Kulturális Antropológia - Mi a Kulturális Antropológia?

Az antropológia lényegét két irányban kereshetjük: az antropológusoknál és az antropológusok műveiben /hozzátéve, hogy a két halmaz, amelyeket ezekkel a fogalmakkal illetünk, egyike sem véglegesen lezárt, rögzített kategória: nyitva kell azokat hagynunk, hiszen ontológiai státuszukat [azt, hogy miként léteznek, hogyan vannak] lehetetlennek tűnik -- és talán nem is szükséges -- egyszer és mindenkorra megalapozni/.

Az antropológia tehát igaz, hogy manapság nem egységes, de az egységnek azt az alacsony fokát mégis megtartotta, amellyel korábban rendelkezett (Ortner 1988: 51-52).

Miben érhető tetten az egységnek ez a bizonyos alacsonyabb foka? Ezt próbálom bemutatni az itt olvasható 7 fejezetben.

- a "kultúra" mint a kutatás központi eleme;
- az összehasonlító módszer;
- a holista szemlélet;
- a résztvevő megfigyelés;
- a relativizmus.

Ezeket az alapvető kulturális antropológiai jellegzetességeket tárgyalja majd a következő öt fejezet /2-6/, miközben megismerkedhetünk az antropológia "elődeivel" és "alapítóival" is.

Azt azonban már most sietünk leszögezni, hogy egyáltalán nem gondoljuk azt, hogy valamely tudomány elődeinek és alapítóinak kijelölése ne lenne minden problémától mentes.

Egyrészt ilyenkor mindig az egyébként is állandóan változásban lévő /de az elődökhöz és alapítókhoz képest már mindenképpen megváltozott/ utókor ítél. Másrészt annak a megállapítása, hogy valaminek hol a kezdete, önkényesen történik.

A kulturális antropológia előzményeit sokfelé kereshetjük, de ennek a tanulmánynak nem célja ennél a kérdésnél hosszabban elidőzni. Az elődök közül itt most csak három jelentősebb személyre, az angol Edward Burnett Tylorra /2/, az amerikai Lewis Henry Morganre /3/ és a francia Émile Durkheimre /4/ fogok részletesebben is kitérni. Az alapítók közül pedig egyrészt Franz Boas, másrészt Bronislaw Malinowski szerepét emeltem ki jobban /5/.

Az alábbi fejezetek mindenekelőtt a kulturális antropológia öt meghatározó sajátosságának a problematikáját próbálják meg kifejteni, nem pedig e tudomány teljes történetét. Az öt tudósnak /Tylor, Morgan, Durkheim, Boas, Malinowski/ -- az elődök és alapítók népes táborából történő -- kiválasztását elsősorban az indokolta, hogy az öt ismérv ne pusztán definíciószerűen, hanem konkrét szerzők munkássága kapcsán kerüljön bemutatásra.

A kultúra fogalma minden antropológusnak központi kategóriája, ezért valamely "kulturális antropológiáról szóló könyvet annak tárgyalásával kell kezdeni, hogy mi a kultúra, és mi annak jelentősége az emberi egyedek és társadalmak számára", mondja William A. Haviland (1978: 4).

Nem kérdéses tehát, hogy a kulturális antropológia tárgya a kultúra, de ehhez rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy e tudomány szerint ez a fogalom egy általa sajátosan definiált kultúrát jelent.

A mindennapi szóhasználatban kultúrán elsősorban olyan "magasabb rendű" szellemi tevékenységeket értünk, mint például a művészetek, az irodalom, a zene, a festészet stb. (Giddens 1995: 61). A kultúrának ez a felfogása azonban csak "a társadalmunk által önértékkel felruházott, igen specifikus tevékenységek egy körét jelöli" (Márkus 1992: 37). Az antropológusok kategóriája jóval tágabb ennél, és semmiképpen sem azonos a hétköznapi értelemben használt "kulturált" fogalmával (Kroeber 1948: 9; Herskovits 1982: 197-198). Antropológiai értelemben ugyanis "kulturálatlan" emberről nem is beszélhetünk (Dimen-Schein 1977: 22). Minden "emberi létezésnek" van kultúrája (Barnow 1982: 3), és a kérdés mindig éppen az, hogy azt az adott esetben mi jellemzi, mi teszi azt jellegzetesen egyedülállóvá.

A kulturális antropológusoknak legalább annyi nehézségük akadt a "kultúra" fogalomának az egyeztetése során /már ti. tartalmát illetően/, mint mondjuk az esztétáknak a művészet definiciójával (Bates - Plog 1990: 7). Az a vita pedig, ami ekörül a kérdés körül dúlt, azt eredményezte, hogy e fogalom az Egyesült Államokban az antropológiai kutatás integráló témája lett (Silverman 1983: 89).

Ebben döntő szerepet játszott az az angol Edward Burnett Tylor /1832-1917/ (magyarul ld. róla Bohannan - Glazer 1997: 105-107; Boglár 1995: 11-13; Cocchiara 1965: 122-133), aki "az első, valóban világos és átfogó definíciót adta" erre vonatkozóan, 1871-ben (Haviland 1990: 30). Monumentális könyvében, a "Primitive culture"-ban -- amely "a lélek eredetének és a vallás általános történetének leírását kisérli meg, és amely a későbbi és kifinomultabb próbálkozásokra is ösztönzőleg hatott" (Lessa - Vogt 1979: 10) --- a kultúra: "az a komplex [összetett] egész, amely magában foglalja a tudást, a vélekedést, a művészetet, a morálokat, a jogot, a szokást és minden olyan emberi képességet és habitust, melyet az ember a társadalom tagjaként elsajátít" (Tylor 1871: 1; magyarul nem pontos fordításban Tylor 1988: 167).

A kultúrának ez a definíciója minden antropológus előtt jól ismert (Asad 1986: 141), és mindenképpen ezt tekinthetjük az első széleskörben elfogadott meghatározásnak (Haviland 1990: 362). Még akkor is, ha az ma -- Geertz (1994b: 171) szerint -- "mintha arra a pontra érkezett volna, ahol már jóval több dolgot hagy homályban, mint amennyit tisztáz".

Az antropológia azóta eltelt évtizedeiben újabb és újabb kísérletek történtek /és a mai napig is történnek/ a "pontosabb" meghatározásra. Alfred Louis Kroeber és Clyde Kluckhohn "Culture" című könyvére szokás itt utalni (1963), amely 1952-ben száznál is több definiciót gyűjtött össze. Azóta pedig már eltelt 50 év!

Például a "kognitív antropológia" (magyar nyelvű bemutatását ld. pl. Voigt 1982: 154-155; Wilhelm 1994) szerint a kultúra implicit [kimondatlan] és explicit [kimondott], öntudatlan és tudatos "tudás"-ból áll, és az egyén fejében "található" (Keesing 1979: 16).

A "szimbolikus antropológusok" (ld. erről magyarul pl. Borsányi 1983; Newall 1976; Ortner 1988: 23-28) -- és éppen így Geertz (1994b: 174) is -- ellenben úgy gondolják, hogy a kultúra az ember által szőtt jelentések hálója, amely "a szimbólumokban megtestesülő jelentések történetileg közvetített mintáit jelöli, a szimbolikus formákban kifejezett örökölt koncepciók azon rendszerét, amelynek segítségével az emberek kommunikálnak egymással, állandósítják és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat és attitűdjeiket" (Geertz 1994c: 65).

A "kulturális ökológia" (magyarul ld. erről Borsos 1994; Ortner 1988: 29-34; Sárkány 2000; Steward 1997) egyik jellegzetes irányzatát képviselő Marvin Harris (1978) szerint a kultúra minden jellegzetességét a fizikai környezethez való alkalmazkodás magyarázza. Ebben a megközelítésben például a kannibalizmus nem más, mint a fehérjehiányra adott adaptációs válasz (Leach 1996: 34). Az indiai szent tehenek megölési tilalma pedig -- hogy Harrisnek egy másik példáját említsük (1966) -- valójában azt a célt szolgálják, hogy azok "megmaradjanak tej- és trágyaforrásnak" (Borsos 1994: 79).

Hollós Marida (1995: 27) szerint igaz ugyan, hogy "a kultúrát sokféleképpen definiálják, de van néhány jellemvonás, amelyben minden kultúra osztozik", és ezek a következők. A kultúra:

- közös /a közösség minden tagja osztozik benne/,
- tanult,
- szimbólumokon alapszik és
- integrált /összes eleme együttműködik/.

Melville Herskovits (1982: 197) úgy látja, hogy az a számos meghatározás, amit Kroeber és Kluckhohn összegyűjtött /ld. föntebb/, abban egyezik meg, hogy valamennyi szerint a kultúra:

- elsajátítható,
- lehetővé teszi az ember számára az alkalmazkodást mind természeti-, mind pedig társadalmi
környezetéhez,
- igen variálható és
- intézmények, gondolkodásmódok és anyagi tényezők formájában nyilvánul meg.

Végső összefoglalás-, és a példák számának további szaporítása helyett a kultúra kérdését itt most lezárjuk. Nem mintha ez véglegesen megoldódott volna. Ennyiből is kitűnhetett már azonban, hogy az hogyan és miért központi kategóriája a kulturális antropológiának, és több nem állt szándékunkban.

Gyakran élnek a tudósok (pl. Bates - Plog 1990: 65-71; Peoples - Bailey 1991: 6; Hollós 1995: 5) azzal a definícióval, amely szerint a kulturális antropológia: "az élő embercsoportok összehasonlító vizsgálata" (Selby - Garretson 1981: 5).

Nem csoda, hiszen az antropológiának mint önálló tudománynak a megszületése szoros kapcsolatban áll a kultúraközi összehasonlító vizsgálatokkal. Amíg a XIX. században a szociológia a "nyugati társadalmak"-kal foglalkozott, addig az antropológia a világ népeinek és kultúráinak összehasonlító tradícióját követte" (Hunter - Whitten 1982: 8).

Az egyik legjobb példa erre Lewis Henry Morgan /1818-1881/ (magyarul ld. róla Bodrogi 1961; Bohannan - Glazer 1997: 63-66; Borsányi 2001: 176-179; Cocchiara 1965: 134-143) 1871-ben megjelent "Systems of consanguinity and affinity of the human family"-je /Az emberiség konszangvinikus [leszármazás révén létrejött] és affinális [házassággal kialakult] rendszerei/. Ez a mű -- amely George Peter Murdock (1967: 91) szerint az antropológia történetében talán a legeredetibb egyedülálló vállalkozásnak tűnik -- 139 társadalom rokonsági terminológiájának rendszerezése és magyarázata (Bodrogi 1961: XI).

Amióta az európai ember idegen kultúrákkal találkozott, foglalkoztatni kezdte a gondolat, vajon miben is áll az emberek mássága, és ugyanakkor miben is áll egyetemes közösségünk. Abban a korban /a XIX. század közepén-végén/, amikor az amerikai tudós a rokonsági terminológiák vizsgálatát megindította (Bodrogi 1962: 45-46), az antropológia -- föntebb felsorolt -- szakterületei még "összefonódtak az egyes antropológusok munkáiban". Morgan -- és hozzá hasonlóan Tylor, Frazer és Durkheim is -- "a múlt- és jelenbeli emberi sokféleség skáláján levő adatok összehasonlításával az emberiség általános jellemzőit" kutatta. "Mindegyikük nagyszabású intellektuális tervezeten dolgozott: a modern intézmények, rítusok, szokások és gondolkodási sémák eredetét kutatták, az emberi társadalom fejlődésének egyes szakaszait összehasonlítva. A korukbéli "vadak" vagy "primitívek" között gyűjtött anyag számukra élő, a modern embert a múlthoz kötő kulturális analógiák tárháza volt" (Marcus - Fischer 1986: 17).

Morgan a társadalom unilineáris evolúciójában [egyvonalú fejlődésében] hitt. Úgy gondolta, hogy az emberiség -- történelme során -- "egy primitív szintről indult el, és mindenütt azonos fejlődési vonal mentén, egymást követő fokozatokon" megy keresztül. Számára -- akárcsak az ún. "evolucionista triász" két másik tagja, Tylor és Frazer számára is -- a szokások, a vélekedések és az intézmények összehasonlító vizsgálata arra szolgált, hogy segítségükkel "megismerjük a fejlődés menetét, és rekonsturáljuk a megtett út egyes szakaszait" (Bodrogi 1993: 458).

Az összehasonlító módszer ilyen jellegű szerepe az antropológiában akkor változik meg, amikor maga az evolucionista szemlélet is kérdésessé válik. Ez egyúttal azzal is összefügg, hogy mindinkább előtérbe kerülnek az empirikus kutatási módszerek. Abban, hogy e tudomány történeténében a "XIX. századi, elsősorban történeti összehasonlító módszeren nyugvó antropológiai törekvéseket fokozatosan" felváltják "a társadalmi jelenségek lényegét összetevőikből és funkcióikból magyarázó funkcionalista-strukturalista iskolák" /e fogalmak kifejtését ld. a következő, 4. fejezetben/, döntő jelentősége volt "a Bronislaw Malinowski, illetve Franz Boas és tanítványaik által bevezetett, empátián alapuló, tartós terepmunkának" (Borsányi 1988: 55; Fél 1991: 169; Kuper 1989: 197) /ld. ehhez majd az 5. fejezetet is/.

A múlt század végéig tartó időszak még "a karosszék-antropológia" korszaka volt. "A tudósok -- mégha utaztak is -- munkáiknak legtöbb nyersanyagát misszionáriusok, utazók, kormányzati tisztviselők, ültetvényesek leírásaiból merítették" (Bodrogi 1972: 444).

James Frazer kapcsán többen is idézik (pl. Bates - Plog 1990: 34; Beattie 1964: 7; Bodrogi 1972: 444; vagy pl. Peacock 1991: 106) azt az esetet, hogy amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy -- ő, aki élete főművében, "Az Aranyág"-ban /magyar nyelvű válogatását ld. pl. l993/ 30 köteten keresztül a "vademberek" szokásait tárgyalja -- találkozott-e valaha eggyel is közülük, az angol kutató állítólag így felelt: "Isten őrizzen!".

Tylorról sem mondható el, hogy kifejezetten "terepmunkás" [fieldworker] lett volna (Lessa - Vogt 1979: 461), mégha fiatal korában tett is egy utazást Mexikóba (Barnow 1982: 20-21).

És éppen így Durkheimről sem. Mert bár jóllehet, hogy a durkheimi vállalkozás egyik eredményének tekinthetjük, hogy a résztvevő megfigyelés révén történő megismerés esélye "a korábbinál nagyságrendekkel magasabbra értékeltetett", mégis a francia szociológiai iskola "teoretikusai és terepkutatói közötti kapcsolatok /Robert Hertz és Henri Beuchat korai elhunyta következtében/ Durkheim életében viszonylag távoliak maradtak" (Karády 1994: 191) /a francia antropológia klasszikusairól magyarul ld. Richman 1995/.

Ami pedig Morgant illeti, igaz ugyan, hogy az Egyesült Államokban vele indult meg "a terepmunkán alapuló, objektív adatközlések sorozata" (Bodrogi 1961: III; vö. Borsányi 1995h: 21) -- "rendszeresen felkereste a környéken élő indiánokat" (Bodrogi 1961: IV) -- az indiánok "szószólója" (vö. Bodrogi 1984) mégsem élt ott "úgy" az irokézek rezervátumaiban, ahogyan azt például Malinowski a Trobriand-szigeteken tette (Barnow 1982: 20). 1871-es könyve -- az említett "Systems..." --, de éppen így csaknem valamennyi műve: egy tipikusan spekulatív, jobbára otthonülő antropológus munkái.

