"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Buddhista Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

Tarr Bence László

Csak Tudat Tan

- Yogacara - Mind Only Philosophy -

1998.

Amióta az európai gondolkodás megismerkedett a távol-keleti országok bölcseleti iskoláival, szokássá vált azok tanításait ‘keleti’ jelzővel illetni. Márpedig ez az éles elkülönítés nem állja meg a helyét; úgy tűnik a gondolatokhoz nem lehet égtájakat rendelni, hisz a keletnek éppen úgy vannak nyugati gondolatai, mint a nyugatak keleti gondolatai. Az alábbi fejtegetéseken keresztül bemutatni, hogy mennyire így van ez.

Példának, a ‘nyugati’ filozófia késői képviselőjének, David Humenak egyes gondolatait szeretném összevetni a tibeti yogacára iskola képviselőjének, Vaszubandhunak egyes tanításaival. Remélhetőleg meggyőzően sikerül kimutatni a közös problémát, és az arra adott válaszok hasonlóságát, illetve helyi egyezését.

Az értekezést két részre osztottam: az első részben David Hume fejtegetésein keresztül mutatom be a problémát, majd a második részben Vaszubandhu elgondolásait követve, rámutatva az egyes hasonlóságokra.

 

'The Mind Itself'

"By what argument can it be proved, that the perceptions of the
mind must be caused by external objects, entirely different from
them, though resembling them (if that be possible) and could not
arise either from the mind itself..."
[1]

 

David Hume 1748-ban jelentette meg második, legelterjedtebb művét, melynek az 'An Enquiry Concerning Human Understanding' címet adta. Mint azt a cím is sugallja, ebben az emberi megismerés természetéről értekezik, választ keresve arra a régi kérdésre, hogy az emberi értelem képes-e ‘metafizikai’ természetű vizsgálódásokra. Legnagyobb érdeme az, hogy korának elvakult dogmatikus metafizikusai alól sikerült kirántania a talajt, pusztán azért, hogy teret engedjen az igazi metafizikának. [2] Valóban, vizsgálódásai közben rátalált arra az igazi ingoványos területre, ahol az igazi metafizika kezdődik. Mi ezeket az ingoványos területeket szeretnénk meglátogatni, hogy ráébredjünk saját értelmi képességeink határaira, amik lehet, hogy nem is olyan szűkek mint azt elsőre gondolnánk...

Az ilyen jellegű fejtegetéseit könyvének XII. fejezetében találjuk, ahol a szkepticizmus egyes válfajait kívánja ismertetni, illetve azok hasznát és kárát. Arra nézve szeretne biztos pontra jutni, hogy a spekulatív észhasználaton keresztül teljes érvényű bizonyosságokhoz jut az emberi értelem, vagy pedig sem. Kiindulópontjának az ‘európai’ filozófia régi megállapításából indul ki, miszerint, nemhogy értelmünk, de még érzékszerveink is megcsalnak a tapasztalásban. Ezt szinte senki sem tagadná, hiszen azokat a jól ismert példákat mindenki fel tudja idézni, mikor érzékszerveink a valóság más arculatát mutatják mint azt értelmünk sugallná. Számtalan példa közül elég egy pár klasszikust bemutatni: 1) Az evező víz alatti része mintegy töröttnek látszik, pedig ‘valójában’ egyenes, hiszen ha kezünket végighúzzuk rajta még mindig annak tűnik - legalább is tapintásunk számára. 2) Ha megnyomjuk szemgolyónk egyik oldalát egy tárgyat kettőnek látunk, pedig megint csak egyet vagyunk képesek tapintani. 3) A távolabb lévő tárgyak a távolság arányában egyre kisebbnek látszanak, pedig azt senki sem gondolná, hogy valóban kisebbek lesznek, stb. Ugyan Hume külön nem tér ki rá, az ijen illúzórikus helyzeteknek három lehetséges magyarázata is van: I) Az érzékszerveink nem ugyanarról a tárgyról tudósítanak bennünket, II) Az érzékelt tárgy ilyen és olyan is egyszerre, III) Az érzékszerveink nem egészítik ki egymást, hanem megcsalnak bennünket. Természetesen Hume a harmadik megoldást választja. Ebből azonban az következik, hogy az értelem az ami az ilyen helyzetekben korrigálni hivatott az érzékleteinket. [3] Ebben szerinte a legtöbb ember egyetért, az ilyen helyzetekben az értelem az, ami segít a ‘valóságot’ létrehozni. Az értelem az ami számításba veszi az érzékelés körülményeit és közegét, és annak megfelelően felülbírálja a tapasztalás helyességét.

