"Verum est, certum et verissimum, quod est, superius naturam habet inferioram et ascendens naturam descendentis."

                         

         
 

[« vissza ]

[ » Spirituális Ezotéria Könyvtár « ]
» keret nélkül «

[ előre » ]

Tarr Bence László

Tér-Rendezés

- Ordering Space -

2006.

Ha belépek a kertünk kapuján, jobbra tuják, balra egy vén diófa fogad. A tuják üde, friss savanykás illatával édes-fanyaron vegyül a kerítés mentén tavalyról itt-ott megmaradt rothadó diófalevelek kesernyés illata, és ahogy átsétálok a futórózsával benőtt térválasztó íven, az illatárhoz vegyül a balra ültetett üde liliomok, őszirózsák narancssárga hullámzó vonala, a hatalmas mérges-zöld fenyő zúgása, a frissen érő kunkori szőlő zamata. Távolról, a kert végéből a pirosló ribizli, a késői bíborba érő málna, a burjánzó lakk-fekete szeder verseng a vöröslő meggy, a lila szilva, az aranysárga körte, a hamvasan rózsaszín-sárga őszibarack illatárjával. Legyen az tavasz, nyár, ősz, vagy tél ha belépek kertembe, egyetlen perc alatt elcsitul minden gondolatom, megnyugszik a lelkem, elfelejtek mindent mi addig történt, és a lélek néma csendjébe térve, tétován megállok, ösztönösen mélyet lélegzek hogy betöltse szívemet a hirtelen támadt béke és boldogság. A kapuval szemközt álló fiatal őszibarackfa ágaira akasztott csengettyűk szinte mindig csilingelnek a lágy szellővel, és vígan pörgetik az egyik ágra akasztott szélforgót. A kövezett terasz sarkában álló, gömbölydedre csiszolt nagy folyami kavicsok torony-szentélye felé, láthatatlan biccent fejem, míg ujjaim lágyan cirógatják a virágágyásokból felém integető őszirózsák pompás virágait.

Hogy hol vagyok ilyenkor? Nem tudom. Csak érzem. Élem. Lelkem szabadon táncol a virágokkal, fenn repül a fellegekkel, csicsereg a madarakkal, zúgolódik a fák lombjaiban, csörgedezik a kertünk alján futó patakocskával, el-el bújik egy levél mögé, a fák törzsét vizslatja, a cserzett repedésekben szaladgáló hangyák után kutat, a békákkal kuruttyol, a rovarokkal duruzsol, a fűszálakban rejtezik, elgurul és elveszik, megkerül és elterül, vízben jár és égben száll, feltalál és megtalál… engem. Aki magam vagyok.

Miután így magamra leltem, mindig rám-csodálkozok, mily szép vagyok, és milyen EGY-szerű. Egyszerűen vidám, és felhőtlenül boldog. Ebben a természetes egyszerűségben minden gondom ócska gondolattá porlad, és őszinte boldog mosoly lesz úrrá arcomon, és csak egyszerűen hagyván, hogy szívem kapuját szélesre tárja a pillanat, eredendő tisztaságom, teremtett lényem, lényegem makulátlan napsugarában megfürdet a világ. Nem teszek érte semmit. Csak a semmit teszem. Ilyenkor gyakran eszembe jut Micimackó és Róbert Gida mélységes beszélgetése a semmittevésről, és hogy hogyan is (nem)kell azt (nem)csinálni, és hogy hogyan jutnak a legnagyobb boldogság birtokába a nyárvégi lenyugvó nap sugaraiban. Ilyenkor még az is eszembe jut, hogy a Micimackó, na az tényleg tudja mi a buddha-ság, meg hogy mi a butaság, meg az EGY-szerűség, meg az EGY-ügyűség. És az is, hogy pontosan nekem is ez az egyetlen valódi ügyem ezen a világon…

Ilyenkor benső terem kiürül, a sok terhes gondolat lim-lomját kisöpri a szelíd derű, és szívem pompázatos termét rendbe teszi a néma hallgatás. Állok vagy megyek? Tiszta szívvel, mozdulatlan, TELJESSÉG-gel mindegy. Megáll az idő, és helyét elfoglalja az öröklét, az időtlen időfeletti. És énem az időtlenség örök gyermeki fiatalságában kuncog a bokrok mögül, ahogy szinte beleszédül időbezárt testem a mámoros megkönnyebbülésbe. Lesdeklő pillantása huncuttan kacsint felém, ahogy téridőbe feszített alakom felegyenesedik, és erejével telve, büszke erővel, szálfaként méregeti visszanyert erejét, hogy ráébredjen öröklött örökléte örökére.

