Ezeknek a látomásoknak a részletei igen aprólékosan fel vannak jegyezve: az időpont, a helyszín, és az, ahogyan történt a találkozás, valamint a tanítások is, amelyeket Padmaszambava ezen alkalmakkor adott. Ezeket a tanításokat később szépen, világosan le is írták, és sok későbbi mester át is ültette őket a gyakorlatba; közülük sokan elérték a szivárványtestet, ami hitelességüket bizonyítja. Ez jelzi, milyen hatalmas Guru Rinpocse ereje, s milyen gyorsan képes cselekedni. Ha követed a gyakorlatát, gyorsabban érhetsz el sikereket az ösvényen. Egyetlen buddha, egyetlen mester sem jelent meg annyiszor, mint Guru Rinpocse; úgy tűnik, ő mindnyájuk közül a legaktívabb."

A GURU-JÓGA

A leghatásosabb módon a guru-jóga gyakorlásával idézhetjük meg magunknak a Dzogcsen szellemét és szemléletét, mivel ennek során - 'a guru tudatával egyesülünk'. Ez az oka annak, hogy a történelem folyamán számos neves mester - mint Dzsigme Lingpa, Dzsamjang Khjence Vangpo, Patrul Rinpocse - a guru jógát legbecsesebb titkos gyakorlataként tartotta számon. Patrul Rinpocse még akkor is a guru-jóga szövegét recitálta, amikor álmában az egyik oldaláról a másikra fordult.

Dilgo Khjence Rinpocse mondta: "Végsősoron csak Padmaszambaván keresztül érthetjük meg a tudat természetét, s a Dzogcsen, valamint a Mahamudra jelentőségét. Hiszen a guru-jóga gyakorlása nélkül ez lehetetlen. Ez mindennek a kulcsa."

A guru-jóga azt a célt szolgálja, hogy a gyakorló személyes, emberi kapcsolatba lépjen az igazsággal; hogy megnyíljon a szíve, s így feltárulhasson előtte a Rigpa realitása. Rejtetten működik, ámde igen hatásos. A guru a közvetítő fél, az ő segítségül hívása pedig egy módszer, mert ha a mesterre gondolunk, akkor maga a megvilágosodás lényege, zamata idéződik fel bennünk, mely egyben a Dzogcsen szemlélete. Az odaadás pedig minden rosszfajta érzelmet hatástalanít. A guru-jógában kitárjuk a szívünket és az elménket a guru által megtestesített igazság előtt.

Jóllehet az igazság, a buddha, mibennünk van, ha nem vagyunk képesek önmagunktól felismerni, meg kell hogy idézzük. Segítség és bátorítás nélkül igen-igen nehéz - sőt szinte lehetetlen - az abszolútumot felismerni, és ha nem bízunk meg abban a bölcs guruban, aki bennünk van, akkor a guru-jóga gyakorlata által kell lelket öntenünk belé. Ez a gyakorlat fokozza a belső guru jelenlétét, megmelengeti a szívünket, és áldást oszt reánk. Ahogy Khen Rinpocse mondta: "Figyeljük meg a tudatunkat, mi történik, ha nagyon erős odaadás ébred bennünk, s ezen odaadástól fellelkesülten meditálunk? Azt találjuk, hogy meditációnk jóval örömtelibb, érzelemdúsabb lesz, könnyebben érünk el eredményeket. Máskülönben meg csak ülünk bambán, az ürességen meditálunk, és közben azt képzeljük: 'meditálok' - de ez elég lapos dolog." Düdzsom Rinpocse a következőket írja:

„Életbevágó, hogy az összes energiánkat a guru-jógába fektessük, s úgy ragaszkodjunk hozzá, mint az életünkhöz, mert ez a gyakorlás szíve. Ha nem így teszünk, akkor a meditációnk elsilányul, eltompulunk, s ha érünk is el némi haladást, az akadályoknak nem lesz se vége, se hossza.

Enélkül semmi esélyünk rá, hogy a tudatunkban valódi felismerés szülessen meg. Ha viszont hamisítatlan odaadással, buzgón imádkozunk, egy idő után reánk száll a guru bölcsességtől átitatott tudatának áldása, amely egészen különleges felismeréseket tesz lehetővé. Az ilyen jellegű felismerések túl vannak a szavakon, mert a tudat legmélyéből születnek meg. Láma Sjang Rinpocse mondta: "A lecsillapodott nyugalom áramát kövesd, a belső tapasztalat áramát követsd, a szamádhi meditáció áramát követsd." Bizony számos az ilyen, s az ehhez hasonló jó tanács, de a belülről j'övő felismerés mégis igen ritka, mert az a láma áldása révén, az odaadás ereje által megidézvejön létre."