David Hume

Teljesen jogosan, azonban az a kérdés merül fel benne, hogy annak ellenére, hogy beláttuk, az érzékszervi tapasztalások tévesek is lehetnek, az emberek már természetüktől fogva az érzékszerveikbe helyezik bizonyosságukat. Hiszen még az észhasználat kritikai vizsgálata előtt mindenki elfogadja azt az érzékszervi tapasztalásból fakadó képzetet, hogy létezik egy külső univerzum; [4] ráadásul olyan formában, hogy az érzékszervi tapasztalás hiányában is változatlan módon létezne. Tehát, hogy Berkeley példájával éljünk: ha egy helyiségben van egy asztal és nincs senki, hogy érzékelje, akkor sem mondaná senki, hogy nem létezik. Ez azért furcsa számára, mert senki sincs akinek feltűnne, hogy ami a tudata számára közvetlenül megjelenik, az nem a tárgy, hanem a tárgy képe, amit érzékszervei közvetítenek. Egy mondatban össszefoglalva: Az emberek érzékeléseiket, nem képeknek, hanem külső realitásnak fogják fel. Pedig egy hihetetlenül fontos közvetítő van jelen, minden tapasztalási folyamatban, ti. az érzékelés, amit mégsem vesz figyelembe az eredendő emberi természet. Mi magunk, tapasztalatunk tárgyával sohasem találkozunk, mindig csak közvetetten jelenik meg tudatunk számára. Hiszen az érzékszervek mint valamiféle kapuk működnek, amelyek megszűrik a ‘külvilágból’ érkező benyomásokat. Eppen ezért a ‘külső’ benyomások ugyan bejöhetnek ezeken a kapukon, de maguk a tárgyak sohasem. [5] Erre lehetne példa az egyik illúzórikus helyzet: mikor egy tárgy a távolság függvényében egyre kisebbnek látszik. Ez bizonyítja azt, hogy a tudat számára igazából egy kép van jelen nem pedig maga a tárgy, hiszen azt senki sem gondolná, hogy maga a tárgy az, ami egyre kisebb lesz.

Ez az elmélet igazán akkor érthető, ha már ismerjük, Hume érzékeléselméletét, (Ezt ugyanis könyvének korábbi fejezeteiben (II.-IV.fejezet) alaposan kifejti.) ezért egy pár szóban érdemes ismertetni: Hume szerint a ‘külvilág’ tárgyairól két féle tapasztalásunk (perception) van, amiket benyomásoknak (impressions) és ideáknak (ideas) nevez. Benyomások azok a pillanatnyi élénk érzékelések, amiket folyamatosan tapasztalunk. Ideák azok, amiket belsőleg, emlékezetünk erejével teremtünk újra - ennél fogva ezek erejüket tekintve haloványabbak. Tehát az ideák a benyomásokból fakadnak, azonban függetlenek tőlük. (Hiszen képesek vagyunk magunkban képeket felidézni, anélkül, hogy az azt előidéző benyomás érne minket; vagy képesek vagyunk olyan ideákat teremteni, amik nem közvetlen benyomás alapján jönnek létre - pl. egy szárnyas ló ideája.) Látjuk, hogy Hume használatában az idea valami teljesen mást jelent, mint mondjuk Platónnál. Ennek értelmében ha látunk egy tárgyat, akkor arról van egy benyomásunk (pillanatnyi intenzív észlelés), ami egy mentális kép (mental image) formájában jelenik meg a tudatunkban. Ha becsukjuk a szemünket és felidézzük ezt a pillanatnyi benyomást, akkor ez sokkal halványabban jelenik meg tudatunkban, egy idea formájában. Látnunk kell, hogy minden ami tudatunk számára megjelenik az vagy benyomás, vagy idea, de mindenképpen nem más mint egy mentális kép. Tehát a ‘külvilág’ tárgyairól nem lehet közvetlen érzékelésünk, be vagyunk zárva benyomásaink és ideáink világába. A távolság arányában kissebbedni látszó tárgy, valóban nem is jelenik meg a tudatunkban, csak a képe, és ez az a kép, ami egyre kisebb lesz.

