"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[» Antropológia Könyvtár «]
» keret nélkül «

[ előre »]

Majorosi Anna

Bhután, a sárkány birodalma?

- Bhutan: Land of the Dragon? -

 

1999.

Creative Commons License

Sametengang kolostor

 

 

Bhutánnal és a bhutáni kultúrával 1998. telén találkoztam életemben először, egy, az országról   rendezett kiállítás látogatójaként, amelynek akkor éppen Bécs adott otthont. A kiállítást nagy érdeklődés kísérte, hiszen ez volt az első alkalom fennállása óta, hogy Bhután ilyen módon “megmutatta magát“ a világnak. Rám olyan nagy hatást gyakorolt a kiállítás, hogy tavasszal újra elmentem barátaimmal Bécsbe, abban a reményben, hogy közelebb férkőzöm e szokatlanul intenzív és maradandó hatás titkához. Ami a kiállításban leginkább megragadott, az az ember és természet közötti (világunkban egyre ritkábban tapasztalható) harmónia és egyensúly, amely Bhutánban az építészettől kezdve, a földművelés-erdőgazdálkodás módszerein át az ott élők mindennapjaiig mindent áthatni látszik. S egyszersmind talán a (politikai gondolkodást is vezérlő) buddhizmus bölcsessége vonz ehhez az ismeretlenhez, a “Bhután-jelenséghez“.

Nem csupán a magam, a kiállítás első megtekintésekor jószerével nem létező s azóta ugyan gyarapított, ám természetesen továbbra is igencsak hézagos ismereteire gondolva nevezem ezt a távoli, Himalája-béli királyságot, lakóit és kultúráját ismeretlennek; ismerőseimnek Bhutánról a híres bélyegeken kívül legföljebb az jutott eszükbe, hogy Bhután 5.000 főre korlátozza az országba évente beengedett turisták számát -- okulva Nepál példájából, ahol a 80-as évek turistainváziója orvosolhatatlan károkat okozott mind a természetben, mind pedig a nepáliak munkaerkölcsében.

Elképzelhető, hogy a tudásomban mutatkozó fehér folt (kihívásként is megélt) felfedezésének öröme, az “öncélú“, gyakorlati dimenziót nélkülöző horizonttágítás lehetősége vonzott olyan erősen e témához, amely oly kevéssé függ össze mindennapi oktatói gyakorlatommal, szűkebb érdeklődési területemmel, vagy akár eddigi vágyaimmal egy esetleges utazást illetően.

A forrásmunkák keresésekor utoljára bukkantam a Geo-Spezial c. folyóirat “Himalaya“ különszámára, amelyben a Bhutánról szóló cikk szerzője, Andreas Wolfers Bhutánt az életemben immár évek óta fontos szerepet játszó Svájchoz hasonlítja:

“Auf Tallandschaften wie Wangdi Phodrang beruht der Ruf des buddhistischen Königreichs, eine Art Schweiz des Himalaya zu sein: idyllisch, den Traditionen treu -- und der Moderne offen. Die Balance wird vom imposanten Kloster Tashichho Dzong aus überwacht, das sich Monarch und Klerus teilen. .... Und so reisen die Besucher mit dem Eindruck ab, ein glückliches Land erlebt zu haben, in einer Generation modernisiert und doch in sich ruhend. Der Eindruck ist teilweise berechtigt: Für die Mehrheit des Volkes hat die Monarchie eine Art Schweiz des Himalaya geschaffen.“ (Wolfers:1997.65.) 

Vajon mi a közös Bhutánban és Svájcban a hegyeken, a két ország hasonló nagyságán, a Geo-cikk írója által (is) hagyományőrzőnek minősített mentalitáson és a -- talán elsősorban épp ennek következtében -- idillinek tartott hangulaton/életen kívül? Bhután, Svájchoz hasonlóan, képes volt megőrizni függetlenségét a történelem során a hódítani vágyó s más népeket illetve területeket be is kebelező szomszédok gyűrűjében; Svájc drágaságával, évszázadok alatt kialakult pozitív imidzsének biztos tudatában és határainak védelmével egyszerre csábítja és riasztja el az oda utazni vagy letelepülni vágyókat; Bhután a már említett turistalétszám-kvóta betartásával ér el hasonló exkluzivitást. Svájc is, Bhután is többnyelvű ország, és arculatának megőrzése érdekében mindkettő határozott bevándorlási politikát gyakorol, amihez kívülállóként természetesen különbözőképpen lehet viszonyulni.

E dolgozatban Bhután rövid bemutatására teszek kísérletet a fellelt források alapján, figyelmet szentelve az ország történelmének, jelenlegi életének, ellentmondásainak és nyelvi helyzetének -- előrebocsátva, hogy a dolgozat arányai a talált háttéranyagok információ-arányait illetőleg az említett területek feltérképezettségét tükrözik. 

Bhután a magyar lexikonok tükrében

Ha valaki a Magyarországon megjelent lexikonokból, (statisztikai-politikai) “világ-bedekker“ekből igyekszik Bhutánról érdemi információkhoz jutni, szegényes eredményre jut.

Révai Nagy Lexikoná-nak 1911-es 3. kötete, mely a magyar nyelvű források közül a legrészletesebb, így mutatja be Bhutánt:

Bhutan (Bhotan), független ország a Himalája K.-i részében, Tibet, Szikkim, Asszam és Bengal között. Területe34,000 km2, lakossága (1910) 250,000. Nagyrésze a Himalája magas gerincei között van, 7000 m.-nél magasabb csúcsokkal (Csomolari) 7298), csak D.-i része a hegység elővidéke, ahol a Bramaputrába siető folyóvizek mélyen bevágták völgyeiket; legnagyobbak a Monasz és Gaddavar.