A teljes guru-jóga gyakorlat négy fázisból áll:

* Invokáció (A guru megidézése)
* Tudatunk elegyítése a guruval, mantra által
* Áldás, illetve felhatalmazás (beavatás)
* A tudat egyesítése Padmaszambavával vagy a guruval; megnyugvás a Rigpa természetében, az "Abszolút lámában".

1. Invokáció

A guru megidézése úgy kezdődik, hogy felkeltjük magunkban azt a szemléletet, amit az igazi odaadás jelent. Ahogy csendesen üldögélünk, a szívünk legmélyéből megidézzük az összes buddha és az összes mester megtestesítőjét, Padmaszambavát. Személyes tanítómesterünk képében jelenik meg előttünk az üres térben. Képzeletünkben legyen sugárzó, és olyan, mint a szivárvány: nem lapos, mint egy kép; nem is tömör, mint egy szobor; de nem is üres. Gondoljunk arra, hogy valamennyi buddha bölcsességével, részvétével és erejevel bír, s áldásait közvetíti felénk. Hiszen, ahogy Padmaszambava - maga mondta: "Aki engem megvalósít, az összes buddhát megvalósítja; aki engem lát, az összes buddhát látja". Ahogy megidéztük, kérjük is meg rögtön, hogy legyen a segítségünkre, és tisztítsa meg a karmánkat, oszlassa el a tévedéseinket, és ösztönözzön bennünket a saját belső természetünk felismerésére. Ezzel a fohásszal igen erőteljesen megidézzük, és tudatunkat egyesítjük az övével.

Ha nehezünkre esik Padmaszambava alakját megidézni, szemlélődjünk egyszerűen a tökéletesség jelenlétén: azon, hogy itt van velünk az összes buddha és a mesterek, s az igazságot idézzük meg egyszerűen fény formájában.

Az invokáció olyan, mintha Padmaszambavát meghívnánk magunkhoz, hogy foglalja el a helyét a szívünkben. Amint őt idézzük, tudatunk Padmaszambavával, az ővele kapcsolatos érzésekkel van elfoglalva, s ezáltal átalakul a szívünk és az elménk.

Dilgo Khjence Rinpocse mondta:

„Mintha Padmaszambava maga volna személyesen jelen. Ezt felismerve, képzeljük el őt élénken, és idézzük meg őt a szívünk mélyéből. Fohászkodjunk hozzá ekképp: 'Guru Rinpocse, viseld a gondomat!' Ha így teszel, semmi kétség, hogy az áldás eléri a szíved mélyét.”

Ha ilyen vizualizációs gyakorlatra vállalkozunk, egy szent birodalom földjére tesszük be a lábunkat. Idézzük emlékezetünkbe, hogy a buddhák tényleg előttünk vannak, mert ahogy a Buddha maga mondta: "Aki csak rám gondol, annak máris megjelenek." Nem összeállítunk valamit, hanem tiszta környezetünk, a buddha- birodalom természetességéhez fordulunk oda. Nem kell 'látnunk' a buddhák birodalmait, csak egyszerűen hagyjuk, hogy a szívünk magától rájuk leljen. Alapjában véve az összes birodalom a buddhák tiszta birodalma, csak jelenleg, karmikus látásmódunk következtében, képtelenek vagyunk rá, hogy tisztán lássunk. Az igazi látás azonban a tiszta észlelés (dag-snang), amikor mindenben a szentséget látjuk.

Amikor megidézzük Padmaszambavát, mondogathatjuk magunkban a Hétsoros imát. Ennek a segítségéval hívják Padmaszambavát általában a nyingma és a Dzogcsen hagyományban. "Ehhez az imához hozzáadhatod minden odaadásod", mondta Guru Rinpocse. Valamint ezt is ő mondta:

„Ha egy tanítvány odaadó fohásszal fordul hozzám,
A Hétsoros ima dallamos szaván,
Egyenesen hozzá futok a Zangdokpalri-ból,
Mint az anya, ki gyermeke hívásának nem állhat ellen.”