Amikor azonban "belépünk" a Boas- és Malinowski-fémjelezte korszakba, az addig evidensnek tűnő összehasonlító módszer használata már korántsem lesz többé egyértelmű. A másik kultúra "terepét meg- ill. átélve", egzisztenciálisan -- többek között -- az a paradoxon válik megtapasztalhatóvá, amelyet Herskovits (1982: 198) úgy fogalmaz meg, hogy "a kultúra az ember megismerése szempontjából egyetemes, de minden helyi vagy tájjellegű megnyilvánulása egyedi".

Ha tetten akarjuk érni egy kulturális csoport létezését, ahhoz az ellentmondáshoz jutunk, hogy abban csak az összehasonlító módszer lehet segítségünkre /megmutatva, hogy a másik mihez képest más/, miközben -- ahogy Edward Evan Evans-Pritchard mondja -- semmi sem összehasonlítható. "Minden társadalom és minden kultúra, mint minden hópehely, mint minden ujjlenyomat, egyedülálló, páratlan jelenség" (Peacock 1991: 76).

Az összehasonlító módszer tehát egyrészt nélkülözhetetlen, másrészt viszont be kell látni, hogy használata mindaddig nem vezethet egyértelmű eredményre, ameddig -- ahogy Boas mondja -- "el nem utasítjuk azt a hiú vállalkozásunkat, hogy uniformis szisztematikus történetet konstruáljunk a kultúra fejlődéséről (Harris 1988: 49).

Tylor rendkívül nagy hatású fogalom-alkotásának örökségeként értékelhetjük mindazokat az antropológiai áramlatokat, amelyeket a kultúra úgynevezett "additív" felfogása jellemez. Ezek mindig nagy számban ölelik fel a kultúrát alkotó összes elemet, amelyek egyébként a legkülönbözőbb -- például gazdasági, vallási, társadalmi, jogi stb. -- szempontból is vizsgálhatók. Az additív irányzathoz tartozók kultúra-koncepciója azonban nem foglal állást az egyes összetevők között lévő elsőbbség kérdésében, és nem hangsúlyozza az azok között fennálló kölcsönhatásokat.

Például Franz Boas és a körülötte kialakuló úgynevezett "Amerikai Történeti Iskola" képviselői -- annak ellenére, hogy nekik a kultúra fogalma már mást jelentett, mint egykor Tylor számára (Stocking 1966: 880), ők is -- elsősorban arra helyezték a hangsúlyt, amit a kultúra mint egész magában foglal.

Ezzel szemben a kultúra felfogásának másik, úgynevezett "integratív" irányzatának az számít a legfontosabb kérdésnek, hogy miként integrálódik a kultúra mint egész (ld. pl. Malinowski 1960: 36). Ez a felfogás: "a funkcionalizmus öröksége" (Silverman 1983: 94).

Napjaink antropológusainak, bármelyik "hagyományt" kövessék is -- akár kombinálhatják is azokat egymással --, a holisztikus perspektíva minden esetben egyik közös, "máig uralkodó" jellemvonásuk (Lenclud 1993: 94).

És ezzel el is érkeztünk a harmadik antropológiai ismérvhez, amelynek bemutatására az egyik legkézenfekvőbb példát Émile Durkheim /1858-1917/ (magyarul ld. róla pl. Bohannan - Glazer 1997: 323-325; Cocchiara 1965: 179-191; Hamilton 1998: 124-137; Lévi-Strauss 2001; Némedi 1996, 2000) holizmusa kínálja. Mielőtt azonban erre rátérnénk /ld. B. pont/, időzzünk el hosszabban a francia szociológia "alapító atyjának" számító tudós szemléletmódjának más aspektusainál, nevezetesen a strukturalizmusnál /ld. A.1. pont/ és a funkcionalizmusnál /A.2. pont/.

Mindkettőre -- mint e tudomány történetében döntő jelentőségű, empirikus fordulatra /ld. ehhez majd az 5. fejezetben írtakat is/ -- már az előbbiek során /3. fejezet/ tettünk utalást, kifejtésükre azonban csak most, Durkheim vonatkozásában kerül sor. Annál is inkább, mivel a társadalomtudománynak e két "különböző" irányzata Durkheimnél egyaránt jelen van (Tagányi 1992: 84; Schwartz 1981: 7).

A.1. Durkheim munkásságával egyrészt egy "olyan intellektuális hagyomány nyílik meg, amely teljes virágzását a strukturális antropológiában éri el" (Lenclud 1993: 111).

A francia szociológus osztozik Immaneul Kant ama meggyőződésében, hogy a gondolkodás "pozitív elrendező" szerepet játszik a tapasztalásban, de ugyanakkor azt állítja, hogy maguk az "elrendező kategóriák" a társadalom termékei (Schwartz 1981: 3). A klasszifikáció így éppen az egyénen kívülivel van kapcsolatban (Schwartz 1981: 13): semmiképpen sem valami "fejünkben" a priori.

"Teljesen alaptalan az a föltevés, amely nyilvánvalónak tartja, hogy az emberek, értelmük benső szükségleténél fogva, magától értetődő természetességgel osztályozzák a dolgokat. Épp ellenkezőleg..." -- írja Durkheim /Maussal közösen/ az 1901-1902-es "De quelques formes primitives de classification" /Az osztályozás néhány elemi formája [a továbbiakban: "Osztályozás"]/ című tanulmány bevezető részében (Durkheim - Mauss 1978: 261).

Az utolsó fejezetében pedig így: "Az első logikai kategóriák társadalmi kategóriák voltak, a dolgok első osztályai pedig valójában emberek osztályai, amelyekbe ezeket a dolgokat besorolták. Az emberek tehát csak azért csoportosították gondolatilag a dolgokat, mert maguk is csoportot alkottak". És ha a dolgok totalitását egységes rendszerként gondolták el, ez azért volt úgy, mert magát a társadalmat is ilyen módon fogták fel (1978: 329).

Az 1912-ben megjelent "Les formes élémentaires de la vie religieuse"-ben /A vallási élet elemi formái [a továbbiakban: "Vallási élet"]/ -- amelyet a szerző "legambicózusabb" munkájának tartanak (LaCapra 1972: 245) -- Durkheim kiterjeszti vizsgálatát a primitiv klasszifikációról a gondolkodás általános kategóriáira (Schwartz 1981: 14-15; Hall 1987: 159). Ezeket a fogalmakat, amelyeket Arisztotelész nyomán "a megértés kategóriáinak" nevez, itt már "a vallási gondolkodás termékei"-nek tekinti (Durkheim 1976: 9, 418). Ahogy Schwartz (1981: 15) mondja, míg az "Osztályozás" tanulmányban a vallás csak egy eleme volt a tudásnak, a "Vallási élet"-ben a tudás válik a vallás egy elemévé.

Ezzel azonban Durkheim továbbra sem adja föl korábbi álláspontját: az emberi tudás kategóriái ettől még éppen úgy "társadalmi kreációk" (Coser - Rosenberg 1960b: 563; Badcock 1975: 26-27; Hall 1987: 160; vö. Durkheim 1976: 144-145). Ugyanis a vallás is társadalmi jelenség (Lewis 1985: 51), a társadalmon alapszik (Cuff - Payne 1979: 32). Durkheim erre vonatkozóan például az idő fogalmát említi, mint ami "a társadalmi élettől függ" (Durkheim 1976: 10), vagy például a tér fogalmát, ami "a társadalmi szervezet modellje és azt reprodukálja" (Durkheim 1976: 11-12). És ha az egyén egy rajta kívül keletkező kategóriát használ, az azért van, mert annak egy objektív, ám mégis belsőleg kényszerítő morális hatalma van (ld. Schwartz 1981: 15).

Durkheim szerint fogalmaink modellje mindig az adott társadalom, amelyben élünk. Úgy képzelte, hogy a társadalom struktúrája meghatározza a mentális kategóriákat; amit felfedezett, az a kettő közötti kapcsolat volt (Schwartz 1981: 30). Ugyanakkor a társadalomnak egy olyan modelljét "kínálta", amely "hasonló és nem-hasonló szegmentumokra épül, és amelynek integráltnak kell lennie ahhoz, hogy mechanikus vagy organikus szolidaritás jöjjön létre" (Kuper 1989: 170).

A.2. Durkheim munkássága azonban nemcsak a strukturalizmus története felöl nézve mutatkozik figyelemre méltónak, hanem "fordulópontot jelöl ki evolucionizmus és funkcionalizmus között is": "hídként szolgál Malinowskihoz és Radcliffe-Brownhoz, a modern szociálantropológia /.../ megalapítóihoz" (Lewis 1985: 52; vö. Coser - Rosenberg 1960a: 506).

"Általánosan elfogadott -- mondja Pierce (1979: 154) --, hogy Émile Durkheim tekintélyes befolyást gyakorolt a jelenkori /mind antropológiai, mind szociológiai/ funkcionalista iskolákra" (vö. Cuff - Payne 1979: 23; Hall 1987: 94; Swingewood 1992: 225). Goldthorpe pedig -- némi túlzással -- egyenesen a társadalmat funkcionalista szemmel megközelítők "talán legnagyobb képviselőjének" nevezi (Goldthorpe 1974: 194).

Nagy valószínűséggel éppen Durkheim 1912-ben megjelent művének vallás-interpretációja volt az, ami a funkcionalizmus szempontjából a legnagyobb hatást fejtette ki (Haralambos - Heald 1981: 455); ahogy Asad (1986: 145) írja, "egyike volt az általános értelemben felfogott funkcionalizmus forrásainak".

"Durkheim a vallást egy olyan kiterjedt szimbolikus rendszernek látta, amely azáltal tette lehetővé a társadalom életét, hogy kifejezte és fenntartotta annak nézeteit és értékeit" (Lessa - Vogt 1972: 28). A vallás -- ebben a megközelítésben: mint funkció -- az, ami a társadalmat, a társadalmi szolidaritást előidézi és megtartja (Goldthorpe 1974: 194, 195; Swingewood 1992: 124-125).

Durkheim még nem nevezte ezt "funkcionalistának", de éppen az ő módszere volt az, amit évekkel később már így címkéztek (Lessa - Vogt 1972: 28).

Aki pedig kifejezetten a "funkcionalizmus védjegyét" használta saját megközelítésére vonatkozóan (Cuff - Payne 1979: 33): Bronislaw Malinowski volt, aki munkáiban annak "egyik első és -- állítja Andorka (1992: 38) -- máig legszemléletesebb megfogalmazását" adta /Malinowskiról ld. még az 5. fejezetben írottakat is/.

A lengyel születésű tudós elemzéseiben az egyes intézményeknek, az egyes jelenségeknek "a kultúra egészében betöltött helyét és értelmét" próbálta meghatározni. Ugyanakkor azokat "a kulturális lét fenntartásában játszott szerepükkel, valamely biológiai vagy társadalmi szükséglet kielégítésével, tehát funkciójukkal" magyarázta (Bodrogi 1972: 453-454).

A funkció -- mint írta 1939-ben a "The functional theory"-ben /A funkcionális elmélet; a megjelenés éve: 1944/ -- "mindig valamilyen szükséglet kielégítését jelenti" (1972b: 411).

"A funkciónak ebben az értelemben vett fogalma -- /.../ mint hozzájárulásé egy szorosabbra fűzött társadalmi szövedékhez, a szolgáltatásoknak és javaknak, eszméknek és vélekedéseknek szélesebb és mélyebbre ható elosztásához -- hasznára válhat a kutatásnak mint új irány, mely bizonyos társadalmi jelenségek életképességének és kulturális hasznosságának felderítését célozza" (1972b: 419).

Radcliffe-Brown "funcionalizmusára" most nem térek ki, jóllehet funcionalizmus és funkcionalizmus között is beszélhetünk kölönbségekről /mintahogy strukturalizmus és strukturalizmus között is/. Noha "Malinowski véleménye számos tekintetben eltér Radcliffe-Brownétól, abban azonban egyetértenek -- ahogy Merton (1980: 148-149; és ehhez hasonlóan lényegében Lenclud 1993: 119-122 is) mondja --, hogy a funkcionális elemzés lényege annak tanulmányozása, hogy "milyen szerepet játszanak /társadalmi vagy kulturális tényezők -- R. M./ a társadalomban.

"A funkcionalista vallásantropológiai munkák, főleg a brit iskola köréből", mint látjuk, Durkheim értelmezési logikáját vették át (Lenclud 1993: 117). A társadalom elemzésének durkheimi ideája tehát Malinowski teóriájának is egyik meghatározó forrása (ld. Bodrogi 1972: 453), amit explicite a funkcionális módszer körébe utal /többek között éppen Durkheimnek a vallásról és a mágiáról szóló elemzéseit/ (Malinowski 1972b: 405).

Mint Durkheim, Malinowski is úgy tekintette a vallást, mint ami megerősíti a társadalmi normákat és értékeket, és ami előmozdítja a társadalmi szolidaritást. Durkheimtől azonban eltérően, az angol antropológus nem gondolta azt, hogy az a társadalmat "mint egy egészt" visszatükrözné (ld. Haralambos - Heald 1981: 457), mivel -- egy "klasszikus strukturalistával" ellentétben -- nem tételezett társadalom és vallás között /és éppígy társadalom és gondolkodás, valamint vallás és gondolkodás között sem/ izomorf kapcsolatot, azaz teljes vagy legalábbis részleges megfelelést.

Durkheim azonban elfogadja, hogy "a struktúra egyetemlegesen összetartozó jelenségekből formált egész, amely jelenségek mindegyike függ a többitől és csak ezekkel való kapcsolatban és kapcsolat által lehet az, ami" (Severi 1993: 154). Tette mindezt azért, mert a struktúrával történő /strukturalista/ magyarázattal is élni kívánt, annak pedig e föntebbi állítás a /felső/premisszája. A funkcionalista analízis csak egy típus volt számára a többi között (ld. Hall 1987: 95).

Durkheim "nem kísérelte meg a tudományos magyarázat öszes elemét egyetlen modellre redukálni", mondja Hall, ami szerinte "a magyarázat pluralisztikus felfogása" [pluralistic understanding of explanation] (Hall 1987: 103-104), és ez az, ami minket is közelebb vihet a francia tudós tudásszociológiájának megértéséhez.

1912-es vallás-definíciója (ld. 1976: 47) "két összefüggő elemet foglal magába: egy szubsztantívat [lényegi] és egy funkcinálisat". Az előbbi "azt állítja, hogy a vallás a világnak a szent és a profán közti megkülönböztetésen alapuló kategóriákban való felfogását jelenti. Az utóbbi azt mondja, hogy a vallás azért funkcionál, hogy morális közösséget hozzon létre" (LaCapra 1972: 250). Az előbbi az emberi gondolkodás kategóriáinak vallási, és ezért társadalmi eredetét magyarázza /a vallás maga is társadalmi okok terméke/ (vö. Remmling 1973: 156; Lukes 1977: 462-463), és amelyből elsősorban az "azért, mert" típusú "választ hallhatjuk ki". Az utóbbiból az következik, hogy a vallásnak az volt a funkciója, hogy megerősítette az egyénnek ahhoz a társadalomhoz való kötődését, amelyhez tartozott (ld. Lukes 1977: 471), és ez mindenekelőtt egy "azért, hogy" típusú magyarázat.

Ahogy a Wartofsky-féle filozófiában a tudománynak (ld. Wartofsky 1977: 35), úgy a társadalomnak -- Durkheim számára -- is van nemcsak struktúrája, de funkciója is. A struktúra a társadalom egész, viszonylag stabil és mintázott viszonyaira, a funkció ellenben azoknak a társadalmi tevékenységeknek a következményeire vonatkozik, amelyek az adaptációra szolgálnak (vö. Coser - Rosenberg 1960a: 505).

Ez két, egymástól eltérő kapcsolat-tételezést jelent, ebből következőleg két eltérő magyarázat-típust is.

