1992.
A híres, sokat keresett „T” könyv, Rózsakereszt Keresztély legféltettebb könyve, melyet hétszögű templom-kriptájába, a maga Avalonjába magával vitt – könnyen lehet – tulajdonképpen „Thot-könyve” A Tarot. A párhuzam Ch. Rosenkreuz és Arthur király között csöppet sem erőltetett, hiszen mindketten a szoláris princípium szigillumát viselik, mindazok sorában, akik éjszakára, a télvíz idejére – hiszen a víz a szakadékos, a sötét, a veszélyes, téli, feminin – a világéj időszakára elnyugszanak, mint ahogy bárkáján Re száll az alvilág vizeire, mint Ozirisz meghal, mint Barbarossa, a heistexbachi szerzetes, Rip van Winkle vagy a krétai Epimenidész [1] alszanak barlangjakban vagy rejtett birodalmakban. A mitikus réteg fölé emelkedve természetesen azt találjuk, hogy Avalon egy tudatállapot, egy szint, ami megfelel Keleten Shambalának és a visuddha csakrának.
A zodiákus jegyeinek, a planéta szimbólumerőknek és más szimbólumrendszerekkel való kapcsolataiknak hiperkomplex hálózatából válasszunk ki csupán néhány elemet, és már ezen is megmutatkozik a sokrétű összefüggés. Legyenek itt ezek az elemek a Nap, a Mercurius, az Ikrek jegye és a Polaris (Sarkcsillag). Milyen vonatkozásaik is fedezhetők fel más szimbólumrendszerekkel kapcsolatban?
Nos, hogy szoláris erőről van szó bevezető mondatainkban, arra világos utalás az, hogy Arthur király kerekasztala voltaképpen maga a zodiákus: a 12 lovag királyukkal, Napjukkal Jézusra és 12 apostolára hajaz, [2] sőt a király maga és három lovagja a 12 közül éppen úgy kijelölik a világkör négy sarokpontját – kvázi az ég négy tartóoszlopaként vagy a négy irány őreként – mint a négy evangélista (Bika, Oroszlán, Sas, Ember), s ezzel itt is felmerül, hogy amint a szakrális világkörökben mindig is, a négy közül az egyik kitüntetett (kiválasztott irány, évszak, elem, életkor stb.) [3] és ez a király pozíciója, hiszen ő egyben olyan szerepet is elhordoz a fentieken túl, mint Minosz, Elias (Eli-yahu), tehát a Szekéren (az égi Szekéren, amit pl. a Kabbalahban, a „Maase Merkabah” tanításában tárgyalnak) ül, „volt és eljövendő királyként”.
Ez a mozzanat pedig a Szekérnek mint programnak – s nem csupán mint „helynek” – megvalósítási módjára is utal, mert e kitüntetett pozíció a körön a „kis Nap”-é (Regulus), Mercuriusé, tehát per analogiam, transzformáltan magáé a Napé (Arthuré), [4] mert a megvalósítandó centrum, a létkerék tengelye, ami általában a világhegy, axis mundi, szintén a Szellemi Napé. Ennek útja pedig ama Szekéren – mert ehhez természetesen az Ursa Maior (Göncölszekér) tartozik, ami maga a par excellence szekér – és az általa mutatott Polarison múlik. Az Égi Szekér rotálásával mutatja meg az „élet kapuját”, ahogy a taoisták nevezték a Sarkcsillagot, míg Bailey az ő „intuíciós asztrológiájában” pedig azt állítja, hogy Shambhala „a mi planetáris életünk fő centruma” a Polaris kontrollja alatt. Írországban a druidák kifejezetten „Arthur király szekerének” is nevezték a Nagy Medvét, míg a középkorban „Éliás szekerének”, ahogy Indiában neve a „Hét rishi” (Ősböles) – tehát mindenhol magas szellemi rang jelölője, ahogy ebből már sejthető, miszerint az Arthur sem csak személynév, hanem valójában rang és hierarchia. Tehát Arthurokról beszélhetünk többféle értelemben is, ahogy majd látjuk.
A Polaris az ég tengelyének teteje, az északi irányt mutatja, a téléét, vízét, azon vízét, mely körülöleli Avalont, ahol Arthur halálszerű álmát aludja... Mindezekből az is következik, hogy a két „Nap” mintájára két Arthur, szoláris hérosz kell legyen; ahogy a legrégibb időkben a királyság egy hieratikus, szakrális pozícióból és egy, az „ország” felé forduló hatalmi szerepből állott, ezek voltak a „kettős királyságok”. Esetünkben a Mercurius helyéé (a kör kerületén levő kitüntetett ponté, a kerekasztal „királyi” székéé: a téli napfordulóé és minden analogonjáé) és a Szellemi Napé, a centrumé: ez az „égi Arthur”, a kerekasztalon pedig majd a Grál foglalja el a középpontot. (A két Nap az örökben, a noumenális oldalon természetesen egy, viszonyuk ugyanaz, mint az öröké és az időé: „az örökkévaló mozgó képe az idő” platoni meghatározása szerint, az örök ebben az esetben a mozdulatlan szellemi Nap, míg az időt a zodiákuson – látszólag – végigvándorló Nap méri ki.)
Íme, az Ikrek rejtélye, a földi és égi páré, a po és hun, a ká és ah léleké az emberben, hogy azután sehuvá, arannyá alakuljon a processzus végére. Nappá, arannyá, Grállá, Égi Arthurrá.
Egy másik analógiasoron Arthur ugyanúgy mutat sötét, kvázi „elsötétült” vonatkozásokat, mint a Nap a Saturnusban, ami a „Sol Niger”. A Saturnus nemcsak azért függ össze az idővel, Khronosszal, mert az ókori szerzők már összevegyítették – és mondjuk meg, szerencsés módon – Khronosz és Kronosz figuráját, hanem mert a bolygók utolsója és éppúgy a koroké is, sőt azonosul is Szaturnusz az idővel: Sabaoth (aki Saturnus és Síva) vagy a „Seregek Ura” (Tsabaoth) szó szerint azt jelenti, hogy hajók serege, vagyis egy flotta, s az égre metaforikusan utal így, mint a „felső Óceánra”, a káldeus szábiusok tanításaiban.” [5] Olyannyira, hogy a Nyugati Óceán szigetére – Avalon-motívum – van száműzve Kronosz–Saturnus, és a tengerről, vízről jól tudjuk, hogy a Sárkány–Leviathán lakóhelye. Ily módon az Idő–Saturnus–Sárkány soron természetes módon jutunk el Uther Pen-Dragonhoz, Arthur atyjához... Az analógia azonosító természete révén Arthur is társítható tehát a Sárkánnyal, a Saturnussal és az Idővel. (Az pedig ezek után nem lesz meglepő, hogy ama Ida-hegyi Aion azonosíttatik Kronosszal [Saturnussal], de ami több, barlangját egy farkába harapó kígyó vagy sárkány, az Ouroborosz tekergi körbe...)