A Buddha, Padmaszambava, a mesterek jelenlétének az érzete, s a szív és az elme kitárása az igazság megtestesítői előtt valóban nagy változásokat idéz elő a tudatban. Másrészt, nem is számít, hogy a Buddha valójában ott van-e, vagy sem, mert a lényeg az, hogy az érzéseink változzanak, s a tudatunk formálódjon. A buddhák száma ugyanakkor végtelen, s ahogy a víz természete az, hogy oltja a szomjat, s a tűzé az, hogy éget; a buddháké az, hogy azonnal megjelennek, ahogy valaki hívja őket. Jóllehet abszolút szinten a Buddha a tudatunk valódi természete, relatív szinten mindaddíg lesznek buddhák, ameddig összezavarodott lények, akiken segíteniük kell. Az invokáció áldása nyomán a benned lévő buddha kivirul, mint a virág a napsütésben, mert miközben megidézed az összes buddhát, a saját buddha-természeted éled fel.

2. Az áldás megérlelése

A guru-jóga gyakorlatának lényege: egyesíteni a tudatot Guru nnpócséval, és mondogatni az OM AH HUM VADZSRA GURU PADMA SZIDDHI HUM mantrát, amennyiszer csak tudjuk. Miközben a mantrát mondogatjuk, a tudatunkat egyfolytában egyesítjük a guruéval, vagy pedig csak egyszerűen nyugodni hagyjuk a gurunk természetében. Ezt hívják úgy, hogy 'az áldás megérlelése'. Az áldás nyomán ugyanis közönséges tudatunk Guru Rinpocse bölcsesség-tudatává érlelődik; érzéseink, észleléseink átalakulnak, s mintha hirtelen eltakarodnának a sötét fellegek, minden egyszerre kitisztul.

A vadzsra guru mantra Padmaszambava legbelső lényegét fejezi ki, de ugyanakkor mantrája ez minden mesternek, buddhának, jidamnak, dákának, dákíninek és védelmezőnek. Amikor ezt mondogatjuk, Padmaszambava testetöltését idézzük meg.

Ha a megfelelő légzéssel párosítva ismételgetjük ezt a mantrát, akkor ténylegesen át fogja alakítani az energiáinkat, s ezáltal a tudatunkat és az érzelmeinket is. A mantra meghatározása a következő: 'ami védi a tudatot'. Hogy mitől védi? A saját káros tartalmaitól. A mantra tehát a saját tudatunktól véd bennünket, s még akkor is áldásos a hatása, ha nem értjük meg a jelentését minden egyes alkalommal, amikor kiejtjük. Pihenjünk csak egyszerűen a mantra természetes hangjában, 'a vadzsra természetes hangjában' ahogy a Dzogcsen gyakorlatban teszik. Lélegzetünk, a mantra, és a tudatunk egy. A lélegzettel, a pránával foglalkozunk, amely az energia legfontosabb közege. Ha fellelkesülten mondogatjuk a mantrát, akkor a testünk valamennyi kis csatornája a mantra hangjára vibrál és rezeg, s ettől bizony átalakul az energiánk is. Az érzelmek pedig igen közeli kapcsolatban állnak az energiával, s így a mantra mondogatásával meg lehet lelni az egyensúlyt és a békét. Személyiségünk kiteljesedhet általa. A Dzogcsen-hagyományban a mantrázás gyakran képezi az ülő meditáció előjátékát, hogy ezáltal idézzük meg a szamádhit, hogy enyhítsünk az idegek feszültségén, és hogy hatástalanítsuk az ingatag érzelmeket.

Miközben a mantrát mondogatjuk, szívünket és elménket Padmaszambava bölcsességgel átitatott tudatába helyezzük bele. Felajánljuk 'szívünket és lelkünket', és így beleolvadunk a mesterbe, eggyé válunk a tudatával. Ahogyan ezt végezzük, valami erjedés megy végbe bennünk, s ezt a folyamatot a mantra táplálja. Ahogy mondani szokás: "a szamádhi meditáció olyan, mint a tűz, a mantra pedig olyan, mint a szél." A mantra szele a meditációnk tüzé legyezi, és tápot ad a felismeréseinknek. Ez a gyakorlat legfontosabb része, ezért szánjunk rá jó sok időt, hogy az áldás megérlelődjön bennünk.