A mély völgyek között levő széleshátú halmokat a benszülöttek dwars, kapuk néven nevezik. Klimája, hasonlóképen a növényzet, a magasságtól függ, a völgyekben trópusi, a magas hegycsúcsokon havasi. Állatvilága gazdag, megél az elefánt, tigris, ,leopárd, medve, vaddisznó és a szarvasnak több faja. Lakói magukat bhutjának nevezik, vallásuk buddhista. Kormányformája a XVI. sz. közepétől 1907-ig dualista volt, azaz két uralkodója volt, az egyik a deb-radzsa világi, akit három évenként választottak s az angoloktól évi díjat kapott, másik az egyházi főnök, a darma-radzsa, akinek hatalmát gyermekei örökölték s olyanforma tiszteletben állt, mint a dalai láma Tibetben. Melléjük angol ügyvivős állandó minisztertanács volt kirendelve. 1907. a két uralkodó helyett egy maharadzsát választottak, még pedig örökletes joggal. A főhivatalnokok és a nagyszámú papság kapzsisága az ország fejlődését nagyban hátráltatják. Az ipar jelentéktelen. Kivitelre kerül aranypor, mézga, viasz, só, narancs, selyem és ló. Állandó katonasága a várak őrségén kívül nincs, ezeknek száma 6000. Nagyobb városai Panakka (1222 m.), a radzsák téli és Tassziszudon (2225), a nyári tartózkodó helye, Paro, Tongsa, Taka és Biaka. Legnagyobb kolostora Tasichozongban van. Követeinek megsértése és a határvillongások miatt Anglia 1863. háborút vitt ellene, amely 1865. szerződéses megállapodással végződött, ez szabja meg ma is Anglia és B. viszonyát.“ 

Bhutan chörten

A Budapesti Hírlap A Föld és lakói című 1938-ban megjelent, fényképekkel és térképekkel gazdagított kötete Bhutánról az “Indiai Császárság“ fejezetében (621. o.) a következőket írja:“A Himálaja déli láncai teljesen angol kézben vannak. Van itt ugyan két bennszülött állam is: Nipál és Bhután, de mind a kettő angol védelem alatt áll, ami annyit jelent, hogy politikájukat az angolok irányítják. Érdekesebb ezeknél a keleti részen elterülő Kashmir.“

Ez a minden adatot nélkülöző odavetett megjegyzés vajmi kevéssé elégíthet ki bármiféle érdeklődést, ám ugyanezen kiadó két évvel korábbi A Pesti Hírlap Lexikona című kötete (1936) szolgál azért néhány, legalább az ország betájolását segítő adattal:  “Bhután, független állam a Himálaja hg. K-i részén, 46.145km2, 300.000 l., lámák. Közigazgatása önálló, külképviselete angol. Fővárosa Punakha.“ (A Pesti Hírlap Lexikona, 139) 

Az 1959-es Új Magyar Lexikon szócikke sem mentes a politikai értékeléstől. A szócikk felépítése megegyezik 60-80-as évek iskolai földrajzleckéinek sémájával; iskolás koromban is mindig a következő kérdésekre kellett választ adnunk: hol fekszik az adott ország?, mekkora?, lakosainak száma?, fővárosa?, politikai ill. államjellegi hovatartozása? (természetesen a létező szocializmus szemszögéből való értékeléssel egybekötve), export esetleg import. Míg a Révai Lexikon nem nevezi meg Bhután fővárosát, addig a Pesti Hírlap Lexikona és az Uj Magyar Lexikon is Punakhá-t jelöli meg fővárosként, a valódi fővárossal Thimphu-val szemben (Timpu), valószínűleg azért, mert Thimphu-t és Punakhá-t Bhután történelmében egészen századunkig a legfontosabb buddhista és világi székhelyekként tartják nyilván.

“Bhután, Druk-Yul: az Indiai Közt. védnöksége alatt álló fejedelemség Ázsiában, a Himalája K-i magas láncai között. Indiával és Kínával határos. Kb.46.600 km2. L: 623.000 (1955), tibeti tájszólást beszélnek, buddhista vallásúak. Főv.-a télen Punakha, nyáron Tasi-Cso-Dzong. Nagy kiterjedésű erdőségeiben sok értékes fa van. Elmaradott feudális ország. [ Kiemelés tőlem. M.A.] A D felé nyíló folyóvölgyekben rizst, gabonaféléket, gyümölcsöt termesztenek. Lótenyésztése jelentős. Kézműipar: fegyver-, réz- és ezüstművesség, selyemszövés. Kivitelében tengeri, rizs, köles, mézga, lakk, továbbá póni ló, elefánt, jak szerepelnek.“ (Új Magyar Lexikon 1. 305) 

Figyelemre méltó a ‘Himalája’ szó írásának és (vélhetőleg) ejtésének változása a harmincas és az ötvenes évek viszonylatában. A Pesti Hírlapban alkalmazott írásmód inkább a német hangsúlyozás úzusának felel meg, mint a magyarénak.