Hogy mindez visszautal a Tarot-hoz, már nem is meglepő; elég, ha a Maior Arcanák közül a „Nap”-ra mutatunk, amelyen ugyanez a fenti ikerpár táncol, az égi és a földi, az anyag és a szellem, egyáltalán a duálpárok az őket kiegyenlítő, összebékítő Egy sugaraiban. O. Wirth pedig a „Naphoz” valóban az Ikreket társítja az állatövi jegyek közül, ahogy a „Bolond”-hoz az Ursa Minort, a „Világ”-hoz pedig a teljes planiszférát és a Polarist, természetesen a „Szekér”-nek az Ursa Maiort.
De ha a „Világ” Arcánája viszont ama Polaris – amit Stella Marisnak, Tenger csillagának, ama Felső Óceánok csillagának is neveztek! ... – akkor a „Bolond” (!) az Ursa Minor, hiszen ennek végcsillaga, és valóban a „Világ” után a „Bolond” jön (újra).
Az Arthur-legendakörben felettébb messze mutató színszimbolikával is rendelkezünk, így szó van zöld lovagról (ld. Sir Gawain és a Zöld lovag), fekete, fehér (Galahad) és vörös lovagokról. [6] Azon túl, hogy megegyezik ez a négy szín az ősi, szakrális kozmoszmodellek, világkörök, mandalák negyedeinek színeivel, követve A. Versluis egy analógiáját [7] a spirituális realizáció processzusa is bemutatható.
Vegyünk egy viaszgyertyát. Anyaga a sárgát – a föld színét és a fehér víz keverékét testesíti meg, és egyben a testi lét szimbóluma. A láng, mely csúcsán ég, tisztítja az anyagba esett lelket, s égésével az alsó „salakot”, a tudatlanság piszkát is átalakítja fénnyé. Kvázi fenomenális (alsó) látószögből az égés fekete füstje és a hő a „haragvó” aspektus. De noumenális szempontból (felülről) maga a részvét, szabadság, megvilágosodás, tehát az Isteni Harag az Isteni Részvéttől nem különbözik! Íme: a föld-sárga, a víz-fehér, láng-vörös és a füst-fekete, míg végül a fény transzcendens egysége, az étheri szint, kék. Mikor pedig a legmagasabb (kék) találkozik, visszahajlik [8]a legalsóra (sárga), akkor ezek együtt a zöldet, az élet színét adják, vagyis a transzformáció sorának befejeztével a Tudás smaragd vagy jáde köve a Sumeru hegy csúcsán (a világtengely, a kozmosz centruma, csúcsán a Polaris helyén!) helyezkedik el. (Ez azután a Tabula Smaragdina jelentőségére is rávilágít némileg.)
Tehát Arthur kerekasztala éppúgy mint a Zodiákus, de a 12 apostol is, a spirituális Magnum Opus, a nagy reintegráció művének receptje, tervrajza, szimbóluma és egyben megtestesítője. Mert ami a mandala, a világterv négy negyede horizontálisan, az ugyanakkor vertikálisan négy hierarchikus létszínt, „világ” (ólam), sőt a reintegráció időbeli útja eme világokon – felfelé. Ugyanúgy, mint az Élet Fa oszlopai esetében: ami a létezésben, kvázi „térben” a jobb és bal oszlop szélsőségei, az az „időben” szekvenciális is. Így például a fekete és fehér mágia; a fent és lent; míg a vörös a centrális oszlop és a vörös mágia, ahogy van fekete, fehér és vörös rózsa (és rózsakeresztesség) is, vagy az alkímiában három nagy út: nedves, száraz és gyémánt út, de egy processzuson belül is a nigredo, albedo és rubedo fázisai is, még ha adott szempontból utóbbiak már elsősorban szekvenciálisak is. S még tovább: a lélek misztikus útján az unió irányába, a katabázisz (a fekete mágia alvilága, a bal kéz útjának testvérisége) a lélek sötét éjszakája – via purgatíva, majd az anabázisz (az albedo, a fehér mágia és a jobbkéz testvérisége), s itt csillan fel először a lélek centruma – via illuminatíva, és végül az unió (a rubedo, elnyugvás, a misztikus vörös rózsa, a yogák közül a radzsa) – via unitíva van.
A hármasság után a négyességre is ki kell terjeszteni ezt az elvet és az Élet Fával összefüggésben is megállapítani, hogy ami horizontálisan a valóság körét, a mandalát és négyességeit alkotja Malkuthban (és szó szerint csak itt szólhatunk világkörről), az vertikálisan a Fa négy világához is rendelhető, és ugyanezen négyesség jelenik meg a legfelsőbb szefirahhoz, Ketferhez rendelt „angyali rend”-nél, mert ez nem más, mint a Tetramorphok, a „lelkes állatok” rendje. Ezek pedig korrespondeálnak a következő kvaternitásokkal:
| Tetramorphok |
Evangélisták |
Elemek |
Asztrológiai fix jelek |
Arkangyalok |
A sphinxet alkotó „négy” állat |
| Ember |
Máté |
Levegő |
Vízöntő |
Raphael |
Sárkány |
| Oroszlán |
Márk |
tűz |
Oroszlán |
Michael |
oroszlán |
| Bika |
Lukács |
föld |
Bika |
Uriel |
bika |
| Sas |
János |
vfz |
Skorpió |
Gabriel |
sas |
Továbbá ezek korrespondálnak az orfikus négy istennel és világkorszakkal, amik Servius szerint: az első korszak Saturnusé (az aranykor királya) – tűz, majd Jupiteré – levegő, Neptunusé – víz és Plútóé – föld, továbbá Blake négy Zoa-jával, melyet valószínűleg Böhme befolyására, az ember négyes természetére alkalmazott: Tharmas – test, Urizen (talán a német Ur és horizon szavakból) – ész, Luvah – emóciók, Urthona – imagináció.
Természetesen a 3 és 4 a 12-t adja ismét vissza (3×4), ami megint a horizontális világsíkot alkotja, csak tovább osztva a négy kardinális kifeszítette kört. Ezt a Tarot 22-es sorozatában a feleúton lévő „Sorskerék” reprezentálja.
De máshogy is összefügg a 3 és 4 az Élet Fán. A C. G. Jung-féle négy tudatfunkció természetes módon illeszkedik a négy ólam-hoz: Intuíció – Aziluth, értelem – Beriah, érzelem – Yetzirah, érzékelés – Asiyyah (ld. a négy Zoát fent!), de ennek a négy tudatterületnek ugyanakkor megfeleltethető négy szefirah is az Élet Fa három oszlopán úgy, hogy a három oszlop egyensúlyát is tükrözze: így az intuíció – Kether, az értelem – Hod (és Mercurius), az emóció – Netzah (és Venus), érzékelés – Malkuth, míg az „ötödik elem”-nek és a négy tudatfunkció mandalájának középpontját alkotó Valóságnak, önvalónak (Self, Selbst) akkor a Tipheret (a Nap) felel meg. (Azonban további megfeleltetések is lehetségesek: így pl. a következő:
A Kethernek Malkuthtal, míg a szigor oszlopának a Könyörület oszlopával kell találkoznia (Unió), amint az intuíciónak az érzékeléssel, az értelemnek az emócióval kell egyensúlyt alkotnia, hogy a centrum realizálódhasson, beteljesülhessen. Ez pedig a Tiphereth, az a „hely”, ahol a Krisztus-elv, a szoláris centrum (Szolidáris Citadella) vagy akár Buddha „kilépési” helye, az Ember helye van!