A legfontosabb az egészben az az érzés lesz, ahogyan egyre közelítünk, és a köztünk és Guru Rinpocse bölcsesség-tudata közötti szakadék kezd összezárulni. Llyen egyszerű gyakorlat - egyszerűen a guru tudatára összpontosítani - és mégis milyen hatalmas jelentőséggel bír! S ha a tudatunkat egyfolytában elegyítjük a guruéval, miközben a mantrát mondogatjuk, akkor elhárul a fejünkről minden gond és akadály - ehhez kétség sem férhet. Amikor egyesítjük a tudatunkat Guru Rínpócsével, néha szinte olyan, mintha meg is feledkeztünk volna a tudatunkról, s ha megfeledkezünk a tudatunkról, akkor a Rigpa, Guru Rinpocse állapotában találjuk magunkat. Végre megérlelődött a tudatunk, s Guru Rinpocse bölcsesség-tudatává fejlődött. Ebben a tudatállapotban, a bölcsesség-tudatban, van-e valami probléma?

A vadzsra guru mantra

OM AH HUM VADZSRA GURU PADMA SZIDDHI HUM
(OM ÁH HUNG BENZA GURU PEMA SZIDDHI HUNG)

A vadzsra guru mantra jelentése lényegében ennyi: Megidézlek Téged, Vadzsra (guru, Padmaszambava; kérlek, áldj meg a közönséges és a magasztos sziddhikkel! A teljes jelentés, Düdzsom Rinpocse és Dilgo Khjence Rinpocse tolmácsolásában, a következő:

A három kezdő magánhangzó jelentése első szinten, hogy a buddhák vadzsra testét, vadzsra beszédét, és vadzsra tudatát fejezik ki. Az OM a buddhák testének áldása, az AH a buddhák beszédének áldása, a HUM pedig a buddhák bölcsesség- tudatának az áldása. Az OM a formák lényege, az AH a hangok lényege, a'HUNG a tudat lényege. Az OM megtisztít a testtel elkövetett bűnöktől, az AH megtisztít a beszéd által elkövetett bűnöktől, a HUM pedig megtisztít a tudatilag elkövetett bűnöktől.21 Így megkapjuk az összes buddha áldását, ami a testünk, beszédünk és tudatunk átalakítását illeti.

Belső szinten, az OM megtisztítja a nádikat (tsa), azaz a csatornákat, az AH megtisztítja a pránát (lung), vagyis a belső energia hálózatot, a HUM pedig megtisztítja a bindut (tiklé), a cseppeket, vagyis az alkotó esszenciát. Az OM megtisztít valamennyi észlelést, az AH megtisztítja a hangokat, a HUM pedig a tudatot, a gondolatokkal és
érzelmekkel együtt.

Titkos szinten, az OM AH HUM a három 'káját', vagyis testet jelenti. Az OM a lótusz-család dharmakája-aspektusát, Amitábha Buddhát jeleníti meg; az AH szambhógakája-aspektust, Avalokitésvarát; a HUM pedig a nirmánakája-aspektust Padmaszambavát idézi fel. Ez jelzi, hogy Guru Rinpocse személyében mind a három kája testet ölt.
Még titkosabb szinten, az OM az együttérzés (thugs-rje) energiája; az AH a magábanvaló természet (rang-bzhin); a HUM pedig a lényegiség (ngo-bo).

VADZSRA - tibetiül 'dordzse' (rdo-rje) - azt jelenti: gyémánt. A gyémánt valamennyi drágakő közül a legkeményebb és a legértékesebb; minden anyagon képes áthatolni, őt magát azonban nem lehet megvágni. Ugyanígy, a buddhák változatlan, kettőségektől mentes bölcsességére nincs hatással a tudatlanság, nem tudja megrontani; a buddhák teste, beszéde és tudata viszont minden lénynek hasznára cselekszik, anélkül, hogy bármilyen káros erő meg tudná ebben akadályozni.A vadzsra, akár a gyémánt, minden hibától mentes, ereje pedig a dharmakája-természet, Amitábha Buddha természetének megvalósításából ered.

GURU szó szerint azt jelenti: 'súlyos'. Olyasvalakire utal ez a szó, aki bölcsességgel és tudással terhes, akinek a jelenléte roppant súlyos, s személyében magát a bölcsességet testesíti meg. Ahogy az arany a legsúlyosabb és a legértékesebb fém, úgy a guru a legsúlyosabb egyéniség, mert elképzelhetelen tulajdonságokkal bír: teljesen hibátlan, s ő a legdrágább az összes lény között. A guru a szambhógakájának, és Avalokitésvarának, az 'együttérzés urának' felel meg.