Az Officina Világévkönyv 94/95-ös kiadásából (amely a Harenberg Länderlexikon megfelelő évjáratú kiadásának adaptációja) Bhután 80-as és 90-es évekbeli problémáiról is tájékozódhatunk valamelyest:“Az India és Nepál közé ékelődött mezőgazdasági jellegű királyság belpolitikai életét 1993-ban túlnyomórészt etnikai konfliktusok határozták meg. A nepáliak kirekesztése: az 1988-ban megtartott népszámlálás kimutatta, hogy a Nepálból bevándorolt hindu vallásúak részaránya 45%-ra növekedett. A kormányzat a hinduizmus kulturájának beszivárgásától való félelmében 1989-ben úgy rendelkezett, hogy minden olyan személy, aki 1958 után érkezett B.-ba, köteles elhagyni az országot. Az Amnesty International emberjogi szervezet adatai szerint a nepáli származású lakosok a biztonsági erők zaklatasának voltak kitéve. Menekültáradat: 1993-ban 73.000 bhutáni menekült élt DK-Nepálban, ahol nemzetközi összefogással gondoskodtak róluk. További 20.000-et India fogadott be. A szomszéd ország kifejezte hajlandóságát a menekültek letelepítésére. Az érintettek zöme mégis a B.-ba való visszatérés reményében él. Az energiagazdálkodás alapja a vízi energia: B. a földkerekség hegyekben egyik leggazdagabb országa. A déli területeken a tengerszint feletti magasság kb. 160 m, az északiakon pedig kb. 7000 m. Emiatt adott a lehetőség, hogy a hegyi folyók és tavak vizének felduzzasztása szolgáltassa az energiát. Az ország vízierőkészletét 20.000 MW-ra becsülik (kb.a német atomerőművek teljesítménye, amely az árramelláttásnak kb. 30%-át képviseli). 1993-ban mindebből a hatalmas készletből csupán 322 MW-ot használtak ki, amiből az ország maga kb. 32 MW-ot fogyasztott el. Az áram 90%-át fő kereskedelmi partnere [ India] vette meg.“

A “menekültáradat“ című rész sajnos nem éppen egyértelmű, hiszen nem tudjuk meg, hogy ezek a menekültek ugyanazok a menekültek-e, akiket a kormányzat a hinduizmus terjedésétől való félelmében elűzött az országból, esetleg a király politikájával egyet nem értő személyek, avagy kikről is van szó pontosan. (Sajátos még a menekültáradat szó használata, mivel nem Bhután-ba áramoltak be a menekültek, amint ezt a szó “perspektívája“ sugallja, hanem onnan el, így véleményem szerint helyesebb volna a menekülési hullám szó használata.) Lehetséges, hogy a német kiadás adaptátorai itt rövidítettek, elkerülni akarván a hosszas magyarázkodást Tibet kínai megszállásának és Nepál “turistarezervátumosításának“ Bhutánra gyakorolt hatásáról.

A Világévkönyv szerint Bhután államformája alkotmányos monarchia, királya Zsigme Szingje Vangcsuk, fővárosa pedig Timpu. Bhután parlamentje a 151 főből álló Csokdu, amely a király által kinevezett legidősebb falufőkből, állami hivatalnokokból és a buddhista kolostorok képviselőiből áll. A lakosság létszámát 1,5 millióra teszi, 47 ill. 49 évnyi várható élettartam mellett.

Mint látható, a századunkbéli magyar kézikönyvek adataiban is igen jelentős az eltérés: a Révai Lexikon szerint 250.000 (1910), a Pesti Hírlap Lexikona szerint 300.000 fő, az Új Magyar Lexikon szerint 625.000 fő(1955), az Officina Világévkönyv szerint 1.500.000 fő(1992) Bhután népessége. Wolfgang-Peter Zingel, a Heidelbergi Egyetem Délázsiai Intézetének kutatója szerint a lakosságra vonatkozó, különböző forrásokból származó adatok hitelessége azért vitatható, mert ez bhutáni állam számára fontos politikai kérdés. Zingel szerint a bhutáni nemzetgyűlés, népszámlálási adatok hiányában 1960-ban 700.000 főben határozta meg az ország lélekszámát, az 1969-es népszámlálás 1 millió bhutánit számlált, ami alapján az 1988-as lélekszámot 1.375.000 főre becsülték; nagyjából ehhez igazodtak a különböző világszervezetek becslései; így az ENSZ 1993-ban 1,6 millió főre, a FAO 1,65 millió, a CIA 1995-ben 1,78 millió főre taksálta Bhután népességét. Tőlük egyedül a Világbank becslése tér el szignifikánsan, amely 1994-ben 675.000 lakosról tett jelentést. A bhutáni kormányzat időközben korrigálta az általa megadott számokat, és 1996-ban 600.000 főben jelölte meg a bhutániak számát, amely pontosításban fontos szerepe volt az 1993-ban Londonban tartott nemzetközi Bhután-konferenciának. A számokkal való eme bűvészkedésnek Zingel szerint az lehet az oka, a jelenlegi király édesapja, Jigme Dorje Wangchuk úgy hitte, hogy az ENSZ-be való felvételhez (ami 1971-ben meg is történt) minimum 1 millió lakossal kell rendelkeznie az országnak, továbbá a minél nagyobb lélekszám a Bhutánba irányuló különböző segélyprogramokat is kedvezően befolyásolja. -- hogy még tarkább legyen a kép, megemlítendő, hogy egy a kereszténység elterjedését vizsgáló (illetőleg szorgalmazó) amerikai alapítvány Joshua 2000 elnevezésű projektje (amely 1997-ben misszionáriusok számára gyűjtött adatokat a Bhutánban élő népcsoportokra vonatkozóan) 1.538.000 főre teszi a bhutániak számát; az ott leírt adatok részletessége pedig közelítőleg megfeleltethetőa szintén amerikai Barbara F. Grimes bhutáni nyelvekről készített összefoglalójának.