Nem nehéz ezek után J. Böhme ezoterikus asztrológiájában felfedezni az Élet Fa három oszlopának mintáját, alapsémáját, a Tűz Háromságában, mint a Szigor oszlopának három szefirahját, illetve a nekik adekvát planétákat: Saturnus, Mars, Mercurius, és a Világosság Hármasságában, mint a Könyörület oszlopának három szefirahját és bolygóját: Jupiter, Hold, Venus, és természetesen a középső oszlop szívénél elhelyezkedő Nappal, mely az egyensúlyt alkotja meg.
Ugyancsak felfedezhető a világ-ember konstitúciójának alapszerkezetét rögzítő Élet Fa-struktúra olyan „távoli” példákban is, mint a sintoizmus isten-leszármazása! A Fa fölötti három „nem-létezés-szféra” (Ayin, Ayin Sof, Ayin Sof Aur) ily módon adekvát a sinto „Ég fölötti szférájának” és a Takamo-no-kara (Mennyei Fennsík)-nak, [9] a Kether kiegyensúlyozott szerepe (androgyn) megfelel Ameno minakusai (Ég középpontjának Ura)-nak /1/, a Bínah (Anya) – Kamimuszubi (Kamiromi) (Isteni Anya)-nak /3/, Hokhmah (Atya) – Takamimuszubi (Kamiroki) (Isteni Atya)-nak /2/, és a feminin Szigor oszlopán lesz a leszármazott Idzanami, ahogy a maszkulin Könyörület oszlopán Idzsnagi. „Ez a triász (1, 2, 3) megjelenik Kabbalah Aziluthját alkotó Felső Isteni Hármasságnak), de azután eltűnik anélkül, hogy jelenlétének bármilyen nyoma lenne. Mégis... a triász előttről örökre megmarad egy elérhetetlen és megmagyarázhatatlan szférában (ez az Ég fölötti szféra – Ayin Sof) a Takarna-no-hara, a Mennyei Fennsík (kvázi az Ayin Sof Aur-ral, ennek plérómájával azonosítható, mely az Isteni Háromszög »előtti«), melybe beíródik a Kami-no-hasira, az Első három isteni oszlop (!), az előbb leírt triászt jelölő közös név.” (J. Campbell: „Masks of God”)
A hármasságnak egy másik példája lehet Jézus háromszoros megkísértése a Kísértő által, ahogy az Evangéliumban szerepel, mert ez a három létszint (fizikai, lelki, szellemi) és persze a nekik megfelelő három mágia és oszlop (fekete, fehér, vörös) feletti uralom demonstrálásával ér véget. A „kövekből kenyér” kísértése a fizikai–testi létszint és alap„állapota”, a mohóság legyőzése, a „világuralom” megkísértés a lelki–asztrális szintre vonatkozik, és az adekvát állapot, a hatalomvágy legyőzése, míg a „templom tetejéről elrugaszkodás”-kísértése a szellemi szférára és aktuális állapotára, kondíciójára a „tudatlanság”, kábaság legyőzésére vonatkozik. Ezek után korántsem olyan erőltetett dolog e három momentumot a három buddhista gyökérokkal, a lét kerekének motivációjával, továbbá a samkhya darsana három gunájával öszszevetni...
További analógiák e hármasságokra: a fekete tamas-nak (Szigor oszlopa) megfelel az alvilági, fekete Vadzsrapáni (Phyag-na rdo-rje), más összefüggésben a testiség, az alkímiai só, ismét más összefüggésben a Nirmánakáya; a vörös radzsasz-nak (Középső oszlop) a földi sík, a vörös Hayagríva (rTa-mgrin) felel meg, más kapcsolatban a lélek, az alkímiai sulphur és a Sambhogakáya; míg a fehér szattvá-nak (Könyörület oszlopa) adekvát az égi, a fehér Garuda (,Khyung-po’), más összefüggésben a szellem, az alkímiai mercurius és a Dharmakáya. E három síknak a három mantra ugyancsak megfeleltethető: OM-ÁH-HUM, mint a spirituális út három fő állomása, pl. Szt. Bernát leírásában: az ember a szántóföldön, az ember a malomban és az ember a heverőn.
Természetesen a négy Olam-nak négy értelmezési szintje van, és ezekre is releváns az, ami a négy világra magára, hogy tudniillik mindegyik szint tartalmazza mindegyiket (öntartalmazkodás is egyben!). De itt oly módon jelenik meg, hogy a többi szintet is a saját szintje színvonalán érti meg... Például a „szó szerinti” szint is tudhat arról, hogy vannak nála magasabb szintek, de ezt is csak „szó szerintien” tudja: így pl. a titkos pszichológia–kozmológia szintjét is azzal a lépéssel lépi meg, ami az ő eszköztárába tartozik, valami titkosírásszerűségnek fogja fel, maximum. A pszichológiai–kozmológiai szint így lehet akár „morális” is, de így lehet (az anagógikus, a harmadik szint, „hermeneutikája” szerint) a mikro-makrokozmosz titkainak szintje is, persze a „misztikus” negyedik szint szerint, hogy végül is mi ez esszenciálisan. De így lehet a misztikus szint „misztikus” szint a pszichológiai szint alapjáról (tudniillik tudatállapot), de lehet (az anagógikus szerint) a szakrális szolipszizmus színvonala (metafizikai megértés). De hogy önmaga szerint micsoda???...
Ha az indiai tradíció négyféle tudatállapota (mélyalvás, álom, ébrenlét, turíya) korrelál a tradíciók négyes létrétegeivel (anyagi, asztrális, szellemi, isteni), akkor – mivel, úgymond, mi magunk az ébrenlétben tartózkodunk (?) – tulajdonképpen a szellemi világrendet érhetjük el, mint esedékest és a lehető legmagasabb lehetségest: elérhetjük, de ez nem azonos azzal, hogy benne tartózkodunk, tartózkodhatunk. (Az a felfogás az általános, hogy az anyagi szintben vagyunk.) A szellemi szint után pedig az isteni lenne esedékes, a „felébredéssel” persze. Kétségkívüli, hogy a legmagasabb, amihez még elérhetünk jelenlegi kondícióink legmagasabb érintkezési pontjával, az a szellemi világ. Az isteniről – azok akik már felébredtek rá – ezért is nem tudnak szavakkal – a szellemi létrend kat’exochen létezőivel – beszámolni.
A négy „tudatállapot-világ” megfelel azután a pythagoreus szent tetractysznak, és a Kabbalah elsőből másodikba átváltó értelmezési szintjén a világokhoz (olam) rendelt istennév (ebben az esetben a Tetragrammaton) egy-egy betűje és számértékeik.