Mivel Guru Rinpocse maga mutatta meg nekünk a titkos mantra vadzsrajána ösvényét, s ennek gyakorlása által érte el a teljes önmegvalósítást, ő a VADZSRA GURU.

PADMA a lótusz-családot, vagyis a buddhák beszédbeli aspektusát jelenti. Padmaszambavát is azért nevezik így, mert ő az őseredeti Amitábha Buddha közvetlen kisugárzása, vagyis nirmánakájája, Amitábha buddha pedig a lótusz-családhoz tartozik, úgy ismerik, mint 'Padma', mint Padmaszambavát, vagy mint Pemadzsungné. VADZSRA még a megvilágosodás elpusztíthatatlan energiáját is jelenti; azt az igazságot, amelynek szemléletbeli megvalósításáért imádkozunk. GURU továbbá a tudat természetének tökéletességét, fényességét reprezentálja, amelynek megvalósításáért imádkozunk a meditációban. A PADMA az 'együttérzést' jelképezi, vagyis a 'cselekvésf, s azért is imádkozunk, hogy ezt az együttérzést valósíthassuk meg cselekvésünkben.

A VADZSRA tehát a szemlélet, a GURU a meditáció, a PADMA pedig a cselekvésben megnyilvánuló együttérzés. A VADZSRA a dharmakája, a GURU a szambhógakája, a PADMA pedig a nirmánakája. A VADZSRA a lényeg, a GURU a természet, a PADMA pedig az energia.

Röviden szólva, azért imádkozunk, hogy megvalósítsuk magunkban a VADZSRA szemléletének bizonyosságát, tökéletesítsük a GURU meditatív képességeit, és beteljesítsük a PADMA részvétteli cselekedetét.

SZIDDHI azt jelenti: eredmény, megvalósítás. Kétfajta sziddhi van: közönséges és magasztos. Ha megszerezzük magunknak a közönséges sziddhik áldását, eltakarodnak az utunkból az akadályok, például a betegségek, s valamennyi nemes célkitűzésünket meg tudjuk valósítani. Anyagi jólétben, biztonságban élhetünk, s életünk valamennyi tényezőjét a megvilágosodás elérésének szolgálatába állíthatjuk. A magasztos sziddhi áldása magát a megvilágosodás elérését biztosítja; segítségével teljesen megvalósíthatjuk önmagunkban a Lóuszból-született Guru természetét, mind önmagunk, mind a mások hasznára. Ha észben tartjuk a Lótuszból-született Guru testének, beszédének és tudatának becses tulajdonságait, elérjük mind a közönséges, mind a magasztos eredményeket.

A sziddhiket különbözőképpen lehet csoportosítani. Először is vannak külső, belső, és tikos eredmények; a négy külső karma-eredmény, a nyolc belső sziddhi, valamint a titkos eredmény, a magasztos sziddhi. Van ezenkívül a fejlesztő stádium (bskyed-rim) külsődleges eredménye, az erekkel és a szelekkel kapcsolatos gyakorlatok {calung) belső eredményei, valamint a titkos eredmény, ami a tudat természetének felismerése. A SZIDDHI HUM kiejtése állítólag úgy vonzza magához az összes sziddhit, ahogyan a mágnes a vasreszeléket.

HUM az összes buddha bölcsesség-tudatát fejezi ki; ez a mantra katalizátora.

Úgy legyen!

A dharmadhátu végtelen igazsága és az összes buddha bölcsesség-tudatának ereje és áldása révén valósítsuk meg eme mantrát, s ereje eredményesen hasson!

OM AH HUM VADZSRA GURU PADMA SZIDDHI HUM.