Ha valamilyen esemény vagy tárgy tulajdonságainak vagy struktúrájának hasonlóságát úgy magyarázzuk, hogy rámutatunk arra, hogy "ezeket egy másik tárgy jellegzetességeinek és struktúrájának működése alakította ki, s ezáltal váltak hasonlóvá": genetikai magyarázatról beszélhetünk (Nowak 1981: 311). Ahhoz tehát, hogy ezt alkalmazhassuk, mindenképpen ennek megfelelő kapcsolat-típust kell tételeznünk /és ez megfordítva is igaz: ha ilyet tételezünk, akkor a magyarázatunknak is olyan típusúnak kell lennie/.

Azokat a magyarázatokat viszont, amelyek nem arra keresik a választ, hogy valami "miért" létezik, hanem arra, "hogy 'mi annak az értelme', hogy valami megtörténik vagy létezik, és milyen célokat szolgál": teleológiai /vagy funkcionális/ magyarázatoknak tekintjük, ugyanis ezek "az adott eseményt azzal a céllal magyarázzák meg, amelyhez vezet, vagy kell vezetnie" (Nowak 1981: 314). Az ilyen típusú interpretációk mindenekelőtt sajátos temporális dimenziójukkal [időbeliségükkel] hívják fel magukra a figyelmet. Összehasonlítva azokat a strukturalista magyarázatokkal -- és feltételezve, hogy az ismert "magyarázandó" [explanandum] mindkét esetben azonos -- azt tapasztalhatjuk, hgy funkcionális magyarázat esetében a keresett "magyarázó" [explanans] a "magyarázandó" következménye: azaz egy időben később bekövetkezővel magyarázunk egy korábbit. Ezzel szemben a strukturalista magyarázatban éppen fordítva: mindig a korábbi magyarázza a később bekövetkezőt (Spiro 1969: 108), és ezért ezek lehetnek az eredetre vonatkozó interpretációk is.

A magyarázat-típusok különbözőségével maga Durkheim is tisztában volt, hiszen a "Les regles de la méthode sociologique"-ben /A szociológiai módszer szabályai/ 1895-ben így fogalmaz: "Amikor /.../ egy jelenség magyarázatához fogunk, külön kell feltárnunk a ható okot, amely kiváltotta [a struktúrát -- P. Cs.], és a funkciót, amelyet betölt" (1978: 113-114; vö. Cuff - Payne 1979: 31; Haralmos - Heald 1981: 525). Mégis, a vallás elemi formáira, illetve az emberi gondolkodásra vonatkozó interpetációiban egyik módszer sem kap -- a másik rovására -- kiváltságos szerepet.

Visszatérve a holizmus kérdésére, először is azt kell tisztáznunk, hogy a fogalomra vonatkozóan többféle definíció is adható.

Karl Popper (1989: 42) például azt az álláspontot tartja annak, amely szerint a "társadalmi csoport több, mint tagjainak puszta összege, és több, mint azoknak a merőben személyes viszonyoknak a puszta összege, amelyek egy adott időpontban fönnállnak".
Abban a kulturális antropológiai "tankönyvben" például, amelyet Bates és Plog írt, a holista kifejezés arra utal, hogy valamely komplex entitás nem azonos pusztán részeinek összességével (1990: 14-15).

Martindale (1981: 616) szerint a holizmus:
- jelenthet egy analitikus módszert;
- jelentheti azt, hogy "az egész több, mint részeinek összege";
- azt, hogy "az egész meghatározza részeinek természetét";
- azt, hogy "a részeket nem érthetjük meg az egésztől elkülönítve" stb.

Műveiben amellett érvelt, hogy az olyan cselekvések jelenségeire, mint például az öngyilkosság (1982), a munka (1986), vagy a vallási élet (1976), a magyarázat mindig a társadalomban mint egészben rejlik (Swingewood 1992: 125). Szerinte "minden ember ösztönösen tudja, hogy nem elegendő önmagában", és a társadalmi rend olyan társadalmi érzések eredménye, amely közösségi. És noha ezeket az érzéseket individuális cselekvők testesítik meg, mégsem nevezhetjük azokat semmilyen értelemben sem individualisztikusnak (Alexander 1982: 96).

A francia tudós ennyiben Auguste Comte (fordításban pl. 1993) és Herbert Spencer (magyarul pl. 1993) szociológiáját kritizálja, akik -- véleménye szerint -- leegyszerűsítik a társadalomtudományi magyarázatokat, mivel azok a szociológiai vizsgálat tárgyának a dolgokat /sui generis/ tekintik. Durkheim felől nézve azonban csak társadalmi tények léteznek, amelyek az emberi akaratok, szándékok produktumai (Hirst 1975: 138). Ugyanakkor a pszichológiától -- éppen annak individualista előfeltevései miatt -- határolja el magát (Lukes 1977: 18). A pszichológia, Durkheim szerint, elszigetelt egyéneket feltételez magyarázatai során, míg a szociológia csoportot, mivel "a társadalmi tényeket nem lehet teljesen megmagyarázni individuális tények segítségével (Lukes 1977: 20).

A kulturális antropológiai nézőpont azért holisztikus, mert megközelítési módja szerint valamely népcsoport "életvitelének egyetlen aspektusa sem jelent semmit önmagában, hanem csak más feltárt aspektusokhoz való viszonyában értelmezhető" (Peoples - Bailey 1991: 6; Hollós 1995: 4-5; Howard 1993: 2). Vagy ahogyan Haviland (1978: 11) fogalmaz, az egyes aspektusok mindig valamilyen sajátos rendszerré kapcsolódnak össze. Ezért még egy olyan antropológus is, aki a gazdasági élettel foglalkozik, valószínűleg tanulmányozni fogja a társadalom gazdasági szokásait éppenúgy, mint a közös identitással bíró emberek csoportját, az adott társadalmat befolyásoló- és a társadalom által befolyásolt fizikai környezetet, a politikai rendszert, a vallási hagyományokat, a családi "mintákat", vagy akár a művészi törekvéseket (Crapo 1993: 5).

Vajda László például -- Magyarországon, 1948-ban -- egy vallási jelenség elemzése kapcsán azt írja, hogy mivel "a rítust életében vizsgálva, a végrehajtó emberrel együtt kell személnünk", mivel "a jelenségek nem önmagukban, hanem az emberhez való relációjukban nyernek értelmet", ezért "vizsgálatuk is csak úgy lehet eredményes, ha az összefüggések bonyolult és sokirányú rendszerébe ágyazva igyekszünk megragadni őket" (1948: 221).

Az emberi létezés tényei mint "totalitás-jelenségek" /"totális társadalmi tények"/ (vö. Mauss 1993: 179) mindig többféle módon is megfejthetőek, mivel egyszerre "többféle -- társadalmi, gazdasági, esztétikai stb. -- kontextusban is jelentéssel" bírnak (Hofer 1993: 30).

Az antropológia -- "a kultúra elemeinek megfelelő összefüggésbe helyezésével, és a köztük lévő kapcsolatok feltárásával" (Marcus - Fischer 1986: 23) -- éppen e "globális sokértékűség" (Boglár 2001b: 72) több nézőpontból történő megközelítésére /multi-faceted approach/ (Ember - Ember 1993: 3) vállalkozik.

Ebben rejlik az, ami miatt azt mondhatjuk, hogy az antropológia egy "sajátosan /páratlanul/ holisztikus" (Kottak 1994: 2), "egészlegességre" törő tudomány.

"Az antropológia a különböző népek és népcsoportok kultúráját és társadalmi szerveződését empirikus, azaz tapasztalati tények alapján kutató tudomány" (Borsányi 1988: 53). Differencia specifikája [megkülönböztető jegye] és sine qua nonja [elengedhetetlen feltétele] fő anyaggyűjtési módszere, az ún. résztvevő megfigyelés (Tax 1977: 7; vö. Crapo 1993: 9; Peacock 1991: 10).

Változhat a problémák meghatározása, az antropológusokat izgató hipotézisek területe, vagy akár a kutatási cél, "egy elve azonban rendíthetetlen, hogy ti. az antropológusok elsőrendű adatgyűjtési eljárása a terepmunka" (Foster - Kemper 1974: 2; vö. Bates - Plog 1990: 51-63; Nanda 1987: 12-17; Peoples - Bailey 1991: 95-97; Robbins 1993: 9-10).

Valószínűleg nem túlzott Charles Gabriel Seligman -- aki az 1910-es évek elején a London School of Economics-on Malinowskit általános antropológiai kiképzésben részesítette és jövendő terepmunkájára készítette elő (Bodrogi 1972: 442) --, amikor évekkel ezelőtt kijelentette: a "terepkutatás" olyan az antropológiának, mint a vértanúk vére az egyháznak" (ld. Lewis 1985: 27; idézi Haviland 1990: 13 is; vö. Babbie 1995: 304).

Mások úgy fogalmaznak, hogy az "a kulturális antropológia szíve" (Selby - Garretson 1981: 8).

Valamely adott kultúrának ilyen, "első kézből származó élménye" (Spradley - McCurdy 1975: 42), és a közösség mindennapi életében való "bizalmas részvétel" (Hollós 1995: 4) lehet az alapja annak, hogy az antropológus sikeresen ábrázolja a "helybeliek" szemléletét és életviszonyait (vö. Kunt 1995: 108), minél hívebben tolmácsolva a népcsoport saját elképzeléseit saját életükről. Vagyis, hogy megvalósulhasson az a cél, amelyet egyetlen etnográfusnak sem lenne szabad soha szem elől tévesztenie (Malinowski 2000: 56).

Az emberekkel való együttélés -- mint erre már az előzőekben utaltunk -- a XIX. század végétől kezdett az antropológia alapvető kutatási módszerévé válni (vö. Borsányi 1988: 54). A klasszikus történeti megközelítéssel szemben a résztvevő megfigyelő módszer (iskolás bemutatását ld. pl. Spradley 1980) alkalmazása az 1920-as években válik általánosan elfogadottá (Kuper 1989: 67). Ezt az időszakot tekinthetjük a modern antropológia kezdetének is.

A korszak három emblematikus -- és egyúttal meghatározó jelentőségű -- figurája: az Egyesült Államokban Franz Boas /1858-1942/, Európában pedig Alfred Reginald Radcliffe-Brown /1881-1955/ és Bronislaw Malinowski /1884-1942/. Mindhárman olyan professzionális és akadémikus antropológusok voltak, akik egyúttal oktatták is tudományukat: más -- későbbi -- antropológusokat képeztek ki (Barnow 1982: 20, 22; Tax 1977: 7).

A német születésű Franz Boas az amerikai antropológia "uralkodó pátriarkája" volt a XX. század első harmadában (Cole 1983: 13). A new yorki Columbia Egyetemen -- ahol "1896-ban létrehozta az első amerikai antropológiai tanszéket" (Borsányi 1995h: 24) -- nála "felnövekvő új antropológus nemzedékek névsorából akár egy Ki kicsoda az amerikai antropológiában? című kötetet is összeállíthatnánk" (Borsányi 1995b: 1070; vö. Bohannan - Glazer 1997: 132). A tanítványok népes táborából példaként mi itt most csak Alfred Louis Kroebert /1876-1960/, Ruth Fulton Benedictet /1887-1948/ és Margaret Meadet /1901-1978/ emeljük ki.

Kroeber -- akit "az amerikai antropológusok doyenjének" is szokás nevezni (Bohannan - Glazer 1997: 156) -- életútja szinte teljesen egybeesik az antropológia fejlődési ívével. 1902-ben az első volt, aki antropológiából eljutott a Ph.D. fokozatig (Vörös 1994: 124). 1923-ban pedig megjelentette azt a bevezető jellegű tankönyv-félét, ami -- ahogy Steward (1961: 1058) mondja -- talán a legfontosabb munkának számít az antropológia történetében, mivel Tylor 1881-es "Anthropology" című könyve óta senki sem írt ilyen általános jellegű összefoglalást.

Benedict "Patterns of culture" /A kultúra mintái/ című könyvével 1934-ben teljesen új utat nyitott a különböző kultúrák összehasonlítása terén. A kulturális konfigurációkról szóló elméletének lényege, hogy minden kultúra kialakít egy sor csak reá jellemző viselkedési mintát, és bár az egyének természetszerűen különböznek, az adott kultúra stílusa egy egységes és ideálisnak tartott életmódot alakít ki, illetve annak követésére szorítja az egyént (Hoppál 1984: 375; vö. Bohannan - Glazer 1997: 252; Kunt 1992: 39-35).

Benedicthez pszichológiai alapkoncepcióban közel áll Mead (műveinek magyar nyelvű válogatását ld. 1970), aki megpróbálta feltárni azt a kapcsolatot, ami a lelki alkat, a pszichikai beállítottság és a kultúra egészének jellege között fennáll (Bodrogi 1970b: 335). Jelentősége abban áll, hogy több kutatással bebizonyította, hogy "a gyermekek életminőségét -- és a majdani felnőttlétükét is -- az határozza meg, hogy mit látnak, mit tanulnak a felnőttektől. Azaz: a viselkedés a 'belenevelés'-től függ" (Borsányi 1995e: 1258).

Jóllehet Boas "a terepkutatás módszertanáról és eszközeiről /.../ nem írt tanulmányt, /.../ tanítványait arra intette, hogy minél több időt töltsenek terepen" (Boglár 1975: 8). Őt magát is elsősorban mint terepkutatót kell értékelnünk: "több mint harminchárom hónapon át folytatott terepmunkát. Huszonöt éves korában kezdte", és hetvenkét évesen látogatott el utoljára az északnyugati partvidék indiánjaihoz (Boglár 1975: 6).

Nem kétséges, Boas nem volt "karosszék-antropológus", de "az adott korszak tudományfilozófiája -- amelyet az empirizmus [a tapasztalati tények elsőbbségét hirdető szellemiség] és a naív induktivizmus [az általánosra az egyes esetekből való következtetés logikai módszere] uralt" --, az ő szellemiségét is befolyásolta. Abban a korban azt hitték, mondja Spiro (1995: 142), hogy "csak ha az etnográfiai vizsgálat leíró és osztályozási célkitűzései teljesülnek, csak 'ha minden tény megvan', akkor lehet a tudományos célkitűzés tökéletes".

Jól meg lehet érteni Boast abban, hogy "inkább elmerült a terepmunkában, a tények feltárásában és összegyűjtésében", mintsem hogy elfogadta volna "a XIX. század második felének mechanikus evolucionizmusát" (Boglár 1975: 8). Az azonban nyilánvalóan -- még Geertz (1994d: 382) szerint is -- túlzás, hogy munkássága pusztán halételreceptek gyűjtése lett volna.

Mivel Boas évtizedeken át oktatott, az Egyesült Államok csaknem minden kulturális antropológusára hatással volt az a tanítása, amely szerint a terepmunkának meg kell előznie az elméletalkotást (McCurdy - Spradley 1987: 5). Ennek és terepkutatásainak hatására alakult ki a résztvevő megfigyelésnek az a tradíciója, amely az antropológia elhanyagolhatatlan elemévé vált (Ulin 1984: 1).

Ez a követelmény mind a mai napig uralja az amerikai felsőfokú antropológiai képzést, és ehhez hasonló hangsúlyt kapott Angliában is Rivers, Radcliffe-Brown és Malinowski vezetésével (McCurdy - Spradley1987: 4-5).