Tetractysz
Másrészt a tetractysz összefügg az ún. „lélekszámokkal”, melyek a lélek határoló számai a deszcenzus (a lélek pythagoreus–platoni testbeszállása), majd aszcenzusa folyamataiban; azaz:
és a hozzájuk tartozó tetractysz-számok (1, 2, 3, 4) tulajdonképpen jelzőszámai az adott dimenzió legegyszerűbb objektumainak, a szimplexeknek is. De a tetractysz sok más mellett, az alkímia királyi művészetének fő stádiumait szintén reprezentálja, mert a 4 elemre a 3 alkímiai princípium, erre a 2, az ellentétek, dualitások (pl. Tűz-víz, Nap-Hold, napéj stb. ), míg végül az egység, az 1, a Lapis következik.
A Tetragrammatonból eredeztetett (mert számértéke) 72 szám más irányba is mutat, mert a körbe írt pentagram, az Ember szimbóluma, hisz az 5 az ember száma is, tehát egyszerre az Ember mint Bikaborjúé és ezzel magának a Szekérnek a száma is, mert hiszen az alef (alfa) nem csak azért az alfabétum első betűje, mert az univerzumot, a primordiális ember alakjában formázza, hanem mert jelentése ökör, bikaborjú!, aki a nagy évkör és a nagy világkör négy kardinális pontját négy lábával képviseli. Ezért, ha fejével együtt feszül a körre, immár egy ötszöget alkot, és a 360 fokos kört 5-tel osztva a 72-t kapjuk. De a 360 ismét csak maga a Szekér, vagy amint némely gnosztikusok nevezték ugyanezen princípium-csoportot: Abraxas... Makrokozmikusan pedig a platoni Nagy Évben, melynek egy harminc napos „hónapja” 2152 év, egy nap hossza 72 esztendő lesz.
Továbbá, ha a Kabbalahban a négy értelmezési szint legelsőjének kulcsa a teljes Tetragrammaton és számértéke ezért 26 volt, akkor feltehető, hogy a további szintek felfejtéséhez, desifrírozásához (akár a kabbalisztikus textusoknál, mint a Mózesi könyvek, akár a misztikus tudatállapotok elérésében) a további kulcsok talán: a 21, 15 és 10. Mindezt megerősíteni látszik az, hogy összegük ama 72, e felettébb jeles szám a számmisztikában, az a szám, mely Isten egyik (kimondhatatlan) Nagy Nevét konstituálja. „Legnagyobb” Nevét. Tehát a Kabbalah maga mutat a kulcsok helyére azzal, hogy e 72 betűs Névről említést tesz... Van egy 42 betűs Név is, és talán nem mindenkit fog meglepni, hogy Jézus leszármazási vonala Ábrahámtól kezdve 3×14 őst sorol fel! (Mt. 1,1–17.)
Térjünk vissza most a világkör szabadulási pontjához, a kijárathoz (feljárathoz). Ez, már korábbi vizsgálódásaink is erre mutattak, [10] főként a téli napfordulóhoz (időben) és a Vízöntő határához köthető, de úgy, hogy fel kellett tételezni azt, miszerint az evangélisták közül János (Sas) esik a Vízöntőre, ami nem (csak) levegős jegy, hanem egy ősibb elrendezés szisztémájában elsősorban vizes, ahogy általában a tél vizes jellegű. Ezt további adalékok is alátámasztják, így Piobb szerint Heraklész 12 munkája a Zodiákussal függvén össze, a sas és a Prométheusz-esetet az Aquariusszal azonosítja. (Cirlot: „A Dictionary of Symbols” RKP. London, „Hercules” címszó). Ugyanitt a „Tetrachord” címszóban azt olvashatjuk, hogy a do-re-mi-fa „közvetítő” és a so-la-ti-do „mennyei” sorozataiban van egy közös jegy, a „do”, amely a tetramorphok közül a Sasnak felel meg. És mert ez köti össze a legmagasabbat a legmélyebbel – a kezdetet a véggel – és csak a téli napfordulónál van ilyen kettős arcú és funkciójú kardinális is (Janus): a Vízöntő korsójából kétfelé áramló vizek; a halál és újjászületés helye és ideje ez, amit az is kifejez, hogy a Fa-ábécé szerint szintén az egyetlen, melynek két fa felel meg: fenyő és pálma. De „az arany és az Ige közötti összefüggés különösen a fa szimbólumának okkult és alkimista jelentésével összefüggésben érdekes.” „A faültetés gyakran jelölte az alkimista munka, az operatio, az átalakítás folyamatának kezdetét, melynek célja az aranycsinálás (a centrum elérése!) volt. E folyamat állomásait illusztrálja az arbor philosophica képe. A munka során gyakran intettek hallgatásra és elmélyült imádkozásra, amit a 18. századi Liber Mutus, a Néma Könyv is tanúsít. Egy 14. századi kéziratban, a Miscellance d’alchimiában Éva a földön fekszik, haja alkotja a fa gyökerét és törzsét. Ez a mortefactiot, a Prima materia női oldalát jelképezi. (Vö.: C. G. Jung: Psychology and Alchemy, Princeton, 1968. 268. o.) Úgy tűnik föl tehát, hogy a fa egyszerre jelképezi a halált és a feltámadást, a kezdetet és a véget, egy ciklikus folyamatot... Akárcsak az alkímia ősi szimbóluma: Uroboros a kígyó, aki saját farkába harap. A szoláris hős, isten ebből a körből, világkör perifériából, anyaméh szimbólumból tör be a középpontba, önmaga Igei, „beteljesült állapotához”. Erich Neumann szintén ezt írja, hogy a Leonardo művein oly gyakori gesztikuláló és mutató kezek jelképesen a szent misztériumok titkát mutatják, „az anyai misztériumok titkát, az isteni halhatatlanság titkát, a Nagy Anya tündöklő fiát, aki feltámad a halálból, valamennyi isteni fiú titkát, akik megváltást hoztak és megváltásban részesülnek.” (E. Neumann: „Art and Creative Unconscious”, Princeton, 71–72. o.) Így nyeri el valódi súlyát Jézus kereszteltetése János által a Jordánban. [11] Johanan, Johannes, Ioannes tulajdonképpen = Oannes (!); aki Ea, a vízisten hellenizált neve. Jele pedig a Zodiákus 10. Háza, a Bak (elöl kecske, hátul hal: kecskehal), melyben a téli napforduló is van! Tehát Jézus, a Nap belép Ioannes–Ea, a vízisten ‚házába’... Másrészt a Tarotban a Bolond az első ösvény az Élet Fán, és ez vezet a Ketherhez, az isteniséghez; a Bolondnak pedig az alef betű felel meg, a Sepher Yetzirah az alefet a levegővel kapcsolja ugyan össze, de a levegő ura a Sas, és az az egyiptomi hieroglifa, amely az A-t jelzi, valóban egy sas. E levegő miatt nincs ellentmondás, mert Wirth rendszerében a Mérték arkánája a Vízöntőé, és ez kifejezi eme állatövi jegy kettős arculatát, az angyal (!) két kupájával, azt tudniillik, hogy levegő–víz, amint a Mercurius is az androgynitásával az asztrológiában, és a mercurius is az az alkímiában.
