2008.
“Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz; hanem az, aki minden javát a lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, embernek egyedül emberi oldalát értékeli. A természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta: biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen; megmozdíthatja valamilyen erő, de fel nem kavarhatja. Ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalamasabb dárdáját röpíti felé, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg.” [Seneca]
Megrendítő Seneca időtlen bölcsessége. Olyan sebészi precizitással tárja fel a boldogság kérdésének legmélyebb rétegét, hogy szavaival nehezen vitatkozhatunk. A bölcs szavak bennem Lao-cét és a Tao tanítását idézik: „A boldogságnak nincs köze ranghoz és vagyonhoz: egyszerűen csak harmónia dolga.”
|
Ezt érzi és tudja mindenki. Mégis olyan könnyen kerül bizonytalanságba ez a harmónia, ha az ember érzi, hogy benne nagy erővel megmozdul a benső, vagy a sors, és dárdájával lépésre készteti. Ilyenkor karácsonykor, amikor leginkább vágyunk megtapasztalni a valódi boldogságot, még inkább érezhetjük ezt a bizonytalanságot, amit Seneca szavaival szólva érdemes rendületlen biztos ítélettel magunkban legyőzni.
Beata profana - A vegytiszta boldogság
Érdemes felismerni, hogy az alapvetően természettudományos világképből gyökerező tudományos boldogság-elméletek, mennyire az anyag és a biokémia oldaláról közelítenek a boldogság fogalmához, amelyet alapvetően nem lelki-állapotként, hanem boldogsághormonok kémhatásaként értelmez. Nagyon sokat lehet olvasni a boldogság ‘vegykonyhájáról’; mintha a boldogságnak ez a kiváltó oka és nem az okozata lenne. Ópiumszármazékok, mint az amfetamin, feniletilamin, valamint endorfinok, oxitocin, inzulin és adrenalin megfelelő keveréke. Ez lenne a boldogság? Mindez persze az ‘agyból’ elindulva…
|
Talán költői a kérdés, miért van, hogy a modern ember az anyagi kölcsönhatásokkal magyarázza a lélek jelenségeit, és nem pont fordítva. A fenti biokémiai hatás kapcsán miért nem az vetődik fel, hogy a boldogság lelki állapota váltja ki a megfelelő testi reakciót? Ennél talán mélyebb kérdés rejlik a természettudományos megközelítés mögött: a boldogság egy ‘érzés’ vagy inkább ‘lelki állapot’? A pszichológiai megközelítés is bajban lehet ennek szétválasztásánál, miután a lelki állapotokat valójában érzések formájában ragadjuk meg. Vajon mit érzünk, amikor boldogok vagyunk?
A boldogság-érzet
Mikor felteszem a fenti kérdést, a legtöbb megkérdezett hebegni-habogni kezd. És persze lehetne sorolni a testi tüneteket, hogy pirul az arc, hevesebben ver a szív, feldobottnak és izgatottnak érzi ilyenkor magát, mégsem ilyen természetű választ kapok. Mindenki csak keresi a szavakat, az érzéseket, majd leggyakrabban vállat vonva, széttárt kézzel vallja be: nincs rá más szava, egyszerűen boldog. A boldogság, létállapot. Inkább élmény, mint érzés. Annak a könnyed emelkedettségnek a megtapasztalása, hogy a világ gondjai elcsitulnak. Ilyenkor telepedik az állandóan sürgő-forgó elme társaságába a benső békesség, hogy a maga tökéletes és beteljesedett nyugalmával elnyugtassa gondolatainkat. A Boldog ember gond-talan, és egyben gondolattalan is. Nem érez késztetést, hogy boldogságát megmagyarázza, érvekkel alátámassza, vagy annak okait megragadja. Mert hogy leggyakrabban nincs is semmi különösebb oka.
“A legtöbb ember körülbelül annyira boldog, amennyire boldog akar lenni.”
mondta egykoron Abraham Lincoln. Bizony nagy igazság rejlik ebben a gondolatban is. Tudniillik, hogy a boldogság nem külső feltételekhez kötött. Történhet bármi ‘odakint’, lehet bármilyen kiváltó oknak tekinthető külső körülmény, boldogságot okozni valakinek, kívülről egyszerűen nem lehet. Pótszerekkel szimulálni, utánozni, kierőszakolni a kémiai kisérőjelenséget, persze lehet, mindenféle öröm-bogyóval, de mindenki tudja, hogy ez egy ‘műanyag-érzés’, amely csak az árnyéka a valódi állapotnak. Nem maga a boldogság, hanem annak mímelt, és kierőszakolt utánzata. Ezért nem találnak hosszútávon kielégülést benne, a puszta érzés-kielégítést keresők.