Van azonban ennek a percepció elméletnek egy másik súlyos kövekezménye, ti. a tárgyak különböző minőségeinek az eredete. Az ‘európai’ hagyomány a külső tárgyakat kétféle kategóriába eső minőségekkel jellemzi. Az úgynevezett másodlagos minőségek lennének azok a minőségek, amiket az értelem állapít meg egy tárgyról, méghozzá más tárgyakkal való összehasonlítás alapján. Ilyenek a: hideg-meleg, kemény-puha, fekete-fehér, stb., azaz olyan minőségek amik önmagukban nem létezhetnek, meghatározásukhoz szükséges egy (általában) ellentétes minőségpár. Ezeket a minőségeket az értelem hozza létre, benyomásai alapján. Elsődleges minőségek lennének mindazok, amik eleve a tárgyban foglaltatnak benne, és semmi másra csak arra a tárgyra lennének jellemzők - pl. a kiterjedés fogalma (?). (Sk. szerintem ez csak negativisztikus meghatározásokkal lehetséges.) Azonban ha elfogadjuk, hogy a másodlagos minőségeket a tudat hozza létre, akkor azt is el kell, hogy fogadjuk, hogy az elsődleges minőségek esetében is ugyan ez a helyzet. Mivel minden tapasztalás benyomások vagy ideák formájában jelenik meg a tudatban, s azok nem azonosak magával az érzékelés tárgyával, sőt függetlenek tőle, azt kell, hogy mondjuk, maguk az elsődleges minőségek sem a tárgyban keletkeznek. Hiszen a tárgyról érkező benyomások az érzékszerveken keresztül jutnak a tudatba, így pl. a kiterjedés, a tapintás és a látás következtében létrejövő benyomások eredménye. Így azt kell, hogy mondjuk, a minőségek is a tudat termékei. Ha pedig egy tárgyat megfosztunk önálló minőségeitől, akkor nem marad belőle semmi, s azt kell, hogy mondjuk, hogy pusztán egyetlen biztosat mondhatunk: van valami, ami a tapasztalásunkat okozza. [6]