Brinsley le Poer Trench pedig kifejezetten azt írja, [12] hogy „valahogy az egy misztérium, hogy az Aquarius a modern zodiákusban levegős jegy, mikor ennek szimbológiája oly kevéssé mutat direkten a levegő elemre.” A válasz is magában a problémafelvetésben rejlik, hiszen ahol modern zodiákus van, ott ősi, primordiális is van; az időben, történetben ezek ugyan egymásra következnek, de ez nem zárja ki, hogy az időfelettiben, kvázi a mozdulatlan szférában, a Caelum Stellaeban és azon túl örökjelenvaló ne lenne ugyanúgy, a mitikus kezdet (mint a legfelsőbb Lény lakhelye) helye (Kether), míg a változó éppen az időben rákövetkező, a megnyilvánított. Térben pedig ezt a kilencedik szféra adja meg, a hermetikus értekezésben (a Nag Hammadi-i VI. kódexben), hiszen még a nyolcadik szféra (állócsillagok és zodiákus, Hokhmah szefirahja [13] ) is változik lassan a tavaszpont eltolódásával, ami most a Kosba (♈︎) esik. [14] A változatlansággal „a kilencediket ruházták fel, melyet a Legfőbb Lény lakóhelyének lehetett tartani, és ahol egyes csillagászok egy helyzetét nem változtató imaginárius stabil zodiákust feltételeztek. A római korból ismeretesek pénzek két zodiákus zóna ábrázolásával.” (Kákosy: „Fény és Káosz”, Bp., Gondolat.)
(Visszatérve még egy gondolat erejéig a szefirahok és égi szférák kapcsolatához: Kínában az eredeti alapjelek (trigramok) száma nyolc, és ezek a világ titkos, mágikus összefüggéseit, az alapelemeket magyarázzák, amelyek a Ke-t, az űrt, az étert (Quinta Essentia), a teret betöltik. „Ke-tnek nyolc alakja van” – mondja a kínai magyarázat. De van egy kilencedik, centrális ‚elem’ is, éppen az űr közepében. (Ld. szerző: „Az I Ching mint az univerzum kínai modellje” c. tanulmányát, USZÓ 4, Bp. 1988.) Ez a mozdulatlan közép, a Tao. Ez felel meg Kethernek, míg a belőle manifesztálódó yin–yang, a düasz, azonos a Ketherből emanálódó első dualitással, Hokhmah-val és Binah-val. A düasz eme létkörét zárja körül azután a nyolcféle elemi erejű rezgés. Ez pedig együtt tíz.)
Jézus Krisztus analogonja az Élet Fa és a kereszt, mellesleg a kereszt vízszintes ága jelzi azt a szakadékot, mely elválasztja az alsóbb szefirahokat a felső három, isteni szefirahtól, és Krisztus száma a számmisztika tanításai szerint 888, ahogy az Antikrisztusé 666, [15] míg a kereszté (Tavrosz) 777... A kereszt tehát felező, keresztút is, elválasztja az alsót a felsőtől. A 888 azonban a nagy évkör, világkör is, tehát a bikaborjú-Szekér (Merkabah). Akkor a 666 a kifordult, feldúlt világ („keresztjéé”) lesz, ami kétféleképpen is értendő, egyrészt a „boszorkány ünnepek” által kijelölt kereszt az évkörön (Február 2., május 1., augusztus 1., október 31.), másrészt fordított latin kereszt, a szentségtelen szefiroté, a quelippoth-é. Hiszen „Isten majma” – az ördögi, diabolikus – utánoz ugyan, de fordítottan, pokoli travesztiaként.
A Stavros–Tavros–Tauros–Tau-ros (T-kereszt, Tau) – Taurus (bikaborjú) sor is arra mutat, hogy a világ(kereszt) ⊕ az ezen világ keresztjén feláldozott Bikaborjúé (férfiúi elv), ami azért történik, hogy a lezuhant, kifordult, bukott világot és keresztjét helyes rendbe állítsa vagy kibékítse a két elvet, keresztet ⊕ ⛒ a 8-as, teljes világkeresztben, kompasszrózsában, ☸. (Ismét utalok a 8 trigram körkörös elrendezéseire.)
E nagy kettős elv dolgozik minden dualitásban, így például Paracelsus Iliasterében (hyle : anyag, astrum: csillag) és az ellene dolgozó Cagasterben.
Krisztus, a Nap leszáll az alvilágba és Aion barlangjába, és felhozza a tudást és az „ősöket” – tulajdonképpen felszámolja az alvilágot: ez az utolsó inkarnáció (az egyetemes ember és a szakrális szolipszizmus által megélt történetben-időben), és hogy az utolsó reinkarnáció majdan az újra eljövő Megváltó „lesz” (míg az „utolsó előtti” az Antikrisztus „lesz”) végül is azt is jelentheti, hogy az utolsó, aki ember marad, a többi – lefelé süllyedő – masszájában..., aki másrészt viszont azért utolsó, hogy létrehozhassa ezt a művet, és azért készítheti el az Opust, mert utolsó; nos, eme utolsó inkarnáció tehát az, aki leszáll az alvilágba, a tudattalanba, átvilágítja azt, megváltja a „tudással” (amit Aion barlangjában lelt) és előző stádiumait, „inkarnációit”, az „ősöket” kiszabadítja. Beteljesíti azt, amire az „ősök” még nem lehettek képesek, ők még csak a „kérdéseket” tehették fel... Az ismétlés, az „ősök útja” volt ez mindidáig, míg az „istenek útja” csak most (mindig most, hic et nunc!) nyílhatott meg. Hisz a szoláris istenember, megváltó éppen az, aki a Hold szféráját, kapuját – ami az ősök útját elrekeszti, elválasztja és ismétlésre ítéli: idő, változó, feminin, lunáris, világ, kígyó – meghaladja és továbbhalad a Szellemi Nap felé (Nap-szoláris hősistenek útja).
A halottak persze hogy nem valakik vagy valamik, hisz nincs tudattól független létezés. Tehát „belül” vannak, a szubjektívban, helyesebben a tudatból a tudattalanba süllyedés tényét hívhatjuk meghalásnak, a lesüllyedt tartalmakat „halottaknak”. [16] A tudattalanba került „más” lesz így a kísértet, a szellem, aki/ami visszajár adott esetekben, tehát a tudattalan éji tengeréből felmerül, sok esetben információkért, a tudásért jönnek az élőkhöz. Ahogy Jung esetében a „Septem Sermones...” írását megelőző időben. Mert a „halottak” a kollektív (vagy személyes?!) tudattalanba süllyedten korántsem mindentudóak, és ebből következik, hogy az omniscientia ezeknél magasabb szinthez, az istenkép (Self) szférájához tartozik.