Az írni-olvasni tudók arányát a bhutáni lakosság körében az Évkönyv 38%-osnak tudja, míg a Summer Institute of Linguistics, 1996-os honlapján Barbara F. Grimes mindössze 15-18%-ot ad meg. Jóval közelebb áll (fölülről közelítvén hozzá) az Évkönyv-beli adathoz a Wolfgang-Peter Zingel-féle százalékarány; ő UNESCO adatokra hivatkozva 42%-ra teszi az írni-olvasni tudók számát, melyből a felnőttkorú lakosságra vonatkoztatva a férfiak 56%-a, a nők 28%-a rendelkezik az írás-olvasás készségével.

A vallások megoszlására vonatkozó 1980-as adatok szerint a bhutániak 69,6%-a buddhista (mahayana-buddhizmus), 24,6%-a hindu, 5% muzulmán és 0,8%-a egyéb vallású. Az előbbiekben idézett főszöveg ismeretében meglepő, hogy az Évkönyv itt 1980-as adatokra támaszkodik, miközben ugyanezen főszöveg szerint a bhutáni kultúra védelmére hozott intézkedésekre a bhutáni kormányzat az 1988-as népszámlálás eredményeivel szembesülve szánta el magát (vö. a Bhután a történelmi események tükrében c. fejezettel), e népszámlálásból ugyanis az derült ki, hogy az országban közelítőleg ugyanannyian lennének a buddhisták (államvallás 48%-os részaránnyal), mint a hinduk (45%).

A Bhután területén élő etnikai csoportok közül az Évkönyv a bhotiákat említi 62,5%-os, a gurungokat 17,7%-os és a sarkopszokat 13,2%-os részaránnyal, illetve 6,6%-os egyéb etnikumú bhutáni lakosról szól. A Joshua Project 2000 szerint élnek itt ezen kívül asszámok, dakpák, hindik, őslakos monpák, keleti magarok (Eastern Magar), nepáliak és sanglák. Megjegyzendő, hogy a Joshua Projekt a gurungokat egyáltalán nem említi; az Officina Világévkönyv a “gurung“ összefoglaló névvel valószínűleg a különböző időpontokban bevándorolt nepáliakat nevezi meg.

Összességében elmondható, hogy lexikonaink nem nyújtanak megbízható eligazítást az ezen kis országgal való megismerkedésben, mint ahogy feltehetően általában is igaz, hogy a földrajz- és történelem-kánonokból kimaradt más ázsiai, afrikai vagy éppen dél-amerikai országokról való tájékozódáshoz is szükséges legalább egy világnyelv ismerete.

 

Bhután a történelmi események tükrében - élet a mai Bhutánban

Ebben a fejezetben elsősorban Francoise Pommaret-nek Bhután történelméről szóló, közelítőleg 120 normál oldalas (az Internet számára készített) írására támaszkodom, amely publikációt 1997-ben, az előszóban már említett bécsi kiállítás alkalmából adott ki Christian Schicklgruberrel. Pommaret szerint a bhutáni történelem általa adott összefoglalója szemléletében megegyezik a bhutániak történelemszemléletével, amivel szembe állítható a Geo-Special magazin 1996. júniusi számának könyvajánlata, amely szerint Pommaret könyve politikailag kozmetikázott, kevéssé problémaorientált.

Bhutan buddhist festival

Az ország mai neve valószínűleg az indiai “Bhotana“ szóból származik, jelentése: Tibet vége, ami a tibeti kultúrához képesti másságra utal. A bhutániak dzongkhául “Druk Yul“-nak, a sárkány országának nevezik saját országukat. A sárkányt megtaláljuk az ország címerében is, és a bhutáni szájhagyomány szerint fontos szerepe volt az ország létrejöttében.

A mondott hagyomány szerint a 12. században egy szerzetes Tibetben szeretett volna felépíteni egy kolostort. Amikor rábukkant a megfelelő helyre, hatalmas dörgést hallott, amelyről úgy vélte, hogy sárkányüvöltés, ami jó ómennek számított, ezért a kolostort “Druk“-nak nevezte el -- ez mennydörgést illetve sárkányt jelent, az általa alapított iskolát pedig, tibeti szokás szerint, a kolostorról nevezte el. A kolostoralapító szerzetes követői Drukpának nevezték magukat, és a bhutáni történelemben évszázadokon át fontos, ámbár nem mindig egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be. A legkiemelkedőbb Drukpa-szerzetes Ngawang Namgyel volt, aki a 17. században egyesítette az országot. Idáig azonban meglehetősen tekervényes út vezetett:

Bhután őslakói a Himalaya déli, erdős lejtőin élő, mongol származású mönpák voltak Arról nem szólnak a források, hogy miképpen kerültek a mönpák a mai Bhután területére. Valószínűsíthető, hogy nem voltak még a buddhizmus követői, hanem animisztikus és sámánisztikus elképzelések és szokások (“bön“) uralták hétköznapjaikat. A mai Bhután középső részén elszórtan fellelhetők mönpa települések illetőleg az ún. “bön“ vallás elemei.

A 7. században a tibeti uralkodó elhatározta, hogy a Himalaya déli lejtőit (Kelet-Bhután) meghódítja a buddhizmus számára, és a mönpák lakta vidéken, Paro közelében felépítette az első buddhista szentélyeket. A buddhizmus hatása bhutáni területeken a 8. és 9. században vált érezhetővé, ami egyrészt Guru Rinpoche (Padmasambhava) nagy hatású tanítói tevékenységének és karizmatikus egyéniségének, másrészt a 9. században, a tibeti uralkodói ház összeomlása után kialakult káosz nyomán bekövetkezett nagyarányú tibeti bevándorlási hullámnak volt köszönhető. A 11. századra tehető, a Tibetből kiinduló második buddhista térítési hullám Bhutánban.

Bhután egészen a 17. századig nem volt egységes; olyannyira nem, hogy az ország nyugati és keleti ill. központi részei egymástól eltérő fejlődést mutattak.