Hume nem mer ezzel a gondolattal szembenézni. Nem meri feltenni a kérdést, hogy mi az a tapasztalásunkat okozó valami. Hiszen jogos a felvetése: ha nincs a külvilágról közvetlen tapasztalásom, csak önmagam ideáit és benyomásait vagyok képes észlelni, akkor miért gondolom, hogy ez a valami egy tőlem független külső tárgyi valóság. Ugyan intellektuális incselkedés szintjén felvázol néhány lehetőséget, de egyik mellett sem tör pálcát: 1) Egyik lehetőség lenne a ‘standard’ elképzelés, mely szerint külső tárgyak lennének azok melyek ezeket okozzák. (Ezt ő itt nem sorolja fel.) 2) A második lenne az a Berkeley nevéhez fűződő elképzelés, hogy Isten lenne ez a külső valami ami oka minden tapasztalatnak. 3) A harmadik lehetőség az lenne, hogy magából a tudatból születne minden tapasztalás, s éppen ezért semmi más nem léteznék csak maga a tudat. (Lásd bevezető idézet.) Ez a gondolat komolyan megkísérti Humot, miután belátta, hogy a tárgyakat jellemző minőségek (és ez által a tárgyak maguk is) a tudat termékei. Sőt miután feltárja annak lehetőségét, hogy külső tárgyak jelenléte nélkül tapasztaljon az ember, még inkább megerősödni látszik e gondolat. [7] Fontos jelenkori, módosult tudatállapotokat vizsgáló kisérleti eredményekre hivatkozhatna ma Hume, azonban az ő korában legfeljebb, álmok esetében (Ez Vaszubandhunál lesz domináns érv.), illetve őrülteknél volt megfigyelhető az a jelenség, hogy egy módosult értelmű elme olyat észleljen, ami mások számára nincs jelen; jelezve azt, hogy a tudat képes valóssá tenni maga számára olyan dolgokat, amik pusztán elméjének termékei. Hume azonban nem képes semmilyen döntő érvet felhozni e mellett az elmélet mellett. Persze az ellenkezőjét sem képes bizonyítani, [8] de ezt a lehetőséget nem teszi ‘valóság’ explicit leírásává, hanem a puszta hipotézis szintjén hagyja nyugodni.

Az igazsághoz, hozzátartozik, hogy a problémára implicit módon már korábban ad ‘valamiféle’ megoldást, amit azonban az észhasználat számára maga sem tart meggyőzőnek, ami nagyon röviden a következő: Miután a világról alkotott képünk, még a racionális gondolkodás előtt alakul ki bennünk, mintegy ösztönösen, nem biztos, hogy az észhasználat segítségével korrigált valóságképünk a helyes. Hiszen a ‘külvilág’ körülményeihez való tökéletes alkalmazkodás lett az eredménye ennek a folyamatnak. Ha az ilyen ösztönös világképünk hamis lenne, nem lenne azonosság a között amit tapasztalok, és amit az ilyen ösztönös képzeteim sugallnak. Tehát valamilyen módon bizalmunkat kell belehelyeznünk abba a természetes ösztönbe, ami minket születésünktől vezérel. Ez az ösztön azonban azt sugallja, hogy a tapasztalón kívül van valami amit tapasztalunk, s ez pedig független és rajtunk kívül álló.

 

'Cittamátra'

"All this world-show is nothing but a manifestation of
consiousness, pure and simple. The things that appear
as contents of conciousness are absolutely unreal."
[9]

 

Vaszubandhu-t (Kr.u. 4. vagy 5. század), nemcsak azért tartják a buddhista gondolkodás kiemelkedő alakjának, mert megírta a mahayána irányzat egyik nagy alapművét, az 'Abhidharma-kósa'-t, hanem azért is, mert testvérének Aszangának tanításait, (amit ma yogacárának ismerünk) képes volt beleolvasztani a mahayána gondolkodásba. Az ő érdeme a mahayána abhidharma kialakítása, ami kétségtelenül erős yogacára behatást mutat. Vaszubandhu érdeme az, hogy kialakult egy olyan irányzat, ami középútnak tekinthető a ‘realista’ sarvastiváda és a ‘nihilista’ sunyataváda között, aminek lényege nagyon röviden talán a következőkben fogalmazható meg: még ha az önvaló és az ezen kívül álló létezők nem-létezők is (esetleg üresek - sunya), az ‘olyanság’ (tathatá), ami a felébredett tudatosság egyetlen jellemzője, és így a tudat igaz természete, nem nem-létező. Azaz a tudatosság igenis létezik, sőt az egyetlen ami létezik, csak ebben az állapotában eredeti képességeitől megfosztott. A megvilágosodott tudatosság elérése lenne a cél, amiről nem lehet mást állítani, mint, hogy ‘olyan’ (tathá). Az ilyen tudat az ami egyetlen értelemben van, és ez ami a világot, mint világ-játékot fogja fel; belefeledkezve saját teremtményébe. Ezért nevezik ezt az irányzatot, a többi mintájára vijnánavádának, ami annyit jelent, hogy a tudatosság útja.