A (felszíni) tudatnak, az „anyagi világsíknak” viszont az a kiváltsága van meg, hogy realizálja a felsőbb szférák (ólamok) potenciáit, „új” dolgokat a kibontakozás processzusában találhat, és csak itt tudhat meg. Ezért az „új” tudásért jön a kísértet. Ebből viszont az következik, hogy a legfelületibb, a mindennapi tudat külső héja, szférája éppenséggel a legmélyebbel érintkezik, a centrummal, mert ama „új” tudás ennek omniscientiájából forrásozik. Tehát egyrészt igaz, hogy „nincs új a nap alatt” (az isteni időtlen tudásóceánja felől), másrészt pedig van (a tudat időben előrehatoló megismerése felől). Olyan ez, mint ama Ouroboros: az egész az isteni, a noumenon, a tudat csak a feje, de az Önmaga azonkívül még kiemelten a farka is... A tudattalan héjai pedig közbeesően az idő uralma alá esnek, de azt meg is alapozzák különlétükkel; abból a szempontból legalábbis, hogy annyit tudhat minden adott fázisban, amennyit addig az emberiség (helyesebben az egyetemes Ember) öntudása elérhetett. Olyan hatás-elv ez, mint az alakító-okságé, formatív-mezőké vagy a formatív univerzum elméletében szereplőé.
Summa summarum, a halottak végső fokon a primordiális, egyetemes Ember lezárult létlehetőségei, leszáradt ágak, mellékutak, tévösvények az Élet Fáján, ‚azok’ akik a nem-én, akik helyettem voltak azon nemének. Saját lehetőségeim.
Természetesen a különböző „halottas” (és sok más) szentkönyvek is értelmezhetőek úgy, mint amik a lélekre (az aktuális, a saját lélekre) vonatkoznak. Olyan értelemben, ahogy pl. Eckhart Mester is vonatkoztatja a Fiú születését... (ld. Campbell: „Occidental Mythology”, 510–515. o.) Vagyis a halottnak szánt felolvasás a tibeti „Bardo Thos sGrol” esetében csupán a „külső” rítus, értelme a saját lélekben, saját/kollektív tudattalanba süllyedt „halottaknak” újra és újra oktatása, beavatása a metafizikai lényeg felől, az univerzum és lélek alapkonstitúciójáról sit. Voltaképpen saját magunknak olvassuk fel, mert tudattalanunkon keresztül érintkezvén a primordiális Ember „tudattalanjába” ágyazódott „holtakkal”, taníthatjuk is „őket”.
Noha számunkra a legfontosabb pont is az igazi Önvalónk, mégis bizonyos értelemben a leginkább távol álló tőlünk, a jelenlegi kondíciókban legalábbis a legmélyebbre elrejtett, és akkor a szent könyvekre, halottaskönyvekre, a legfontosabb irodalomra, instrukciókra, „tudásra” is analóg módon ilyesféle „távoli”, kvázi exotikus, kinti, de valójában „benti”, nagyon is benti, ezoterikus–hermetikus (pl. alkímiai irodalomban stb.) lelhetünk rá; valóban a legenergetizálóbb, a legnagyobb kihívást és veszélyeket rejtő tudás, az önvalóra, a numinózum legbensőbb esszenciájára vonatkozó tudás ilyes helyeken nyugszik. Érintésünkre vár. Az pedig, hogy a „kint” és „bent”, abból következik, amit Hermes Trismegistos úgy fogalmazott meg: „ami fent van olyan, mint ami lent van”, vagyis a dolgok noumenális és fenomenális szemlélete ellentétes, de azért analóg. Következik ebből az is, hogy egymásban tartalmazkodunk: én és a világ. Ez az egyik értelme az Upanishadoknak, amikor arról beszélnek, hogy az átman kicsiny mint a kölesszem szeme... s oly nagy, mint a világegyetem, sőt „nagyobb”... Mert oly „kicsiny” a lélek az óriási univerzumban, mint a pont a végtelenben (határtalanban). De ez az oly nagy kozmosz a lélekből sugárzik ki, tehát a lélekben csücsül, a végtelen egész a pontban. A kör kerületén a pont, és az egész kör az origó pontjában. Erre az aspektusváltásra más típusú példa még a teremtés kiáradásának útja és a reverzibilis út, a visszaemelkedésé: deszcenzus és aszcenzus. Vagy megint más aspektusból, hogy az archaikus kozmoszmodell egyik változatában a kezdet, az origó, és a létesülés „villáma” ebből halad „kifelé” a perifériára, míg a másik változatban a kezdet a mozdulatlan mozgató szférája, és ettől halad a „villám” a világ buborékjában, semmijében befelé, a világ közepéig, a Földig. Minderről még lesz szó.
Igen sokrétű és sokfelé ágazó dolgokról volt szó idáig, de van egy figura, mely szinte mindezt megtestesíti, egyetlen alakban szintetizálja: [17] Zervana Akarana ez, az elsődleges isten, a „határtalan idő”, „tartam egy körben”, aki mégis egy örök létre mutat a Saturnus szférájának és az örök ciklikuság időgátján túl. Alakjában a tetramorphokat egyesíti, ezt fejezi ki oroszlán-ember mivolta, amely maga az axis mundi, akire a caduceus kígyó felkúszik, de ez egyben a kundalini kígyó is, amit az jelez, hogy hét csavarral kerüli körbe, amennyi a csakrák és a beavatás lépcsőinek száma. Az oroszlán a szoláris–nappali–égi pólus, a kígyó a lunáris–éjszakai–földi pólus, míg az ember a közép, az egyensúly helye. Kezeiben a kulcsok, az oldás és kötés kulcsai, mellkasán egy vadzsra, az erő, és jelen van lábainál a mágikus fémművesség jelképe, a kalapács és a fogó.
Tehát Mithra és Varuna (Uranus) egyesített alakja ő, Mithrávarunau, mert Varuna az örök ciklikus éjszakai ég (kígyó – ősi sárkány), míg Mithra a szoláris naphős-fiú, aki legyőzi az ősatya-sárkányt. A Shatapatha Brahmana szerint Mitra-Varuna összetett alakja „a Tanács és az Erő”. Coomaraswamy pedig azt írja, hogy „mitra a papság, Varuna a királyi erő, Mitra az ismerő, Varuna a Végrehajtó”. Tehát ez a szintézis (Mitra-Varuna) az Uralom tanának (ami Indiában a radzsa-yoga) szintje a Kabbalah szisztémájában (főpap és a király ismerheti csak ezt a szintet, és tudjuk, hogy Jézus az, aki Főpap a Melkhizedek – a beavató – rendje szerint és Király Dávid házából; de ez a szint az, mely a Király és Királynő, Nap és Hold házasságát, a hyeroszgamoszt, végül is a szellemi androgynoszt jelenti az alkímiában), azé a Kabbalahé, melyben a Szigor és Könyörület (vagy Jáchin és Boáz) oszlopai ugyanazok, mint Varuna és Mithra, fekete és fehér áldozata, az oszlopok tetején a Főpap és Király egyesülve nyeri el a Kethert (Korona).