Dilgo Khjence Rinpocse még a kövekező magyarázatot fűzi hozzá:

Azt mondjak, hogy az OM AH HUM VADZSRA GURU PADMA SZIDDHI HUM tizenkét szótagja hordozza a Buddha által tanított tizenkét fajta tanítás áldását. A tizenkét fajta tanítás a 84.000 dharma kivonata. Ezért aztán, egyszer elmondani a vadzsra guru mantrát felér az egész Tripitaka felmondásával, vagy a Buddha valamennyi tanításának gyakorlásával. A tanítások eme tizenkét ágának mindegyike megszabadít bennünket annak a tizenkét tagú oksági láncolatnak egy-egy elemétől, amely a szamszárában fogva tart: a tudatlanságtól, a karmikus képződményektől, a diszkurzív tudatosságtól, a névtől és a formától, az érzékektől, a kontaktustól, az érzékeléstől, a vágyakozástól, a kapaszkodástól, a létesüléstől, a születéstől, az öregségtől és a haláltól. Ezeken keresztül működik a szamszára. A tizenkét szótagú mantra recitálása által, megtisztul ez a tizenkét láncszem, és az ember képes lesz teljesen leradírozni a tudatáról a karmikus érzelmi lerakódások (a klésák) rétegét, s így kiszabadul a szamszára körforgásából.

Jóllehet Guru rinpócséval személyesen nem találkozhaunk, bölcsesség-tudata megnyilvánult nekünk egy mantra formájában. Ez a tizenkét szótag tulajdonképpen nem más, mint az ő bölcsesség-tudatának kisugárzása, és Padmaszambava összes áldásának hordozója. A vadzsra guru mantra maga Guru Rinpocse - hang alakjában. Amikor tehát őt idézzük meg a tizenkét szótag ismételgetésével, rengeteg áldást és érdemet szerzünk. Ezekben a nehéz időkben, ugyanúgy, ahogy nincs Padmaszambavánál hatalmasabb buddha és menedék, akit segítségül hívhatnánk, a vadzsra guru mantránál sincs alkalmasabb formula.

A vadzsra guru mantrával kapcsolatban további magyarázatokat olvashatunk Karma Lingpa termáiban és Dodrup Dzsigme Tenpe Nyima írásaiban.

3. Beavatás

Miután végeztünk a mantrázással, s így az áldást megérlelve egyesültünk a guru bölcsesség-tudatával, elérkezünk a gyakorlat csúcspontjához, a beavatáshoz. A beavatás - szanszkritul abhiséka - a guru-jóga gyakorlatának harmadik fázisa. A kövekező magyarázat a Longcsen Nyingtik-ben található guru-jóga gyakorlat szellemében fogant.

A Padmaszambava homlokán lévő kristályos fehér OM szótagból fehér fénysugarak törnek elő, homlokunkon át belénk hatolnak, és megtöltik az egész testünket. A fény megtiszít bennünket mindazoktól a bűnöktől, amelyeket a testünkkel követtünk el, és azoktól a káros karmikus hatásoktól, amelyek ezekből származnak. Megtiszítja az energia-csatornáinkat (nádi, Szkt; ca, Tib.), s így megkapjuk Guru Rinpocse vadzsra-testének áldását. Ez a 'váza-beavatás' (bum-dbang), amely felhatalmaz a fejlesztő stádium (bskyed-rim) vizualizációs gyakorlatainak végzésére, és elveti bennünk azt a magot, amelyből kifejlődik majd a teljesen beérlelt vidjadhára', és a nirmánakája-megvalósítás.

A Padmaszambava torkán lévő rubinpiros AH szótagból vörös fénysugarak törnek elő, torkunkon át belénk hatolnak, és megtöltik az egész testünket. A fény megtisztít bennünket mindazoktól a bűnöktől, amelyeket a beszédünkkel követtünk el, és azoktól a káros karmikus hatásoktól, amelyek ezekből származnak. Megtisztítja belső szelünket (prána, Szkt; lung, Tib.), s így részesülünk Guru Rinpocse vadzsra- beszédénak áldásában. Ez a 'titkos beavatás' (gsang-dbang), amely felhatalmaz a mantra-recitálás gyakorlására, és elveti bennünk az a magot, amelyből kifejlődik majd az "örök élet vidjadhárája", és a szambhógakája-megvalósítás.

Ezt követően, a Padmaszambava szivében lévő türkizkék HUM szótagból kék fénysugarak törnek elő, szívünkbe hatolnak, és megtöltik az egész testünket. A fény megtisztít bennünket mindazokól a bűnöktől, amelyeket tudatilag követtünk el, és azoktól a káros karmikus hatásoktól, amelyek ezekből származnak. Megtisztítja a kreatív energia-esszenciánkat (bindu, Szkt; tiglé, Tib.), s így részesülünk Guru Rinpocse vadzsra-tudatának áldásában. Ez a 'bölcsesség- (prádzsnya-dzsnyána) beavatás' (shes-rab ye-shes-kyi dbang), amely felhatalmaz a tumó (gtum-mo) 'öröm- üresség' gyakorlatának végzésére, és elveti bennünk azt a magot, amelyből kifejlődik majd a 'Mahamudra vidjadhára', és a dharmakája-megvalósítás. Végezetül, a Padmaszambava szivében lévő HUM szótagból egy újabb türkizkék fénysugár tör elő, s 'mint egy üstökös', behatol a szívünk közepébe, az egész testünket megtölti fénnyel, és elválaszthatatlanul egybeforr a tudatunkkal. Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse mondta:

