1998.
Közhellyel élve, Egyiptom egész élete a túlvilág felé fordul, egész irodalma, kultúrája halotti kultusz. Persze mint minden magas kultúrát vizsgálva, itt is nyomon követhető egy fejlődési folyamat, ami nagyon hasonló a többi nagy kultúra fejlődéséhez.
Ez a lélek- és túlvilágképzetekben is tükröződik. A temetkezések nagyjából itt is animisztikus és őskultuszos elképzelésekre engednek következtetni, majd a dinasztikus időkre kialakul az égi leszármazás elvének egyiptomi megfelelője: az isten- és papkirály, a fáraó, a voltaképpeni egyedüli ember, azaz Ozirisz mítosza.
Egyedül ő része az emberisten alászállásának, egyedül az ő sírjába írják fel az égbe, a sarkcsillaghoz való visszaemelkedéshez szükséges szent szövegeket. Erről szólnak az ún. "Piramisszövegek", melyek mágikus mondások az „egyetlen embernek” fenntartva.
Időben későbbiek a koporsószövegek, azután az elhunyt fáraó különböző stációkon keresztüli útját – amely a Nap példaszerű útját követi – írják le a „beavatási" könyvek, mint a Barlangok Könyve, Amduat Könyve, Kapuk Könyve, Föld Könyve, melyek egyrészt ősibbek, másrészt „titkosabbak”, mint a híres Halottak könyve. Ez utóbbinak címe Pert Em Heru (kilépés a nappalba), szintén az éjszakai, alvilági útját feltámadással, reggeli felkeléssel bevégző Napember-sorsra utal.
Tehát kezdetben (az V. dinasztiáig mindenképpen) csak a fáraónak van teljes lelke és sorsa. A társadalmi változásokkal későbben néhány kiválasztott is megkapta a titkos szövegeket, ezen keresztül a feltámadás reményét, majd az újbirodalmi időkben már általánosan elterjedt a halotti útmutatók ismerete, már mindenkinek lehetett lelke… Mindenkinek a nevéhez hozzáfűzhették az Ozirisz-formulát.
Ennek fejlődéspszichológiai háttere is van, a mai értelemben vett individuális, személyes „én” nem volt ismert még, csak lassan alakult a társadalmisággal karöltve. Olyan elmélet is ismert, hogy egészen Krisztus előtt 1000-ig nem volt „személy”. De akkor minek kellett volna „túlélnie” az alvilágban? Erre Egyiptom mítoszai s a vele összefűzött pneumatológia (pszichológia) és kozmológia válaszol. Azaz ősidei hierarchikus alászállást s lélek- és világstációkat mutatnak be.
Az egyik mítoszváltozatban az égi Nap három arca:
1. lenyugvó (meghaló),
2. feltámadó (felkelő),
3. uralkodó.
Az első stádium: Atum Heper Rá. Ha az ember pneumatológiáját (lélektanát) nézzük, ez az ún. sahu, isteni összetevő. A kozmoszban az ég tetőpontja, az eredet helye a sarkcsillag. Ezért emelkedik ide az elhunyt király égi lelke, miután áthaladt Ozirisz ősellensége, testvére akadályán, a Maskhetin (Comb csillagkép), ami Seth állomáshelye, ma a "Nagy Medve".
A leszállás következő istengenerációja, a második stádium Su (a száraz szél) és Tefnut (nedves levegő), nevükből is következően lélek(zet) princípiumok: pneuma és pszükhé (szellemi, lelki) jelleggel. Egyiptomban az Ah és Bá „lélekrészek”. Míg az Ah az égbe távozik a halál után, a bá-k (a fáraóknál hét is van belőle) a nyugati Hathor uralta Amenti-be távozhatnak.
Majd a harmadik stációban alászáll az ég és föld közötti levegőegektől a kialakulás a Földig, tehát Geb istenig, melynek az animális, földies, idővel eloszló Ká lélek és persze a feltámadásra váró test maga felel meg.