Nyugat-Bhután fejlődését a 11. és 17. század között a különböző vallási iskolák (pl. Drukpák, Lhapák, Nyngmapák, Chagzampák) harca illetve ezen iskolák világi hatalomra törése jellemezte, mely harc a Drukpák győzelmével zárult.

Bár Kelet-Bhutánban a 11-12. században már a buddhizmus volt az uralkodó vallás, a régiót nemesi családok uralták a kasztrendszer szigorú betartása mellett (a területet maguk között kisebb királyságokra osztva föl); mégsem hatotta át az élet minden területét a buddhizmus szigorúnak mondott szabályrendszere, így a 13. századra tehető, buddhizmus megerősödésével a politikai viszonyok átrendeződése és egy új egyházi-nemesség kialakulása.

Közép-Bhutánban, Nyugat-Bhutánnal ellentétben, a Nyngmapa vallási iskola befolyása volt a legnagyobb; mellette a Drukpáknak csak másodhegedűsi szerep jutott.

A 17. században -- miután hívei segítségével legyőzte a belső ellenséget, azaz az egyéb vallási iskolákat képviselő 5-láma-szövetséget, és az ő biztatásukra az országot megtámadó tibeti csapatokat -- a tibeti nemesi családból származó Ngawang Namgyel (1594-1651) egyesítette először Nyugat-Bhutánt, majd egész Bhutánt. A tibetiek a 17. században számos kísérletet tettek Nyugat-Bhután elfoglalására, több ízben híva segítségül a mongolokat, a bhutániak azonban mindannyiszor visszaverték a támadást. Az utolsó sikertelen tibeti invázió 1657-ben volt. Ngawang Namgyel hirdette ki az első bhutáni törvényeket (amelyeket azonban csak 1729-ben foglaltak írásba), ő teremtette meg az állami adórendszert, írta le az állami hivatalnok-szerzetesek privilégiumait és az ezeket korlátozó rendelkezéseket is. Ebben az időben alakult ki a bhutáni államrendszer is, amely egészen 1907-ig, a monarchia megalakításáig érvényben volt. Eszerint az ún. “shabdrung“ a teokratikus állam feje -- azaz a világi uralkodó a legfőbb láma is egyben; a szerzetesi közösség egy kolostor mintájára szerveződött: a je khenpo, a lámák (egyházi) vezetője volt felelős a szerzetesek képzéséért és a tanok tisztaságáért. A politikai és közigazgatási ügyeket, a szerzetesek gazdasági ügyeivel egyetemben, az ún. desi intézte. Fontos funkció volt még a protokollfőnöké (drönyer), aki egyben a legfőbb bíró tisztét is betöltötte, illetve a miniszteré (kalön), aki az államfő utasításait továbbította a hivatalnokokhoz. Az ország három fő részre oszlott (Tongsa, Paro és Dagana); mindhárom élén egy-egy láma és egy-egy kormányzó állt. Fontos szerepet töltött be a helyi irányításban a kolostor (dzong) feje, aki a környező településekért volt felelős. Ngawang Namgyel élete utolsó éveit agyagfigurák készítésével töltötte és a hatalmat -- anélkül, hogy ezt nyilvánosságra hozták volna, illetőleg anélkül, hogy Ngawang Namgyel kijelölte volna közvetlen örökösét -- egyik hűséges tanácsadójának adta át. A hatalmi villongásokat elkerülendő, Ngawang Namgyel halálát ötven évig titokban tartották a nép előtt, ami akkoriban nem volt éppen lehetetlen, hiszen gyakran előfordult, hogy karizmatikus személyiségek évekre, sőt évtizedekre valamely ismeretlen helyre vonultak vissza meditálni. Az ötven év alatt négy desi vezette a bhutáni birodalmat, és az országban az erős vezető hiánya miatt hatalmi harcok törtek ki a különböző funkciókat betöltők között, miközben -- vér szerinti és egyben alkalmas örökös hiányában -- folyamatosan keresték Ngawang Namgyel reinkarnációját.

Az ország 17. és 18. századi történelmét újra meg újra kiújuló polgárháborúk tarkították -- a két évszázad alatt 42 desi igazgatta az országot.

A 19. századi Bhutánról két jelentős tényt kell megemlítenünk; az egyik az Indiát gyarmatának tekintő brit birodalommal való konfrontáció, a másik a központi hatalom megerősítését célul kitűző új uralkodó, Jigme Namgyel hatalomra kerülése, ami egyben az addig dúló polgárháborúk lecsendesülését is jelentette. -- A britek gazdasági és politikai érdekeiket szem előtt tartva már a 18. század végén keresték a kapcsolatot Bhutánnal. (A brit gazdasági érdekeltség abban állt, hogy az East India Company jó felvevőpiacnak tartotta Bhutánt, másrészt a britek abban reménykedtek, hogy Tibetet Bhutánon keresztül is elérhetik /a nepáliak ugyanis lezárva tartották a Nepál és Tibet közötti kereskedelmi főútvonalat/, politikai érdekeik pedig azt diktálták, hogy egy /brit gyarmatnak számító/ India és Kína között elterülő országgal a legjobb baráti viszonyt fenntartani.) A brit-bhutáni kapcsolat kezdetben aligha volt felhőtlennek nevezhető; a bhutániak nem fogadták lelkesen a brit közeledést, és Asszam (l. a térképet) 1828-as britek általi megszállása csak rontott a helyzeten, mivel a bhutániak az asszámok egyetértésével kiterjesztették fennhatóságukat a déli határra. A bhutániak a hosszú közös határszakaszon többször megtámadták a briteket, akik geopolitikai megfontolásból nem akarták elfoglalni Bhutánt, ezért újabb és újabb békeajánlatokat tettek, amelyeket vagy a bhutániak nem fogadtak el, vagy a brit közvetítők interkulturális érzékenységének hiányán buktak meg; így 1864. november 12-én kitört az egy évig tartó háború Bhután és a britek között, mely a britek kezdeti jelentős sikerei, majd a bhutániak sorozatos győzelmei után 1865. november 11-én a sinchulai békeszerződéssel zárult.