A terepmunka mítoszának másik megteremtője a funkcionalista /ld. erről a 4. fejezetet/ Bronislaw Malinowski volt, akinek kutatási technikája kopernikuszi fordulatot idézett elő a törzsi társadalmak kutatásának módszertanában. "Nem érte be azzal, hogy a tanulmányozott kultúrában éljen: ő a kultúrát létrehozó emberek között, velük együtt élt. Megtanulta a nyelvüket, a szokásaikat, és belülről próbálta feltárni és megérteni a helyi kultúrát, a társadalom működését" (Borsányi 1995d: 1192. Ez a fajta kutatási módszer /a résztvevő megfigyelés/ Angliában éppen Malinowski nyomán vált az antropológiai terepmunka legfőbb eszközévé (Leach 1996: 22). Az eltérő nemzeti antropológiai tradíciók több különböző verziói ellenére talán ő az egyedüli, akinek jelentőségét sohasem kellett megkérdőjelezni, és akinek munkái szélesebb -- még nem-antropológus -- körökben is ismertek (Stocking 1983: 70).

Malinowski "terepmunkás-hírnevét" azzal alapozta meg, hogy 1914. szeptemberétől 1915. februárjáig a délkelet új-guineai Toulon szigeten, a mailuk között élt. "Követőinek egész generációja nevelkedett fel abban a hitben, hogy a szociálantropológia 1914-ben a Trobriand szigeteken" -- Malinowskival -- kezdődött (Leach 1964: 124). Az antropológus ugyanis itt végzett résztvevő megfigyeléseiből még 1915-ben megírta a "The natives of Mailu"-t /A mailuk/, és ettől kezdve valamennyi munkája saját terepmunkáin alapult.

Úttörő szerepet játszottak ebben például Walter Baldwin Spencer és Frances James Gillen (Bodrogi 1972: 444): többek között az ő eredményeik alapján kezdett például a vallás elemi formáival foglalkozni -- az előző /4./ fejezetben említett -- Émile Durkheim (Boglár 1995: 59).

Spencert 1894-ben Belső-Ausztrália növény- és állatvilágának feltérképezésével bízták meg. Egy "expedícióval eljutott Alice Springsig, a földrész szívében működő távíróállomásig, ahol életre szóló baráti és munkatársi kapcsolatot kötött F. J. Gillen távírásszal". Gillen, aki már évek óta ott élt, megosztotta vele a helybeli őslakókról, az arandákról szerzett tapasztalatait (Borsányi 1995a: 1005). "Közös munkájuk óriási visszhangra talált" az európai tudósok körében. James Frazer több társával rá is vette az angol kormányt, hogy az támogassa Spencert és Gillent egy újabb, "a földrész belsőbb területeibe hatoló", egyéves expedícióban, amely 1901-ben és 1902-ben meg is valósult (Borsányi 1995a: 1006).

Módszertani szempontból újabb mérföldkövet jelentettek azok a vizsgálatok, amelyeket Alfred Cort Haddon /1855-1940/ és társai 1898-1899-ben végeztek az Ausztrália és Új-Guinea közötti Torres szoros szigetein. Az oxfordi és a cambridge-i egyetem közös expedíciójában résztvett például Charles Gabriel Seligman /1873-1940/ is, aki 1904-ben a melanéziai pápuákkal, majd később a ceyloni veddákkal és néhány szudáni csoporttal foglalkozott; vagy például William Halse Rivers Rivers /1864-1922/, aki 1901-1902-ben az indiai todák között is dolgozott (Bodrogi 1972: 444).

Ebbe a folyatmatba illeszkedik az az 1906-1908-as expedíció is, ami Alfred Reginald Radcliffe-Brown /1881-1955/ nevéhez köthető (Bodrogi 1972: 444-445). Az angol szociálantropológusnak a modern antropológia megteremtésében játszott szerepe Malinowskiéhoz hasonló jelentősséggel bír, még akkor is, ha semmilyen különleges dologgal nem járult hozzá a terepmunka-technika kifejlesztéséhez (Kaberry 1964: 75). A sajátos funkcionalista és strukturalista iskolát képviselő tudós (Tagányi 1992: 890) -- az említett években --- az Andaman-szigeteken /Bengáli-öböl/ végzett kutatást. Ennek eredménye, a "The Andaman Islanders" /Az Andaman-szigetiek/, ugyanabban az évben, 1922-ben jelent meg, mint Malinowski ún. Tobriand-monográfiájának egyik monumentális darabja, az "Argonauts of the Western Pacific" /A nyugat-csendes-óceáni térség argonautái/. A két könyv egyszerre -- és együtt -- illusztrálják azt, ahová az antropológia a 20-as évekre jutott. Egyrészt a terepmunka módszereinek finomodását, másrészt pedig azt, hogy ekkorra "a kutatók előtt a társadalmi és kulturális tények határozott összefüggés-rendje kezdett kibontakozni" (Bodrogi 1970a: 307).

A résztvevő megfigyelés nemcsak az antropológia legsarkalatosabb pontja, de valamennyi ismérv közül a legkevésbé tanítható. Az, hogy a megismerésben milyen messzire juthatunk el, annak a függvénye, hogy milyen emberi kapcsolatot sikerül kialakítanunk. Végeredményben minden a kutató személyiségétől, empátiájától függ (Hofer 1993: 33). A szakirodalom számtalan klasszikus példát közöl arról, hogy milyen is az, amikor az antropológus átlép egy másik -- övétől különböző -- világba, hogyan válhat annak részévé, illetve, hogy ez egyáltalán lehetséges-e.

A legtöbb szöveggyűjteményben szerepel Richard Borshay Lee példája (1990) arról, hogy az afrikai kung busmanok hogyan "tanították meg kultúrájukra" az antropológust. Lee karácsonykor mindenkin túl akart tenni, akkora ökröt készített el, mert minél inkább kedvében szeretett volna járni vendégeinek. Az őslakók azonban ahelyett, hogy örültek volna az antropológus "ajándékának", csak becsmérelték azt. Lee gesztusa /az ünnepi étel bősége/ ugyanis az ő kultúrájukban illetlenségnek számított.

Az előbbihez hasonlóan igen gyakran példa Napoleon A. Chagnon (1977) története, aki a dél-amerikai janomami indiánoknál próbált úgy genealógiát gyűjteni, hogy nem volt tisztában azzal, hogy ott, abban a kultúrában az elhunytak neve tabu. Hónapok kellettek ahhoz, hogy megértse, miért nem stimmelnek sehogysem a felmenőkre vonatkozó válaszok, és hogy miért nevetnek állandóan rajta, valahányszor valakire újra rákérdezett.
Az indiánok -- hogy ne kelljen a tabut megsérteniük -- Chagnonnak olyan kifejezéseket használtak a már nem élő személyek nevei helyett, mint például "hajas vagina", "hosszú pénisz" stb. (1977: 10-11).

A terepmunka nehézségeinek egyik -- 1940 óta máig el nem avult -- kiváló illusztrációját adja az a párbeszéd, amelyet Edward Evan Evans-Pritchard (1963: 12-13) egy nuer férfival folytatott:

"E.-P.: Ki vagy te?
Cuol : Egy ember /illetve férfi/.
E.-P.: Hogy hívnak?
Cuol : A nevemet akarod tudni?
E.-P.: Igen.
Cuol : Az én nevemet akarod tudni?
E.-P.: Igen, te meglátogattál a sátramban, és én szeretném tudni,
ki vagy te.
Cuol : Rendben, Cuol vagyok. És neked mi a neved?
E.-P.: Az én nevem Pritchard.
Cuol : Mi az apád neve?
E.-P.: Apámat is Pritchardnak hívják.
Cuol : Nem, ez nem lehet igaz. Nem lehet ugyanaz a neved, mint
apádnak.
E.-P.: Ez az én család-nevem. És mi a te családi neved?
Cuol : A családi nevemet akarod tudni?
E.-P.: Igen.
Cuol : Mit fogsz vele kezdeni, ha megmondom neked? Elviszed az
országodba?
E.-P.: Nem akarok vele semmit sem csinálni. Csak tudni akartam,
mivel a te táborodban lakom.
Cuol: Oh, nos, mi lou-k vagyunk.
E.-P.: Nem a törzsed nevét kérdeztem. Azt tudom. A családi
nevedet kérdezem.
Cuol: Miért akarod tudni a családi nevemet?
E.-P.: Nem akarom tudni.
Cuol: Akkor meg miért kérdezed? Adj egy kis dohányt."

Ilyen, vagy ehhez hasonló párbeszédekre gyakran sor kerülhet a terepmunka során.

Ott van például Sol Worth és James Adair 1966-os találkozása Sam Yazzievel (1977), aki a pine springsi navaho közösség legöregebb gyógyító emberének számított akkor.

Miután az antropológusok elmagyarázták azt a tervüket, hogy fiatal navahókat kellene filmkészítésre tanítani, az öreg indián Worth-höz fordult:

Szó, ami szó, valóban elég különös érzés lehet "össze-vissza" kérdezősködni egy olyan helyen, ahol először járunk. Ahogy Donna Goldstein mondja, "olyan, mintha az ember egyszeriben kénytelen volna gyerekké válni". Márpedig ez az élmény szervesen hozzátartozik ahhoz a -- sokszor "egyébként fájdalmas -- folyamathoz, ahhoz a rítushoz", amely egy jó terepmunkának a részét képezi (Sarkadi - Vajda 1994: 85).

Ennek -- amikor egy kutató beavatást nyer egy másik kultúrába -- az egyik legolvasmányosabb, és módszertani szempontból is példaértékű (Crapanzano 1986: 54, 76) leírását Clifford Geertznél találhatjuk.

Az amerikai antropológus -- feleségével -- 1958 áprilisában érkezett meg egy körülbelül 500 fős, Bali-szigeti faluba. Az első kilenc nap során az ott élő emberek csak átnéztek rajtuk:
"Szinte senki sem köszönt /.../ Ha közeledni merészeltünk valakihez /.../, akkor az közömbösen, de határozottan elfordult és elment /.../
A közömbösség természetesen tudatos volt. A falubeliek minden lépésünket figyelték és hihetetlen mennyiségű, meglehetősen pontos információjuk volt arról, hogy kik vagyunk, és mit keresünk ott. Mégis úgy viselkedtek, mintha egyszerűen nem is léteznénk, és ezzel minket kívántak tájékoztatni arról, hogy nem, vagy legalábbis egyelőre még semmiképpen sem létezünk a számukra" (Geertz 1994e: 126-127).

A tizedik napon a falubeliek kakasviadalt tartottak a főtéren, hogy pénzt gyűjtsenek az új iskolára. Az illegális rendezvényen /Bali szigetén abban az időben a kakasviadal néhány speciális esettől eltekintve annak számított/ a két tudós is megjelent. Amikor pedig váratlanul razziára került a sor, a rendőrség elől ők is elmenekültek, együtt szaladva be egy helybelivel annak saját házába.

Ahogy mindhárman beestek az udvarra, a falubeli felesége gyorsan megterített, és valamennyien úgy tettek, mintha már régóta ott teáztak volna.
"Néhány perccel később az egyik rendőr fontoskodva bemasírozott az udvarra /.../, valami olyasmit kérdezett, hogy tudjuk-e egyáltalán, mi az ördögöt keresünk mi ott. Vendéglátónk, aki ugyan csak öt perce volt az, védelmünkre kelt, és lelkes szavakkal ecsetelte, kik és mik vagyunk, és mindezt /.../ részletekbe menő szabatossággal tette /.../.

Amerikai professzorok vagyunk, a kormány tud rólunk, azért vagyunk ott, hogy tanulmányozzuk a kultúrát, és hogy könyvet akarunk írni az amerikaiaknak Baliról, mindannyian ott teázgattunk, kulturális kérdésekről beszélgettünk egész délután, és semmiféle kakasviadalról nem tudunk semmit /.../.

Másnap reggel a falu egészen más világ lett. Nemcsak hogy nem voltunk többé láthatatlanok, hanem mi kerültünk a figyelem középpontjába /.../. Eddigi kapcsoltunknak ez volt a fordulópontja. A szó szoros értelmében véve bekerültünk közéjük" (Geertz 1994e: 127-128).

Amilyen mértékben megnyilvánul a másik kultúra képviselői számára a kutatónak az adott kultúra iránti szolidaritása, olyan mértékben válhat lehetővé a két kultúra közti "átjárás" is.

A kulturális antropológus -- mivel munkájának alapja a terepmunka -- mindig két /vagy akár több/ világ "gyermeke". A kutató ugyanis egyrészt megpróbál "benne élni egy másik világban". Másrészt azonban nem tesz egyebet, mint -- saját kultúrájából, kívülről tekintve a "másra" -- az empirikus tények között törvényszerű kapcsolatokat tár föl" (Geertz 1969: 552). Ez a "kétarcú létezési mód" /divided existence/ -- ahogyan Geertz (1988: 130) nevezi --, több más probléma mellett, egy igen komoly morális kérdést is fölvet. Nevezetesen éppen azt, amit Claude Lévi-Strauss -- az "antropológiai és szociológiai strukturalizmus" legprominensebb képviselője (Badcock 1975: 11) -- már 1955-ben, legendássá vált művében, a "Szomorú trópusok"-ban (1979: 494) úgy fogalmazott meg, hogy "főként azon töpreng az ember, ugyan minek jött ide?" [már ti. a terepre -- P.Cs.].

Geertz (1988: 130) nyomán egyfajta "szakadékról" beszélhetünk, amely azok között a helyek között húzódik, ami ott van, ahol tudományunk "szereplői" élnek, szemben azzal, ami itt van, ahol mi vagyunk /és ahol ők már nincsenek/. Az akadémia ligetei távolabb esnek. Az antropológusok műveiket könyvtárak, egyetemek világának írják, miközben azok, akikről írnak, egy másik világ lakói (Geertz 1988: 129). És mivel mindenekelőtt "élő generációk" (Boas 1938a: 1), "élő kultúrák" (Boas 1938b: 674) tanulmányozásáról van szó, elengedhetetlennek látszik az etikai pozíció tisztázása.

Minden antropológus felelősséggel tartozik a kutatott népcsoportnak, a diszciplínának, kollégáinak az antropológián kívül és belül, az illető ország- és saját kormányának és a támogató szervezeteknek (vö. Statement 1970).

Ez a helyzet -- amit az antropológus a társadalmi térben tehát elfoglal -- számos etikai dilemma forrása lehet. Például :

a. hogyan teheti nyilvánossá kutatási eredményeit adatközlői anonimitásának a veszélyeztetése nélkül?;
b. biztos lehet-e abban, hogy az adatközlők által nyújtott információk soha nem lesznek ellenük felhasználva?;
c. hogyan lehet biztos abban, hogy a kutatási program valóban a vizsgált nép érdekeit fogja szolgálni?;
d. milyen fokon hatolhat be személyesen a tanulmányozott közösség életébe?;
e. közbeléphet-e illegális cselekedetek megakadályozásában? stb.

"Annak felismerésével, hogy az antropológusoknak folyamatosan szembe kell nézniük etikai döntésekkel, nyilvánvalóvá vált, hogy a szakma minden képviselője felelőssé vált etikai magatartásáért", mondja Ferraro (1992: 47) /a föntebbieket is tőle vettük át, csakúgy mint azokat, amik a továbbiakban e fejezetben szerepelnek/.

Az Amerikai Antropológiai Társaság Etikai Nyilatkozata (ld. Statement 1970) kimondja, az antropológusoknak elsődleges felelőssége, hogy megelőzzék ezeket az etikai dilemmákat, és úgy dolgozzanak ki tervet a megoldásukra, hogy se a vizsgált csoportnak, se saját tudományos köreiknek ne okozzanak kárt. Ahol ezek a feltételek nem találhatóak meg, az antropológusoknak az tanácsolható, hogy ne végezzék tovább azt a bizonyos kutatást (Ferraro 1992: 47).

Képletesen szólva -- bár akitől ezt idézzük, Franz Boas (1989: 336), korántsem metafórikusan, hanem teljesen konrétan értette, amikor 1919-ben ezt leírta, hogy -- "az, aki a tudományt a kémkedés álcázására használja, a tudomány prostituáltja, és elveszíti azt a jogot, hogy tudósnak neveztessék".