„Most semmivé oszlik minden apró kis szennyeződés, amely 'az önmegvalósításunkat akadályozza. Eltakarodnak a téves észlelési alakzatok, az alanyi-tárgyi kettősségbe való értelmetlen kapaszkodás, és a lappangó hajlamosságok, amelyek ezt a kettősséget előidézhetik. A tár- háztudat (kun-gzhi), 'mindennek az alapja', ahol a múltbéli cselekedetekből származó egyéni szokások és hajlamok tárolódnak, most megtisztul minden ilyen zavaró tényezőtől, ami a megvilágosodáshoz vezető ösvényen hátráltatna bennünket. A szútrajána szerint az önmegvalósulást elfátyolozó apró, illékony szennyeződések csak a tizedik bhúmi szinjén válnak le a tudatról, a titkos mantrajána szerint viszont amikor az ember a saját tudatosságát oly tágasnak és folttalannak észleli, akár az égbolt, akkor már el is takarodott az útból az összes kis illékony szennyeződés.”

Így tehát részesülünk Guru Rinpocse vadzsra-bölcsességének áldásában, amelyben teste, beszéde és tudata elválaszthatatlanok egymástól. Ez a 'szimbolikus beavatás' (tshig-dbang), amely felhatalmaz a kadak Dzokpacsenpo gyakorlására, és elveti bennünk azt a magot, melyből kifejlődik majd a 'spontán megvalósult vidjadhára', és a szvabhávikakája-megvalósítás.

A gyakorlat lényege tehát az, hogy a Guru Rinpocse három testi központjából kiáradó fénysugarak belénk hatolnak a mi testi központjainkon keresztül, megtisztítanak bennünket a test, a beszéd, és a tudat bűneitől, és megtisztítják bennünk a csatornákat, a szeleket, és a kreatív energiákat. Testünk, beszédünk és tudatunk átalakul Padmaszambava vadzsra-testévé, beszédévé és tudatává.

4. Az abszolút guru-jóga

A beavatás végeztével Padmaszambava fénnyé olvad és eggyé válik velünk, tudatunk természetében. Azt is elképzelhetjük, hogy Guru Rinpocse testéből fénysugarak áradnak, s ahogy ezek belénk hatolnak, mi magunk teljesen fénnyé olvadunk, és eggyé válunk vele. Ebben a pillanatban felismerjük, hogy tudatunk természete az abszolút láma, aki tőlünk elválaszthatatlan. Ebben az elidegeníthetetlen állapotban időzzünk, amilyen hosszan csak tudunk, s ismerjük föl ezt a Dzokpacsenpo természetének.

A guru-jóga gyakorlata azért bír olyan nagy erővel, mert ha kitárjuk a szívünket, és tudatunkat elegyítjük a guru bölcsesség-tudatával, a mi tudatunk az ő bölcsesség- tudatához hasonul. Nincs többé külső tanító; felismerjük, hogy ő tulajdonképpen a saját tudatunk természete. Most, hogy egységre lépett az igazsággal, tudatunk többé már nem az a közönséges tudat, ami volt, hanem ugyanaz, mint Guru Rinpocse és az összes többi buddha bölcsességtől átitatott tudata. Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse mondta: olyan ez, mint mikor behajítunk egy kavicsot a tó közepébe; azonnal lesűllyed a tó fenekére. Abban a pillanatban, ahogy megidéztük Guru Rinpocse áldását, az ránk száll, s belénk olvad. Eggyé válik velünk a szívünk mélyén.

Nyosul Khen Rinpocse szerint: "A Dzogcsenben a guru-jóga annyi, mint egyesülni Guru Rinpocse tudatával. Ha teljes mértékben reája hagyatkozunk, akkor vadzsra-teste, beszéde és tudata behatol a testünkbe, beszédünkbe és tudatunkba, s ott mélységes átalakulást idéz elő. Eltávolítja külső, belső, és titkos akadályainkat, s elérhetjük a magasztos sziddhit. A Rigpa bölcsességét csak így lehet megvalósítani."