A bhutáni központi hatalom megerősítén munkálkodó Jigme Namgyelnek a belső ellenzék legyűrése mellett a britekkel vívott harcokra is koncentrálnia kellett, ami felemésztette erejét és krisztusi korban elhunyt. Halála után, az általa követőjéül kijelölt és uralkodói nevelést kapott Ugyen Wangchuck (1862-1926) felnőtté válásáig több kevéssé jelentős uralkodója volt Bhutánnak. Ugyen Wangchuckot 1907-ben Bhután első királyává koronázták. 1910-ben Ugyen Wangchuck 1910-ben új, Bhután számára gazdaságilag és az ország fejlődése szempontjából sokkal előnyösebb szerződést írt alá a britekkel, amelyben mindazonáltal külpolitikalag Brit-India védelme alá helyezte magát, sőt 1911-ben Indiában V. György királlyal is találkozott. Az új király felismerte az oktatás és a képzés fontosságát, ezért két iskolát alapított, amelyekben 1914-ben 46 gyermek kezdhette meg tanulmányait. A monarchia megszilárdítása azonban fiára, az 1927-ben megkoronázott Jigme Wangchuckra várt, aki áttekinthető hierarchikus rendszerben központosította a világi és az egyházi hatalmat: ő nevezte ki a főlámát a szerzetesi közösség javaslatára, a négyfős tanácsadó testületet, amelynek tagjai az államminiszter, a protokollfőnök, a (külügyi funkciót viselő) kamarás és a legnagyobb dzong (kolostor-erőd) vezetője, továbbá ő nevezett ki minden fontosabb hivatalnokot és minden dzong-elöljárót. A király egyszersmind megváltoztatta az adórendszert, úgy, hogy attól kezdve minden háztartásnak vezetnie kellett a jövedelmeit, s e nyilvántartást egy hivatalnok bármikor ellenőrizhette. Az adókat a bhutániak többnyire terményben vagy közmunka formájában rótták le, így létezett tűzifa-adó, munka-adó, ház-alap-adó, szállítmányozási-adó, széna-adó az állattartóknak, Kelet-Bhutánban textil-adó, vaj-adó a tehenek számától függően stb. Jigme Wangchuck király több iskolát alapított és a tehetséges gyerekek számára lehetővé tette az Indiában való tanulást. Bhután nem vett részt a második világháborúban, és az ázsiai országok 1947-es Delhi-i konferenciáján -- amikor India függetlenségét is kimondták, illetve néhány félfüggetlen ország beolvadt Indiába -- Bhután megőrizte függetlenségét. A király 1952-ben bekövetkezett halála után fiára, a Bhutánban “reformkirályként“ emlegetett (Angliában is tanult) Jigme Dorje Wangchuckra (1928-1972) szállt a hatalom. Elődeihez hasonlóan az ifjú királynak is feltétlen célja volt országa függetlenségének megőrzése, ezért Bhután nemzetközi elismertetését tekintette legfőbb feladatának -- 1962-ben Bhután is célországává vált a Colombo-segélynek (ázsiai Marshall-segély); 1969-ben tagja lett a Posta Szövetségnek, és megnyílt az út a különböző külföldi segélyszervezetek előtt, 1971-ben pedig az ország tagja lett az ENSZ-nek. Jigme Dorje Wangchuck 1956-ban földreformot hajtott végre, amellyel megszüntette a 10 hektárnál nagyobb magángazdaságokat, utóbb pedig a kolostori tulajdont is; a földet a nincstelenek között osztotta szét, míg a kolostorok kárpótlásként ösztöndíjakat kaptak az állami költségvetésből. A király még 1953-ban végrehajtotta az alkotmány reformját is, amely változtatás legfőbb eleme az évente kétszer ülésező 150 fős törvényalkotó nemzetgyűlés megalakítása volt. A nemzetgyűlés 103 tagját a nép választja, 33 tagját a kormány, 12 tagot pedig a szerzetesi közösségek. A király függetlenítette továbbá a törvénykezést a törvényhozástól, és létrehozta a királyi tanácsadó testületet, amely a törvények végrehajtását ellenőrzi. A rendszer átalakulásából adódóan megnőtt a jól képzett szakemberek iránti igény, s mivel az országnak Indiában végzett szakembere sem volt elég, a király 1963-ban az iskolarendszer átalakításába fogott. E folyamat egyik nagy vívmányának a bhutániak szemében az oktatás nyelve gyanánt az angolnak a bevezetése számított. Erre a lépésre egyebek közt azért is szükség volt, mert a bhutániak addig a tibeti írásjeleket használták, ami a király szerint nem felelt meg a dzongkha nyelv sajátosságainak, ennélfogva megbízott néhány buddhista tudóst a dzonghka írás kifejlesztésével, és egyben Simothkában iskolát is alapított dzonghka-tanárok képzésére. Az 1959-es tibeti megmozdulások és a Dalai Láma Tibetből való elmenekülése után 1959/60-ban a Tibetből elmenekült 70.000 emberből 6.300-an választották Bhutánt új hazául. 1985-ben ők szinte valamennyien (4.206 személy) megkapták a bhutáni állampolgárságot, míg a többiek Indiába vándoroltak ki. Nepálból 1979-1985-ig körülbelül 200.000 menekült érkezett Bhutánba a rendkívül mostoha nepáli gazdasági helyzet (pl. gyakori éhínség) miatt. A hindu vallású nepáliak ilyen mértékű, a népességnek mind etnikai, mind vallási összetételét igen drasztikusan módosító beáramlása határozott válaszlépésre indította a bhutáni kormányt: 1985-ben új bevándorlási törvényt hoztak, mely szerint mindazoknak, akik nem rendelkeztek bhutáni állampolgársággal vagy nem tudták igazolni, hogy 1958 előtt érkeztek Bhutánba el kellett hagyniuk az országot. Ezek az intézkedések egyértelműen a nepáli bevándorlók ellen irányultak, hiszen a tibeti menekültek túlnyomó része számára még az országba jöveztelük évében megadták az állampolgárságot. Wolfgang-Peter Zingel adatai szerint 1987-ben 113.000, 1988-ban további 23.700, az új törvények szerint illegális bevándorlónak minősült személyt utasítottak ki az országból, s a király ezzel egyidőben 28.000 főben maximálta országában a nepáli nemzetiségűek számát, kijelentvén, hogy a többiek valamennyien illegális bevándorlók. Ez a lépés csupán a kezdete volt az új király, az 1972-ben 17 évesen trónra lépő és ma is uralkodó Jigme Singye Wangchuck “bhutanizációs“ törekvéseinek. Az 1987-92 közötti hatodik fejlesztési tervben legfőbb feladatul a tradicionális bhutáni kultúra hegemóniájának megőrzését tűzte ki célul. Ennek jegyében megerősíttettek az etikett és az élet különböző területein érvényes vagy többé-kevésbé feledésbe merült magatartási előírások, ismét fontossá vált a viselet kérdése (hivatali épületbe ma is csak hagyományos bhutáni viseletben szabad belépni), a nepáli nyelvet mint tantárgyat törölték a közoktatásból (amely egyébiránt ingyenes, de nem kötelező). Ez a nepáliak letelepedése ellen irányuló, igen határozott intézkedéssorozat bhutáni szemszögből utólag “bölcs prevenciónak“ bizonyult; mint tudható, a 90-es években az indiai Darjeeling teaültetvényes vidékén az oda betelepült nepáliak (gurkhák) függetlenedni akarnak Indiától, amely törekvés ezzel egyidőben Asszámban is jelentkezett -- hátterében nyilván a “Nagy-Nepál“-álom megvalósításának gondolatával. 1993-ban Nepál és Bhután megállapodott, hogy Bhután az ország déli részén nyolc menekülttábort létesít nepáli menekültek számára; e menekülttáborok lakóinak helyzete mindazonáltal az Amnesty International 1997-es jelentése szerint mindmáig megoldatlan.