Az antropológiának mint tudományos vállalkozásnak a célja -- persze több más mellett -- "az emberi beszéd világának bővítése", mondja Geertz. Megkisérelni a személyes élmény oldaláról "megtalálni azt az alapot, amelyen /.../ kijöhetünk" a másik emberrel, más kultúrákkal (1994b: 180-181). Az antropológus munkája -- ebben a vonatkozásban kétségkívül -- akár a tolmácséhoz is hasonlítható (vö. Kuper 1994: 542), hiszen ő is eltérő világok között közvetít, szüntelenül azok "lefordításával" próbálkozik (Asad 1986: 141-143; Fél 1991a: 7; Kunt 1993: 116; Leach 1996: 32; Robbins 1993: 9). Az előbbi azonban így tesz még akkor is, ha olyan fogalmakkal akad dolga, amelyek teljesen hiányoznak valamelyik kultúra gondolkodásmódjából (vö. tényleg csak találomra kiragadva, mégis kifejezetten pl. Crapanzano 1986: 51-52; Evans-Pritchard 1969: 21, 1987: 12; Herzfeld 1989: 289; Leach 1996: 45-46; vö. Malinowski 2000: 55; Ottlik 1987: 18-9). Az antropológusnak -- aki mindig valamit "érthetővé szeretne tenni" (Winch 1987: 74) -- nemcsak az adott szavakat kell lefordítania, hanem a világ dolgainak egy másfajta, övétől eltérő felfogását is. Ehhez pedig olyanmérvű nyitottsággal kell rendelkeznie, amely lehetővé teszi számára az egymástól akár ennyire különböző kultúrák megértsét és "megtanulását" is (Overing 1987: 76).

A másik világba való "beavatottság" /vö. az előbbi, 5. fejezettel/ előfeltétele -- többek között --, hogy a kutató ne fogadja el a saját kultúrájából adódó előítéleteket, amiktől "az úgynevezett kulturális relativizmus elvének következetes" érvényesítésével szabadulhat meg. A kutatónak a másság megértése érdekében fel kell függesztenie "a saját kulturális hagyományai által meghatározott" értékrendet (Borsányi 1988: 56-57), vagyis azt az elképzelést, mely szerint egyedül az lehet igaz, illetve racionális (vö. Rorty 1994: 209, 1995: 769).

A relativizmus itt tehát egyrészt azt jelenti, hogy "a cselekvés, gondolkodás és érzékelés más módjait ugyanolyan érvényesnek tartjuk, mint a mi kulturális hagyományunkba tartozókat" (Hollós 1995: 5; vö. Rorty 1985: 5). Másrészt "a relativizmus a tudományos leírásnak és különböző életmódoknak is egy megközelítése. Ez /.../ megköveteli, hogy az antropológus a zavarosnak tűnő cselekedetek és képzetek mögött [is] a mintát és az értelmet keresse (Hollós 1995: 5-6).

"A kulturális relativizmus az a szilárd meggyőződés, mely szerint minden szokás, értékítélet és erkölcsi norma egy komplex kulturális hagyomány és rendszer szerves része, s mint ilyen csakis annak sajátos keretei között érthető meg és értékelhető" (Borsányi 1988: 57).

Amikor Edward Burnett Tylor a múlt században megalkotta az antropológia történetében alapvető jelentőségű "kultúra" fogalmát /ld. erről a 4. fejezetben/, akkor "még szó sem volt az egyes /.../ kultúrák integráltságáról, önálló történetiségéről, viselkedést meghatározó szerepéről, a kultúrák relativisztikus, a maga alkotta értékek szerinti minősítéséről" (Hofer 1994: 243). Azt a tételt -- amely szerint minden kultúra páratlan /egyedülálló/ a maga nemében -- elsősorban Boashoz és közvetlen tanítványainak nevéhez szokás kötni (Borsányi 1995h: 24-25; Haviland 1978: 36; Hatch 1983: 38; Kuper 1994: 539).

Ugyanakkor a filozófia történetében már jóval hamarabb találhatunk relativista megfogalmazásokat. Az Amerikai Történeti Iskola antropológusai /Boas és közelebbi munkatársai/ kutatásaik során -- csakúgy, mint a metodológiai problémák megfogalmazásában -- tudatosan támaszkodtak a hermeneutikai /megértési/ problémát felvető német filozófiára (Erdélyi 1970: 962).

[És itt nemcsak Diltheyre kell gondolnunk, bár az ő közvetlen hatása kétségtelen, hanem például Schleiermacherre is, hogy csak egy további filozófust említsünk. "Az első hermeneutikai fátyolkészítő" -- ahogyan Derrida (1993: 59) /Nietzsche nyomán/ ez utóbbit nevezi -- elméletében egy olyan szemléletmódnak lehetünk tanúi, amely „az embert a létezők körében szerénységre inti, a nyelv számára szolgáló helyként határozza meg, aki mint így meghatározott, saját tudásának viszonylagosságai között létezik" (Bacsó 1994: 213; vö. Humboldt 1985: 55; vagy éppen azzal, amit Bourdieu 1978: 165 átvesz Cassierertől; továbbá Heidegger 1991: 73, amikor Nietzschének egy 1884-ből származó feljegyzését idézi; Wittgenstein 1989a: 70; Winch 1987: 78 és 1988: 35 is)].

Az antropológiát mindazonáltal nem Boas, Benedict és Herskovits fertőzte meg a relativizmus "vírusával", mondja Geertz (1994f: 307).

Relativistának tarthatjuk például Wilhelm von Humboldt-ot /1767-1835/, a német nyelvtudóst, államférfit is, amikor -- a világ legkülönfélébb nyelveinek összehasonlító vizsgálatai során -- arra a megállapításra jut, hogy "valamennyi nyelv egy világnézet, és így minden nyelv a világ nézete egy sajátos álláspontból" (Telegdi 1985: 355; vö. Sapir 1971: 46).

Vagy például -- még korábbról -- Michel Eyquem de Montaigne-t /1533-1592/, aki amikor azon töpreng, hogy ki is a "barbár", mi is az, hogy "vad", "relativista kinézetű következtetéseket tudott levonni" abból, hogy a "kannibálok" nem viselnek nadrágot (Certeau 1993: 67; Geertz 1994f: 307).

"A felfedezések nyomán a korabeli Európa megrázó empirikus tapasztalatokkal szembesült”. Kiderült, hogy a világ más részein élők egyrészt ugyanolyanok, mint mi, másrészt azonban egészen mások mint mi (Niedermüller 1992: 1694; vö. Baudrillard 1994: 57, 59; Borsányi 1995h: 17-18; Leach 1996: 55, 58-60). Az emberek kíváncsisága a könyvekről fokozatosan átterjedt a való életre: az érdeklődés megnőtt az éppen felfedezett "vademberek" "és állatok iránt, és háttérbe szorultak a klasszikus szerzők híradásai" (Russel 1994: 432).

Montaigne számára a "kulturális mássággal" Európában történő találkozás "elsőrangú világtörténelmi esemény volt" (Bitterli 1982: 235). A XVI. század második felében készített feljegyzéseinek -- amelyeket "saját személyisége feltárásának, valamint a koresemények megértésének szentelt" (Bitterli 1982: 298), és amelyeknek az "Essais" /Esszék/ címet adta -- egyes részleteiből jól kiolvasható, hogy a francia író "a közvetlen kérdezés módszerével próbált" mind többet megtudni a tengerentúli őslakók hazájáról és életmódjáról egy olyan "egyszerű embertől", aki több mint 10 évig élt Dél-Amerikában (Leach 1996: 57; vö. Boglár 2001b: 52). Ismereteit az ővétől eltérő kultúráról nem az antikvitásból merítette (Russel 1994: 432).

Montaigne-nél kapott először hangot az az aggodalom, hogy a magabiztos európai hódító az emberi kultúrának olyan területeire nyomulhat előre, amelynek mélységét és gazdagságát feldolgozni már nem lesz képes. Az ugyanis saját létezésének "egyszeri, problémátlan voltát rúgja fel" (Dessewffy 1995: 497). Az idegennel való találkozás őt magát is idegenné teheti (vö. Schütz 1984: 409).

A francia gondolkodó azt írja: "Félő, hogy szemünk jóval mohóbb a gyomrunknál, kíváncsiságunk pedig türelmetlenebb, mint vágyunk teherbírása. Világot ölelnénk át, s csak a levegőt szorongatjuk". És noha Montaigne nem ismerte fel kérdéseinek „szellemtörténeti horderejét”, a kérdések feltevésével saját kulturális helyzete relatív voltának tudatáról tett tanúságot (Bitterli 1982: 299).

És ha még korábbra megyünk vissza az időben, már Hérodotosznál /i.e. kb. 484-426/ Montaigne-hez hasonló álláspontra találhatunk pusztán azért, mert utazásai során sok távoli vidéket bejárt (Finley 1985: 22). A görög történetíró látta a "Fekete-tenger déli partvidékét, a szkütha föld déli tájait, majd Thrákiát és Makedóniát". És miután Egyiptomban hosszabban elidőzött, valószínűleg Kis-Ázsiában folytatta útját, "és eljutott Türoszba és Babülónba is" (Muraközy 1989: 673).

Hérodotosz, például amikor az úgynevezett kalletiesz -- emberevőnek hitt, indiai eredetű -- népről elmélkedik, az alábbiakat írja:

"Ha rábíznánk az emberekre, hogy válasszák ki, melyik szokást és hagyományt tartják a legszebbnek, végül is mindenki a maga szokásait választaná, hiszen a legjobban azt szeretjük, amit megszoktunk /.../ Hogy minden ember így gondolkodik a saját szokásairől, azt sok példával lehetne bizonyítani, így azzal, hogy Dareiosz egyszer összehívta a nála időző helléneket, és megkérdezte, hogy mennyi pénzért ennék meg apjuk holttestét. Azok persze azt felelték, hogy nincs az a pénz, amiért megtennék. Dareiosz ekkor indeket -- a kalletiesz nép tagjait -- hívatott oda, akiknél az a hagyomány, hogy megeszik a meghalt apjukat, és a hellének előtt tolmácsok útján megkérdezte tőlük, hogy mennyi pénzért égetnék el máglyán a halott atyáikat. Azok szörnyűlködve kiabálni kezdtek, s kérve kérték Dareioszt, ne is ejtsen ki a száján efféle szavakat. Ilyen nagy tehát a szokások ereje, s véleményem szerint helyesen állítja Pindarosz költeményében, hogy 'mindenen úr a szokás'" (Hérodotosz 1989: 208-209; vö. Borsányi 1995g: 1384; Kunt 1992: 389; Rorty 1985: 13).

A relativista hajlam -- bizonyos értelemben -- benne foglaltatik magában az antropológia sajátosságában (vö. Crapanzano 1986: 51). "Senki sem tud sokáig úgy olvasni a maja egyenjogúságról, az azték áldozatokról, a hopi igékről /.../, hogy nem merülne fel benne" (Geertz 1994f: 307-308) az a gondolat, amit Montaigne (1983: 92-93) -- a XVI. században -- úgy fogalamzott meg, hogy "csak mi nevezünk barbárnak mindent, ami nem hazai. Úgy látszik, az igazságot és az értelmet csak szülőhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni: mindig nálunk van az üdvözítő vallás, a tökéletes államrend, a teljes és hibátlan erkölcs".

Az a fajta relativizmus tehát, amit a kulturális antropológusok képviselnek /a kultúrák és történelmek pluralista álláspontja/ (vö. Boon 1983: 234), párhuzamba állítható a hermeneutikai világlátással. Az a tény ugyanis, hogy "a társadalmak közötti különbségekkel kell foglalkozniuk", akaratlanul is "a relativizmus irányába hajlítja álláspontjukat" (Todorov 1995: 2).

A résztevő megfigyelés, a terepen való ottélés ugyanakkor expressis verbis [félreérthetetlenül, határozottan] a "létbe /és időbe/ -- méghozzá egy másik, számunkra az eddig megszokottól, magától értetődőtől eltérő létbe és időbe! -- vetettség" állapota. Az ebben való értelmes létezés alapvetően türelmes "elidőzést" és "dialogikus nyitottságot" követel meg. Így inkább elkerülhető az, hogy az ember úgy járjon mint egy olyan ["karosszék-] antropológus /ld. előbbre: 3. fejezet/, aki képtelen arra, hogy a sajátján kívül más világot is megértsen (vö. Wittgenstein 1969: 23).

Az antropológusoknak késznek kell lenniük arra, hogy olyan társadalmakkal fognak találkozni, "amelyekben az elfogadott viselkedési formák, az értékrendek és normák nemcsak eltérnek, hanem szöges ellentétben is állhatnak a saját kultúrájukban megszokott /.../ modellekkel". Igen könnyen olyan szokásokkal kerülhetnek szembe, amely a kutató kulturájának mércéjével mérve felháborítónak vagy egyenesen visszataszítónak számít.

"Például az Új-Guinea nyugati részén élő dani törzsben az a szokás, hogyha egy férfi meghal, közeli nőrokonai -- gyászuk jeleként -- levágják az egyik ujjukat. Ez az aktus a siratás szabályos része; kevés olyan idős asszony akad itt, akinek valamelyik kezén egy-két ujjnál több van.

Az ugandai dodoth törzs tagjai pedig a kislányok alsó fogait feszegetik ki elöl, bármily fájdalmat okoznak is ezzel a lánykáknak, mert azt tartják, hogy így lesznek bájosak-kedvesek" (Borsányi 1988: 56).

Az európai szokások tükrében ezek a szokások persze teljesen értelmetlennek látszanak. Megértésükre viszont éppen akkor nyílik lehetőségünk, ha azokat nem a maguk összefüggéséből kiszakítva, hanem éppen "oda visszahelyezve" szemléljük. A "kiváltságos pozíció"-ból, "abszolút perspektívá"-ból történő magyarázat nem vezet eredményre (vö. Rabinow - Sullivan 1979: 6).

Ennek a problémának az egyik legjellegzetesebb példáját nyújtják Carlos Castanedának a kötetei, "amelyek az alternatív vallási hullámot meglovagolva szalonképessé igyekeztek tenni a 'sámánizmust', divattá emelve a természetfelettivel való érintkezést". Ezeknek a népszerűsítő, többnyire féltudományos írásoknak a félre-informálás a negatívuma, mondja Boglár (1995: 52), "de kétségtelen pozitívuma, hogy felkeltik az érdeklődést az idegen, az egzotikus, alternatív életmód és egy másik világkép iránt" (vö. Covello 1987; Hoppál 1992; Sebald 1987; Zolla 1987). Az amerikai antropológus könyveiben rendre arról számol be, hogyan próbálkozott valahol az új-mexikói sivatagban -- egy jaki indián sámántól, Don Juantól tanulva -- egy másik világlátás megismerésével.

Gyakorta idézik (pl. Nanda 1987: 89-90; Henningsen 1988: 14-15) azt a szituációt, amikor Castaneda, azután, hogy beavatása során megélte, hogy repül, arról faggatja tanítómesterét, hogy "valóban repült-e":

"A legkülönösebb szokásokban is következetes logika van, csak felfedezéséhez meg kell ismernünk az egyes szokások gyökereit, s a szokásoknak a szokásrendszerben /.../ elfoglalt helyét", mondja Borsányi (1988: 70).

E tétel egyik, ma már klasszikusnak számító bizonyítása például annak az Edward Evan Evans-Pritchardnak /1902-1973/ a nevéhez fűződik, akit föntebb -- a terepmunka-fejezetben /5/ -- már említettünk /magyar nyelvű bemutatását ld. Bohannan - Glazer 1997: 555-557; Borsányi 1995f. Akkor az angol szociálantropológus 1940-es "Nuer"-könyvéből idéztünk /magyarul erről ld. Dumont 2002: 49-63/.