A vijnaptimátratásiddhi című művében Vaszubandhu, ezen gondolatait kívánja kifejteni; megvizsgálva, hogy milyen az emberi tudat természete. Hasonlóképpen a korábbi fejtegetéseink módszeréhez, ahogy végigkövettük Hume fejtegetéseit, itt is lépésről lépésre végignézzük Vaszubandhu gondolatmenetének felépítését.

Ellentétben Hume felépítésével, aki fejtegetései végére jut el oda, hogy a külvilág esetleg nem más mint a tudatunk által ‘generált’ tapasztaláshalmaz, Vaszubandhu rögtön ezzel a kijelentéssel indítja fejtegetéseit (lásd bevezető idézet), és a továbbiakban készül arra, hogy ezt a feltevését [10] igazolja. Az idézetből kiderül, hogy az elénktáruló világot Vaszubandhu, egy romlott érzékszervű tapasztaláshoz hasonlítja, ami természetesen téves és nincs semmi ‘valóság’ alapja. Ha felidézzük amit itt előljáróban a vijnánavádáról mondtunk, akkor világos, hogy a hétköznapi ember látásmódjáról van szó, arról az eredendő emberi természetről, ami a világot tapasztalja. Ez a természetes tapasztalás az, ami a világot olyan formában érzékeli, hogy magától a tapasztalástól független. Tehát úgy ahogy valahányan megszoktuk: szubjektum-objektum viszonyában. Tehát a természetes tapasztalás számára létezik ‘külvilág’. Ha a természetes tapasztalás, nevezzük ezután ezt tudatosságnak, hiszen Vaszubandhu pontosan ezt nevezi kiindulópontjában annak, teljesen független lenne ettől a ‘külvilágtól’, akkor a tapasztalható idő és térbeli megkötöttségeket, valamint a cselekedetek és azok közötti ok-okozati összefüggéseket nem lehetne magyarázni. [11]

Vaszubandhu

Hiszen azt senki sem tagadja, hogy bizonyos jelenséges csak és kizárólag egyes helyeken és adott körülmények között jönnek létre, nem pedig bárhol és bármikor; azontúl ugyanazoknak a folyamatoknak, mindig ugyanaz a következménye lesz. Másrészt sohasem egyetlen ember tapasztalja ezeket a jelenséget, hanem létezik egy közös tapasztalati ‘valóság’. Márpedig ha a világ pusztán egyes tudatok terméke lenne, akkor nehezen lehetne magyarázni, hogy az ilyen halucinogén természetű víziók miért rendeződnének tér-idő beli kötöttségek szerint, illetve, hogyan lehetséges, hogy saját vízióik interszubjektív módon mások számára is megjelennek. Ezek után azt kellene mondani, hogy az az állítás nem igaz, hogy a tudatosság teljesen független a ‘külvilágtól’. Vaszubandhu sem állítja, hogy a tudatosság független lenne attól amit tapasztal, azt azonban igen, hogy amit tapasztal, az nem önálló létezésű, hanem pusztán a tudatosság terméke. Tehát a ‘külvilág’ létének bizonyítására adott három kritérium, 1) hogy tér-idő beli megkötések érvényesek rá, 2) hogy interszubjektív, 3) hogy a cselekedetek között ok-okozati összefüggés létezik, nem bizonyítja, hogy önálló létezése is lenne.