Ez Ozirisz útja is, az emberé, akinek testvére, Seth merénylete után a halált és a föld alatti alvilágot is meg kell kóstolnia. Ez a birodalom is különféle szekvenciákra oszlik, a létezés „nadírjában" az Aker-rel („ezen pillanat”), ami a világ- és időkörben azt a kairoszt (kiváltságos pillanatot) jelöli, mely a téli napfordulós ünnepekben megmaradt.
Fontos kiemelni, hogy a szepulchrális könyvek többrétű metaforikus olvasatot tartalmaznak: ugyanaz a szöveg lélektani, kozmológiai és mitikus olvasaton kívül embriológiai, beavatási, történeti textust is jelent.
Tehát mi éli túl a halált?
Egyrészt az Ah, mely hétágú létrán az égbe emelkedik (vö. Jákob lajtorjája), másrészt a tőle független bá-k, már akinek van belőlük, s maga a test, ha sikerül örökkévalóvá tenni: mumifikációval és megfelelő sírberendezésekkel. A sír szerkezete maga is a kozmológiának, végső soron Rá, a Nap útjának megfelelő. A halotti kamrába bevezető folyosó az alvilágba levezető út, a halotti kamra a „nadírpont” Aker, de itt van Rwti (dupla oroszlán) egyiptomi cerberuszként. A kamrából kivezető folyosón pedig a reggelbe, nappalba (feltámadásba) lép ki a megboldogult. De testben!
Mert csak testben lehet feltámadni az egyiptomi hitvilág szerint. S itt kell cáfolni egy modern tévképzetet, miszerint az egyiptomiak ismerték a lélekvándorlást. Más ősi kultúrákkal együtt nonszensz volna számukra; a fent bemutatottak szerint mi vándorolna, ha nincs is homogén entitásként? Egyiptomtól áll legtávolabb ez, mert itt fektették a legnagyobb hangsúlyt a test megdicsőülésére. (Ez a motívum, a romolhatatlan test ideája, megtalálható a samanizmustól a keleti, taoista, tantrikus elképzeléseken át (divyadeha) az alkímiáig (Bölcsek köve)). Másrészt az egyiptomiak időről való elképzelései sem engedik meg az ilyen spekulációt, de ez másik tanulmány tárgya lehet csak.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az egyiptomiak számára nincs újraszületés, ennél magasabbat ismertek (és ismertek el), az újjászületést!
Ez a gondolat az, ami tovább él a kereszténységben mint a testi feltámadás dogmája, de Egyiptomból való az újjászületésre nem képesek „tűztava” és „külső sötétsége” is. Mindkettő ismert fogalom az egyiptomi túlvilágban és túlvilági irodalomban.
Sok mindennek ki kellett maradnia e rövid ismertetésből (Ozirisz ítélőcsarnoka a 42 bírával, Anubisz, Thot – helyesebben Dzsehuti – szerepe és általában a jól ismert túlvilági jelenetek). De éppen azért hagytuk el őket, mert könnyen megismerhetők a magyarul is megjelent irodalomból, hogy az egyiptomi túlvilágképzetek általánosabb tanulságaira figyelhessünk.
Végezetül hadd idézzünk egy részletet az ap-ra („száj és szemek megnyitása”) szertartási szövegéből:
”Kelj fel, kelj fel, Ozirisz! Eljöttem én, a te Hórusz fiad, hogy visszaadjam neked az életet, hogy egyesítsem csontjaidat és összeillesszem tagjaidat. Én Hórusz vagyok, aki atyját alakítja. Hórusz kinyitja szájadat, szemeket ád neked a látásra, füleket a hallásra, lábakat a járásra, kezeket a cselekvésre. Isten vagy az Istenek között, de azonkívül mindened megvan, ami a Földön megvolt. Húsod nő, véred folyik az erekben, s minden tagod ép. Van szíved, megvan a te igazi, előbbi szíved.”
[Megjelent: Parapszichológia-Szellemtan. I. évf., 1998/3. szám.]