„Zervan Akaranában az oroszlán Mithra, a szoláris fény, az örökkévalóság; a kígyó az időciklus (Ouroboros), mely sose marad abba. Akaranában, a „határtalan időben” az örökkévalóság és az idő egy, mégis kettő. De ha bárki felteszi, hogy találkozni fog ezzel a figurával az idő határain túl (az idő pedig határtalan), nos, elhibázta máris a beavatást és visszaküldetik a Holló fázisig.”
Az indiai Indra megfelel Mithra Tauroctonusnak, mert Indra is megöli Vritrát, a sárkányt, amit szintén leírnak mint bikát is... A kozmosz pedig a nagy kígyó vagy bikaborjú, melyet a szoláris hős, a Fiú feláldoz, s amelytől elszabadul (de azonosul is vele, ahogy őt is feláldozzák), ahogy a Taittiriya Samhita írja: „Mitra... megszabadítja magát Varuna csapdájából...” De a megszabadulása csak úgy lehetséges, hogy azonosul áldozatával a feláldoztatásban, kvázi ha „magára veszi a világ bűneit”.
Zervan Akarana, az oroszlán-ember és bikaölő tehát adekvát Mitra-Varunának a sárkány-bika ölőnek. A Mithra Tauroctonust követő két fáklyás (Dadophorok – egyik lefelé tartja fáklyáját: éj, feminin pólus, míg a másik felfelé: szoláris pólus. Talán innen kiindulva fejthető meg a Tarot 21. „Világ” arkánájának, táncoló figurájának kezeiben levő felfelé és lefelé lobogó fáklyáinak jelentése is), szintén feltűnik védikus összefüggésben, a társult párban, melyek a syzygy alapelvét testesítik meg (a nyilvánvaló ellentétek egységét), [18] a Nasatyák, ikerlovasok, Ashvinok. „Ők az ég és a föld, fent és lent, örökkévalóság és idő, pap és király...”
„Zervan Akarana tanítása lényegében ugyanaz, mint a Gupta és poszt-Gupta periódusok kundalini-yoga iskoláié” – mondja Campbell, és mindez talán hatott a Zhang-zhung swastika-Bonra is, az Iránból áradó hatások egyik összetevőjeként, ahogy erősen hathatott a Tibetben kicsit később megjelenő Kálacsakra-Tantrára, hiszen az idő fogalma ilyen explicit módon és súllyal csak ebben jelenik meg ott, másrészt a hagyomány szerint a Tibettől nyugatra elterülő Shambhalából eredt...
A Tarot egyik lehetséges elrendezésében a 0. Bolond arkánájának a Plutót feleltetik meg, és e Bolond a sorozat kezdete, míg vége a 21. Világ, melynek a Bika felel meg. Márpedig mind a kettő földes jellegű. Láttuk, a Plutó az orfikusoknál a negyedik világkorszaké és a földé! Másrészt a Kabbalahban a szefirahok és a nekik adekvát angyalok és bolygószférák esetében a legfelső a Kether és a Metatron, a Primum Mobile, míg a legalsó, a Malkuth megint a Metatron és az Ember és a négy elemet összefogó Föld. Ez is csak arra mutat, miszerint 1, a Királyság meg kell kapja a Koronát (találkozniuk, egyesülniük kell); „a kezdet a végben találkozik”, 2, a testben való feltámadás misztériumára mutat, 3, a deszcenzus és aszcenzus „titka” és relatív jelentősége szintén itt rejlik, tudniillik a legfelső és legalsó, kvázi a nirvána és a szamszára azonossága, 4, a Shekhina exiliuma, a kereszt negyedik (rejtett, a földbe rejtett) ágaként, az ősi, első Ádám koponyájának hegyén (Golgotha), [19] ahol a Brahma-nyílás van, és ez a nyílás a Makroanthroposz, a primordiális Adam Kadmon esetében, a makrokozmoszban a Polaris analogonja! Erről pedig tudjuk, hogy a világlabirintus „kijárata”, melyet Stella Marisnak, „Tenger Csillagának” is neveztek!... Wirth szerint pedig a Polarishoz (és a teljes égboltozathoz – az égi óceánhoz, tengerhez!) a Világ lapja tartozik: a világmandala, a deszcenzus végállomása, a teremtés befejezése, de másrészt éppen a végső megszabadulás helye is ez, mert közvetlenül a 0. Bolond arkánájával kapcsolódik egybe a sorozat-körben.
Az Élet Fa kvadrupólusainak uniója (jobb és bal, alul és felül) találkozása, kontaktusa és forgásba hozatala alakítja ki az Ezekiel víziójában megpillantott, mindenfelé forgó Merkabah-t. Szekeret, illetve a Kereket, az Univerzum élő „modell”-jét.
Azonban a Plutóra, Uranusra és Neptunusra való minden vonatkozást igen nagy fenntartásokkal kell kezelnünk, mert e ‚modern’ bolygóprincípiumok annak az inficiált kornak jellegzetességeit, infernális vonásait, mondhatnám plutói–hádészi befolyásait közvetítik, mely olyannyira szeretne a Kether valódi „uralkodójának” helyére kerülni. Lásd mint fent, ahol a Plutó felettébb meggyőző logikával már majdnem meggyőzne... Azt kell mondanunk, minden fenntartható, „igaz” a fentiekből, a Plutót leszámítva...
Az archaikus kozmosz-modellek, mint a gnosztikus „Ogdoasz” is, természetesen páratlan precizitással fogják visszaadni az ember titkos, benső anatómiáját is, hiszen a makrokozmosz és a mikrokozmosz megfelelésben állanak.
Másfelől, mert az őskor szerkezeteire, folyamataira a körszerűség, az „örök visszatérés” a jellemző, a cikluson minden pont kezdet és vég, minden kezdet a végben találkozik, és így releváns lesz a lélek deszcenzusára, a világ genezisének útjára; a bolygók szféráin át leszállván a Földig, és a lélek aszcenzusára éppúgy: visszaemelkedve a Saturnus kristálygömbjéig, melyen a geometria alapján is minden pont lehet centrum éppen, ahogy a tradíciók „szellemi geometriájában” szintúgy: így például a tibeti kLong=dbyings, ami nagy kiterjedésű, dinamikus tér, de egyben a kLong „pontpillanat” is, és ezért a mandala centruma bárhol lehet, még a kerületén is! [20] A 7 bolygó szférája (a zikkuratok lépcsői is ezeket példázzák), Jákob lajtorjájának fokai, a személyes „tudattalan” erőivé, hatalmaivá is válnak, melyeket meg kell érteni, „meg kell nevezni” az aszcenzus iniciációjában, a halál után, az úton felfelé az Élet Fán. A Föld a szerkezet középpontja, a felszíni tudat, az időbeli itt és most, míg a 8. szféra megfeleltethető a kollektív tudattalan „ismeretlenei”-nek, archetyposzainak. E 8. szféra elérésével – mivel bármely pontja középpontnak bizonyul – eléri a Polarist, a kijáratot, a szférákon „túli”, időtlen, mozdulatlan isteni szférába, mely ily módon az Önvaló (Self) örökkévalóságával, idő felett állásával azonosítható.