Ezeknek a kritériumoknak a cáfolatára a következő példákat hozza fel, hogy bizonyítsa létezik tapasztalás akkor is amikor nincsenek a tudatosságtól független, ‘objektív’ létezők jelen. Az első cáfolataként, Hume-hoz hasonlóan, az álmodás példáját hozza fel. [12] Hiszen álmodáskor is lejátszódnak azok a tér-idő beli törvényszerűségek, amik a ‘valós’ tapasztaláskor, mégsincsenek ‘valósnak’ titulált objektív létezők. Sőt az álmodásban szerzett tapasztalatok legalább olyan élményszerűek lehetnek, mint a ‘valós’ tapasztalások. A második cáfolataként tehát, hogy ezek az élmények interszubjektívek, pedig az alvilági tapasztalások példáját hozza. [13] Ezt a példáját alaposan alátámasztja az V-VII. versben, hiszen nehéz azt beláttatni, hogy a pokollakók, nem valós létezők. A kommentár azzal érvel, hogy nem lehetséges, hogy a pokollakók a pokolban születtek volna, hiszen maguk nem érzik az elviselhetetlen borzalmakat amik között élnek, másrészt nem érzik a fájdalmakat amiket az égető tüzek, gennyfolyók, stb. okoznának nekik. Éppen ezért arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezek a lények is pusztán az oda kerülő lények fantáziájának a szüleményei, s nincsen önálló létük. [14] Ezek után tehát bizonyítható, hogy a közös érzékelés megintcsak nem bizonyíték a mellett, hogy amit tapasztalunk, az ‘valóban’ létezne, hiszen a pokollakókat sokan tapasztalják, mégsincsen ‘valós’ objektív létezésük. (Erre az érvre rímel Hume-nak az a félmondatos kitétele, hogy az egyes őrületek esetében, létrejönnek olyan tapasztalások, amik a tapasztaló számára valós, azonban nincs külső tárgya.) A harmadik cáfolataként, azt hozza fel, hogy a fizikai cselekedetek esetében lejátszódó ok-okozati törvényszerűségek, pusztán olyanok, mint a pokolban elszenvedett kínzások eredményei, amik leginkább az álmodásban lejátszódó ingerlésekhez hasonlatosak. Például akkor létrejöhet szexuális izgalom, vagy magömlés (hozza a példát a kommentár), mikor nincs konkrét kapcsolat a két ellentétes nem között, márpedig a szexuális izgalom valaminek az okozataként jön létre. Tehát kiválthatók okozatok anélkül, hogy azok oka konkrétan objektív ‘valósággként’ jelen lenne. Ezért a pokolbéli párhuzam megint, hiszen az ott elszenvedett kínzások okozatai is tapasztaltak, de az azokat okozó pokollakók nem ‘valóságosak’, nem léteznek.

Láthatjuk, hogy a külvilág objektív ‘valósága’ mellett felhozott három kritérium közül egyik sem támasztja alá azt a feltevést, hogy ezekből szükségszerűen következne egy objektív külvilág léte. Ha visszatérünk az eredeti kérdésfeltevéshez, akkor arra is emlékeznünk kell, a legelső kérdés az volt: fügettlen-e a tudatosság a látszólagos objektív ‘valóságtól’. Aztán arra a következtetésre jutottunk, hogy Vaszubandhu nem tagadja, a tudatosság igenis függésben van a külvilágtól. Azonban bebizonyította, hogy ez a külvilág nem szükségszerűen objektív ‘létező’, vagy legalább is nincs rá módunk, hogy érvelni tudjunk mellette. Azonban amíg Hume megáll ennél a pontnál, s úgy véli ennél tovább már nem lehet menni, Vaszubandhu igenis továbbmegy. Ugyanis felteszi a kérdést, hogy hogyan lehetséges az, hogy a tudatosság mégis függésben van ezzel a látszólagosan objektív ‘valósággal’? (Mikor első verszakában rögtön azt állítja, hogy minden ami a tudatosság számára megjelenik az illúzió.) A válasz abban rejlik, hogy mit is neveztünk fejtegetéseink elején tudatosságnak. Mi ugyanis azt neveztük annak, amit a hétköznapi ember nevez annak. Ám a bevezető gondolatokban már utaltunk rá, hogy Vaszubandhu a tapasztalást egy romlott látású ember tapasztalásához hasonlítja, amiből következik, hogy a hétköznapi tudatosság romlott állapotban van.