A 90-es évek Bhutánjában jól megfér egymás mellett a modern technika és a hagyomány: a bécsi kiállításon bemutatott film és a Geo Special szerint igen elterjedtek a mobiltelefonok és a számítógépek, a hivatalnokok mindazonáltal a rangjuknak -- és az előírásnak -- megfelelő tógában (gho, kira) szörfölnek a hivatalokban. Léteznek modern kórházak, de egy-egy orvosra igen nagyszámú ellátandó lakos jut, így fontosabb szerepet játszik a hagyományos keleti gyógyászat. Az országban nincs társadalombiztosítási rendszer; ehelyett a (nagy)családon belüli teher-és munkamegosztás évszázadok óta bevált gyakorlatához ragaszkodnak. A legtöbb család számára természetes, hogy több fiúgyermek születése esetén, az egyiket fölviszik a legközelebbi kolostorba, a szerzetesek utánpótlását biztosítandó. A bhutániak által szentként tisztelt 7000 méternél magasabb hegyekre nem engednek föl hegymászókat, és az országba beengedett limitált számú turista is csak szervezett keretek között utazgathat. Az ország igényli és igénybe is veszi a külföldi szaktudást és segítséget, a király és a nemzetgyűlés által jónak látott területeken, amilyen például a Punakha dzong rekonstrukciója, vízierőművek építése, a keresekedelmi kapcsolatok fejlesztése, az iskolarendszer megújítása és végül, de nem utolsó sorban Bhután hivatalos nyelvének a szakszerű leírása.

 

“Bhután nyelvei“

Bhután hivatalos nyelve, mint említettem, a dzongkha, melynek leírására a kormány megbízásából a leideni egyetem professzora, George van Driem vállakozott. A professzor egy dzongkha angol összehasonlító nyelvtan megírását és egy nyelvkönyv elkészítését kapta feladatul. A mai dzongkha nyelv évszázadokon keresztül a klasszikus tibeti nyelvtől függetlenül fejlődött -- így a modern dzongkha nagyjából annyira hasonlíthat a klasszikus tibetihez, mint a modern francia a latinhoz. -- Van Driem professzor 1992-ben készült el munkájával, amelyet Bhutánban még abban az évben ki is adtak. A dzongkha-angol nyelvtan második, javított kiadása 1993-ban jelent meg; ez szolgál a dzongkha nyelvkönyv alapjául.

A mai bhutáni nyelvről és a dzongkha fonológiáról Európában először 1994-ben jelent meg publikáció. A dzongkha nyelvtan megszületését azzal is segítette a kormányzat, hogy a nyolcvanas évek végén megbízást adott a dzongkha nyelv latin betűs átírásának elkészítésére; az így született új ABC-t a nemzetgyűlés 1991-ben fogadta el. A dzongkha nyelv latin betűs kézikönyvét van Driem 1994-ben adta közre. A professzor jelenleg is kutat Bhutánban és doktoranduszok számára, a Leideni Egyetem “Himalája Nyelvi Projektjének“ keretében terepmunkával egybekötött képzést kínál.