Ugyanez az alapszerkezet azonban a mai kozmológia univerzum-modelljeire is adekvát! (Noha táguló és méretekben szélesebb plénumú rendszerre nézve.) Így a kvazárok (az átlátható világ) „héjáig” húzódik a személyes és kollektív tudattalan („máig”) manifesztált tartománya. Ezen túl pedig a kollektív tudattalan nem Manifesztált, de igen energetizált, gigászi őserői, őshatalmai, az istenek első nemzedéke kvázi, s persze a „világ szélén”, a Big Bang kozmikus eseményhorizontján „túl” a Self. [21]
A lélek tehát leszállván a nyolc szférán át a Földig, minden szférától kap egy burkot, tehát a legkülsőt, a legföldiesebbet, az anyagi testet magán a Földön, a centrumban nyeri el, és ezért a mikrokozmosz is réteges szerkezetű, noha fordítva. A takarók, héjak levetésével befelé halad a mikrokozmoszban, és felfelé–kifelé a makrokozmoszban. E dualitást a tradíció is ismeri, mert csak egy aspektusból centrum a Föld, más szempontból éppenséggel a legkülső perifériát jelenti, a legalsó kondíciókat. Ezért van az, hogy pl. a Kabbalahban a létesülés villáma által bejárt „zimzumban” alakul ki a szférarendszer, de ennek megjelenítése kettős lehet: a középpontból kifelé és a középpont felé haladó Ayin Sof Aur:
Egyébiránt eme zimzumhoz kapcsolódva, elmondható róla is az, ami az egyiptomi hieroglifák rendszerében a lukról, üregről: „a hely mely a szubsztancia hiányából teremtetett, ami a menny építéséhez megkívántatik és így kapcsolódik a térhez”. [22] Könnyen lehet, hogy a zimzum által kogenerált „világ” (mely így a semmiben létrehozott űr!) ebben az egyiptomi ideában gyökerezik, de megegyezik a modern kozmológia egyik elképzelésével, nevezetesen a világegyetem semmiből (valódi vákuumból) való kifagyásával, vákuumátmenetével (amellyel már a fizikai vákuumot kaptuk). Ily módon tulajdonképpen a világ egy „luk, üreg” a semmiben, mi több, a semminél kevesebb (alacsonyabb energiájú)...
E duális aspektus akkor a lélek struktúrájára is érvényes lesz, a centrum lesz a Self vagy az ego, a kör kerülete pedig akkor vagy az ego vagy a Self lesz. Utóbbi eset egyben az individuum története is a „születéstől” a jelen, „most” állapotáig.
A szakadási pontok: a születésé és a „hic et nunc”-é (és természetesen a halálé), ezek azok, melyeket realizálva coincidentia oppositorum lesz és van: az ego Self-fé tágul (kozmikus tudatosság), az itt és most eléri a keletkezés t0 pontját; a kör ponttá ugrik össze, a pont körré tágul, a végtelen sugarú cusanusi körré, a „csak én” egysége, a pont-egzisztencia a minden lesz, a kör. (Természetesen az univerzum karakterisztikája mindez, ahogy releváns is rá mindez: a Self a Big Bang, az ego az „itt és most”, de mégis t0 és „itt és most” nincsenek külön, sőt azonosak: mert minden „itt és most” (mondhatnánk mi is, hogy pont-pillanat: kLong) jelen volt, van és lesz a Big Bangban. Mert csak a kör kerülete és középpontja az, ami „ott” „volt” a keletkezésben (ha kivesszük az időt, időiséget).
Ebből érthető meg az is, hogy az Önvaló csinálja a „sorsot” magát is, s ebben az esetben persze részét, az egót is, de ha az ego szeparálja magát az univerzális processzustól, akkor megpróbál saját magának mindene lenni, ami persze nonszensz, egyszerűen mert nem az. S ekkor lesz determinációvá a Minden, az Önvaló, a Sors. Ha elismeri, persze nem csupán értelmével, hanem teljes valójával, hogy „tartalmazott”, valódi rész, akkor van csak lehetősége, hogy a körré táguljon – deifikáció, apoteózis. Ez a Sors, az Út célja. Ha elfogadja sorsát, akkor meghaladja azt. Az Út végén Úttá válik. Ha nem, akkor vonszolják az úton, magát fogja vonszolni, és ez a „súrlódás” az, ami a fájdalom, szenvedés közvetlen oka. Csak az egóra korlátozódni olyan, mintha az ember a ház helyett az építési állványzatba költözne be.
Igen, a hírhedt „szabad akarat” probléma is csupán akkor lép fel, ha csak az ego van tételezve, mint az ember reprezentánsa. Mert abban a pillanatban, ahogy elismerjük: az egón túl, a magasban, ott ragyog az Önvaló, rá fogunk ébredni, hogy „Én vagyok a Sors”. Én vagyok, én ezért csináltam, csinálom azt... Ha csak az egóra korlátozom magam, akkor a sorsot és térképét, a horoszkópot, kényszerként, teljes determinációként kell megélnem és felélnem. Tulajdonképpen saját valómat (mélyebb valóságomat) kell ilyenként megélnem. De a mélyebb valómnak önmaga, vagyis amit tesz is, szabadság. Ismét a kör és középpontja. Végül is, nincs semmi ellentmondás (a coincidentia oppositorumon kívül) szabad akarat és determináció között, mert én, helyesebben az Én, akartam-akarja a determinációt, a sorsot...
„S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?
Felnőttünk már, örök magányosok,
Céltalan vándorai csak a térnek.
Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?
S mégis sokat mond, ki azt mondja: »Este«”
(Hugo von Hofmannstahl: A külső élet balladája - fordította: Kardos László)
Mondják, a gólemet megelevenítő és a gólemet megölő szó csupán egyetlen betűben különböznek: megelevenít az AEMAETH (Igazság).
Aieth Gadol Leolam Adonai
* * *
„Itt akarom kihúzni az esős évszakot, nyáron meg amoda költözöm”. Így ábrándozik a balga, és nem gondol a halálra, amely váratlanul érkezik, s úgy elsodorja a maga ügyes-bajos dolgaira gondoló önző és szórakozott embert, mint az árvíz az alvó falut. Sem a fiunk, sem apánk, rokonaink és ismerőseink nem segíthetnek rajtunk, ha jön a halál órája. Senki sem segíthet. A bölcs és jó ember, aki világosan fölismerte ennek a dolognak az értelmét csakhamar rátér arra az útra, amely a megnyugvás útja.
* * *
Olyan vallás (a vallást az élet értelméről és céljáról szóló magyarázatnak tekintve), amely ezer esztendővel ezelőtt megfelelt az emberi igényeknek, semmi esetre sem felelhet meg a mai emberiség igényeinek. De gyermekeinknek ma elsősorban azt kell megtanulniuk, ami ezer esztendővel ezelőtt az emberek igényeinek megfelelt – ami szörnyű hiba.
* * *
Semmi sem fokozza le annyira az ember erejét, mint ha azt hiszi, hogy saját erőfeszítésétől függetlenül boldogságra vagy üdvre lelhet valahol.
Forrás: [» Őshagyomány ]
