|
Tarr Bence László
A Daimon
- Daimon -
2007.
„Az Úr akié a jóshely Delphoiban nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” [Hérakleitosz]
|
|
Hogy mit is kerestem világra jövetelem helyéhez képest a Földgolyó lehetséges legtúlsó felén, Celebesz szigetének szívében, két fokra az egyenlítőtől, egy trópusi dzsungel legmélyén, és hogy miért másztam be egy mindentől távol eső holtestekkel teli barlang legszűkebb járatába, itt hosszú lenne elmondani. Mindezzel együtt, első találkozásom a daimónnal, ‘itt’ és ‘akkor’ történt. Ahogy négykézlábra ereszkedve, számban a pislákoló ócska kétfilléres elemlámpával másztam egyre mélyebbre a holtak csontjait ropogtatva térdeim alatt, beljebb és beljebb az éjfekete anyaföld méhébe, mélyebbre és mélyebbre az egyre szűkülő természetes járatában, miközben kezem tapogatta a szanaszét heverő csontok között a szilárd talajt, teljesen ‘váratlanul’ penge módjára elmémbe hatolt a kérdés: „Bence, Bence hová mész?” Valódi quo vadis – Isteni figyelmeztetés. A figyelmeztető kérdést egy kérlelhetetlen, szigorú, egyben végtelenül szeretetteljes belső hang tette fel, amely olyan átható erővel furakodott megszállott gondolataim közé, hogy elmém teljesen kiürült, hogy átadja helyét az eszmélésnek.
A kérdést egy élmény követte, amelyben megéltem minden addigi felismerésem legmélyebb tartalmát és értelmét, miközben leírhatatlanul összetett és határtalanul sok látomás cikázott át tudatomon, amelyben a millió egy kép között a levegőég távlatából láttam magam, mintegy belelátva a sziklás hegy gyomrába, ahogy a Föld méhének keskeny szülőcsatornájába temetett megannyi holt között egyetlen élő emberként ráébredek a Valóság természetére. Egyszerre értem meg minden cselekedetem jelentős jelentéktelenségét, és hogy amit keresni jöttem az időtlen misztérium barlangjába hatolva, valóban saját bensőm barlangja. A platóni barlang, amelyben megannyi leláncolt lélek raboskodik saját árnyképeit kergetve, nem lelvén a barlang száját, és az árnyékvilágon túli napfény világát. A barlang mélyén átélt megtapasztalás végtelen titokzatos élménye, és a megannyi felismerés könyvek tucatjait tölthetné meg, ha egyáltalán le lehetne jegyezni mindazt amit ott és akkor átéltem, de a Világra eszmélés egyetlen gondolatban kristályosodott ki: Nem kell a Világ legtávolabbi zugaiban kutatni a választ, mert a válasz minden választásunkkal bennünk születik meg, legyünk bárkik, bárhol, bármikor. |
Hatalmas elhatározással megfordultam a szűk csatornában, amit szinte teljesen kitöltött hason-csúszó testem, és tudom, hogy ez volt életemben az a szimbolikus és egyben gyakorlati mozzanat, amikor a Jordán folyása megfordul – ahogy az alkimisták nevezték ezt a mozzanatot, hogy a pusztító létforgatag árjával szemben felfelé ússzon rajta lelkem hajója. Ez a parávritti, ahogy az ind filozófia szanszkrit nyelven megnevezi, a tudatfolyamatok megfordítása. Mikor kifelé jövet egy tenyérnyi mérges pók állta utamat, elzárva a keskeny járatot tudtam, hogy a mitikus korok misztériumbarlangjába tévedtem és, hogy a Pán-i félelem amelytől egész testem reszketni kezdett, a metafizikai halálfélelem, amelyet a ‘mysterium tremendum’ élménye, a szentséggel való találkozás váltott ki bennem. Tudtam, hogy átléptem a ‘Valóságos’ és a ‘Mitikus’ határát, és hogy ami a barlangban ‘most’ történik velem valójában az örök emberfeletti beavatás időtlen rítusa. A daimón, mely az előbb szigorú parancsával figyelmeztetett, most némán hallgatott és én tudtam, hogy a kapu őre nem bánt, ha a halált megvető bátorsággal átlépek rajta…
A Parnasszus hegy lábánál épült delphoi jósda mára már csak romjaival jelez nekünk. Forrásának szent sárkány-őre Delphüné, Appolónt elnyelve, a napisten sugaraitól maga is elrothadt, és úgy tűnik nomen est ómen alapon a „rothadó” Püthón átka utolérte magát a beavatás legszentebb helyét, Appollón templomát is. És noha a külső térben az istenek szentélyei romba dőlnek, bennünk erejük változatlanul tovább él. Így van ez, a delphoi jósda misztériumőrzőit, a pűtheákat megszálló isteni erejével, a daimónnal is.
A daimón, ami a görög mitológia hirtelen felbukkanó és hirtelen eltűnő, félelmetes, végzetes ereje, melyet nem lehet nevén nevezni. A daimón mindig hirtelen és váratlanul csap le az emberre, Homérosz szerint gyötrő álmokat küld, váratlan gondolatokat sugall, és az Odüsszeia tanulsága szerint olyan útra tereli az embert, amely sokszor katasztrofális eseményekhez vezet.
Nem véletlen, hogy a szó a kora-keresztény fogalomtárban az ördögi hatalommal rendelkező lélek jelzőjévé vált, és míg a pűtheákat megszálló isteni erő a legnagyobb transzcendens adomány, addig a jótékony lelkeket megszálló ördögi ‘démon’, minden középkori jámbor ember legnagyobb félelme.