Itt most 1937-es, "Witchcraft, oracles and magic among the Azande" /Boszorkányság, jóslás és mágia az azandéknál/ című monográfiájáról (nálam: 1950) van szó, amely azt mutatja be, hogy ennél a dél-szudáni népcsoportnál hogyan működik a boszorkányság a véletlen, a betegség vagy éppen a halál magyarázataként.

Evans-Pritchardnál az azandék hitvilága nem különös és irracionális önámitások gyűjteménye, hanem sokkal inkább a mindennapokhoz való alkalmazkodás eredménye, valami olyasmi, ami az adott kultúra felől szemlélve rendkívül célszerűnek és beláthatónak tűnik (Beattie 1964: 67).

Az azandék számára "a boszorkányság szokásos, bár bizonyos körülmények között ritkán bekövetkező, nem pedig rendkívüli esemény. Egy normális és nem abnormális történés /.../ Mindenekelőtt, mondja Evans-Pritchard (1969: 20-21), nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy /.../ nehogy dogmát csináljunk abból, amit mi fogalmaznánk meg, ha mi cselekednénk úgy, ahogyan az azandék”.

A kulturális antropológia szerint a kultúra nemcsak annak ad formát, amit tudunk, gondolunk, értékelünk, érzünk és csinálunk, hanem annak is, hogy egyáltalán mit észlelünk.

"Mind az észlelés, mind az érzékcsalódás a képzelet műve" (Polányi 1992: 216). Egy festményt például csak "azért látunk egy bizonyos módon, mert úgy van értelme", mondja -- a művészettörténész Ernst H. Gombrich (1972; vö, 1982: 225-226; 1995: 300) nyomán -- Polányi (1992: 205; vö. Wittgenstein 1992: 281).

Percepcióinkat mindig valamely kultúrában való részvétel során sajátítjuk el. Michael Cole és Sylvia Scribner "Culture and thought" /Kultúra és gondolkodás/ című könyvében kísérletek sorát találhatjuk, amelyek mind azt vizsgálják, hogyan befolyásolja a kulturális háttér az érzékelést (1974: 61-97).

A számtalan vizsgálat ellenére valójában "rendkívül kevés konkrét leírás készült" például az egyes őslakos népek fényképezéshez való viszonyáról. Így még mind a mai napig él a köztudatban, hogy vannak a világon olyan népek, ahol az emberek nem látják a fényképen levő dolgokat, még akkor sem, ha az magának az adatközlőnek a helyszínét, vagy a családját ábrázolja (ld. pl. Cole - Scribner 1974: 64). Boglár Lajos azonban azt mondja, helyesebb, ha ebben a kérdésben nem arra helyezzük a hangsúlyt, hogy az őslakosok mit nem, hanem hogy mit látnak. Nem "semmit látnak" ugyanis az általunk készített fényképeken, hanem egyszerűen mást.

Boglár Lajos második venezuelai útja során nemcsak azt tapasztalta meglepve, hogy a piaroák 6 év távlatából is pontosan felismerték a korábbi gyűjtés alkalmával készült fényképeken látható személyeket, hanem az alig látható, rendkívül lekicsinyített emberek "azonosítását is képesek voltak elvégezni". Kivételt képezett, természetesen, az az eset, "amikor magukat kellett felismerniük a kérdezetteknek /.../, hiszen magukat látják a legkevésbé" (Halasy 1995: 94).

Boglár álláspontját igazolja például Melville J. Herskovits esete is (idézi Cole - Scribner 1974: 66), aki arról számol be, hogy amikor egy asszonyt megajándékozott egy képpel, amin a fia volt látható, a nő először nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Majd amikor az antropológus megmutatta neki a részleteket, már kezdte észrevenni, hogy az mit is ábrázol.

Turnbull -- akitől magyarul "Az afrikai törzsek élete" című könyvet (1970) olvashatjuk -- az Ituri erdő pigmeusairól szóló monográfiájában (1962) egy újabb példával szolgál a percepció kérsédésére vonatkozóan. Elmeséli, hogy mi történt akkor, amikor egy törzsbéli kikísérte őt az erdőből.

"Egyszercsak néhány legelésző tehenet pillantottak meg a távolban. A pigmeus, aki tudta ugyan, hogy milyenek a tehenek, de még sohasem volt alkalma ilyen messziről nézni őket, azt gondolta, hogy hangyákat lát!" (Serpell 1981: 137).

Hasonló jelenséget figyelt meg Cole és Scribner "egy 10 év körüli, dzsungelben nevelkedett kpelle gyermeknél is, amikor [az] Monroviába, a fővárosba került.

Egy hegytetőn épült magas szállodából már igen messziről meg lehetett látni a tengeren érkező nagy tankhajókat. A gyermek, aki előtt korábban teljesen ismeretlen volt ez a látvány, s nem látott még tankhajókat, elismerő megjegyzéseket tett azoknak az embereknek a bátorságáról, akik ilyen kis lélekvesztőben kimerészkednek a tengerre" (Cole and Scribner 1974: 97).

A percepciónak ezek az esetei, jóllehet érvényességükről és jelentőségükről semmi biztosat nem mondhatuk (vö. Deregowski 1982: 170), mégis -- akárcsak Castaneda, vagy akár Evans-Pritchard példái -- kiválóan illusztrálják annak a relativista álláspontnak a szükségességét, amelynek segítségével elindulhatunk egy kultúra megértése felé.

Ludwig Wittgenstein (1969: 24) azt mondja, "egy antropológiáról szóló könyvet így lehetne kezdeni: Ha a Föld embereinek életét és viselkedését tekintjük, akkor azt látjuk, hogy azokon a cselekvéseken kívül, amelyeket állatinak nevezhetnénk, a táplálék felvételén kívül stb. stb. stb., olyanokat is végrehajtanak, amelyek különleges jellegűek, és amelyeket rituális cselekedeteknek nevezhetnénk. Értelmetlen lenne azonban mármost úgy folytatni a gondolatot, hogy ezeknek a cselekedeteknek a jellegzetessége abban áll, hogy a dolgok fizikájának hibás szemléletéből erednek" (vö. Benedict 1966).

Egy nép vallási szokásai esetében -- hogy csak egy példát említsünk -- ugyanis nem beszélhetünk "tévedésről" (Wittgenstein 1969: 23). Mert "minden szemléletmód jelentős annak számára, aki jelentősnek látja", és "minden szemléletmód egyformán jelentős" (Wittgenstein 1969: 25).

A relativista kulturális antropológia nem tehet föl olyan kérdéseket, mint például, hogy valamely hitrendszert hogyan hihet el "értelmes ember". "Ehelyett azon fáradozik, hogy a hitrendszereket ama kultúra kontextusában értse meg, amelyhez tartoznak" (Király 1988: 3).

Winch például azt hangsúlyozza, hogy a világképek "a tudományos racionalitás egyetemessé növesztett szempontjai szerint" nem, "csak az élet értelmére adott válasz -- Habermas szavaival "az értelemteremtés képessége" -- tekintetében hasonlíthatóak össze egymással". Sőt "még ez az összevetés sem végezhető el igazán, hiszen képtelenek vagyunk eldönteni, hogy az emberi élet értelmessé tételének módozataiban mely életformák racionálisabbak másoknál, mivel éppen a racionalitás kritériumai azok, amelyek életformáról életformára, világképről világképre változnak" (Felkai 1993: 272).

A kultúrák mássága nem jelenti azt, hogy bármelyik is jobb, vagy rosszabb lehetne (Selby - Garretson 1981: 41). Az antropológiának nem az a dolga, hogy igazságot tegyen. Ellenben "feladata, hogy nyomon kövessen minden olyan jelenséget, ami az embereket foglalkoztatja, legyen annak bármilyen elfogadható, vagy kevéssé elfogadható filozófiailag, netán természettudományosan értelmezett háttere" (Kovács 1992: 117).

Nem különb a mágiában hinni például, vagy -- mondjuk -- a flogisztonban. El kell fogadnunk azonban, hogy azok, akik az egyikben vagy a másikban hisznek, azt igaznak tartják (Jarvie - Agassi 1987: 149).

A kulturális antropológus számára a mi szokásaink és például egy új guineai törzs szokásai nem mások, mint csupán a mindennapi életre adott két különböző válasz eredményei. És amennyiben az ember antropológus szeretne lenni, mindenképpen el kell kerülnie annak mérlegelését, hogy melyik jobb a másiknál. Ezt Ruth Benedict írta 1934-ben (magyarul ld. 1988: 191), föntebb /az 5. fejezetben/ már említett "Patterns of culture" című könyvében (1934). Ebben "az emberi kultúrák sokféleségét a szivárvány színeihez hasonlította -- minden műveltség mintegy az emberi természet valamely sajátos lehetőségét bontja ki" (Hofer 1987: 130).

"Minden antropológus, aki már megpróbálta, tudja: /.../ szinte lehetetlen kifejezni, hogy miben is áll egész pontosan ez a tudomány /.../ Némelyikünk analógiákkal próbálkozik", mondja Clifford Geertz, az "értelmező antropológia" egyik kulcsfigurája (Descola 1993: 35) /magyarul ld. róla Alexander 1996: 277-301; Scheper-Hughes 1995/.

Az ő egyik kedvenc hasonlata a sakkjáték. A megnyitás, "hagyományos helyzeti lépésekkel; elhelyezkedünk, vizsgálandó alanyokat találunk, és így tovább; aztán a középjáték komplex, kevésbé szabványosítható kombinációi, az ember kezdeményez, erre-arra tapogatózik, és miután a figurák már kinn állnak a hadszíntéren, és ők is tapogatózni kezdenek, megpróbál kapcsolatokat létesíteni közöttük; végül a minimalista végjáték merevebb, formálisabb felszámolási eljárásai" (Geertz 1995: 27).

Pierre Bourdieu azt írja, hogy az antropológia mibenléte annak gyakorlatában ragadható meg. Szerinte (1982: 18-19) az antropológusok tevékenysége olyan pedagógiai folyamatként írható le (vö. Leach 1996: 125-126; Piasere 1991: 2-3, 1994: 205-206; Robbins 1993: 9), amelynek során a kutató "szabályok repertoárját" sajátítja el: mintha egy számára ismeretlen táj lehetséges "térképészeti" útvonalait derítené fel /és ekkor a vizsgált kultúra -- térkép/ (Bourdieu 1982: 2).

Mi hiszünk ez utóbbi, "természetesnek" tűnő válaszban, ám soha se feledkezzünk meg arról, hogy evidenciáink [nyilvánvalóságaink] egyszerűsége éppen úgy lehet adekvát [a lényeget pontosan tükröző], mint látszólagos.
Ennek illusztrálására vegyünk most kölcsön Örkénytől (1984) és Heideggertől (1988) "két másik "megoldást": a "paprikakoszorú" és a "művészet" metafóráját.

A paprikakoszorú -- mint köztudott -- cseresznyepaprikák madzagra fűzve. Felfűzés nélkül: csak paprikák, "nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami" (Örkény 1984).

Ha az antropológia például egy paprikakoszorú volna, mindenképpen arra a kérdésre kellene megtalálnunk a helyes választ, hogy, mit és/vagy kit is tekintünk papriká/k/nak, valamint mit és/vagy kit például a madzagnak. Az analógia nyilánvalóan ott hibádzik, hogy -- erre a kérdésre felelve -- mind az antropológusok, mind pedig a műveik csak a paprikáknak feleltethetők meg; a madzag "kiléte" továbbra is megfejtetlen.

Holott a "mit és/vagy kit"-kérdés mindkét esetben az antropológia "mibenlétére" kérdez rá: lényegi sajátjára /sajátosságára/.

A "lényegi saját"-ot itt úgy is érthetjük /vagy legalábbis megpróbálhatjuk olyan értelemben is elgondolni/, ahogyan azt "A műalkotás eredeté"-ben Heidegger (1988: 33) is teszi -- "ami által a dolog az, ami". "Amitől fogva és ami által" pedig "a dolog az, ami, és olyan, amilyen", nem más, mint annak a dolognak az eredete.

Heidegger gondolatmenetét a mi esetünkre vonatkoztatva azt mondhatjuk, hogy az antropológus az antropológiai művek eredete, és az antropológiai mű az antropológus eredete. Egyik sincs a másik nélkül. Mindazonáltal egyik sem hordozhatja a másikat egyedül. Csak egy harmadik révén vannak, és kölcsönvonatkozásuk is ennek a révén, nevezetesen az antropológia által van, amelytől az antropológus és az antropológiai mű a nevét nyeri.

Az antropológiáról írni sokféleképpen lehet. Például úgy is, hogy -- mint a cseresznyepaprikákat egy madzagra -- felfűzünk valamikre valakiket. Mondjuk valamely elmélet, egy kérdés /esetleg, hogy "Hol antropológus az antropológus: terepen, múzeumban, vagy karosszékben?"/ mentén rendezzük el az egyes antropológusokat.

Ha azonban eközben elkezdjük elgondolni a "meggondolandót" (Heidegger é.n.), beláthatjuk, hogy nem eldönthető, hogy vajon mi magunk "gyártjuk"-e a szövegekből az antropológiát, vagy fordítva.

A paprika-koszorút nemcsak a paprikák és a madzag teszik azzá, ami, ahogy ezt Örkény is ragyogóan elbeszéli.

Ha viszont nincsen többé bizonyosságunk arra vonatkozóan, hogy mi az antropológia, az sem eldönthető többet, hogy mely műveket fogunk egyáltalán tárgyalni.

"Bizonytalan fényben fürdik szemünk előtt minden" (Foucault 1991: 59).

A szövegek és az antropológusok elrendezhetőek ugyan egy narratív sémában, de éppen az előbbi gondolatmenet világított rá, hogy ez a séma mindig mesterkélt (vö. Graumann 1995: 21). Ez, persze, mindettől még -- vagy éppen ezért -- "elmesélhető", sőt akár nem tanulság nélkül való, de azt azért ne gondoljuk, hogy a megértést nem nélkülözi.

Tekintsük úgy az elménk képzelgése szerint való rendet, mint valamiféle hálót, valamiféle létrát, amit azért eszkábálunk, hogy valamit elérjünk. De hogyha már mindezek után leszünk, majd ne feledjük, el kell dobni ezt a létrát, mert "ha hasznunkra volt is, értelem híján való" (Eco 1988: 572; vö. Wittgenstein 1989b: 21-22, 1995: 16).

FELHASZNÁLT IRODALOM:

ALEXANDER, Jeffrey C.
1982 The antinomies of classical thought: Marx and Durkheim. London: Routledge and Kegan Paul
1996 Szociológiaelmélet a II. világháború után. Budapest: Balassi

ANDORKA Rudolf
1992 Bevezetés a szociológiába. Budapest: Aula/Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem

ASAD, Talal
1986 The concept of cultural translation in British social anthropology. In CLIFFORD - MARCUS 1986: 141-164.

BABBIE, Earl
1995 A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest: Balassi

BACSÓ Béla
1994 Hagyományaim. In Uő: Határpontok. Hermeneutikai esszék, pp. 211-222. Budapest: T-Twins/Lukács Archívum

BADCOCK, C. R.
1975 Lévi-Strauss. Structuralism and sociological theory. London: Hutchinson

BARNOW, Victor
1982 Ethnology. An introduction to anthropology. 2. Kötet. 4. Kiadás. Homewood: Dorsey Press

BATES, Daniel G. - Fred PLOG
1990 Cultural anthropology. 3. kiadás. New York: McGraw-Hill Publishing Company

BAUDRILLARD, Jean
1994 Az orgia után. Liget 7 (1): 44-59.