A tudatosság eredeti természete ugyanis nem az amit mi ismerünk, illetve tapasztalunk. Ez már egy belehelyezkedett állapot végeredménye. Eredeti formájában a tudat, mint már utaltunk rá, teremtő s nincs kapcsolatban, szoros kötöttségben semmivel. Vaszubandhu ezt fedezte fel, s ennek tükrében szemléli a ‘világ’ objektivitásának kérdését. Innen már csak az esszenciális gondolatokat vesszük sorra. Az ‘objektív’ világba, mint kiindulási alapba vetett bizalom, a felébredést kereső tanítvány számára elengedhetetlen. [15] Mivel az így kialakuló diszpozíció az a kiindulási pont, aminek felfejtésével a tanítvány elérheti az igaz felébredést. Ezért nevezi ezt a kétrétű kondícionáltságot, (tehát azt, hogy az ‘objektív világot’, mint a tudatosság tárgyát és a ‘szubjektív tapasztalót’, mint a tudatosság magvát gondoljuk) Vasubhandu a két alapnak. [16] Ugyanis ennek a diszpozícionáltságnak a feloldásával láthatja meg a gyakorló a dolgok igaz természetét. Tehát ha belátja, hogy az objektív világ, aminek létezésében eddig hitt, igazából nem létezik, vagy legalább is nem függetlenül tőle, akkor nem fogja a világot úgy szemlélni, mint amitől független. Sőt képes lesz felfedni azt a valóságot, hogy minden dolog egymástól való függésben van, s saját maga sem más mint ezeknek az össze-függéseknek a halmaza. Tehát ebből a szimpla diszpozíciónak a fenntartásából képes lesz mind sajátmaga, mind a világ ürességtermészetének szemléletére, [17] aminek következtében eléri az igazi tudatosságot. Ennek értelmében kifejezetten hasznos az ilyenfajta diszpozícionális tudatosság a törekvő számára. Azonban azt, hogy ennek a diszpozíciónak a két oldalán valóban semmi sincs, csak akkor látja be a tanítvány, ha felébred - Buddhává válik. Úgy mint egy álomból felébredve az ember felismeri, hogy mindaz amit látott az valótlan volt csupán. [18] Ez az állapot Vaszubandhu szerint a Tathatá állapota, az igaz megvilágosodás.

Ez tehát az a tudatosság, aminek minden tartama üres, ez az aminek a megjelenő képzetei nem mások mint saját termékei. Természetesen minden embernek ez az igazi természete, hiszen minden ember potenciális Buddha. Csak a tudat az ami belefelejtkezve saját szüleményébe nem képes saját maga gyártotta illúzióitól megszabadulni. A külvilág éppen ezért magának a tudatnak a terméke, saját eszköze arra, hogy magára lásson; mintegy tükre mindannak ami valójában. S azért ‘interszubjektív’, mert a megvilágosodott állapot számára nem létezik sem alany, sem tárgy, sem én, sem ő. A tiszta tudatosság csak egyféle, egyetemes és mindent magábafoglaló, minden potenciális jelenléte. Ez az a teremtő, amit Hume ‘valami’-nak nevezett, ami magát a tapasztalást okozza, ami maga a tapasztaló és amit tapasztal: ‘the mind itself’ - a tudat maga; ‘csitta mátra’ - semmi csak a tudat.

Ezzel a rövid ismertetővel szerettem volna érzékeltetni, hogy a gondolatok egyetemesek, s nem rendezhetők az iránytű szélrózsái szerint. Maga az emberi tudat az, ami bárhol is legyen, ha rákérdez saját szerkezetére, s kapacitásaira szükségszerűen ugyanazt az eredményt kell, hogy kapja, s csak kifejezésésének módja az ami más.

Jegyzetek:

[1] Az egyes idézetek, illetve utalások, Hume: An Enquiry Concerning Human Understanding című művéből valók. [Hackett Publishing Company, Indianapolis 1977] - Chapter XII, page 105.