Pedig már Aiszkhülosz megírta, hogy a daimón hasonló a sorshoz, és az ember életének minden eseménye tőle függ. Éppen ezért van, hogy Pindarosz szerint létezik jóság- és gonoszság-daimón, attól függően, hogy az ember maga mit tud sorsával kezdeni. Ha tudjuk, hogy a római mitológiában a daimónnak a Géniusz felel meg, akkor már közelebb is járunk ahhoz, hogy mi is ez a hirtelen felbukkanó végzetes erő.
Hérakleitosz szerint az ember jelleme a daimónja, míg Platón elbeszélései szerint kikerülhetetlen, hogy minden ember találkozzon az életben a maga daimónjával. Egy helyütt, az Állam nevezetű művének utolsó könyvében, egy mitikus látomásban meséli el, hogy mi is a daimón valójában: |
|
A túlvilági utazást befejezvén, minden lélek arra hivatott, hogy magának egy új sorsot válasszon. A választás részben szabad csak; minden lélek egy adott számú meghatározott sorsú élet közül választhatja a neki legvonzóbbnak tűnőt. Platón szerint bölcs mértékkel kell választani, mert az ami első ránézésre vonzónak tűnhet, lehet, hogy alaposabb szemrevételezéssel pont tragédiák sorozatát rejti, és persze vice versa. Ha viszont egy lélek választott, sorsát magától elvetnie nem lehet, és hogy azt be is teljesítse, az istenek egy lélekvezetőt, egy daimónt rendelnek mellé, aki egész életén át végig kíséri őt, hogy sorsát el ne kerülhesse. A daimónok így tehát valójában őrök, és egyben hírvivők is, akik az emberi és az isteni világ között szabadon járkálnak, közvetítetnek az égi lakók és a halandók között. Ezt a képzetet erősíti Hésziódosz görög történetíró is, aki szerint amikor az aranykor nemzedékét magába foglalta a Föld, belőlük lettek a ‘jó szellemek’, akik oltalmazzák az embereket, figyelemmel kísérik a jó és rossz cselekedeteiket. Így nemhogy démonok, hanem valójában a kereszténység angyalai ők, akik őrködnek minden egyes emberi lélek felett, hogy tudatlanságában rosszat ne tegyen.
A figyelmeztető belső hang
Platón azt állítja, hogy a daimón mindig csak akkor szólal meg, ha az ember éppen valamilyen rosszat készül cselekedni. Ha végzetes hibát készül elkövetni, és ezzel sorsát teszi kockára. Nem véletlen, hogy még a modern pszichológia sem űzte számon a ‘lelkiismeret’ fogalmát, amely figyelmeztető belső hangján felszólítja az egészséges pszichéjű embert, ha az éppen valami helytelent készül elkövetni. Platóni értelemben, az emberben megszólaló lelkiismeret hangja, a daimón. És mint azt a magyar szó pontosan jelzi, ahhoz, hogy meghalljuk, hogy meghallgassuk egy valami kell: lelki ismeret.
Talán ez az, amire manapság a legnehezebb szert tenni. Bejárjuk érte a Föld minden zugát, csakhogy azután rátaláljunk saját belső szentélyünk titkos termeiben. A bennünket kísérő lélekvezető, felsőbbrendű Énünk, géniuszunk, velünk tart mindig és mindenhová. Elhagyni, lerázni nem lehet, csak sűrű viasszal lehet füleinket teletömködni, hogy ne kelljen kellemetlen szavát meghallanunk. Pedig ha a bennünk rejlő géniusz megszólal, mindenféle színlelés felesleges, mert az isteni erő egyenest a szívünkhöz beszél. Mindenki tudja, hogy a lelkiismerettel vitázni teljesen felesleges, és nem is lehet. Aki azt teszi, amit a szíve diktál, aki a lelkiismerete hangját követi, a lehetséges legnagyobb isteni Erőt követi. Mert tudhatja, hogy a Sorsát teljesíti be, míg azok kik elfojtják a daimón szavát, folyamatos küzdelemben élnek a Világgal. Mint említettük, Platón szerint a Sorsát úgysem kerülheti el senki. A maga daimónjával élete során mindenki találkozik. A vele való találkozás pedig elsöprő erejű. Ha a daimón megjelenik, váratlanul tör az emberre, villámgyorsan cselekszik, és máris nyoma vész. Erejének fényében viszont, hirtelen olyan világosság támad, hogy elmúlik minden kétely, kétkedés, és tudati homály. Teljes világosság ébred, és mindnyájan tudjuk, hogy amit éppen megtenni készülünk helyes vagy helytelen, sorsunkhoz méltó vagy teljesen méltatlan. Talán nem is csoda, hogy Platón, magát Istent, ezért egyszerűen To Agatho Daimón-nak, A Legfőbb Jóság Lelki-ismeretének nevezte… És minél fogékonyabbá válunk eme belső iránytű jelzéseire, minél inkább figyelünk hangjára, annál pontosabban vezet majd el a végső beavatás színhelyére, a misztériumok barlangjába, hogy utunk végére érve, dörgedelmes parancsszavára, Lelkünk befogadhassa a Végtelent.
» Ezotéria - Az ember két élete
» Ezotéria - Ami a szemnek láthatatlan
» Ezotéria - Spiritualitás és ezoterikus gondolkodás
Kérlek támogasd a Spirituális Ezotéria Könyvtárat!
(Please support the Esoteric Library!)
A TE támogatásodra is szükség van!
(YOUR support keeps this site running. Thank you!)
|