A Boldog Élet
A boldogság egyedül belülről fakadhat. Legbenső önvalónkból, valódi énünkből. Mert mi is történik amikor ránktör a boldogság? Hirtelen lefoszlik rólunk minden külső körülmény, hogy valamilyen benső ragyogás fényénél lássuk a világot. És ebben a rejtező benső világosságban, váratlanul mindent és mindenkit szeretni vágyunk, és keblünkre ölelnénk akár az egész világot. A boldog ember táncol, nevet, mosolyog mindenen, mert tudja, hogy egyetlen külső körülmény sem érintheti azt a bensőt, amelyre ablakot nyitott.
Erre utal maga a boldog szó, ami a régi magyar nyelvben egyszerűen gazdag-ot jelent, míg az újabb magyar nyelvhasználatban a latin beatus megfelelője, amelynek eredeti jelentése ‘tökéletes, beteljesedett’. Mindkét értelmezés jó irányba mutat. Mert aki elérte a szellemi beteljesedés legmagasabb fokát, szükségszerűen gazdag is; persze nem törvényszerűen a pénz mértéke szerint, hanem – ahogy Seneca állítja, a lélek mértéke szerint. Amikor pedig a spirituális létszemlélet mentén, a lélek mértékeit keressük, hol is lelhetnénk pontosabb útmutatást, mint az evangéliumi tanításban, ahol Jézus a nyolc boldogságban felsorolja mi a boldogság lelki mértéke: A lelki szegénység, a szelídség, a bűnbánat, az igazság szomjazása, az irgalmasság, a tisztaszívűség, a békességesség, és az igazságért üldöztetést szenvedés (Mt 5.1-10). Vallási hovatartozástól függetlenül, ez a nyolc mérték talán minden időkre leírja a lélek fejlődésének útját: hogyan jut el minden ember a lelki szegénység felismerésétől, a tisztaszívű békesség állapotáig, a ‘beaficatio’, a boldoggá levés állapotáig, ahol minden értelemben véve tökéletessé és beteljesedetté válik.
A katolikus egyház tanítása szerint, a boldoggá avatódás a szentté válás első lépcsőfoka. Azaz a végső célba-érés előcsarnoka a Boldogság maga. Senki, de senki sem tapasztalhatja meg Isten és a Lét teljességének közelségét, ha képtelen Boldogan élni. Pedig a mai ember nagy fogyatéka ez.
Csak az az ember boldogtalan, aki boldogtalan akar lenni. Az élet ugyanis principiális szinten a boldogságra kárhoztatott. Alapvető harmóniában áll a Világ rendjével. Csak amikor az emberi gondolkodás, maga az emberi elme tévútra terelődik, és figyelmét hagyja elterelődni erről a benső létállapottól, akkor merül fel a gondolatok horizontján a kétség, hogy talán nem is vagyok boldog, mert hát mi okom is lenne rá? Mert a gondolkodás ok-okozati csapdája, készteti arra, hogy mindenben okot, szándékot és érdeket keressen. Ezért van, hogy a legtöbb ember valamilyen feltételhez köti boldogságát, nem engedvén, hogy ‘csak úgy’ boldog legyen. De nézzük meg a kisgyermekeket; minden különösebb indok, ok, vagy érdek nélkül boldogok. Egyszerű boldogságukat lelik, mindenben. Mert még nem sajátították el a feltételes gondolkodás csapdáját, hogy mindennek ‘oka’ kell, hogy legyen.
A legtöbb felnőtt ember viszont a külső ok-keresés csapdájában vergődik. Figyelme a hiányokra korlátozódik, az eseményhorizont negatív történéseire. Miután figyelme legtöbb esetben csak kifelé irányul, ritkán eszmél arra, hogy a felszín hullámverése alatt, a mélység mozdulatlan csendben nyugszik. Ebben a benső békességben, pedig nincs más, mint szüntelen öröm és semmi fájdalom. Míg minden, ami külső, elveszhet és szükségszerűen el is veszik, a benső elveszíthetetlen, ezért írja Seneca a bevezető gondolataiban, hogy az embernek ez az egyetlen java van. És, hogy az ilyen ember rendületlen, aki minden bizonytalanságot nélkülöz. Beatus, boldog, azaz tökéletes, beteljesedett.
Mint, ahogy minden ember eredendően az. Csak elfeledkezik önmagáról, és természetes létállapotáról, ami maga a boldogság. Ez a létfelejtés, azonban csak átmeneti, emberi állapot. A sorsa minden embernek az, ahogy a Hermész Triszmegisztosz mondja, hogy idővel „magára ismerjen és józan legyen”. És mikor az élet mámorából hirtelen józan pillantással tekint valódi önmagára bizonnyal, megérti a boldogság valódi régi nagy titkát. Ahogy Kosztolányi Dezső írja a Hajnali részegség című versében:
„Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égben bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak,
hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.”