BEATTIE, John
1964 Other cultures. Aims, methods and achievements in social anthropology. London: Cohen & West

BENEDICT, Ruth
Patterns of culture. Boston, MA: Houghton Mifflin

1966 Anthropology and the abnormal. In Margaret Mead: An anthropologist at work. Writings of Ruth Benedict, pp. 262-283. New York: Atherton Press
1988 A kultúra mintái. In Forrásmunkák a kultúra elméletéből I. Szerk. Maróti Andor, pp. 191-202. Budapest: Tankönyvkiadó

BITTERLI, Urs
1982 "Vadak" és "civilizáltak". Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete. Budapest: Gondolat

BOAS, Franz
1938a   Introduction. In General anthropology. Szerk. Franz Boas, pp. 1-6. Boston/New York: D. C. Heath
1938b   Methods of research. In General anthropology. Szerk. Franz Boas, pp. 666-686. Boston/New York: D. C. Heath
1975     Népek, nyelvek, kultúrák. Válogatott írások. Budapest: Gondolat
1989     Scientists as spies. In A Franz Boas reader. The shaping of American anthropology, 1883-1911. Szerk. George W. Stocking, Jr., pp. 336-337. Chicago/London: University of Chicago Press

BODROGI Tibor
1961     Lewis Henry Morgan. In MORGAN 1961: I-XXIV.
1962     Társadalmak születése. Budapest: Gondolat
1970a   Társadalmi struktúra és strukturalizmus. In Népi kultúra - népi társadalom. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve IV. Szerk. Diószegi Vilmos, pp. 307-322. Budapest: Akadémiai
1970b   Utószó. In MEAD 1970: 333-338.
1972     Bronislaw Malinowski (1884-1942). In MALINOWSKI 1972a: 441-462.
1984     Morgan és az indiánkérdés. In Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Szerk. Balázs Géza – Hála József, pp. 42-51. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport
1993     James George Frazer 1854-1941. In FRAZER 1993: 455-464.

BOGLÁR Lajos
1975     Előszó. In BOAS 1975: 5-12.
1995     Vallás és antropológia. Bevezetés. Szimbiózis (4). Budapest: ELTE BTK Kulturális Antropológia
2001a   Vallás és mitológia strukturalista vizsgálatáról. In Uő: A kultúra arcai. Mozaikok a kulturális antropológia köréből, pp. 63-72. Budapest: Napvilág
2001b   Mítosz és valóság. In Uő: A kultúra arcai. Mozaikok a kulturális antropológia köréből, pp. 51-62. Budapest: Napvilág

BOHANNAN, Paul - Mark GLAZER, szerk.
1997 Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem

BOON, James A.
1982 Other tribes, other scribes. Symbolic anthropology in the comparative study of cultures, histories, religions and texts. Cambridge: Cambridge University Press

BORSÁNYI László
1983     Bevezetés a szimbólumok antropológiai kutatásába. In Jelképek - kommunikáció - társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. Szerk. Hoppál Mihály – Niedermüller Péter, pp. 7-17. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont
1988     A megfigyelési technikák az etnológiai terepmunkában. Ethnographia 99 (1): 53-82.
1995a   A karosszéktől a terepig. Élet és Tudomány 50 (32): 1004-1006.
1995b   Egzotikus vadállatok? Élet és Tudomány 50 (34): 1068-1070.
1995c   A rokonság bűvöletében. Élet és Tudomány 50 (36): 1128-1130.
1995d   A valóság több mint igazság. Élet és Tudomány 50 (38): 1192-1193.
1995e   Ki hogyan serdül. Élet és Tudomány 50 (40): 1256-1258.
1995f    Boszorkányok pedig vannak. Élet és Tudomány 50 (42): 1324-1326.
1995g   A türelem tudománya. Élet és Tudomány 50 (44): 1384-1386.
1995h   "Az indiánkérdés" kialakulása az Amerikai Egyesült Államokban és szerepe az antropológiai gondolkodás változásában (Kandidátusi értekezés tézisei). Budapest
2001     Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak-Amerika történetében (XVII-XIX. század). Budapest: Helikon

BORSOS Balázs
1994 Roy Rappaport és a kulturális ökológia. Liget 7 (6): 77-85.

BOURDIEU, Pierre
1978 A vallási mező kialakulása és struktúrája. In A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Tanulmányok. Vál. Ferge Zsuzsa – Léderer Pál, pp. 165-236. Budapest: Gondolat
1982 Outline of a theory of practice. Cambridge: Cambridge University Press

CASTANEDA, Carlos
1991 Don Juan tanításai. A tudás megszerzésének jaki módja. Budapest: Gondolat/Holnap

CERTEAU, Michel de
1993 Heterologies. Discourse on the Other. Minneapolis/London: University of Minnesota Press

CHAGNON, Napoleon A.
1977 Yanomamö. The fierce people. 2. kiadás. New York: Holt, Rinehart and Winston

CLIFFORD, James - George E. MARCUS, szerk.
1986 Writing culture. The poetics and politics of ethnography. Berkeley/Los Angeles/London: University of California Press

COCCHIARA, Giuseppe
1965 Az örök vadember. A primitív világ jelenléte és hatása a modern kultúrára. Budapest: Gondolat

COLE, Michael - Sylia SCRIBNER
1974 Culture and thought. A psychological introduction. New York: John Wiley and Sons

COMTE, Auguste
1993 A pozitív filozófia. In HUSZÁR - SOMLAI 1993: 3-29.

COSER, Lewis A. - Bernard ROSENBERG
1960a Structure and function. In COSER - ROSENBERG 1960c: 505-555.
1960b Sociology of knowledge. In COSER - ROSENBERG 1960c: 557-574.

COSER, Lewis A. - Bernard ROSENBERG, szerk.
1960c Sociological theory: a book of readings. New York: The Macmillan Company

COVELLO, Edward
1987 Castanedas 'Riesenvogel'-Theorie - Eine handgestrickte Theologie? Kritische Anmerkungen zum 'Feuer von innen'. In DUERR 1987: 271-279.

CRAPANZANO, Vincent
1986 Hermes's dilemma: the masking of subversion in ethnographic description. In CLIFFORD - MARCUS 1986: 51-76.

CRAPO, Richley H.
1993 Cultural anthropology. Understanding ourselves and others. 3. kiadás. Guilford: Dushkin Publishing Group

CUFF, E. C. - PAYNE, G. C. F., szerk.
1979 Perspectives in sociology. London: George Allen and Unwin

DAHRENDORF, Ralph
1989 Einführung in die Soziologie. Sociale Welt (40): 2-10.

DEREGOWSKI, Jan B.
1982 Illúzió és kultúra. In GREGORY - GOMBRICH 1982: 165-195.

DERRIDA, Jacques
1993 A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. In Uő: Minden dolgok vége, pp. 34-93. Budapest: Századvég

DESCOLA, Philippe
1993 Az oksági magyarázat. In DESCOLA - LENCLUD - SEVERI - TAYLOR 1993: 15-73.

DESCOLA, Ph. - G. LENCLUD - C. SEVERI - A. Ch. TAYLOR
1993 A kulturális antropológia eszméi. Budapest: Századvég

DESSEWFFY Tibor
1995 Határtalan Idegenség. Tudásszociológiai esszé. Holmi 7 (4): 496-508.

DIMEN-SCHEIN, Muriel
1977 The anthropological imagination. New York: McGraw-Hill Book Company

DUERR, Hans Peter, szerk.
1987 Authentizität und Betrug in der Ethnologie. Frankfurt am Main: Suhrkamp

DUMONT, Louis
2002 Bevezetés két szociálantropológiai elméletbe. Budapest: L’Harmattan

DURKHEIM, Émile
1976     The elementary forms of the religious life. 2. kiadás. London: George Allen and Unwin Ltd
1978     A szociológia módszertani szabályai. In A társadalmi tények magyarázatához. Vál. Léderer Pál, pp. 23-160. Budapest: Közgazdasági és Jogi
1982     Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. 2. kiadás. Budapest: Közgazdasági és Jogi
1986     A társadalmi munkamegosztásról (Részletek). Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet

DURKHEIM, Émile - Marcel MAUSS
1978 Az osztályozás néhány elemi formája. In A társadalmi tények magyarázatához. Vál. Léderer Pál, pp. 255-334. Budapest: Közgazdasági és Jogi

ECO, Umberto
1988 A rózsa neve. Budapest: Árkádia

EMBER, Carol R. - Melvin EMBER
1993 Cultural anthropology. 7. kiadás. Englewood Cliffs: Prentice Hall

ERDÉLYI Ágnes
1970 "Megértés" és félreértések: a hermeneutika Wittgenstein után. Magyar Filozófiai Szemle 14 (5): 962-987.

EVANS-PRITCHARD, Edward Evan
1950     Witchcraft, oracles and magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press
1963     The Nuer. A description of the modes of livehood and political institutions of a Nilotic people. Oxford: Clarendon Press
1969     Az azande gondolkodás. Világosság /Melléklet/ 10 (10): 20-22.

FÉL Edit
1991a A saját kultúrájában kutató etnológus. Ethnographia 102 (1-2): 1-8.
1991b Összegző visszatekintés a paraszti társadalom kutatására. Ethnographia 102 (1-2): 168-180.

FELKAI Gábor
1993 Jürgen Habermas. Budapest: Áron

FERRARO, Gary
1992 Cultural anthropology. An applied perspective. St. Paul/New York/Los Angeles/San Francisco: West Publishing Company

FINLEY, Moses I.
1985 Odüsszeusz világa. Budapest: Európa

FIRTH, Raymond, szerk.
1964 Man and culture. An evaluation of the work of Bronislaw Malionowski. New York/Evanston: Harper and Row

FOSTER, George M. - Robert V. KEMPER
1974 Introduction: a perspective on anthropological fieldwork in cities. In Anthropologists in cities. Szerk. George M. Foster - Robert V. Kemper, pp. 1-17. Boston: Little, Brown and Company

FOUCAULT, Michel
1991 Az őrület, a mű hiánya. Új Írás 31 (11): 55-60.

FRAZER, James George
1993 Az Aranyág. Budapest: Századvég

GEERTZ, Clifford

The cerebral savage: on the work of Claude Lévi-Strauss. In MANNERS – KAPLAN 1969: 551-568.

1988     Works and lives. The anthropologist as author. Stanford/California: Stanford University Press
1994a   Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég
1994b   Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In GEERTZ 1994a:          170-199.
1994c   A vallás mint kulturális rendszer. In GEERTZ 1994a: 63-103.
1994d   Interjú Clifford Geertzcel. In GEERTZ 1994a: 369-393.
1994e   Mély játék: jegyzetek a Bali kakasiadalról. In GEERTZ 1994a: 126-169.
1994f    Anti antirelativizmus. In GEERTZ 1994a: 305-331.
1995     A tények után. Magyar Lettre Internationale (18): 26-29.

GIDDENS, Anthony
1995 Szociológia. Budapest: Osiris

GOLDTHORPE, J. E.
1974 An introduction to sociology. 2. kiadás. Cambridge: Cambridge University Press

GOMBRICH, E. H.
1972     Művészet és illúzió. A képi ábrázolás pszichológiája. Budapest: Gondolat
1982     Illúzió és művészet. In GREGORY - GOMBRICH 1982: 197-246.
1995     Illúzió és vizuális csapda. In Az esztétika vége - vagy se végem se hossza? Vál. Bacsó Béla, pp. 287-301. Budapest: Ikon

GRAUMANN, Carl F.
1995 Bevezetés a szociálpszichológia történetébe. In Szociálpszichológia. Szerk. Miles Hewstone - Wolfgang Sroebe - Jean-Paul Codol - Geoffrey M. Stephenson, pp. 21-37. Budapest: Közgazdasági és Jogi

GREGORY, R. L. - E. H. GOMBRICH, szerk.
1982 Illúzió a természetben és a művészetben. Budapest: Gondolat

HALASY Márta
1995 A "primitív népek" viszonya a fényképezéshez. In Uő: Tények vagy mítoszok. Válogatott tanulmányok, pp. 88-98. Budapest: Barabás Ilona KKT

HALL, Robert T.
1987 Emile Durkheim. Ethics and the sociology of morals. New York: Greenwood Press

HAMILTON, Malcolm B.
1998 Vallás, ember, társadalom. Elméleti és összehasonlító vallásszociológia. Budapest: Aduprint

HARALAMBOS, Michael - Robin HEALD
1981 Sociology. Themes and perspectives. Slough: University Tutorial Press

HARRIS, Marvin
1966     The cultural ecology of India's sacred cattle. Current Anthropology 7 (1): 51-64.
1978     Cannibals and kings: the origins of cultures. London: Collins
1988     Az antropológiai elmélet fejlődése. Részletek. Kultúra és Közösség (4): 48-51.

HATCH, Elvin
1983 Culture and morality. The relativity of values in anthropology. New York: Columbia University Press

HAVILAND, William A.
1978 Cultural anthropology. 2. kiadás. New York: Holt, Rinehart and Winston
1990 Cultural anthropology. 6. kiadás. Forth Worth: Holt, Rinehart and Winston

HEIDEGGER, Martin
1988     A műalkotás eredete. Budapest: Európa
1991     A művészet és a gondolkodás rendeltetése. Athenaeum 1 (1): 67-78.
é.n.      Mit jelent gondolkodni? In Szöveg és interpretáció. Szerk. Bacsó Béla, pp. 7-16. Budapest: Cserépfalvi

HENNINGSEN, Gustav
1988 A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció (1609-1614). Budapest: Kossuth

HÉRODOTOSZ
1989 A görög-perzsa háború. Budapest: Európa

HERSKOVITS, Melville J.
1982 Kulturális antropológia. In Néprajzi szöveggyűjtemény I. Szerk. Tálasi István, pp. 187-225. Budapest: Tankönyvkiadó

HERZFELD, Michael
1988 The poetics of manhood. Contest and identity in a Cretan mountain village. Princeton: Princeton University Press

HIRST, P. Q.
1975 Durkheim, Bernard and epistemology. London: Routledge and Kegan Paul

HOFER Tamás
1987 Európai népművészet: az összkép fölvázolásának lehetőségei. Magyar Zene 28 (2): 124-130.
1988 Bevezetés: nemzeti kultúra és néprajzi kutatás. In Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerk. Hofer Tamás – Niedermüller Péter, pp. 7-18. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport

HOFER Tamás
1993 Fél Edit gyűjtőútjai. In Emlékezés Fél Editre. Szerk. Fülemile Ágnes – Stefány Judit, pp. 27-37. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság
1994 Népi kultúra, populáris kultúra. Fogalomtörténeti megjegyzések. In Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. Szerk, Kisbán Eszter, pp. 233-247. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet

HOLLÓS, Marida
1995 Bevezetés a kulturális antropológiába. 2., javított kiadás. Szimbiózis 4 (5). Budapest: ELTE BTK Kulturális Antropológia

HOPPÁL Mihály
1984 Életmódmodellek - kulturális paradigmák. In Életmód: modellek és minták. Szerk. Hoppál Mihály – Szecskő Tamás, pp. 374-390. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont

1992 Etno-allegória vagy ál-etnográfia. Budapesti Könyvszemle 4 (2): 196-202.

HOWARD, Michael C.
1993 Contemporary cultural anthropology. 4. kiadás. New York: Harper Collins College Publishers

HUGH-JONES, Christine
1979 From the Milk River: spatial and temporal processes in Northwest Amazonia. Cambridge: Cambridge University Press

HUMBOLDT, Wilhelm von
1985 A nyelvek összehasonlító tanulmányozása a nyelvi fejlődés különböző korszakaival összefüggésben. In Wilhelm von Humboldt válogatott írásai, pp. 29-67. Budapest: Európa

HUNTER, David E. K. - Phillip WHITTEN
1982 The tree of anthropology. In Anthropology. Contemporary perspectives. 3. kiadás. Szerk. David E. K. Hunter – Phillip Whitten, pp. 3-9. Boston/Toronto: Little, Brown and Company

HUSZÁR Tibor - SOMLAI Péter, szerk.
1993 Szociológiatörténeti szöveggyűjtemény. Másodválogatás. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó

JARVIE, I. C. - Jospeh AGASSI
1987 Das Problem der Rationalität von Magie (1967). In KIPPENBERG - LUCHESI 1987: 120-149.