Ez egyben a guru-jóga phowa ('pho-ba) gyakorlata is, amely a halál pillanatában a leghatásosabb gyakorlat.

A gyakorlat lényege

A guru-jógában valójában az a leglényegesebb, hogy csendben egyesítsük tudatunkat a guruéval, és ismételgessük a mantrát. Lehet, hogy elég egyszerűnek tűnik, de ebből áll csupán a guru-jóga. Düdzsom Rinpocse magyarázata szerint a tibeti naldzsor (rnal-'byor) szó, amely 'jógát jelent, két részre bontható; nal (rnal) azt jelenti: "a tudat természetében megpihenni", dzsor ('byor) pedig annyit tesz, mint "együtt folyni" a szemlélettel, és kisugározni azt. Tudatunkat tehát elegyítjük Guru Rinpocse bölcsesség-tudatával, és együtt folyunk a mantrával, hagyjuk vitetni magunkat; hagyjuk, hogy a mantra megérlelje a Rigpánkat.

Ez a guru-jóga gyakorlat lényege: ahogy a mantrát mondogatjuk, és a Rigpa állapotában ücsörgünk, felismerjük, hogy a Rigpa Padmaszambava. Ahogy maga Padmaszambava mondta:

„Padmaszambava maga a tudat; ezen kívül nincs más gyakorlat, sem meditáció.”

Amikor a Rigpa állapotában nyugszunk, azt ismerjük föl, mint abszolút lámát. Ezután minél többet idézzük meg az áldását, annál jobban erősödik a Rigpánk. A Rigpa láma egyre inkább megáldja a Rigpánkat. Mi pedig a következő megfontolásokkal idézzük a segítségét:

„Felismerve, s emlékezetembe idézve, hogy a láma a saját Rígpám, vérteződjön fel a testem, beszédem és tudatom vadzsra-tested, beszéded és tudatot áldásával, és váljék eggyé tudatom a tíéddel!”

Ahogy csendben üldögélünk, Padmaszambava képében megidézzük valamennyi mester és buddha áldását, mint tiszta fény-alakot.' Ezután egyesítjük vele a tudatunkat, s közben halkan mondogatjuk a mantrát. így közönséges tudatunk a buddhák bölcsesség-tudatává válik.

Végezetük felismerjük, hogy rajtunk kívül nincs buddha; a buddha nem létezik máshol, mint a saját tudatunk természetében. Egyszerűen megnyugszunk hát ennek a felfedezésnek a bizonyosságában, amely maga a nem-kettősség. A mantra kezdetben segélykérés és megidézés; eszköz, mellyel az áldást megérleljük. Végül azonban, mikor már megszabadultunk a kettősségektől, pusztán az önbizalom kinyilvánításaként mondogatjuk még tovább, Ez a vadzsra kinyilatkoztatása. Így egyesítjük a guru-jógát és a Dzogcsent.

A Dzogcsen azt tanítja, hogy mind a szemlélet, mind a meditáció, mind pedig a cselekvés gyakorlását magába foglalja a guru-jóga, amennyiben felismerjük, hogy a láma nem más, mint a saját tudatunk természete. Düdzsom Rinpocse magyarázata szerint, ha egyszer felismertük, hogy a láma elválaszthatatlan a saját tudatunk valódi természetétől, akkor elég, ha megmaradunk és kitartunk e mellett a felismerés mellett. Ez a 'természetes tiszteletadás, amely a szemlélet megpillantásából keletkezik'. A valódi tiszteletadás ugyanis nem valamiféle külsődleges dolog, hanem a Rigpa- szemlélet felismerése önmagunkban. Ha egyszer felfedezzük, hogy az összes mester és buddha igazi természete ugyanaz, mint a saját Rigpánk, akkor ennek a felfedezésnek a túlcsorduló bizonyosságában örömteli ünnepléssel és hálaadással lesz telve a szívünk. Ez a tiszteletadás igazi méltóságot és hálát fejez ki, mert azt jelzi, hogy megvalósítottuk az abszolút odaadás állapotát.

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

anthropology | buddhism | hinduism | taoism | hermetics | thelemagick | philosophy | religion | spiritualism | poetry | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 24-10-2024

privacy policy | terms of service