Taktsang kolostor

A dzongkha nyelvnek Barbara F. Grimes szerint 3 dialektusa van, ezek egymáshoz való viszonyának vizsgálatával azonban lényegében még adós a nyelvészet. F. Grimes-tól megtudhatjuk továbbá, hogy a dzongkha szókincsében körülbelül felerészt megegyezik az ugyancsak Bhutánban beszélt sarkopsz illetőleg kebumptamp nyelvekkel, azaz hasonlításképpen talán elmondhatom, hogy Bhután területén a különböző nyelvek beszélői hozzávetőleg annyira értik meg egymást, mint a csehek-lengyelek-szlovénok. A bhutániak illetve az idegenek 13 különböző névvel illetik a dzongkha nyelvet: például drukke, dukpa, bhotia of Bhutan stb. A dzongkhán kívül F. Grimes szerint még 14 egyéb nyelvet beszélnek Bhutánban, amelyek közül tízzel (az adap, a dzalakha, a kebumtamp, a khenghka, a kürthöpkha, a sagtengpa, a sarkopsz, a tsangla, a tseku és a tshalingpa nyelvekkel) lényegében egyáltalán nem foglalkoztak még a nyelvtudósok.

Az említett tizennégy nyelvből a másik négy a környező országokban beszélt államnyelv, mint pl. a tibeti és a nepáli a túlnyomórészt Indiában és Nepálban beszélt lepcha, valamint a Himalája egyik legősibb nyelveként számontartott, elsősorban Nepálban beszélt magar (keleti magar), mely utóbbi nyelv nyelvtana és szótára egyébként éppen készülőben van.

Bhutánban igen fontos szerepet játszik az angol, különösen a fiatalabb nemzedék körében. A kereskedelem nyelve egyértelműen az angol; a kormány kétheti rendszerességgel angol nyelven adja ki a Kuensel című lapot, amely az Interneten is olvasható. Amint Wolfgang-Peter Zingel jelentéséből kitűnik, a bhutáni iskolákban 1980 óta az angol az oktatás nyelve, a dzongkha pedig (mintegy a magyar kétnyelvű iskolákhoz hasonlóan) kötelező tantárgy -- ez a folyamat Pommaret szerint már 1963-ban megkezdődött. Láthatjuk, hogy Bhután számára az utóbbi négy évtizedben egyre fontosabbá váltak a nyelvvel összefüggő kérdések, melynek egyik oka feltehetőleg a szomszédos India nyelvi-politikai helyzete, melyről Salman Rushdie. az Ejfél gyermekei című regényében a követekezőket írja:

“Ismeretes, hogy az államok átszervezésére alakult bizottság még 1955 októberében átadta jelentését Mr. Nehrunak; egy évre rá meg is valósították a bizottság javaslatait. Ujra fölosztották Indiát, tizennégy államot és hat központilag kormányzott “területet“ alakítottak ki benne. Az új államhatárokat azonban nem a folyók, nem a hegygerincek, nem a földrajzi adottságok jelölték ki: szavakból emet falak voltak inkább. A nyelv osztott meg bennünket: Kerala a malajalam nyelvűeké lett (a világ egyetlen olyan nyelve, amelynek neve visszafelé olvasva is ugyanaz); Karnátakát a kannada nyelvűek bírták; a megcsonkított Madrász állam - mai nevén Tamil Nádú - a tamilul értőknek adott otthont.

Bombay államot azonban valami elnézés folytán érintetlenül hagyták; és Mumbadévi városában a nyelvi tüntetők egyre hosszabb és zajosabb meneteket rendeztek, s végül politkai pártokká lényegültek át: megalakult a Szanjukt Mahárástra Szamiti (“Egyesült Mahárástra Párt“), amely a maráthi nyelven beszélőket tömörítette magába és Mahárástra állam elismertetésért küzdött a Dekkán-fennsíkon; a Mahá Gudzsarát Parisad (“Nagy Gudzsarát Párt“) pedig a gudzsaráti nyelv zászlaja alatt tüntetett, s egy olyan államról álmodott, amely Bombay városától északra egészen a Kathiavár-félszigetig és a kácsi sós sivatagig húzódott volna ... Azért elevenítem föl ezt a régi histórát, ezeket a rég elmúlt csatározásokat a Dekkán szikkadt hőségében született kopár és szögletes maráthi nyelv meg a szotyakos-lágy Kathiavár-tájéki gudzsaráti között, hogy megértessem, miért vágta el a Methwold-birtokot a várostól - 1957 februárjában, amint hazaértünk Agrából - egy hömpölygő és kántáló emberfolyam, úgy elárasztva a Warden Roadot, hogy a monszunesők sem jobban; két napig is eltartott, míg elhaladt az emberáradat, amelynek élén, mondják, Sivádzsí rideg lovas szobra haladt. A tüntetők fekete zászlókat vittek; sok volt köztük a hartalt tartó boltos, sok a mazalgáoni és matungai textilmunkás; de mi fönn a dombunkon, mit sem tudtunk foglalkozásukról; számunkra, gyerekek számára a Warden Roadon özönlő véghetetlen hangyaáradat olyan ellenállhatatlanul vonzó volt, mint lepkének a villanykörte.“

» Kulturális Antropológia - A Csham tánc

 

Buddha Eye

Kérlek támogasd az Antropológia Könyvtárat!
(Please support the Anthropology Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Jagganath


         

                         

 

[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 04-04-2010