KABERRY, Phyllis
1964 Malinowski's contribution to fieldwork methods and the writing of ethnography. In FIRTH 1964: 71-91.

KARÁDY Viktor
1994 A legitimitás kérdése a francia etnológia megszerveződésében. Replika (13-14): 183-197.

KEESING, Roger M.
1979 Linguistic knowledge: some doubts and speculations. American Anthropologist 81 (1): 14-36.

KIPPENBERG, Hans G. - Brigitte LUCHESI, szerk.
1987 Magie. Die Sozialwissenschaftliche Kontroverse über das Verstehen fremden Denkens. Frankfurt am Main: Suhrkamp

KIRÁLY Jenő
1988 Az interkulturális realitáskép. Kultúra és Közösség (4): 3-13.

KOTTAK, Conrad Phillip
1994 Cultural anthropology. 6. kiadás. New York: McGraw-Hill

KOVÁCS Katalin
1992 Mi újság a holisztikában? Szimbiózis 1 (1): 117-121. Budapest: ELTE BTK Kulturális Antropológia

KROEBER, Alfred Louis
1948 Anthropology. London: George G. Harrap and Ltd.

KROEBER, Alfred Louis - Clyde KLUCKHOHN
1963 Culture. A critical review of concepts and definitions. New York: Vintage Books

KUNT Ernő
1992 Antropológia és pszichológia. In Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Szerk. Mohay Tamás, pp. 387-406. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék
1993 Az antropológia keresése. In A komplex kultúrakutatás dilemmái a mai Magyarországon: az antropológiai megközelítés esélyei. Szerk. Kunt Ernő – Szarvas Zsuzsa, pp. 111-133. Miskolc: Miskolci Egyetem, Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék

KUPER, Adam
1989 Anthropology and anthropologists. The modern British school. Completely revised edition. London/New York: Routledge
1994 Culture, identity and the project of a cosmopolitan anthropology. Man 29 (3): 537-554.

LACAPRA, Dominick
1972 Emile Durkheim. Sociologist and philosopher. Ithaca/London: Cornell University Press

LEACH, Edmund
1964 The epistemological background to Malinowski's empiricism. In FIRTH 1964: 119-137.
1996 Szociálantropológia. Budapest: Osiris

LEE, Richard Borshay
1990 Eating Christmas in the Kalahari. In Conformity and conflict. Readings in cultural anthropology. 7. kiadás. Szerk. by James P. Spradley - David W. McCurdy, pp. 30-37. New York: Harper Collins

LENCLUD, Gérard
1993 A funkcionalista perspektíva. In In DESCOLA - LENCLUD - SEVERI - TAYLOR 1993: 75-146.

LESSA, William A. - Evon Z. VOGT

1972 Reader in comparative religion. An anthropological approach. 3. kiadás. New York: Harper and Row
1979 Reader in comparative religion. An anthropological approach. 4. kiadás. New York: Harper and Row

LÉVI-STRAUSS, Claude
1979 Szomorú trópusok. Budapest: Európa
2001 Mit köszönhet az etnológia Durkheimnek? In Uő: Strukturális antropológia II., pp. 43-46. Budapest: Osiris

LEWIS, I. M.
1985 Social anthropology in perspective. Cambridge: Cambridge University Press

LUKES, Steven
1977 Émile Durkheim. His life and work. Harmondsworth: Penguin Books

MALINOWSKI, Bronislaw
1960     A scientific theory of culture. In Uő: A scientific theory of culture and other essays, pp. 1-144. New York: Oxford University Press
1972a   Baloma. Válogatott írások. Szerk. Bodrogi Tibor Budapest: Gondolat
1972b   A funkcionális elmélet. In MALINOWSKI 1972a: 403-424.
2000     A nyugat-csendes-óceáni térség argonautái. Café Bábel (36): 43-57.

MANNERS, Robert A. – David KAPLAN
1969 Theory in anthropology. A sourcebook. Chicago: Aldine Publishing Company

MARCUS, George E. - Michael M. J. FISCHER
1986 Anthropology as cultural critique. An experimental moment in the human sciences. Chicago/London: University of Chicago Press

MÁRKUS György
1992 A kultúra: egy fogalom keletkezése és tartalma. In Uő: Kultúra és modernitás. Hermeneutikai kísérletek, pp. 9-41. Budapest: T-Twins/Lukács Archívum

MARTINDALE, Don
1981 The nature and types of sociological theory. Prospect Heights: Waveland Press

MATOLAY Magdolna - VEKERDI József
1970 Cigánytelepek. Valóság 13 (12): 38-49.

MAUSS, Marcel
1993 A pszichológia és a szociológia valóságos és gyakorlati kapcsolata. In HUSZÁR - SOMLAI 1993: 161-184.

MCCURDY, David W. - James P. SPRADLEY
1987 Ethnology and explanation. In Issues in cultural anthropology. Selected readings. Szerk. David W. McCurdy - James P. Spradley, pp. 1-11. Prospect Heights: Waveland Press

MEAD, Margaret
1970 Férfi és nő. A két nem viszonya a változó világban. Budapest: Gondolat

MERTON, Robert K.
1980 Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest: Gondolat

MONTAIGNE
1983 Esszék. Bukarest: Kriterion

MORGAN, Lewis Henry
1961 Az ősi társadalom. Budapest: Gondolat

MURAKÖZY Gyula
1989 Utószó. In HÉRODOTOSZ 1989: 669-683.

MURDOCK, George Peter
1967 Social structure. New York/London: The Free Press/Collier-Macmillan Limited

NANDA, Serena
1987 Cultural anthropology. 3. kiadás. Belmont: Wadsworth Publishing Company

NÉMEDI Dénes
1996 Durkheim. Tudás és társadalom. Budapest: Áron
2000 Durkheim körében. In Uő: Társadalomelmélet – elmélettörténet, pp. 13-144. Budapest: Új Mandátum

NEWALL, Venetia
1976 A szimbolikus antropológia londoni iskolája. Ethnographia 87 (3): 432-437.

NIEDERMÜLLER Péter
1992 Az "újraolvasás" lehetőségei. Holmi 4 (11): 1693-8.

NOWAK, Stefan
1981 A szociológiai kutatás módszertana. Általános problémák. Budapest: Közgazdasági és Jogi

ÖRKÉNY István
1984 Az élet értelme. In Uő: Egyperces novellák, pp. 545. Budapest: Szépirodalmi

ORTNER, Sherry B.

1988 Az antropológia elmélete a hatvanas évektől. In Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerk. Hofer Tamás – Niedermüller Péter, pp. 19-96. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport

OTTLIK, Géza
1987 Hajónapló. In Újhold-Évkönyv 1987/1. Szerk. Lengyel Balázs - Lakatos István - Nemes Nagy Ágnes, pp. 7-37. Budapest: Magvető

OVERING, Joanna
1987 Translation as a creative process. In Comparative anthropology. Szerk. Ladislav Holy, pp. 70-87. Oxford: Basil Blackwell

PEACOCK, James L.
1991 The anthropological lens. Harsh light, soft focus. Cambridge: Cambridge University Press

PEOPLES, James - Garrick BAILEY
1991     Humanity. An introduction to cultural anthropology. 2. kiadás. St. Paul: West Publishing Company
PIASERE, Leonardo
1991     Prefazione. In Uő: Popoli delle discariche. Saggi di antropologia Zingara, pp. 1-3. Roma: CISU
1994     Approche dénotationniste ou approche connotationniste: les terminologies de parenté tsiganes. Études Tsiganes, új sorozat. 2 (2): 183-       208.

PIERCE, Albert
1979 Durkheim and functionalism. In Émile Durkheim, 1858-1917. Szerk. Kurt H Wolff, pp. 154-69. New York: Arno Press

POLÁNYI Mihály
1992 Mi a festmény? In Polányi Mihály filozófiai írásai II., pp. 202-218. Budapest: Atlantisz

POPPER, Karl R.
1989 A historicizmus nyomorúsága. Budapest: Akadémiai

RABINOW, Paul - William M. SULLIVAN
1979 The interpretive turn: emergence of an approach. In Interpretive social science. A reader. Szerk. Paul Rabinow - William M. Sullivan, pp. 1-21. Berkeley/Los Angeles/London: University of California Press

REMMLING, Gunter W.
1973 The sociology of knowledge in the French tradition. In Towards the sociology of knowledge. Ed. by Gunter W. Remmling, pp. 155-166. London: Routledge and Kegan Paul

RICHMAN, Michelée
1995 A francia antropológia klasszikusai. Iskolakultúra 5 (20-21): 84-86.

ROBBINS, Richard H.
1993 Cultural anthropology. A problem based approach. Itasca, Illinois: F. E. Peacock Publishers

RORTY, Richard
1985     Solidarity or objectivity. In Post-analytic philosophy. Szerk. John Rajchman - Cornel West, pp. 3-19. New York: Columbia University Press
1994     Esetlegesség, irónis és szolidaritás. Pécs: Jelenkor
1995     Relativizmus: megtalálni és létrehozni. Jelenkor 38 (9): 769-779.

RUSSELL, Bertrand
1994 A nyugati filozófia története a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig. Budapest: Göncöl

SAPIR, Edward
1971 A nyelvészet mint tudomány. In Uő: Az ember és a nyelv. Vál. Fabricius Ferenc, pp. 43-52. Budapest: Gondolat

SARKADI Mónika - VAJDA Róza
1994 Vendégünk volt Donna Goldstein Berkeleyből. Szimbiózis (3): 85-91. Budapest: ELTE BTK Kulturális Antropológia

SÁRKÁNY Mihály
2000 Kulturális ökológia – távlatok és korlátok. In Uő: Kalandozások a 20. századi antropológiában, pp. 31-43. Budapest: L’Harmattan

SCHEPER-HUGHES, Nancy
1995 Az antropológia vége. Iskolakultúra 5 (20-21): 87-9.

SCHÜTZ, Alfred
1984 Az idegen. In A fenomenológia a társadalomtudományban. Vál. Hernádi Miklós, pp. 405-413. Budapest: Gondolat

SCHWARTZ, Barry
1981 Vertical classification. A study in structuralism and the sociology of knowledge. Chicago: The University of Chicago Press

SEBALD, Hans
1987 Die Märchenwelt des Carlos Castaneda. In DUERR 1987: 280-289.

SELBY, Henry - Lucy GARRETSON
1981 Cultural anthropology. Dubuque: Wm. C. Brown Company

SERPELL, Robert
1981 Kultúra és viselkedés. Budapest: Gondolat

SEVERI, Carlo
1993 Struktúra és ősforma. In DESCOLA - LENCLUD - SEVERI - TAYLOR 1993: 149-184.

SILVERMAN, Sydel
1983 A parasztság-tanulmányok alakulása az antropológiában: a paraszt fogalma és a kultúra fogalma. Ethnographia 94 (1): 89-105.

SPENCER, Herbert
1993 A szociológia elvei (részlet). In HUSZÁR - SOMLAI 1993: 71-119.

SPIRO, Melford
1969 Causes, functions, and cross-cousin marriage: an essay in anthropological explanation. In MANNERS - KAPLAN 1969: 105-115.
1995 Cultural relativism and the future of anthropology. In Rereading cultural anthropology. Szerk. George E. Marcus, pp. 124-151. Durham/London: Duke University Press

SPRADLEY, James P.
1980 Participant observation. New York: Holt, Rinehart and Winston

SPRADLEY, James P. - David W. MCCURDY
1975 Anthropology: the cultural perspective. New York: John Wiley and Sons

STATEMENT...
1970 Statement on Ethics of the Society for Applied Anthropology. In Applied anthropology. Readings in the uses of the science of man. Szerk. James A. Clifton, pp. 273-274. Boston: Houghton Mifflin

STEWARD, Julian H.
1961 Alfred Louis Kroeber, 1876-1960. American Anthropologist 63 (5/1): 1038-1060.
1997 A kulturális ökológia fogalma és módszere. In BOHANNAN – GLAZER 1997: 442-456.

STOCKING, George W. Jr.
1966 Franz Boas and the culture concept in historical perspective. American Anthropologist 68 (4): 867-882.

The ethnographer's magic. Fieldwork in British anthropology from Tylor to Malinowski. In Observers observed. Essays on ethnographic fieldwork. Szerk. George W. Stocking, Jr., pp. 70-120. Madison/London: University of Wisconsin Press

SWINGEVOOD, Alan
1992 A short history of sociological thought. London: Macmillan

TAGÁNYI Zoltán
1992 Kultúra, strukturalizmus, kommunikáció és a szellemi hagyományok találkozása. Magyar Filozófiai Szemle 36 (5-6): 879-897.

TAX, Sol
1977 The anthropological tradition. In Horizons of anthropology. 2. kiadás. Szerk. Sol Tax - Leslie G. Freeman, pp. 1-20. Chicago: Aldine

TELEGDI Zsigmond
1985 Utószó. In HUMBOLDT 1985: 303-370.

TODOROV, Tzvetan
1995 Lévi-Strauss. Magyar Lettre Internationale (18): 2-5.

TURNBULL, Colin M.
1962 The forest people. New York: Simon and Schuster
1970 Az afrikai törzsek élete. Budapest: Gondolat

TYLOR, Edward Burnett
1871     Primitive culture. Research into the development of mythology,    philosophy, religion, language, art, and custom. 1. kötet. London: John Murray
1881     Anthropology. Introduction to the study of man and civilization. New York: Appleton
1988     A kultúra tudománya. In Forrásmunkák a kultúra elméletéből I. Szerk. Maróti Andor, pp. 167-178. Budapest: Tankönyvkiadó

ULIN, Robert C.
1984 Understanding cultures. Perspectives in anthropology and social theory. Austin: University of Texas Press

VAJDA László
1948 Kövek a síron. (Egy zsidó népszokás néprajzához). Évkönyv (36). Szerk. Szemere Samu, pp. 209-241. Budapest: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat

VOIGT Vilmos
1982 Újabb vizsgálatok a kultúra nyelvi formái köréből. In Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIV. Szerk. Telegdi Zsigmond – Szépe György, pp. 143-158. Budapest: Akadémiai

VÖRÖS Miklós
1994 Határesetek. Az amerikai antropológia és szociológia kapcsolata történeti perspektívában. Replika (15-16): 239-262.

WARTOFSKY, Marx W.
1977 A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bevezetés a tudományfilozófiába. Budapest: Gondolat

WILHELM Gábor
1994 A megismerés néprajza: a kognitív antropológia. Néprajzi Értesítő (76): 47-62. Budapest: Néprajzi Múzeum

WINCH, Peter
1987 Was heisst 'eine primitive Gesellschaft verstehen'? In KIPPENBERG - LUCHESI 1987: 73-119.
1988 A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához. Budapest: Akadémiai

WITTGENSTEIN, Ludwig
1969     Megjegyzések Frazer "Az aranyág" c. könyvéhez. Világosság /Melléklet/ 10 (10): 22-25.
1989a   Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus logico-philosophicus). 2., jav. kiadás. Budapest: Akadémiai
1989b   A bizonyosságról. Budapest: Európa
1992     Filozófiai vizsgálódások. Budapest: Atlantisz
1995     Észrevételek. Budapest: Atlantisz

WORTH, Sol - James ADAIR
1977 Navajo filmesek. In Montázs. Összeáll. Horányi Özséb, pp. 271-324. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont

ZOLLA, Elémire
1987 Authentizität und Schwindel. In DUERR 1987: 290-307.