[2] Itt a következő gondolatra utalok: “The only method of freeing learning, at once, from these abstruse questions, is to enquire into the nature of human understanding, and show, from an exact analisys of its powers and capacity, that it is by no means fitted for such remote and abstruse questions. We must submit to this fatigue, in order to live at ease ever after: and must cultivate true metaphysics with some care, in order to destroy the false and the adulterate.” - Chapter I, page 6.

[3] “These sceptical topics, indeed, are only sufficient to prove, that the senses alone are not implicitly to be depended on; but that we must correct their evidence by reason...” - Chapter XII, page 104.

[4] “It seems evident, that men are carried by a natural instinct or prepossession, to repose faith in their senses; and that, without any reasoning, or even almost before the use of reason, we always suppose an external universe, which depends not on our perception, but would exist, though we and every sensible creature were absent or annihilated.” - Chapter XII, page 104.

[5] “...nothing can ever be present to the mind but an image or perception, and that the senses are only the inlets, through which these images are conveyed, without being able to produce any immediate intercourse between the mind and the object.” - Chapter XII, page 104.

[6] “Bereave matter of all its intelligible qualities, both primary and secondary, you in a manner annihilate it, and leave only a certain unknown, inexplicable something, as the cause of all perceptions...” XII, p. 107.

[7] “It is acknowledged, that, in many of these perceptions arise not from any thing external, as in dreams, madness, and other diseases. And nothing can be more inexplicable than the manner, in which body should so operate upon mind as ever to convey an image of itself to a substance, supposed of so different, and even contrary nature.” - Chapter XII, page 105.

[8] “...and yet are not able to satisfy your reason, which can never find any convincing argument, from experience to prove, that the perceptions are connected with any external objects.” -Chapter XII, page 106.

[9] Az idézetek Vaszubandhu: Vijnaptimátratásiddhi című művéből valók. [The Nava-Nalanda-Mahavihara Research Publication Vol I. -1957] - Verse I, page 369.

[10] Ez a feltevés a következő: “The whole world of appearance has no better status than the hallucinations of a man of diseased vision, who sees a tufit of hair or doublemoon and so on and so forth.” - Verse I, page 369.

[11] “If conscious ness were to be entirely independent of objective reality, determination in respect of space and time /.../and also accomplishment of physical acts and their pragmatic consequence would not be capable of rational explanation.” - Verse II, page 369.

[12] “So far as spatio-temporal determination is concerned this can be explained on the analogy of dream experience.” - Verse III, page 371.

[13] “and as regards the want of limitation of percipients that is capable of explanation on the analogy of the experience of rivers of pus and the like by departed spirits residing in hell.” - Verse III, page 371.

[14] A kommentár a következő következtetéseket vonja le: “The conclusion seems to be irresistible that these tormentors in hell are pure phantasms with no real constitution and local habitation.” - comment on Verse V, page 373. ; “/.../it is quite legitimate to suppose them to be phantoms of the deseased mentality of these unfortunate creatures.” - comment on Verse VI, page 374.

[15] “The assertion of the existence of matter and the like as bases is motivated by a deep purpose for the edification of those disciples (who have an ingrained belief in them.)” - Verse VIII. page 376.

[16] “Since there are two conditions, viz. the one which forms the proper cause (seed) of the cognition, and the other its content, this two-fold condition has been asserted as the two bases by the Sage.” - Verse IX

[17] “In this manner acces is got into nothingness of the individual selves, and instruction in the other way (i.e. instruction on the sole reality of conciousness) is for the entrance into the nothingness of things through the medium of its imaginary character.” Verse X, page 378.

[18] “It has been set forth how a cognition can emerge informed with the image of the (supposed object) as it content and recollection is made possible by this cognition. And as regards the actual non-existence of the object of experience in dream, it is not realized by a person until he is awakened (from dream).” - Verse XVII, page 384.

Word formátumban [« word ]

Kérlek adományozz a Buddhista Könyvtár javára!
(Please support the Buddhist Library by donating!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Begging Bowl


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 04-04-2010