Mikor belépek ajtómon, felém az Isten szalad. „Megjött Apa!” – kiálltja izgatottan nekem, és én persze ilyenkor tudom, hogy ő nekem mondja, de én tudom, hogy valóban ő az én Atyám. És az atya akiről beszél, nem én vagyok, de bennem él, és ő látja, mert gyermekien tiszta szívvel még mindent lát az ember. Ilyenkor egymást karjainkba zárjuk, és összenevetünk boldog öleléssel. „Hazahoztad a kompjútered?” – kérdi tőlem még mindig izgatottan az Isten, és én nevetve mondom, hogy persze, erre jön a „Juhé!”, meg a „Bálint, apa hazahozta a kompjúterét!”, és akkor szaladva jön a Bálint is, meg négykézláb sietve a Csilla, és sorra ölelkezünk nagy örömünkben. És nem tudjuk minek örülünk, a hazaért kompjúternek, egymásnak, az örömnek, pusztán a létnek, de mindenki örül, még a kompjúter is, akit ugyan az előszoba sarkában felejtünk.

A hűtőre mágnesezve sorra díszelegnek a gyerekek rajzai, hosszú-ujjú pálcikaemberek nagy fejekkel és fülig érő szájjal, krikszkrakszos ákombákomok, és piros-zöld-sárga-kék tenyérlenyomatok. Az üveges konyhaszekrény ablakában zöld-sárga hasas-kancsó mosolyog, virágos kerámia-tálka, hosszú talpon álló piros üvegpohár, tengerkék üveg-edények, áttört rizsszemcsés kínai porcelán. Zöld-sárga konyhai mozaik, világos fenyő bútor, mely bármilyen régóta megvan még mindig árasztja az erdő illatát. A gyerekek szaladgálnak lelkem tiszta udvarában, és zsibongásuk messze kondul a megtisztult térben.

Aranyló hosszú hajával, fehér ruhában ott áll nevetve másik felem. Hazaváró karjaiba bújva szívemre emelem az életet, a teljességet, a rended. Karcsú derekával belengi otthonom, haja illatába a kert ezernyi íze elegyült. A kitárt ablakhoz táncol, ahol a párkányon csavarodó bambusz pihen, leveleit a koszorúfutóka virágaira hajtja, míg szelíd ibolyácska bújik meg a színes kaspók között.

A lenyugvó nap sugarai még aranysárgára festik a zöldellő kert árnyait, és az ablakba akasztott színesüveg díszek játszi fényein át, csilingelő robajjal száguld tova a közeli villamossal együtt a nap. A boltíves áttört falra akácfa árnyéka vetül, sorbafűzött apró tojásdad levelei után kapkod sok apró kis kéz. „Apa csináljunk kutyát!” „Meg félelmetes pótót!” – teszi hozzá Bálint, és én boldogan festek árnyékokat tovább, míg végkép le nem nyugszik a bíborszínű nap.

A szomszéd szobából díszes imazászlóról figyeli játékunkat a hat létbirodalom minden érző lénye, és tanító megvilágosodottak okító pillantásai méregetik az árnyékcsodát. A sötét beköszöntével állólámpát gyújtunk, és gyertyafényt, hogy a táncoló lángnál meséljük el egymásnak a nap eseményeit. A csendes figyelem betölti a teret, noha mindenki mindig egymás szavába vág, sír, nevet, sértődik, a dolgok rendje szerint. A hangos csendben, a mozdulatlan mozgás táncoló árnyakat vet az asztal körüli falra, melyet több mint száz keretezett fénykép borít; őszintén mosolygó megannyi rokon, barát és mi magunk.

És mikor mindenki elfáradt, és elnyugszik az éj, én a lelkemben őrzöm tovább a lenyugvó nap fényét. Ágyam felett időtlen fényfolyosóhoz repítik a lelkeket kitárt szárnyú angyalok, míg belső világomban a megtisztult rend, színes fehér fényében hajtja le kicsi párnájára fejét az én Istenem.

» Ezotéria - Zen-do – A zen útja

Light

Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)

A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)

Scarabeus


         

                         

 
[« vissza ]

Creative Commons License

[ előre »]

Web Matrix

buddhism | hinduism | taoism | hermetics | anthropology | philosophy | religion | spiritualism | parapsychology | medicine | transhumanism | ufology

Last updated: 21-03-2011